A tót nyelv és irodalom. Czambel Samutól
A tót nyelv és irodalom.
Czambel Samutól
Czambel Samutól
A tót nyelv helye a szláv nyelvek sorában. A Magyarország felső megyéiben lakó tótok nyelve a szláv nyelvcsaládhoz tartozik, de hogy milyen helyet foglal el a többi szláv nyelvek körében, arról elágazók a vélemények; ez pedig főleg onnan van, hogy a tót nyelv eddigelé nincs tudományosan földolgozva.
A szláv nyelvészek és a közvélemény abban a téves hitben vannak, hogy a tót nép a cseh nemzet egy része, s nyelve a cseh nyelvnek csak egy szójárása (dialectusa). Ezt a hibás vélekedést egy történeti esemény következménye szülte. Mikor ugyanis a huszitákat hazájukban üldözni kezdték, közűlök sokan kisebb-nagyobb csoportokban Magyarországba menekűltek. Ilyen módon már 1440 előtt sok cseh huszita telepedett meg hazánk felvidékén, különösen a tótok között, s midőn 1440-ben Albert király özvegye, Erzsébet királyné, Magyarországba hívta brandisi Giskra Jánost, ennek személyében a cseh huszita menekűltek megbecsűlhetetlen védnököt kaptak. A királyné Giskrának birtokába adta Zólyom városát, sőt úgy szólva az egész Felső-Magyarországot az ő igazgatása és parancsnoksága alá helyezte, s ilyen módon a cseh jövevények hatalmukba ejtették Magyarországnak épen azon vidékeit, a melyeknek lakossága az övékkel rokon szláv nyelvet beszélt. Nagyon fontos ez, a mint Šolc cseh író is megjegyzi „Národnost a její význam v životě veřejném” (A nemzetiség jelentősége a közéletben) czímű, 1881-ben Prágában megjelent művében, mivel Husz nem csupán vallásújító volt, hanem egyszersmind buzgó nemzeti izgató is; ezért lett az egész huszita mozgalom a legnagyobb mértékben nemzeti jellegű.
Giskra és emberei Felső-Magyarország tót lakosságának nemcsak a huszita tanokat hirdették, hanem a királynétól nyert kiváltságos hatalmuknál fogva saját cseh nyelvüket is bizonyos uralomra emelték a felvidéki tótság közéletében, sőt a magyar honi lakossággal és hatóságokkal való érintkezésükben is a cseh nyelvet használták, miről a felvidéki városok levéltáraiban ma is számos okírat tanúskodik. Nem elégedtek meg azzal, hogy a maguk részére alapítsanak egyházközségeket, hanem oktatás útján, s ha ez nem használt, erőszakkal is oda törekedtek, hogy a honi lakosság is elfogadja a huszita hitet. Több helyről elűzték a katholikus papokat s huszita prédikátorokat ültettek helyükbe; így némely felső-magyarországi megyékben rövid idő alatt a tótság közt is sok huszita egyházközség keletkezett.
A cseh nyelv ilyképen a fölvidéken behatolt a világi és egyházi használatba egyaránt, s nem csoda, ha a fajilag rokon tótok e rájuk nézve nagy részben érthető testvér-nyelvet saját írott nyelv hiányában szívesen látták, a lutheránus egyház terjedésével irodalmi nyelvükké fogadták, s a XV. század közepétől fogva századokon át meg is tartották, bár a cseh irodalmi nyelv a tót nép nyelvéhez épen olyan viszonyban állott, mint az ó-szlovén az orosz, szerb vagy bolgár nép-nyelvhez. Mihelyt azonban találkoztak orosz, szerb és bolgár írók, a kik belátták, hogy egy történeti esemény következménye nem kötelezheti a népeket a jövőre nézve, és mihelyt meggyőződtek, hogy az orosz, szerb vagy bolgár népnek joga van a saját nyelvét használni: azonnal megszűnt az illető nemzeteknél az ó-szlovén nyelv uralma. A tótoknál is megszűnt a cseh nyelv uralkodása, mikor több tót író összeállott és a saját anyanyelvüket emelték írott nyelvvé.
Hogy a cseh nyelv századokon át divatozott a tótok könyveiben, sőt ez ideig is uralkodik az evangelikus egyház tót szertartásában: ez indította a szláv tudósokat arra a balhitre, hogy a tót nép a cseh törzs egy része, s a tót nyelv a cseh nyelv egyik szójárása. Pedig a tót nép nem a cseh nemzet része s nyelve nem a cseh nyelv szójárása. A tót népnyelv beható ismerete alapján kimutatható, hogy a tót nyelv külön önálló nyelv a szláv nyelvcsaládban. A tótok soha és sehol nem nevezték magukat cseheknek s nyelvüket cseh nyelvnek, hanem magukat mindig tótoknak és nyelvüket tót nyelvnek („Slovenská reč”) nevezték, s ez elnevezés nem politikai vagy földrajzi természetű (mint a „moravan” a „čech”-vel szemben), mert „tót” nevezetű ország a tótok lakta földön nem fordúl elő a történetben. Minthogy pedig a tót nyelv terűlete belenyúlik Morvaországba is, fontos dolog, hogy e morvaországi lakosok is tótoknak s nem cseheknek nevezik magukat.
A tót nyelvjárások. A tót nyelvben általában három fő nyelvjárást lehet megkülönböztetni, ú. m. a nyugati nyelvjárást (Pozsony-, Nyitra- és Trencsénmegyében), a közép nyelvjárást (Túrócz-, Zólyom-, Liptó-, Árva-, Bars-, Hont-, Nógrád- s részben Gömörmegyében) és a keleti nyelvjárást (Szepes-, Sáros-, Zemplén- és Abaújmegyében).
A három nyelvjárást legélesebben megkülönbözteti a hosszú ó-nak kiejtése. A nyugatiban ó-t ejtenek: vól; kóň, nóž; a középsőben uo-t: vuol, kuoň, nuož (ezen uo kettőshangzót ô-nak írják) s a keletiben u-t: vul, kuň, nuž. A nyugati nyelvjárás a vékony hangokat (é, í) kedveli (čakať, bíelý, čierný, parobek, mlieko, sem ze dverí, stb.); a közép nyelvjárás ellenkezőleg a vastagokat (čakať, biely, čierny, parobok, mlieko, som, zo dverí; stb.) A közép nyelvjárás a hosszú á, é, ú hangzókat lágy mássalhangzók után ia, ie, iu kettőshangzókká szereti változtatni: božia, božie, božiu. Nyugaton: božá, božé, božú. A közép nyelvjárásban gyakori az ä hang (= ea): mäso, vädnúť, míg nyugaton a-t ejtenek helyette: maso, vadnúť.
A közép nyelvjárás az av, ev, iv, ov, uv hangcsoportozatokat a szavak végén és mássalhangzók előtt, valamint az al, el, il, ol, ul hangcsoportozatokat a cselekvő alakú igenév múlt idejében úgy ejti, hogy a v-nek illetve l-nek rövid u hangzása van: zábauka, cirkeu, sliuka, stouka, obuu; kázau, vedeu, robiu, sadou, kuu. A nyugati nyelvjárás kiejti a v-t és az l-t. A közép nyelvjárás nem tűr meg egy szóban két hosszú szótagot egymásután, míg a nyugati azt megtűri (čierny – čérný, krásny – krásný, stb.). A közép nyelvjárásban a melléknév semleges neme ô-n végződik: dobruo mlieko, staruo žito; a nyugatiban é-n: dobré mléko, staré žito. Végűl a közép nyelvjárásban a nőneműek egyes számú eszközhatározója ou-val képeztetik: s dobrou ženou, peknou palicou; míglen a nyugatiban: ú-val: s dobrú ženú, peknú palicú. A keleti nyelvjárást az jellemzi, hogy nem ismer hosszú szótagokat, hanem e helyett fejlettebb a hangsulyozása, továbbá, hogy kiválóan kedveli a selypítő mássalhangzókat; a s, z, c lágy hangzók előtt mint ś, ž, ć, vagy mint š, ž, č hangzanak: dňeś, voźik, ćeply, šedzem, vežem; čisar, stb.; a lágy ť, ď helyett c, dz ejtetik: cele, uceknuc, Dzuro, l’udze, stb.; a šť mássalhangzó csoport helyett šč: ešče, hušča; sl helyett: šl’: myšl’éc; st’ helyett: sc: radosc, kersciny, ňesc, dosc; a szótagképző l, r hangzókat nem ismeri: polny, slunko, žulty, karčma, kark, stb. (ezek helyett: plný, slnko, žltý, krčma, krk). Általában a keleti nyelvjárás épen úgy átmenet a lengyel és rutén nyelvekhez, mint a nyugati a cseh nyelvhez.
E nyelvjárásoknak külön-külön tájszólásaik vannak, melyek ismét helyi eltéréseket mutatnak.
Az irodalmi tót nyelv kifejlődése. A mai irodalmi tót nyelv a következőképen fejlődött. Azon tót írók, a kiknek nem volt alkalmuk vagy idejük a cseh nyelvet megtanúlni, önkénytelenűl tót nyelvi sajátságokat kevertek a használt cseh nyelvbe. Ezen szlovakizmusok a XVIII. században annyira elszaporodtak, hogy Bernoláh Antalnak, úgy szólva, csak a helyesírást kellett megváltoztatnia 1787-ben („Dissertatio philologico critica de litteris Slavorum”), hogy az akkori írott tót nyelvet a nyugati tót nyelvjárás hangtani sajátságai keretében tótnak nevezhesse. Bernolák Antal 1790-ben adott ki egy tót nyelvtant „Grammatica slavica” czím alatt. Ez azonban csak az első lépés volt a tót nyelvnek a cseh nyelvtől való elkülönítésére. Ő nyelvtanát ugyanis az „ó” jellegű nyugati nyelvjárásra alapította, melyet nagyszombatinak is szokás nevezni, habár nem egészen helyesen, mert a nagyszombati nyelv tulajdonképen csak egyik tájszólása a nyugati nyelvjárásnak. A Bernolák föllépésének annyi gyakorlati eredménye minden esetre volt, hogy sikerűlt neki a nyelvújítást a katholikus tótok által elfogadtatnia és pedig nemcsak az egyházi életben, hanem a világi ügyekben is. Azok azonban, a kik tótúl írtak, általában érezhették, hogy a Bernolák újítása csak elvben jó, lényegileg ki nem elégítő. A nyugati nyelvjárást aránylag kevés tót beszéli s csak átmenet levén a cseh nyelvhez, nem foglalja magában a tót nyelv összes sajátságait. Ezen segítendő, Štúr Lajos, Hodža Miloszláv és Hurban Miloszláv elhatározták, hogy szakítva a cseh nyelvvel, elfogadják a Bernolák fonetikus írását és a legelterjedtebb uo (= ô) jellegű közép-tót nyelvjárást emelik irodalmi nyelvvé, a mely nemcsak legalkalmasabb e czélra, hanem a külön tót jelleget is legjobban föltűnteti. Az elhatározást tett követte; 1844-ben használatba vették a közép tót nyelvjárást, s 1846-ban „Nauka reči slovenskej” (Tót nyelvtan) czímű könyvében Štúr megállapította az új irodalmi tót nyelv szabályait, miután már előbb „Nárečja slovenskuo” (A tót nyelvjárás) czímű röpiratában a cseh nyelvtől való elszakadásnak okát adta.
Bernolák Antal.
Egykorú kép után
Ilyen formán a negyvenes évek második felében a tót népnek számra nézve csekély írói három irodalmi nyelvet használtak. A katholikusok zöme a Bernolák-féle nyugati tótot, a lutheránusok pedig részben a csehet (Kollár János, a híres panszlavista és pártja) és részben a Štúr-féle közép tót nyelvjárást (Štúr, Hodža, Hurban és barátaik). A vitatkozásoknak nem volt vége-hoszsza. Az osztrák kormány Kollárt és a cseh nyelvet támogatta; cseh nyelvet vitt be a tót iskolákba s cseh nyelven adta ki a tótok részére közleményeit. E mellett Csehországból is hathatósan támogatták a bohemistákat. Hogy mindennek milyen hatása lett, tanúsítja az, hogy a cseh nyelv védelmére Prágában 1846-ban kiadott „Hlasové o potřebě: jednoty spisowného jazyka” (Nyilatkozatok az egységes irodalmi nyelv érdekében) czímű röpíratban egyes tót férfiak akként nyilatkoztak irodalmi nyelvvé emelt saját anyanyelvükről, hogy az a kocsisok, tutajosok, sáfrányosok, pálinkázók és bocskorosok nyelve (Hlasové 233, 186, 214, 200). Hodža Miloszláv, hogy a csehbarát tótokat elhallgattassa, azt ajánlotta a tót nyelv híveinek, hogy hozzák be az etymologiai írásmódot s ebbeli nézeteit „Epigenes Slovenicus” czímű könyvében (Lőcse 1847-ben) fejtette ki.
A folyton tartó nyelvharcznak az volt a vége, hogy a Bernolák-pártiak és Štúr követői tárgyalásokba bocsátkoztak s 1847-ben a „Tatrín” czímű irodalmi társúlat közgyűlésén megegyeztek abban, hogy a Bernolák és Štúr szerinti nyelveket átvizsgálják. E megállapodásokhoz képest a két nyelviskola fölfogását átvizsgálta és átrostálta Hattala Márton prágai egyetemi tanár s nézeteit a Selmeczbányán 1850-ben kiadott „Grammatica linguae slovenicae” czímű nyelvtanában fejtette ki, mely nyelvtant, – 1852-ben Pozsonyban tót nyelven is kiadatott „Krátka mluvnica slovenská” („Rövid tót nyelvtan”) czím alatt, – a Pozsonyban tartott nyelvi konferenczián 1851-ben mindkét iskola elfogadta. Ezt az 1852-iki „Rövid nyelvtan” bevezetésében Bernolák és Štúr iskolájának három-három előkelő tagja formailag is kijelentette.
Hattala nyelvtana a Bernolák és Štúr követői, meg a bohemisták megegyezése alapján jövén létre, megszűntette a nyelvi párttusákat, de tárgyilag az irodalmi tót nyelv fejlődését nem juttatta befejezettségre. Hattala Márton ugyanis, hogy mind a három nyelviskolát kielégítse: egy cseh-tót zagyvalék nyelvet alkotott. S a „Matica” első bizottsági ülésén megjelenvén, jónak találta itt is újra hangoztatni elveit, a mennyiben azt hozta javaslatba, hogy a „tót nyelvtan folyton figyelemmel legyen a többi szláv nyelvekre s külőnösen azokra (a csehre), a melyek legközelebb állanak a tót nyelvhez.” E javaslatot a Matica bizottsági ülése el is fogadta s „a tót grammatikusoknak mint hasznos elvet követésre ajánlotta”. Hattala említett elvei alapján 1864-ben Pesten egy terjedelmes nyelvtant adott ki „Mluvnica jazyka slovenského” (Tót nyelvtan) czím alatt, s ez a 428 szakaszba beosztott mű volna a jelen tót irodalmi nyelv szabályainak gyűjteménye.
Viktorin József és Mráz Ferencz próbáltak egyben-másban az élő tót nyelvhez közeledni grammatikáikban, de nem volt elég erejük a Hattala-féle nyelvtan tekintélyét megtörni. Legújabban e sorok írója fáradozik azon, hogy az írott tót nyelv mindenek előtt az legyen, a minek lennie kell: a tót néppel való szellemi érintkezés hathatós eszköze. Ez irányban közzé is tett már egyes alapvető munkákat, ilyen a „Príspevky k dejinám jazyka slovenského” (Adalékok a tót nyelv történetéhez. Írta dr. Czambel Samu. Budapest, 1887), a melyben a többi között erélyesen állást foglalt a tót nyelv eloroszosítása ellen; ilyen továbbá a „Slovenský Pravopis” (Tót helyesírás. Budapest 1890) czímű munka, a melyben történeti és kritikai alapon tárgyalja a tót helyesírás rendszerét. Az élő tót nyelvhez alkalmazott s a mű III. részében foglalt helyesírási szabályait, a mikor azokat „K reči o slovenskom pravopise” (A tót helyesírás kérdéséhez. Budapest 1891) czímű röpíratában újra védelmezte és elfogadásra ajánlotta, az összes tót írók elfogadták s használatba vették.
A bohemisták a történeti joggal bíró cseh nyelv elkerűlhetetlen szükségét igazolni igyekezvén a keletkező tót nyelvek zavarában, fölbíztattak egyes keleti tót embereket, hogy kezdjenek ők is a saját szepes-sárosi szójárásuk szerint írni. A kisérlet meg is történt úgy, hogy a cseh nyelv mellett egyszerre a tót nyelvnek három nyelvjárása tűnt föl közhasználatban; de a számítás nem vált be; jelenleg csak a sáros-szepesi népiskolákban tartják fönn a fonetikus helyesírású helyi nyelvjárást mint oktatási nyelvet. A cseh nyelvet pedig ez idő szerint csak az evangelikus tót egyház templomaiban használják.
A közép-tót nyelvjáráson alapúló tót írott nyelv a világi íratokban általánossá lett.
A tótok irodalma. – A tótok irodalmában három korszakot lehet megkülönböztetni:
A csehesítő (bohemizáló), vagyis az úgy nevezett cseh-tót korszakot, mely az 1440. évvel kezdődik; továbbá az átmenetit; mely Bernolák föllépésével s végre az új korszakot, mely a pozsonyi nyelvi értekezlettel vette kezdetét. Az irodalomtörténetírók egy évszázaddal előbb szokták kezdeni a cseh-tót korszakot. Így a Pypin- és Spasovicz-féle irodalomtörténet Bzenecky Václavnak 1385-ből származó tót glosszáival kezdi. Tót szavak találhatók a bécsi udvari könyvtárban őrzött „Evangelia nedělní a sváteční” czímű cseh kézíratban, melyről a tudósok azt tartják, hogy körűlbelűl 1350-ből ered. Ezek azonban épen úgy nem tartoznak a tót irodalom keretébe, mint a latin s más idegen nyelvű kézíratokban előfordúló tót szavak. Az írott tót nyelvnek eddig ismert legrégibb emléke a XV. század első feléből származó s a bártfai levéltárban őrzött fenyegető levél, továbbá egy katholikus prédikáczió töredéke 1471–1484 közti időből, a melynek imájába Mátyás király neve is be van szőve. Ez utóbbinak eredetije az olmützi káptalan levéltárában van.
Az 1440–1793-ig tartó időszakból számtalan kézírat és nyomtatott könyv maradt fönn. A legrégibb nyomtatott könyv, egy Luther-féle káté, állítólag 1551-ből való. A könyvek csekély kivétellel vallási művek; s a csekély számú világi tartalmú könyvek között sincs olyan, a mely a szerény tót irodalomban is irodalmi becscsel bírna. Az evangelikus írókra és műveikre vonatkozó adatokat első, s most nagyobbrészt hozzáférhetetlen forrásokból Tablic Bohusláv dolgozta föl „Paměti česko-slovenských básnířůw” (Cseh-tót költők emlékezete) czím alatt s e dolgozatát Váczott 1806–1812-ben 4 kötetben megjelent „Poezye” („Költemények”) czímű művéhez csatolva adta ki.
Az egyházi énekköltésben kitűnt Láni Illés, főleg pedig Tranoscius (1591–1637), kinek „Cithara Sanctorum” czímű énekes-könyve mai napig használatban van a lutheránus tótoknál és cseheknél. A „Cithara” első megjelenéséig (Lőcse 1636) a magyarországi tót evangélikusok nagyobbára cseh énekes-könyveket használtak s csak részben használtak itt-ott Láni-, Kalinka- és Prybis-féle énekgyűjteményeket. Tranoscius könyvének első kiadása csak 400 éneket foglalt magában s ezek közűl 150-et ő maga írt vagy fordított le. A „Cithara” eddig 66 kiadást ért sokszorosan bővített tartalommal úgy, hogy az utolsó kiadás már 1148 éneket tartalmaz. (Hahn „Cithara Sanctorum”. Pest 1873). A XVI. és XVII. századbeli tót írók művei közűl kiemelést érdemel Synapius (Horčička) János „Neoforum latinoslovenicum” czímű műve (1678), melyben számos tót példabeszédet már úgy szólva tiszta tót nyelven közölt. A világiak közűl kiválik Pilaříknak „Sors pilarikiána” czímű verses műve, melyben a szerző, pap és esperes, török rabságba esvén, fogságát énekli meg. A XVIII. század lutheránus írói közűl kiválnak Bél Mátyás, ki Kermannal együtt kiadta a szentírást, továbbá az új-testamentomot, s mindkettőhöz előszót írt. Kerman Dániel, Hruškovic Samu, Doležal Pál, a kinek 1746-ban Pozsonyban „Grammatica Slavo-bohemica” czímű munkája jelent meg, melyhez Bél előszót írt. Semian Mihály művei közűl fölemlíthető a „Krátičké hystorické vypsáni knížat a králů uherských” (A magyar királyok és fejedelmek rövid története. Pozsony 1786.) Hogy katholikus írók már a cseh-tót korszakban is szép számmal voltak, arról tanúságot tesznek az Osvald-féle „K dejinám kat. kazatel’skej literatúry slovenskej” (A tót kath. hitszónoki irodalom történetéhez. 1890) és „Literárné Listy” (Irodalmi lapok. 1891–) czímű folyóiratokban közzétett adatok.
Hollý János.
Egykorú kép után
Az átmeneti korszakot Bernolák (1762–1813) szellemi vezetése alatt a katholikus tót írók a Nagy-Szombatban székelő „Učené slowenské Towarišstvo – Litterata slavica societas” nevű irodalmi társúlattal kezdették meg, de e társúlat megszűnt még Bernolák életében, s egy másik társúlat alakúlt „Spolek milovníkov reči a literatúry slovenskej” czímmel. Azonkivűl Palkovič György (1763–1835) esztergomi kanonok kiadta a többi között a szentírás első tót népnyelvű fordítását s Bernolák 6 nagy kötetes tót szótárát. (Slowár Slowenskí. Budae 1825–1827). A Bernolák-irányának legnagyobb kitűnősége Hollý János (1785–1849) volt, a ki, mint költő, útat tört a Bernolák-féle nyelvnek, a tótok között oda is, a hova az addig be nem férkőzhetett. Hollý az ó-kor époszait utánozta időmértékes versekben írt „Swatopluk”, „Cyrillo-Methodia” és „Sláw” czímű elbeszélő költeményeivel. Sokat fordított tótra az ó-kor klasszikusaiból s az époszokon kivűl sok más eredetit is írt. Összes munkái megjelentek Budán 4 kötetben 1841–42-ben „Básňe Jána Hollého” czím alatt. Művei méltatva vannak Vlček tót irodalomtörténetében. („Dejiny literatúry slovenskej” Túrócz-Szent-Márton 1890.)
A bohemisták táborában buzgólkodtak: Tablic Bohuszláv (1769–1832) gyönge verseivel, Palkovič György (1769–1850) sokoldalú tevékenységével (két kötetes „Böhmisch-deutsch-lateinisches Wörterbuch”-jábán, mely 1821-ben Pozsonyban jelent meg, tekintettel volt a tót népnyelvre is), Kuzmány Károly (1806–1866) a „Hronka” czímű folyóírat szerkesztésével (Beszterczebánya 1836–1838), végűl Saffárik Pál, a tudós, és Kollár János, a költő. Kollár János volt a bohemista csoport igazi lelke. Maga köré gyűjtötte az evangelikusokat s belátván, hogy a cseh-tót irodalmi egység a tiszta cseh nyelv alapján tarthatatlan, egy cseh-tót műnyelvet alkotott s azt a szlávok irodalmi kölcsönösségéről szóló s a „Hronká”-ban megjelent híres panszláv értekezésében mutatta be, mely német nyelven kiadva, annak idején nagy figyelmet keltett. („Über die literarische Wechselseitigkeit der Slawen.”)
Kollár János tulajdonkép a „Slávy dcérá”-val kapott nagy hírre. E szonettgyűjteményben (melyből az első három ének ilyen czím alatt Budán 1824-ben, mind az öt pedig 1832-ben Pesten jelent meg) lángoló fajszeretettel ecsetelte a szlávok „szerencsétlen múltját” és „dicsőséges jövőjét”. A „Slávy dcérá”-t (a dicsőség leányát) csakhamar lefordították majdnem az összes szláv nyelvekre. Kollár János foglalkozott a szláv nyelvészettel, régészettel és mythologiával is; művei „Spisy Jána Kollára” czím alatt Prágában 1861–1863-ban négy kötetben jelentek meg; ezen kivűl sok egyházi munkát írt. „Národnie Zpěwanky” (Nemzeti dalok) czím alatt összegyűjtötte és kiadta két nagy kötetben a tót népdalokat.
A Štúr iskolájának irodalmi tevékenysége főleg a Štúr-féle „Orol Tatranski” czímű szemlében, mely 1845. évben indúlt meg és a Hurban-féle „Slovenskje Pohládi” czímű szemlében, mely Szakolczán 1846., 1847. és 1851-ben s azontúl Nagy-Szombatban compromissumos nyelven jelent meg, s a Hurban-féle „Nitra”-almanachban nyilatkozott (1844-től, a II. kötettől kezdve; az első kötet még cseh volt). Itt kezdették meg tevékenységüket az új korszak kiválóbb írói, mint Kalinčák János, Sládkovič-Braxatoris András, Chalupka Samu. Hurban Miloszláv értékes irodalomtörténeti értekezést írt „Pohládi” czímű szemléjében „Slovensko a jeho život literární” (A tótság és irodalmi élete) czímmel.
A Štúr-iskola „Tatrín” (Tátrafi) czím alatt irodalmi társúlatot alapított 1844-ben, a mely azonban felső helyről megerősítést nem nyervén, 1848-ban föloszlott. 1863-ban „Slovenská Matica” czím alatt alakúlt új tót irodalmi társúlat, melyet némelyek a „Tatrin” folytatásának kivántak tekinteni.
Az új korszak első évtizede (1851–60) terméketlen volt. Viktorin József és dr. Radlinsky András papok szólaltak meg elsőkűl. Amaz almanachjai („Concordia” Buda 1858., „Lipa” Budán és Pesten 1860., 1862. és 1864-ben), a második „Priatel’ školy a literatúry” (Az iskola és irodalom barátja, Buda 1859–61.) czímű folyóírata köré gyűjtötte az írókat. Míg végre 1862-ben „Sokol” (Sólyom) czím alatt megindúlt az első tót irodalmi havi szemle, mely 1870–1880-ig „Orol” (Sas) és 1881-től kezdve „Slovenské Pohlády” (Tót szemle) nevet visel, s mely a tót irodalomnak fő folyóírata.
Kollár János.
Egykorú kép után
E korszakban a költészet terén kitűntek: Sládkovič András (családi nevén Braxatoris, evangelikus pap; 1820–1872), kinek két műve: „Marina” és „Detvan” kiváló sikert aratott. Ez utóbbi megjelent magyar nyelven is Goldberger Miklós fordításában (Zólyom 1890). Összes művei megjelentek Prágában „Spisy Básnické” (Költemények) czím alatt 1878-ban. Chalupka Samu evang. pap (1812–1883) csak keveset írt. Művei közt vannak sikerűltebb kisebb elbeszélő költemények és balladák. Költeményeinek egy része 1868-ban Beszterczebányán jelent meg „Spevy” (Dalok) czím alatt. Ez a két író már a Štúr iskolájában fejtett ki kiváló működést. Botto János mérnök (1829–1881) a Jánošík mondakört dolgozta föl népszerűen. Összegyűjtött múvei Prágában jelentek meg 1880-ban „Spevy” (Dalok) czím alatt. Ma Vajanský (családi nevén Hurban Szvetozár, hírlapíró; született 1847-ben) és Hviezdoslav (családi nevén Ország Pál, ügyvéd; született 1849-ben) a tótok legkiválóbb élő költői.
Az új korszak költői közűl még kiemelendők: Dumný Miloszláv (családi nevén Bachát Dániel) evang. pap (született 1840-ben); „Nevädze” czím alatt összegyűjtött munkáinak I. kötete (Szakolcza 1870.) költeményeinek nagy részét tartalmazza, mert az utóbbi évtizedekben elhallgatott; továbbá Bodicky Samu, mint műfordító, Pauliny-Tóth Vilmos (költeményei 1877-ben Túrócz-Szent-Mártonban jelentek meg „Básne” czím alatt) és Kubányi Lajos (1830–1869).
Az elbeszélések terén kitűntek: Kalinčák János (1822–1871), kinek összes munkái megjelentek Túrócz-Szent-Mártonban 1871–1889-ben 8 kötetben „Povesti” czím alatt, és Pauliny-Tóth Vilmos (1826–1877), a ki „Besiedky” czím alatt négy kötet elbeszélést adott ki (Szakolcza 1867–1870). Az élők közűl: Bachát Dániel már említett „Nevädze” czímű gyűjteményének II. és III. kötete elbeszéléseket tartalmaz. Vansa Teréz „Sirota Podhradských” czímű regénye, mely Rózsahegyen 1889-ben jelent meg, általános tetszést aratott. Hurban-Vajanský Szvetozár, mint versíró és mint elbeszélésíró egyaránt kitűnik az élő tót költők között. „Besedy a Dumy” (Túrócz-Szent-Márton 1883–1884) czímű elbeszélő művei nagy figyelmet keltettek a külföldi szláv irodalomtör ténészeknél, és „Suchá ratolest” (A száraz hajtás) czímű regényét több szláv nyelvre lefordították. Bencúr-Kukučin Mátyás orvos (szül. 1860-ban) érdekes képeket rajzolt a tót népéletből.
A drámai költészetben többen próbálkoztak, de csekély sikerrel. Chalupka János kezdetben magyar nyelven írt s a „Starúš pliesnivec” czímű bohózat tulajdonkép magyar „Vén szerelmes”-ének tót fordítása. Művei „Dramatické spisy” czím alatt Túrócz-Szent-Mártonban 1871–1874-ben öt kötetben jelentek meg. Drámai műveket írtak még: Palárik János (1822–1870), Záborský Jónás, Hostinský Péter, Podhradský József.
A tudományos tót irodalom szegény. Csak a tót nyelvészetnek és irodalomtörténetnek, a tót mythologiának s a tót tárgyú történetírásnak vannak és voltak számosabb művelői. A nyelvészekről már föntebb szólottunk. Az irodalomtörténet terén kitűntek: dr. Hurban Miloszláv és Vlček Jaroszláv. Ez utóbbi a tót irodalomtörténetről „Dejiny slovenskej literatúry” czím alatt adott ki egy terjedelmes kézikönyvet (Túrócz-Szent-Márton 1890). A történetírók közűl legtöbbet írt Sasinek Viktor Ferencz (született 1830-ban), kinek munkáiban azonban a kritika sok kifogásolni valót talál; „Slovensky Letopis” czím alatt szerkesztett és kiadott folyóíratában sok történeti, helyrajzi, régészeti és néprajzi adat van összegyűjtve (Szakolcza 1876–1882). Mithologiai dolgozatokat írtak: Pauliny-Tóth Vilmos („Slovenské bájeslovie” Túrócz-Szent-Márton 1876), Dobšinský Pál („Úvahy o slovenských Povestiach” „Elmélkedések a tót népmesékről” Túrócz-Szent-Márton 1871) és Kellner-Hostinský Péter. E dolgozatok azonban jórészt az illető írók fantáziájából születtek. Természetrajzi dolgozatokat írtak Holuby József és Kmet András.
Sládkovič András.
Egykorú kép után
Tót könyvek kiadása terén az új korszakban több irodalmi egyesűlet buzgólkodott. A Nagy-Szombatban székelő s kizárólag katholikus papok vezérlete alatt álló Szent Adalbert-egyesűlet évtizedek óta katholikus szellemű könyveket írat és terjeszt. A tulajdonképeni irodalomra nézve kiváló fontosságú volt az 1863. évben megalakúlt Slovenská Matica (Tót irodalmi intézet), melyet azonban a kormány az alapszabályok meg nem tartása miatt már 1875. évben föloszlatott. A Matica „Letopis” (Krónika) czím alatt egy folyóíratot adott ki, a mely találkozó helye volt mindazoknak, a kik tót nyelven próbálkoztak a tudományt terjeszteni. A „Letopis” tizenegy évfolyamot ért s többé-kevésbbé sikerűlt közleményei nagyobbára a történet és régiségtan köréből valók. A Matica „Archiv” czím alatt egy történeti oklevéltárt is indított meg, mely az irodalmi emlékekre is tekintettel volt; de csak két kötet jelent meg belőle (Túrócz-Szent-Mártonban 1872–1873). Ugyancsak a Matica adta ki Dobšinský Pálnak a tót népmesékről írt s már fentebb említett tanúlmányát („Uvahy”). „Sborník” czím alatt a tót dalok, népmesék, közmondások, szólásmódok, találósmesék, játékok, szokások és babonák gyűjteményét indította meg, a dalokat hangjegyekkel is kisérve. Megjelent belőle két kötet (I. Bécs 1870; II. kötet Túrócz-Szent-Márton 1874). Azon kivűl adott ki még naptárakat is, melyekbe szintén első rendű írók írtak.
Az 1885-ben megalakúlt „Magyarországi tót közművelődési társúlat” a népnek hazafias szellemben való nevelését tartja szem előtt kiadványaival. 1886. év óta „Vlast’ a Svet” (Haza és Világ) czím alatt néplapot ad ki, és naptárat „Nový Domovy Kalendár” czím alatt. Külön kiadványai közűl kiemelendők: Arany János „Toldi”-jának, Jókai Mór „A magyar nemzet története regényes rajzokban” czímű művének; valamint Bedő Albert „Erdő-őr”-ének tót fordítása, melyek a következő czímek alatt jelentek meg; „Toldi” od Jána Arany. Preložil S. Bodický. Budapest 1886. – „Romantické obrázky z dejepisu Uhorska” Písal Maurus Jókai. Budapest 1886. – Horár alebo základy lesníctva.” Napísal Albert Bedő. Budapest 1887. Ugyancsak a magyarországi tót közművelődési egyesűletnek köszöni a tótság, hogy a Rudolf trónörökös által kezdeményezett jelen nagy műnek Magyarország történetére vonatkozó részét tót nyelven olvashatja. („Uhorsko, dlá diela Jeho cis, a král. Výsosti korunného princa Rudolfa...” Budapest 1888.).
1895. évben „Múzeumi tót társaság” czím alatt Túrócz-Szent-Márton székhelylyel egy tudományos társúlat alakúlt, melynek czélja „kutatni Felső-Magyarország különféle nevezetességeit” és „gyűjteni mindent, a mi a tót népre, annak szellemi és anyagi életére s az e nép lakta vidékekre vonatkozik.” A társaság czéljának előmozdítására „Sborník museálnej slovenskej spoločnosti” (A múzeumi tót társaság gyűjtőkönyve) czím alatt egy tudományos folyóíratot is indított meg Túrócz-Szent-Mártonban.
Felső-kubini tót ház.
Dörre Tivadartól
