Besztercze-Naszódmegye. Csernátony Gyulától
Besztercze-Naszódmegye.
Csernátony Gyulától
Csernátony Gyulától
Besztercze-Naszódmegye új alakítású törvényhatóság. Az 1876-iki megyerendezéskor kerekítették ki Besztercze és Naszód vidékéből, melyek a régi Erdély éjszaknyugati hegyes sarkát foglalták el. Az új megyét éjszakon Máramarosmegye, keleten Bukovina és Románia, délen Kolozs-, délkeleten Maros-Torda-, nyugaton pedig Szolnok-Dobokamegye határolják.
Éjszaki részén a radnai havasok ágaznak szét, kisebb-nagyobb hegysorokat alkotva, a melyek mind déli irányba lejtve, erdős oldalaikkal a Nagy-Szamos szűk völgyére támaszkodnak. Legmagasabb csúcsai e hegységnek a Batrina (1713 méter), Repede (2077 méter), Birla-tető (1620 méter), Benes (1588 méter), Ünőkő (2280 méter) és a gyopárjáról híres Korongyos (1994 méter). De 1000 és 2000 méter közti magasságban ezeken kivűl is még sok csúcs emelkedik ki e hatalmas hegycsoportból.
A Nagy-Szamos és Besztercze folyó között a borgói hegycsoport gyönyörű alakú csúcsai és fenyvesekkel borított hegysorai vonnak határt Bukovina felé. E hegycsoport délen a Besztercze várostól alig egy órányira fekvő 1614 méter magas Henyulban (régi magyar neve: Fekete bércz) végződik. A csúcsok átlagos magassága 2000 méteren alúl marad. Legmagasabb köztük a Vęrfü Omuluj (1932 méter).
A Besztercze és a Sajó közét a romániai határon húzódó Kelemen havas benyúló ágai és a Duka havas borítják, a Kelemen-Izvor (2031 méter), Pietroszul (2102 méter), Sztrunyora (1994 méter), Pojana Tomi (1469 méter) és a Duka (1490 méter) csúcsokkal.
A megye éjszaknyugati részén az 1842 méter magas Czibles, az erdélyi részek egyik legszebb alakú havasa, még a megyéhez tartozik, de a vele kapcsolatos hegycsoport már a szomszédos Szolnok-Doboka és Máramaros megyékbe ágazik szét.
Az említett havasok és hegycsoportok a megye egész éjszaki és keleti felét elfoglalják és csupán a déli részen szelidűlnek kisebb hegyekké és dombokká, a melyek közűl azonban némelyik 600, sőt a Pinták fölött lévő Viráni kő 700 méter magasságon is fölűl emelkedik. Nagyobb lapály az egész megye terűletén nincs, csak a folyók és nagyobb patakok partjain van néhol egy-egy kis térség.
A folyók mind a Tisza vízkörnyékéhez tartoznak, kivévén az Aranyos-Beszterczét, mely a határhegységet áttörve, a Fekete-tengerbe siet. Legnagyobb folyója a megyének a Nagy-Szamos, mely a radnai havasok Rotunda nevű hegyéből ered és az egész megyét átszelve, délnyugati irányban folyik. Csaknem egyközűen halad ezzel a Sztrunyorából eredő Besztercze, mely azonban a megye határán Szeretfalvánál a Pojana Tomiból eredő Sajóba szakad. Mindhárom folyó vizét igen sok bő vizű patak növeli, különösen a Nagy-Szamosét. Ezen folyók és patakok mind szabályos folyásúak és nagyobb károkat csupán a Dipse patak okoz gyakori tavaszi kiöntéseivel. Ipari czélokra, leszámítva az elég nagy számú malmokat, csak a faúsztatás és tutajozás használhatja őket. Halban mindenik eléggé gazdag, különösen a Nagy-Szamos és a Sajó. A Nagy-Szamos jobbparti mellékpatakjai nehány évvel ezelőtt még pisztrángokban bővelkedtek, de az erdők vágása alkalmával ezeket is annyira kifogdosták, hogy a földmívelésügyi kormánynak újabban mesterséges szaporításukról kellett gondoskodnia. Tavak a megye terűletén nincsenek, csak az Ünőkő keleti oldalán, 1903 méter magasságban van egy Lala nevű tengerszem.
Ásványos víz a megye éjszaki felében majdnem minden község határában bőven fordúl elő, de a helyi használaton kivűl egyéb értékesítésökre nézve még eddig kevés történt. Legrégebben ismeretes a dombháti ásványvíz, melyről dr. Nyúlas István, Erdély akkori országos főorvosa, már a XIX. század elején egész könyvet írt. A radna-borbereki vasas forrást újabban az Erdélyi Kárpát-Egyesűlet vette gondja alá és sok áldozattal meleg és hideg fürdőket létesített mellette. Hideg forrása a borszéki Lobogót is felűlmúlja (10° C.). Az oláhszentgyörgyi víz különösen gyomorbajokban jó hatású; kellően berendezett hideg és meleg fürdőit már messze vidékekről is látogatják. A pintáki sósforrás igen szép vidéken fakad, de vize nem elég bő.
Éghajlat tekintetében a megye éjszaki és éjszakkeleti havasos meg különösen délnyugati dombos részei közt fölötte nagy különbségek tapasztalhatók, mert míg fönt az időjárás az év legnagyobb részében zordon s az évi közepes hőmérséklet általában véve 4–5°C.; a déli és délnyugati részek közepes hőmérséklete 8° C. A csapadék évi átlaga Beszterczén 707 milliméter; de a hegységekben 1000 milliméternél is több.
A megye 4014.35 négyszögkilométernyi terűletéből 181.555 hektár erdőség és 74.655 hektár szántóföld. Ebből a Sajó és a Besztercze völgyének termő földje jó, s általában elmondhatni, hogy a megye délnyugati része, – bár itt-ott igen sok munkát és gondos megmívelést kiván, – eléggé termékeny. A kenyérnövények közűl a búza, kukoricza, rozs, árpa, zab sikeresen termeszthetők s ezenkivűl itt-ott szőlőmíveléssel és gyümölcstermesztéssel is haszonnal foglalkoznak. Az éjszaki és éjszakkeleti havasos rész szűk völgyeiben és sziklás hegyoldalain azonban csak itt-ott sikerűl egy-egy kedvezőbb helyen fekvő darab földecskét igen nagy fáradsággal megmívelni. Legjutalmazóbb az állattenyésztés, mely a havasalji községek lakosainak legfőbb és legjövedelmezőbb foglalkozása. Újabban, mióta az erdőségek rendszeres haszontételére részvénytársaságok alakulták s a havasok csöndjét fűrészgyárak zaja váltotta föl, a bővebb vízű patakokat pedig faúsztatásra rendezték be: a lakosság részére új kereseti ág kinálkozik, de a benszülött ezen foglalkozás iránt még csekély hajlandóságot tanúsítván, az ország más részéiből kell famunkásokat szerezni. Az állat- és növényvilág e vidéken igen gazdag. A havasokat rengeteg, de földolgozni csak újabban kezdett fenyvesek borítják a fenyűöv széléig, melyen felűl dús és pompás havasi legelők terűlnek. A mélyebb völgyekben és a havasok alján bükk-, cser-, gyertyán- és nyírerdőkből álló rengetegek pompáznak; lejjebb pedig, a hol a hegyek halmokká szelídülnek, gondosan ápolt százados tölgyerdőségek koszorúzzák a magaslatokat és fönsíkokat. A községek belső telkein, valamint a határ verőfényesebb oldalain még a havasok szomszédságában is (Ó-Radna, Radna-Borberek, Új-Radna, Aszú-Besztercze, Kusma) gyümölcsfák díszlenek; különben a gyümölcstermesztés az utóbbi években az egész megye terűletén örvendetesen föllendűlt. Fölemlítendő, hogy Beszterczén az olajfa és a platán is gyönyörűen díszlenek.
A radnai és borgói havasokban a nagyobb vadak közűl a medve és farkas honosak. Ezeken kivűl előfordúlnak még az őz, vadmacska, hiúz, róka és vaddisznó, mely utóbbi megyeszerte igen elszaporodott. A radnai havasok Anyies nevű részében, valamint a Korongyos legmagasabb csúcsain olykor zergéket is látnak. A szárnyasok közűl legérdekesebbek a kondor-keselyű és a sasok különböző fajtái. A kondor az Ünőkőn tanyázik, a sasok azonban aratás idején az enyhébb völgyekbe is ellátogatnak. Különben a Közép-Európában honos szárnyasok e megyében is többnyire előfordúlnak, kivévén a vízimadarakat, melyek tavak és mocsarak hiányában e vidéket csak kis mértékben látogatják. A halak közt a Kosna melletti Tésna patakban a lazacz is előfordúl, mely az Aranyos-Beszterczén át a Fekete-tengerből jön ide föl.
Nemes érczekben a hegységek, úgy látszik, nem nagyon bővölködnek, vagy legalább is még nem akadt senki, a ki e részben átkutatta volna őket. Csupán a radnai havasokban folytattak bányászatot már a rómaiak is, kiknek idejéből több elhagyott bánya nyomai ismeretesek. Jelenleg is csak az ó-radnai kincstári bányák vannak mívelés alatt, melyekben főleg ólmot, kevés ezüstöt és aranyat találnak.
Besztercze-Naszódmegye lakosai közt legtöbben vannak a románok, azután a szászok, s ezután a magyarok. A románok nagyobb tömegekben a Szamos és a Sajó völgyében, valamint az ezekbe ömlő patakok mentén a szászok pedig Besztercze városban és környékén, meg a megye délnyugati szögletében szintén tömegesen laknak. A magyarok az egész megyében szét vannak szóródva s nagyobb számmal csak Beszterczén, Magyar-Nemegyén, Sófalván, Tacson, Zselyken és Nagy-Sajón élnek. A megye népvándorlás előtti lakosai nyomtalanúl pusztúltak el; csupán a rómaiak uralmának maradtak némi emlékei az ó-radnai bányákban és Várhelyen. A rómaiak után jó sokáig valószinűleg pásztorkodó és harczias törzsek átvonúló tanyája volt e vidék, mert tartósabb telepűlés jeleire sehol sem akadunk. A mostani lakosok letelepűlésének idejéről nincsenek biztos adataink. Egyes történetírók valószinűnek tartják, hogy a Szamos- és Besztercze-völgyi német telepítvények még a II. Géza előtti időkből valók s ezek meghonosodása indította volna királyainkat a későbbi telepítésre is. Az oláhok a németeknél jóval későbben költözhettek ide. A Borgó-völgyi és Szamos-menti községek közt több orosz eredetű is van, a melyek azonban idők folytán teljesen eloláhosodtak.
A magyarság terjeszkedése a megyében egészen újabb keletű s jóformán az alkotmányos korszakkal esik össze. 1848-ig ugyanis a szász városok és vidékek azon kiváltsággal bírtak, hogy terűletükön más nemzetiségű ember ingatlant nem szerezhetett; a határőrvidékén pedig, a szervezet természeténél fogva nem lakhatott más, mint román. A régibb időkből tömegesebb és állandó magyar telepűlés nyomai csak Ó-Radnán a bányászok közt, Zselyken, Tacson és Felső-Szász-Újfaluban állapíthatók meg, de az utóbbi helyen ezek is beolvadtak a szászok közé. A többi községek, a melyekben még kisebb-nagyobb számú magyarság lakik, a megyék kikerekítésekor (1876) a volt Doboka és Belső-Szolnok megyékből csatoltattak a jelenlegi Besztercze-Naszódhoz. Napjainkban a megye nagyobb községeiben több magyar iparos kezd letelepedni s a magyarság, habár lassan is, tért foglal.
Szokásaikban úgy a szászok, mint a románok nagyjában még megőrizték hagyományaikat. Különösen tapasztalható ez a szászoknál.
A beszterczevidéki szász népet a szorgalom, rendszeretet és takarékosság jellemzi. Földjét maga míveli. A gyümölcstermesztés, valamint a szőlőmívelés kedvelt foglalkozásai. Almaérés idején Németországból is ellátogatnak hozzájuk a gyümölcskereskedők, s volt olyan esztendő, hogy egy-egy község nyolcz-tízezer forintot vett be gyümölcsből. Házukat kőből építik, cseréppel födik s különös gondjuk van arra, hogy szobáik tágasak és világosak legyenek.
A volt határőr- és az úgy nevezett jobbágy-községek román lakosai sokban különböznek egymástól. Amazok jobb módúak és műveltebbek. Termetök szálas, arczuk értelmességet fejez ki, föllépésök biztos. Az idegen iránt nyájasak, előzékenyek és illemtudók. Még a katona-időkből fönmaradt szokás különösen az öregebbek közt, hogy a községen átútazó úriembert fölállással köszöntik. Nagyrészben a görög-katholikus és csak kisebb számban a görög-keleti egyház hívei. A vallásosság egyik fő jellemvonásuk s itt-ott nem ritkán a babonával határos vakbuzgóságban nyilvánúl. Kedélyök a melancholiára hajlandó s mély érzésű dalaik nagy részéből a panasz és bánat hangjai szólanak. A földmívelést és gyümölcstermesztést nem vitték oly tökéletességre, mint a szászok. Általában véve nem oly kitartók a munkában s egyéb tekintetben sem tudják és akarják magukat annyira fegyelmezni. Bánatukban és örömükben egyaránt túlzásra hajlók. Alapjában véve jószívű nép s az iránt, a ki jót tett vele, háladatos is, de a bántalmat sem felejti el s addig nem nyugszik, a míg valahogy meg nem torolja. A volt jobbágy-községek román lakosai sokkal szegényebbek és sem annyi önérzettel, sem oly fokú értelmességgel nem bírnak.
Az ősi, festői népviselet mostanában már itt is kezd átalakúlni. Ez a vidék népviseleti tárgyakban még most is elég gazdag ugyan, de a kézi munkát a gyárilag készűlt tetszetős és aránylag olcsóbb utánzatok itt is mindjobban kiszorítják. Az idősebb szász parasztok még hívek maradtak az ősi sarkatlan csizmához, valamint az abaposztóból való csuklyás köpenyeghez és a széles karimájú kalaphoz is. A szász leányok szép viselete még mindig a feketével kivarrott fehér ruha a magas, fekete bársony pártáról leomló hímzett fehér fátyollal s a testhez álló fekete mellénynyel, művésziesen hímzett ingújjakkal és nem egyszer nagy értékű antik bogláros övvel. Az oláh leányok ünnepi viselete: többnyire pirossal vagy kékkel szépen kivarrott ingből, tarka virágú mellrevalóból és sokszor aranynyal vagy ezüsttel áttört katrinczából áll. Hajukban virágot és nyakukon gyöngyöt vagy emlékpénzeket szeretnek viselni. Az idősebb asszonyok sötétebb színezésű bőrkabátot, úgy nevezett kozsókat öltenek föl. A ruházatot fekete, ritkábban piros csizma egészíti ki, a melyet ma már sokaknál a czipő vált föl.
Jóllehet a termőföld aránylag kevés, azért a besztercze-naszódmegyei ember elég jól él s rendesen táplálkozik. A szász községek rendezett útczáikkal és magas, cseréppel födött házaikkal városias külsejűek. A házakba az útczára nyíló folyósóból van a bejárás, a honnan jobbra és balra a lakó- és díszszobába (Paradezimmer) nyílnak az ajtók, a mely utóbbi minden szász háznál elmaradhatatlan. Ebben van elhelyezve a család legszebb holmija: a sokszor értékes faragású és festésű fabútorok, ládák, szekrények; a szintén szépen faragott vagy festett tálasokon és polczokon a régi czintányérok, kannák és agyagedények, a gyönyörűen kivarrott, párnavégek, kendők, stb. Az oláh szétszórtabban szeret építkezni és nem egészen az útczasorba, hanem egy kissé beljebb építi házát, melynek bejárója mindig az udvarra és soha sem az útczára nyílik. Régebben magas szalmafödelük volt. Az útczára nyíló ablakok alatt kis virágos kertecske díszlik mályvákkal, bazsarózsával, boldogasszonyfűvel és más régi divatú virágokkal. Az oláh parasztház legtöbbnyire faépítmény. Az udvarról a pitvarba és onnan az útcza felőli „első” és az udvarra néző „hátúlsó” szobába jut az ember. Szobái, bár földesek és alacsonyak, elég barátságosak. Bútorzatuk szegényes és kényelmetlen, de az egyszerű tálasokon és a magasra vetett ágyakon nem egyszer itt is értékes régi edényeket s igen szép varrottasokat találunk. A szász életmódja takarékos és mértékletes. Naponként főtt ételt eszik s asztaláról ritkán hiányzik a saját termésű bor. Az oláhok fő tápláléka málékenyérből, puliszkából, tejből és túróból áll. Húst ritkábban esznek és pálinkát, vagy mostanában már sört is isznak.
A lakosság legnagyobb része földmíveléssel és marhatenyésztéssel foglalkozik. Számot tevő ipar és kereskedelem csak Beszterczén van, ahol különösen a bőr- és a kalapos-ipar ma is élénk. A többi iparágak szintén virágoznak, bár most nincs oly nagy vidékök, mint hajdan, mikor piaczuk a Fekete-tengerig terjedt. Az újabban föllendűlt faipar terén hat fűrészgyár működik s ezeken kivűl még egy kalapgyár, két sörgyár és nehány szeszgyár is van a megyében.
Már említettük, hogy a megye őstörténelméről sem az okíratok, sem a hagyományok nem beszélnek s még azt sem tudjuk, hogy a honfoglalás korában kiket találtak itt őseink. Csupán annyi bizonyos, hogy Ó-Radnán és Beszterczén már a XIII. század elején virágzó és egymástól független német telepek voltak, a melyeket Mátyás király 1475-ben olyformán egyesített, hogy törvénykezési és adózási tekintetben a Nagy-Szamos völgyét is Beszterczéhez csatolta. Mária Terézia 1762-ben Radnát és a szamosvölgyi községeket újból elszakította Beszterczétől és lakóiból Naszód székhelylyel a II-ik határőrezredet alakította, mely 185 1/2-ig állott fönn. A kiegyezés után Besztercze és Naszód vidéke egy ideig külön-külön törvényhatóság voltak, míg a megyék kikerekítésékor a két vidék a szomszédos Doboka és Belső-Szolnok megyékből ide csatolt 30 községgel és Besztercze székhelylyel együtt, mint „Egyesűlt Besztercze-Naszódmegye”, mai alakját és beosztását kapta.
A megye részletes áttekintésére a székhelyről indúlunk ki. Ez Besztercze város, a hasonló nevű folyó és a vasút mellett, szép, tágas völgyben, melyet éjszakról a Várhegy, délről pedig a Palahegy határolnak. Éjszakkeleti irányban, a várostól mintegy 15 kilométernyire a sötét fenyvessel borított, gyönyörű alakú Henyul hegytömeg és tovább a borgói havasok csúcsai emelkednek, szép háttért alkotva a városnak. A hegyeket mindenütt jól gondozott tölgy- és bükkerdők borítják, a melyek aljában szőlők, gyümölcsös-kertek és szántóföldek terűlnek el.
Besztercze egyike a legcsinosabb és a legrendezettebb vidéki városoknak mintegy 10.000 lakossal. Fő útczái úgy a belvárosban, mint a külvárosokban szélesek, szabályosak és fasorokkal vannak szegélyezve. A sűrűn épített házak nagy része emeletes. Földszintjöket nagyvárosias kirakatokkal ékeskedő kereskedések foglalják él, melyek széles betonjárdára nyílnak. Nehány évtizeddel ezelőtt a város még egészen középkorias színű volt. A régi várfalak tornyos kapuikkal és bástyáikkal még állottak s a belvárosi házakon is alig látszott meg az új idők nyoma. De ma már a várfalból csak egy kis rész és csupán egyetlen bástya áll fönn s a régi házak helyét mindenütt újak foglalják el.
Besztercze az Aranyhegyről.
Cserna Károlytól
Besztercze (régi német nevén: Nösen) alapításának idejét biztosan meghatározni nem ehet. Kedvező fekvésénél fogva, mint a keleti kereskedelem egyik piacza, már a XIII. században igen fontos helylyé fejlődött. A mongolok 1241-ben Ó-Radnával együtt Beszterczét is elpusztították, de a csapást, mint élénk kereskedelmi hely, úgy látszik, hamar kiheverte, mert fejlődéséről ezentúl sűrűn következnek a följegyzések. Különösen sokat köszönhetett Róbert Károlynak, a ki többszőr időzött falai között s kinek fia, Nagy Lajos, 1353-ban a maig is szokásos Bertalan-napi vásártartás jogával ajándékozta meg, a mely 15 napig tarthatott és ezen idő alatt a város a legtágasabb körű kiváltságokat élvezhette. Hogy az Anjouk mily fontos helynek tartották Beszterczét, bizonyítja az, hogy a saját családi czímerök használatára jogosítatták föl. Zsigmond király az Anjouktól kapott kedvezményeket és jogokat megerősítette és újakkal gyarapította. V. László 1453-ban Hunyadi Jánost beszterczei örökös gróffá nevezvén ki, Beszterczét és vidékét neki adományozta. Hunyadi a város éjszaki részén emelkedő hegyen várat épített, de aztán nem sokára meghalt, s a vár Mátyás király adománya folytán a grófsággal együtt Szilágyi Mihályra szállt, a ki azt várnagyokkal kormányoztatta. A király, miután idővel Szilágyi Mihály kegyvesztetté lőn, a beszterczei örökös grófságot megszűntette s a várat 6000 arany forintért a városnak adván, megengedte, hogy lebonthassák s köveiből kerítőfalakat építhessenek. Mátyás ezután is még többször tanúsított jó indúlatot a város iránt, mert régi kiváltságait visszaállította s a kereskedelem szabadságára, valamint a közbiztonság emelésére irányúló intézkedéseivel fejlődésének új alapokat biztosított.
A Mátyás halála utáni szomorú idők, valamint a mohácsi vészre következett általános zavarok Beszterczén is nagy változásokat okoztak. A pártharczok idején János király Péter moldvai vajdának ajándékozta, a ki két izben ostromolta meg a várost és 4500 arany forint sarczot hajtott föl rajta. Erre az időre esik a város protestáns hitre való áttérése, a mely az épen ez időtájon bekövetkezett nehány békés esztendőt arra használta föl, hogy templomának újjáépítését 1563-ban befejezze. Ugyanekkor iskolát is épített s erődítésein is nagyobb javításokat eszközölt.
Ezen időszakban kereskedelmi téren nagy változás állott be, mert a keletindiai tengeri út fölfedezésével a keleti kereskedelem más útra terelődött s Besztercze ipara és kereskedése mindinkább a helyi határok közé szorúlt.
Erdély ezutáni történelmének viharos idejében Besztercze is kivette részét a csapásokból. Így 1602-ben Básta dúlta föl, büntetésűl a Báthory Zsigmondhoz való csatlakozásáért. Később a mindegyre be-beütő török-tatár hadak pusztításait sínylette meg, a melyek nyomában rendszerint dögvész is járt; 1705-ben pedig Pekri Lőrincz, II. Rákóczy Ferencz tábornoka dúlta föl. Ezután még csak 1717-ben, a tatárok legutolsó betörésekor szenvedett nagyobb károkat.
Ma már jóllétben fejlődő megújhodott város, és csupán régi temploma, meg a Búzaszer árkádjai, az úgy nevezett „lábas hazák” sejtetik az idegennel, hogy itt régi múltú műveltség terűletén jár. (Besztercze régi nevezetesebb épűleteiről az „Építészeti emlékek” czímű közlemény szól e kötet 92. és 97. lapján.)
Ujabb épűletei közt több csinos magánház és középűlet vonja magára figyelmünket, bár az utóbbiakban szegénynek mondható, mert az erdőigazgatóság szép új palotáját, a tekintélyes megyeházat és a régi, kevés csínnal épűlt városházát kivéve, a többi hivatalok és hatóságok saját épűlettel még nem bírnak. A társadalmi egyesűletek közűl a „Beszterczei kör”-nek és a szász iparosoknak van egy-egy szép és izléssel épűlt palotájuk.
A közművelődés ügyét számos jól berendezett intézet mozdítja elő. Az állami és felekezeti elemi és polgári iskolákon kivűl van Beszterczén német nyelvű ágostai evangelikus főgymnasium is nagy könyvtárral, mely főként Erdély és a szász nép történelmére vonatkozólag becses munkákat tartalmaz.
A város és vidék régi levéltára egyike az ország leggazdagabb ilynemű gyűjteményeinek. Ebben fedezték föl nehány évvel ezelőtt a XV. századból származó „Beszterczei szójegyzék”-et is, mely a régi magyar nyelvre nézve igen becses.
A város déli oldalán, a kertekké alakított vársánczok mellett szép sétatér terűl el. A Besztercze folyón túl a sétatérrel kapcsolatos schieferbergi erdő szintén sétahelylyé van alakítva. Kellemes és szép kirándúló helyekben a város távolabbi környéke is bővölködik.
Besztercze törzs lakóinak fő foglalkozása az ipar és kereskedés; de, minthogy a legtöbb polgárcsaládnak egy kis szőlője, gyümölcsös kertje és földje is van, mellékesen mezei gazdálkodást is folytatnak. A polgárság általában jómódú, mert a városnak ipari és kereskedelmi tekintetben nagy vidéke van. Vásárai híresek.
XVI. századbeli ház Beszterczén a Beutler-útczában.
Cserna Károlytól
Beszterczétől éjszakkeleti irányban jó karban tartott országút visz a Besztercze és Borgó patakok völgyén Bukovina felé. Jobb- és balfelől gondosan mívelt szántóföldek és gazdag legelők közt érünk az alig pár kilométernyire fekvő s 630 lakosú Aldorfra, mely jól épített magas házaival, lombos kertjeivel, szép templomával és emeletes iskolaépűletével igen tetszetős község. Fölebb a vasút mellett Jád községet találjuk, melynek 1500 főnyi lakossága sok marhát és lovat tenyészt. Itt az országút két főágra oszlik, melyek közűl az egyik éjszakra, a vízválasztón át Ó-Radnára, a másik pedig a völgyben kelet felé a borgói szoroshoz fut. Ezen haladva tovább, a fölöttünk emelkedő Henyul csúcsaiban és a borgói havasok sötét fenyvesei közűl kimagasló óriási sziklatömbökben gyönyörködünk. Ezalatt Orosz-, Alsó-, Közép- és Felső-Borgó községeken át Borgó-Prundot, a völgy legnagyobb, mintegy 2500 lakost számláló községét érjük el. A határőrök idejében itt volt az őrnagyi székhely; egykori emeletes lakásának magas födele most is messze kilátszik a többi házak közűl. Borgó-Prund eléggé rendezett község. Az 1848/49-ki harczokban Bem itt akarta föltartóztatni a borgói szoroson beözönlött oroszokat. A honvédek sánczai a község közepén emelkedő dombon most is jól kivehetők. Ujabb időben a gróf Zichy Jenő elnöklete alatt álló főúri vadásztársaság nagy vadászatairól emlegetik gyakrabban, minthogy itt aránylag az egész országban a legtöbb medvét ejtik el. Borgó-Prunddal majdnem összeépűlt a szintén népes (2300 lakosú) Borgó-Tiha, melytől az út egykissé délkeletre hajlik az 1100 lakosú Maros-Borgóig, a honnan ismét keleti iránynak tartva, hirtelen emelkedik és rengeteg erdők közt, szédítő mélységek fölött és folyton a legszebb fenyvesek árnyában halad Tihuczáig. Ez tulajdonképen csak kis telep nehány határszéli állami hivatalnok lakásával és katonai barakokkal. Környéke természeti szépségekben gazdag. Köröskörűl rengeteg erdőséggel födött havasok körítik e kies helyet, mely házacskáival, méheseivel kertjeivel és rétjeivel egy menedékes fönsíkon fekszik. Innen folytonosan emelkedve éjszaknak fordúl és a Magura Kalulujon át halad hazánknak ez egyik legszebb útja a bukovinai határig, a melyet 1117 méter magasságban ér el. Itt gyönyörű tájkép tárúl szemeink elé. Balról a borgói, előttünk a bukovinai, jobbról pedig a romániai havasok kéklenek s ködfátyolon át tűnnek föl a mély völgyek az ölükben csillámló kisded folyókkal s az azok partjain elszórt községekkel.
E főútvonalról Borgó-Prundtól keleti irányban egy mellékút vezet a 2700 lakosnál többet számláló Borgó-Beszterczére és a hozzá tartozó fűrésztelepre; egy másik pedig Aldorftól éjszaki irányban Pintákra és a határában lévő szép fekvésű sósfürdőbe.
A borgói völgy törzs lakosai románok, a kik, csekély mívelhető földjük lévén, inkább állattenyésztéssel foglalkoznak. Régebben, míg a naszódi alapokhoz és a volt határőrvidéki községekhez tartozó erdőségek nem voltak állami kezelés alá véve, a fából és legelőből könnyen megéltek ugyan, de a gyönyörű erdőket majdnem egészen kiirtották. Egyes községekben fafaragással és fazekassággal is foglalkoztak s egy pár évtizeddel ezelőtt még nagy kelete volt a fekete színű borgói fazekaknak és pipáknak, de most már majdnem teljesen abbahagyták az agyagipart. A besztercze-borgói vasútvonal megnyiltáig a szekerességből is szép jövedelmük volt, de ma már ennek is vége. Némely községben a nép igen szép varrottas munkákat készít.
Besztercze-vidéki szászok: Jádi leány és legény.
Cserna Károlytól
Jádról keleti irányban egy mellékút visz a 900 lakosú Aszú-Beszterczére és a Duka havas aljában vadregényesen fekvő s 700 lakosú Kusmára, a hol a Nechay családnak szép kastélya és parkja van.
A beszterczei felső külvárosból kiindúlva, a Ruba hídjánál szintén kétfelé ágazik az út Vinda és a vízválasztón át a Budak völgyébe, a gyümölcséről híres, 600 lakost számláló Zsolna felé.
Zsolnától délnyugat felé a Budak termékeny völgyében Szász-Budak és Malomárka kis szász községek vannak. Szász-Budaknál ismét eltér az út déli irányba a régebben sok jó birtokú magyar nemes családtól lakott, most azonban teljesen oláh Kis-Budakon és a Magurán át a Sajó völgyébe. A Magura még nem régen is rengeteg tölgy-erdőséggel volt borítva, de újabban teljesen kiirtották. Helyén ma egy menedékes és patakok által sokszorosan megszakított szép fönsík terűl el, a mely 1891-ben a hadgyakorlatok színteréűl szolgált. A Maguráról egyenesen a Sajó völgyében fekvő Nagy-Sajóra ereszkedünk, a mely régebben a báró Keményeké volt, ma pedig a gróf Teleki család birtoka. A Sajó fölötti dombon emelkedő Kemény-féle régi kastély jelenleg állami tulajdon és iskolának használtatik. Nagy-Sajó az egész völgy legnagyobb községe. Igen szép helyen fekszik, a szelidebb emelkedésű erdőkkel borított sajói havasok és a Pojana Tomi közelében. Közel 1750 főnyi lakosai magyarok, szászok és oláhok. Földje termékeny és éghajlata nagyon kellemes. A Sajó völgyében, Nagy-Sajótól nyugat felé említendő Bilak község, hol a báró Bors család uradalmát most az államkincstár bérli és csikótelepnek használja. Kastélyában töltötte gyermekkorának egy részét Jósika Miklós regényírónk, s mint emlékírataiban írja, itt termékenyűlt meg lelke népregékkel és mesékkel; a többek közt a „Bájvirág” czímű regéjét is a bilaki parasztoktól hallotta.
Bilakról Szeretfalvára érünk, a hol a Besztercze a Sajóba ömlik. Innen déli irányban a szeretfalvi hágón át Harina községnek csak nem rég megújított szép román stylű temploma tűnik szemünkbe, mely országos műemlék és egyike hazánk legrégibb templomainak. (Képe e kötet 47-ik lapján.) A régi kastély és uradalom egykor a híres Harinai családé volt. Az innen délre eső s 1000 lakosú Galaczon a Wesselényi családnak van birtoka. Az alább fekvő Dipse és Fejéregyháza oláh és szász (1400 lakossal), Necz oláh, és a keleti irányban mélyen a hegyek közt fekvő Zselyk tiszta magyar, 700 lakosú község. Ez utóbbiban a lakosok nagy része a Hunyadi nevet viseli és nagyon el van terjedve köztük az a hit, hogy Hunyadi János is Zselykről származott, s mikor a szerencse kedvezett neki és nagy úr lett, azért kérte volna László királytól jutalmúl a beszterczei grófságot, hogy vénségére az övéihez ismét közel lehessen.
Galacztól nyugatra a magyaroktól és szászoktól vegyesen lakott és háziiparként sásfonást űző Tacs; ettől éjszaknyugatra pedig a boráról és jó piaczáról nevezetes Lekencze község érdemelnek említést. Emez a megye legnagyobb szász faluja 2000 lakossal, kik közt azonban oláhok is vannak: Lakosai gazdálkodással foglalkoznak, s heti és országos vásárait különösen a Mezőségről igen sokan látogatják. Szomszédságában Vermes 810 lakosú község jó bortermő hely.
A szeretfalvi hídnál három felé ágazik el az út, t. i. Maros-Vásárhely, Kolozsvár és Besztercze felé. Az utóbbin visszatérve éjszakkeleti irányba és Király-Németit balról hagyva, jobb felől Sófalvát találjuk, a gróf Lázár család szép új kastélyával s 750 magyar és oláh lakossal; azután pedig a „steiniger” boráról messze földön híres Bessenyőn át Beszterczére érünk.
Beszterczétől éjszaki és éjszaknyugati irányban, a Besztercze és a Nagy-Szamos folyók közötti szögletben Szépnyir szász községen át Felső- és Alsó-Balázsfalvára jutunk, hol a Cserényi család birtoka és udvarházai vannak. Innen éjszakra a Nagy-Szamos balpartján termékeny lapályon fekvő Magyar Nemegyére érkezünk, hol a régi Földváry-féle birtokot az állam újabban megvásárolta és telepítési czélokra használja föl. A község 1260 főnyi lakosságának nagy része magyar s földmíveléssel foglalkozik.
Naszód.
Cserna Károlytól
A Besztercze és a Szamos völgye közt két úton szoktak legsűrűbben közlekedni. Egyik Jádról a Henyul hegység alatt, a másik pedig Beszterczéről éjszaki irányban a Várhegyen át halad. Mindkettőt bükk-, tölgy- és gyertyánerdőségek borítják s legmagasabb pontjaikról elragadó kilátás nyílik köröskörűl az összes éjszaki és keleti határhavasokra, a melyek közűl fönséges pompával emelkednek a látás határán a háromágú Czibles, a Nagy-Pietrosz és az Ünőkő felhőkig érő csúcsai. A hegyi úton elhaladva Hunyadi egykori várának Beszterczétől nyugatra levő omladéka alatt, melyre a szász Kárpát-egyesűlet újabban messzelátót építtetett, kevés idő múlva a Várhegy éjszaki lejtőjén fekvő s 1700 lakosú Nagy-Demeter szász községbe érkezünk, a mely várbástyához hasonló régi tornyával, s nem rég sok költséggel újjá alakított templomával vonja magára figyelmünket. Innen Csépán és Priszlop községek érintésével a teljesen izraelita lakosságú Entrádám kisközségnél szállunk alá az erdős főnsíkról s a Szamos régi födeles hídján átkelve, az egykori határőrvidék főhelye, Naszód áll előttünk, körűlbelűl 3100 főnyi vegyes lakosú község, a melynek alacsony parasztházai és nehány csinosabb udvarháza közűl csupán az új kéttornyú görög-katholikus templom, a szintén újonnan épített és berendezett alapítványi román nyelvű főgymnasium, az egykori törzstiszti lakások, továbbá a járási székház és erdőhivatal új épületei emelkednek ki. A míg a határőrvidék fönnállott, a II.-ik román határőr-ezred parancsnokságának székhelye volt, s katonai nevelő-intézettel is bírt. A végvidékek föloszlatása óta az ezred iskolai czélokra rendelt egykori tőke alapját „Naszódvidéki központi iskola- és ösztöndíj-alapok” czímen Naszódon kezelik s az ebből föntartott főgymnasium is itt van. Az ösztöndíj-alapok, valamint a volt határőrvidéki községek birtokügyei 1890-ben törvényhozásilag rendeztettek.
Naszód a felső Szamos-völgynek ma is fő helye. Említésre méltók állami és alapítványi iskolái, magyar és román olvasó-egyesűlete, pénzintézetei, sör- és szeszgyára. Lakosai legnagyobb részben románok, kik többnyire földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Kisebb számú magyar lakosai újabban csinos református templomot és paplakot építettek.
Naszád vidékén a Szamos völgyére éjszaki irányból három egymással párvonalos völgy nyílik: a Zágra, Szálva és Rebra patakok völgyei, nehány gyér lakosságú és szegényes oláh községgel. Legkevésbbé lakott a Rebra völgye, melyben Nagy-Rebra 1280 lakosú és Párva 900 lakosú oláh községeken túl a megye ezen óriás bérczes terűletén több emberlakta hely nincs; hanem a havasok, sziklák és rengetegek birodalma kezdődik. A szelídebb és népesebb Szálva-völgyben Telcs a legnagyobb és a legvagyonosabb község mintegy 3100 lakossal. Közelében fűrésztelepek vannak. A Szálva völgyében, mióta Romulin át Szacsal felé az út kiépűlt, igen élénk közlekedés nyílt meg a szomszéd Máramarosmegye felé.
Naszódtól a Szamos völgyén fölfelé az 1400 lakosú Néposzon át a 2400-nál több lakosságú Földráig keleti, innen pedig Kis-Ilváig (1350 l.) éjszakkeleti irányban halad az út. Itt találkoznak a Szamos és az Ilva szűk völgye, az utóbbi Szent-József, Magura és a lovairól híres Nagy-Ilva (3230 l.) községekkel. Innen a hegyeken át csak gyalog vagy lóháton lehet eljutni a havasok közt fekvő Kosna faluba, mely a bukovinai határszélen utolsó magyarországi község. Kis-Ilvától keletre a Les patak völgyecskéjében fekszik Les község, házaival a Henyul hegy éjszaki lejtőjére támaszkodva, melynek 1400 főnyi lakói közt az a hagyomány maradt fönn, hogy határában a XIX. század elején még bölényeket láttak.
Kis-Ilvától a Szamos partján tovább haladva, a fürdőjéről nevezetes Oláh-Szent-Györgyön, Majeren (2900 l.) és a Bethlen család birtokában lévő kies Dombhát fürdőn át Ó-Radnára érkezünk. Az egykori nagy város helyén, melynek a hagyomány szerint a tatárjáráskor 40.000 lakosa lett volna, ma falusias község áll, melynek 4340 többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból, s csak kevés magyarból álló lakossága van: Ha azonban útczáit és piaczát megjárjuk: rögtön észreveszszük, hogy benne egykor fejlett műveltség uralkodott. A piaczon majdnem minden háznak megvan a maga alagútja, mert több mint hétszáz évvel ezelőtt egész alagút-hálózat szeldelte keresztűl-kasúl a védelemre épített várost, melynek maradványai a jelenlegi görög-katholikus paplak udvarán lévő templomrommal együtt nevezetes múltról regélnek.
Ó-Radna.
Háry Gyulától
A régi város pusztúlását a krónikás így beszéli el: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt éjszak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Mihelyt hírét vették az ellenségnek, Ariscald gróf vezetése alatt elébe mentek, hogy föltartóztassák és visszakergessék. A mongolok meglátván a jól fegyverzett népet, visszavonúlást színleltek. A radnai harczosok örömrivalgás közt tértek vissza ekkor falaik közé s a fegyvert letéve, vélt győzelmöket zajos mulatsággal ünnepelték. De a mongolok nem hevertek tétlenűl. Gyorsan visszalopódzkodván, minden oldalról egyszerre rohanták meg az őrizetlen várost, s a lakosok belátván, hogy védekezniök lehetetlen, önként megadták magukat. Később, úgy látszik, a pusztúlásából némileg mégis kiépűlt a város, mert okiratok tanúskodnak róla, hogy Rotho gróf 1268-ban ottani birtokát s ezüst bányái felét a Szamoson lévő malmával és megerősített udvarházával együtt ugyanazon Brendelfia Henrik grófnak adja el, a ki később 1279-ben mint budai várnagy említtetik.
A mai Ó-Radna járási székhely és a megye éjszakkeleti részének fő piacza. Van római- és görög-katholikus egyháza, bánya- és kohóhivatala, állami iskolája, három kir. erdőgondnoksága, két pénzintézete, olvasó-egyesűlete, stb.
Ó-Radnától éjszaki irányban egészen a Bailor vagy Bánya patak partján jó karban tartott út vezet Radna-Borberekre. Itt a vidék már teljesen havasias jellegű s az erdőkkel borított hegysorok mind jobban jobban összeszorúlnak. A levegő észrevehetően hűvösebb, mint az alsóbb völgyszakaszban; a lombos erdőt lassanként fenyves váltja föl. Egy kanyaradónál egész váratlanúl előnkbe bukkan az Ünőkő, a radnai havasok e hatalmas bércze.
Radna-Borberek tulajdonképen csak bányásztelep, melynek házait a kohó- és bányamunkások a kincstártól nyert helyekre építették maguknak. Egészen félre eső hely, de kitűnő ásványos forrásai és a borszéki „Lobogó”-val versenyző hidegfürdője sok vendéget vonzanak ide, különösen mióta a fürdőt az Erdélyi Kárpát-egyesűlet vette át és kényelmes helyiségekkel látta el. A telep Ó-Radnához tartozik, de azért külön állami iskolája és római katholikus temploma van. Bányászattal foglalkozó lakói magyarok.
Radna-Borberektől egy félóra alatt lehet a gyönyörű Ördög-szoroson át az Űnőkő oldalában lévő bányákhoz eljutni.
A radnai havasok a Popine Rotundáról nézve.
Cserna Károlytól
Ó-Radnától ismét a Szamos partján éjszakkeleti irányban folytatva útunkat s az 1500 főnyi jómódú néptől lakott Ó-Radnát is elhagyva, nem sokára a radnai szorosba érünk. Az út egyre szűkebb helyre szorúl, s néha úgy tetszik, mintha az itt már csak pataknagyságú Szamos medrében veszne el. Eközben a hegyek mindinkább tornyosodnak s a lombos erdőkből fenyvesbe jutunk át. Jobbról-balról kristályvizű havasi patakok rohannak alá és szakadnak a Szamosba. Majd a Szamos és a harangvirágos partú patakok is elmaradnak. Az út éjszaknak fordúl és a völgyek fölé emelkedve, a határhavasok oldalába kapaszkodik csigakanyarúlatokkal haladva fölebb-fölebb. A havasok egyes csúcsaival lassanként egy magasságba jutunk s itt-ott valamelyik fordúlónál szédítő mélységből csillan föl alattunk egy-egy szűk völgy patakja. Csönd van. Madár ilyen magasra nem jön, más állat is nehezen él meg. Egy-egy ördögpillangó röpked át néha az úton s egy-egy fenyűrigó rebben föl az útat szegélyező fenyvesből. Csak fenyű és fenyű mindenütt, a beláthatatlan rengeteg havasban. És a mint fölebb-fölebb haladunk, majdnem másfélezer métert megközelítő magasságban, egyszer csak váratlanúl ismét patak-csörtetés üti meg füleinket s egy kanyarodónál meglepő látvány tárúl szemeink elé. Az Ünőkő háta mögé egy tisztás fönsíkra jutottunk, hol teljes fönségében bontakozik ki előttünk a hegyóriás, jellemzetes, kürtalakú csúcsaival. Épen fölöttűnk, az úttól alig egy futamodásnyira az 1594 méter magas Lopacsna csúcs emelkedik; az út mellett pedig nehány határszéli ház (csendőrlaktanya, tisztiszállás) mutatja, hogy itt is laknak emberek. Ez az úgy nevezett Rotunda hegy; a kis patak pedig, a mely a fordúlónál tűnik szemünkbe, a csendőrlaktanyától alig egy pár lépésnyire eredő Nagy-Szamos.
A Rotunda csúcsától még körűlbelűl másfél óráig hasonló szép úton, de már folytonosan lefelé haladva az Aranyos-Besztercze völgyébe szállunk alá és nehány kilométernyi út után elérjük a megye és egyszersmind az ország határszéli községét az 1500 lakosú Lajosfalvát.
Kincstári ezüstbányák a radnai havasokban.
Cserna Károlytól
