Halászat. Kolombatović Györgytől, fordította Paszlavszky József
Halászat.
Kolombatović Györgytől, fordította Paszlavszky József
Kolombatović Györgytől, fordította Paszlavszky József
Az Adriai tenger keleti része, kivált Dalmáczi partjai mentén, sokkal gazdagabb enni való nagyobb halakban, mint a nyugati része, a mit főleg a sziklás, növényzet borította tengerfenéknek kell tulajdonítani, melyen a tengeri állatok buvóhelyet és táplálékot találnak. A partmenti magas hegyek, melyek a tengert és lakóit a viharok ellen védik, meg a sok folyótorkolat, melyeken sok jó tápláló anyag kerűl a tengerbe, szintén kedvező hatással van a tenger lakóinak tenyészetére.
A dalmát vizekben halászattal egy részt az oda valók, más részt a Chioggiából való olasz halászok (chioggiotti) foglalkoznak. Mindkétféle népség más-más helyen s más-más módon halászik: a dalmaták majdnem mindenkor a part közelében, szirtes, növényzet borította fenéken, az olaszok pedig távol a parttól, iszapos fenék fölött, olyan módon, a mely a dalmatáknál egyáltalában nem szokásos, t. i. sulyos, két ladikon szállított vontató-hálóval, s a halászatnak e módját „pesca a cocchia” néven nevezik. A dalmaták halászatának a nyugtalankodó tenger nem kedvező, az olaszoknak pedig erős szellőre van szükségük, hogy a vitorlás ladikok a hálót tovább vontathassák; amazok szívesebben és sikeresebben halásznak, ha nincs holdfény, emezek holdfénynél, úgy, hogy az egyiknek kedvező időjárás a másiknak kárára van. A két területen az egyazon fajbeli halaknak ízűk sem egyenlő; jobbak azok, melyeket a dalmaták fognak, minthogy legelőjük jobb és a fogás módja kevesebb kárt tesz bennök. Végre a halfajok sem azonosak, melyeket a két halászcsoport különösebben keres.
A dalmaták halászatában legfontosabb a szárdella (Alosa sardina), melynek fogására külön szabályzatuk is van (Dandolo-féle szabályzat). Nem úgy fogják, mint a szomszéd Isztriában, eresztő-hálóval (Rete ď imbrocco), midőn a csalétekkel oda csábított halakat bekerítik, hanem áprilistől októberig éjjel, mikor a hold nem világit, még pedig kétféle módon: eresztő-hálóval, melynek „vojge” a neve, csalétek és fáklya nélkűl, vagy pedig nagy „nyári tratta” nevű vontató-hálóval és fáklyavilágnál. Különösen ez utóbbi módon igen gazdag zsákmányra tesznek szert; szárdellán kivűl sok scombro- (Scomber scomber és Scomber colias) meg anchovi-halat (Engraulis encrasicholus) fogván. A halászatnak e módja azonban meglehetősen költséges. A halászati időszak alatt hálóra, fenyő-fáklyára és a sok ember díjazására körűlbelűl 1.000 forintot ad ki egy-egy halászcsoport. Ha a halászat hal-hiány, rosz idő, vagy a tenger háborgása miatt nem sikerűl, a vállalkozók vesztesége igen tetemes.
Szárdella-halászatkor, mely a halász időszakban új-hold utáni negyedik éjjel veszi kezdetét s a huszonnegyedik éjjelig tart, a vezér egy kis halászladikban áll, hol a ladik orrán egy vas tartóban fenyő-fáklya ég, a tizenöt halászból álló csapat pedig a 100 méter hosszú kerítő hálóval egy nagyobb bárkán van. Mikor a fény a halakat oda csalta, a megvilágított ladikot, melyet a halak követnek, olyan helyre terelik, a hol a hálót akadálytalanúl lehet vonni. Ezt a helyet „sardella-postá”-nak nevezik. A parton égő tűz biztos vezérűk a ladikoknak. Ha a halakat sikerűlt a kellő helyre csalni, a nagy bárkáról a hálóval bekerítik, lassan-lassan a part felé szorítják, s a háló két végét egymáshoz kerítve, teljesen körűlövezik őket; végre a hálót óvatosan a bárkába vonják. A zsákmányt kézi kosarakkal szedik ki a háló zsákjából s a bárkába rakják. Ehhez segítség szükséges a parton, a mi meg is van; rendesen ott várakoznak már a segíteni kész emberek, buzgón dolgoznak s fáradságukért halat kapnak jutalmúl. A szárdellát, anchovi- és scombro-halat, a mit nyári éjjeleken fognak, majdnem mind fahordóba rakva besózzák és külföldre küldik; csak Lissában rakják a halak egy részét pléh-szelenczébe – a nantesi szárdinák módjára – s így küldik szélylyel. Nem mindenütt fognak egyforma nagyságú halakat; így a Narenta és a Morlacca csatorna sekélyebb helyein Castelvenier mellett csak kisebbek fordúlnak elő; a brazzai, soltai, lesinai, traůi és más csatornákban közepes nagyságúak, Ragusa vecchia, Meleda, Curzola, Lagosta, Lissa, stb. környékén nagyok. Egy 50 kilogramm sulyú hordócskában 4.000–6.000 kis anchovi-hal van, a mely Olaszország 6–9 frton kél el; 2.000–2.200 közepes nagyságú szárdella vagy anchovi (körűlbelűl 56 kilogramm) 10–17 frt, 1.600–1700 nagy szárdellával megrakott hordó 14–24 frt; ugyanilyen áron kelnek azok a hordók is, a melyekben 500–800 közönséges scombro-, vagy 400–700 colias-hal van. A besózott halak, nevezetesen a szárdellák (8/10), anchovi-halak, közönséges scombro- és colias-halak (6/10) keletre, Olaszország (3/10) és Ausztriába (1/10) kerűlnek. A jó nyári halászat, különösen a trattával való, sok embert, sok vállalkozót, halászt, besózót, kádárt, stb. foglalkoztat, élénkíti a parti halászatot s így eleven közgazdasági életet teremt; 1875-ben példáúl 38.000 hordó besózott hal volt a kivitel, a melyből Comisa, Lissa szigeti helység maga 22.000 hordót szolgáltatott.
A halászatnak egy másik, kedvező években jövedelmező neme a ton-hal (Thynnus thynnus) fogása, bár a darabok csak közepes nagyságúak. A ton-halat kétféle módon fogják: vagy a „tonnara”-nak nevezett állító hálóval, a milyen Dalmáczia északnyugati részén van néhány, vagy kerítő hálóval, a melylyel a halakat vonúlásuk közben körűlzárják. A halászat e második módja nagy ügyességet és serénységet követel, de kitűnő eredménynyel is jár. A „leut”-nak nevezett, könnyű orros-bárkán (az elején levő hosszú „rostro”-ról nevezve így) a sok rétben fölrakott, mintegy 480 méter hosszú „palandara” zsákos hálón kivűl tizenkét, vagy több izmos evező legény van. A kapitány elől, a „rostro”n állva, szemmel tartja a ton-halak minden mozgását. Mihelyt a tenger felszínén mutatkoznak, a mire nézve bizton útbaigazítói télen a nevető-, nyáron az ezüstös sirályok, melyek a ton-halak elől menekűlő szárdellák és anchovi-halakra rikácsolva csapkodnak le, a vezér, ki a ton-halak vonúlását, a tenger áramlását és hatását alaposan ismeri, azonnal elrendeli a kellő evezést s a legények kipróbált gyorsasággal és pontossággal teljesítik rendeletét. Legelőször nehány evező-legény csónakra száll, magukkal vive a háló egyik húzó-kötelét; erre a „leut”, a hálót folytonosan a vízbe eresztve, sebesen halad előre, hogy a vonúló halakat bekerítse. Ha a bekerítés sikerűl, izgalmas jelenet következik. A többi evezős is azonnal csónakra száll, magukkal vive a háló másik vonó-kötelét s a „palandara”-t a part felé vonják. A „ciurma” erre rendesen nem elég, s a parton nézdegélő parasztokat hívják segítségűl, kik készséggel sietnek, ruhástúl ugrálva be a vízbe és segítenek a hálót húzni. A legizgalmasabb pillanat az, mikor a sekélyebb vízbe vonszolt halak teljesen be vannak kerítve s minden módon igyekezvén menekűlni, farkukkal csapkodnak s a tengert maguk körűl fölkavarják. A ton-halakat kivonszolják a vízből s belöket azonnal kivetik. A segítőket avval jutalmazzák, hogy a kevésbbé értékes halakat nekik adják. Ha csak ton-halat fognak, egy-egy nagyobbat darabokra metélnek s az újjongó tömeg közt elosztják. Jó években egy millió s több ton-halat is fognak s majdnem az összest friss állapotban adják el telegráf útján (kilogrammonként 56–80 krajczárjával) trieszti és velenczei kereskedőknek s gőzösökön szállítják oda nekik. Ugyanazon „palandara”-val, vagy a hozzá hasonló „migavica”-hálóval gyakran sok „palamida”-t (Pelamys sarda) is fognak, a mely igen nagy becsű hal s legnagyobb részt Triesztbe kerűl.
Tonhal-fogás Spalato mellett.
Charlemont Húgótól
Nevezetes a tengeri pérhalak (Mugilidae) különféle fajának halászata is, melyek közűl némelyek jó, egyesek meg épen kitűnő halak. Egy fajt különösen augusztusban, egy másikat novemberben fognak, mikor ikrájok lerakása végett nagy seregekben vonúlnak kelet felé. Augusztus a fontosabb hónap. A fogás ilyenkor könnyű és érdekes. Mikor a tengeri pérhalak augusztus első napjaiban a Narenta folyó felől Sabbioncello félsziget hosszában keletnek vonúlnak, a trappano-beliek leselkednek rájok. A tíz emberből álló halászcsoportnak, mely két kis csónakra van elosztva, a pitymallat előtt kiállított őr jelenti, hogy a halak a szűkűlet felé vonúlnak, a mire az egyik csónak a „rete ď imbrocco”-nak nevezett hálóval bekeríti, a másik csónak emberei pedig a háló úszó parái mentén támasztó karókkal a víz színével egyközűen tartott hálót terítenek ki. A bekerített halak menekűlni igyekezvén, részint az eresztő-hálóba kerűlnek, részint, át akarván ugrani, a vízszíntesbe jutnak. A trappanói halászok sok tengeri márnát (Mullus) is fognak.
Bizonyos fontosságú Dalmácziában a tükör-hal, az aranyos orada-hal, a czápák és ráják fogása is. Nem kevésbbé érdemes az említésre a molluszkák fogása is, nevezetesen az Eledone moschata, Rossia macrosoma, a Sepia és a Loligo fogása, valamint az osztriga szedése, melynek tenyésztése az osztrák halászati és haltenyészeti társúlat kiváló gondoskodásából az egész osztrák tengerparton el van terjedve és jó jövedelmezést igér.
Ehhez járúl végre a szivacshalászat, a melylyel kizárólag a krapanóbeli halászok foglalkoznak. Krapano faluból, mely Sebenico mellett fekszik s mintegy 1.000 lakost számlál, évenként 80–90, két-két emberrel fölszerelt kis bárka kél útra szivacsszedésre. E halászat februáriusban kezdődik és októberig tart és a krapanóbelieknek évenként mintegy 20.000 forint jövedelmet hajt.
Külföldiek, a kik mai nap Dalmácziában halászattal foglalkoznak, a chioggiabeliek. Ők csak öreg hálóval halásznak, melyet két lapos fenekű, két-kétárboczos bárkán („bragozza”) szállítanak. Mintegy 20 évvel ez előtt apuliai olaszok is részt vettek az „a cocchia” halászatban az ő egyárboczos „paranze”-nak nevezett halászbárkájokon. Novembertől áprilisig körűlbelől 70 „bragozza” párosával, tehát 35 hálóval halászik a dalmát vizeken; másik 70 pár ugyanannyi hálóval Dalmáczia éjszaknyugati határszéle és Grado között halászik az osztrák tengerpart mentén. A 35 pár egyik fele, a dalmát vizeken szerzett zsákmányát „portoladá”k-nak nevezett egyárboczos kis vitorlás bárkákon a dalmát halpiaczokra küldi, a másik fele pedig a Grossa szigeteken túl (Zárai tengerkörnyék) halászik s Velenczébe szállítja szerzeményét. Húsvét táján, mikor szélcsend áll be, a chioggiabeliek bragozzáikon majdnem mind haza térnek; a halászatot „parangalé”-kkal csak azok folytatják tovább, a kik Grossa vagy Longa szigetén túl halásznak, zsákmányukat azonban nem Velenczébe küldik, mint télen, hanem Romagnába. Szeles időben és holdfénynél jó zsákmányra tesznek szert, fogván czápát, ráját, tengeri márnát, vörös oradát, Scorpaena- és Trigla-halat, tengeri gébet, dors-halat, tőkehalat, félszegúszó-halat, szagos Eledonét, Loligót, Sepiát és norvég rákot. Ezt a rákot ez előtt csak a Quarnero nagy mélységeiben fogták, jelenleg azonban – mintegy három év óta – a zárai tengeri kerületben is találják.
Az említett halfajoknak, melyeket a chioggiabeliek fognak, egyáltalában nincs nagyobb fontosságuk a dalmát halászatra nézve s így érdekösszeütközés nem volna, ha a cocchia novembertől áprilisig az osztrák halászati állomásokra tekintettel volna és októbertől áprilisig tömérdek szárdellát is nem fogna, a melyek petefészke már október közepe táján érett, és így a nyári halászatban – a dalmaták halászatának e legfőbb segédforrásában – tetemes nagy kárt nem okozna. Bizonyos ugyan, hogy a choggiabeliek a szárdellákra nem készakarva vetnek hálót, de a rosz szándék hiánya még nem csökkenti a dalmát halászok kárát.
Az olasz halászat a dalmát partokkal szomszéd tengerből nagy hasznot húz, mert ebből évenként több mint hat hónapon át körűlbelől 1.400 chioggiabeli él, számba sem véve, hogy évenként minden egyes hálójuk legalább 600 forint hasznot hajt Olaszországnak. Sőt az osztrákok halászata maga is javára válik Olaszországnak, minthogy hálóikat Molfetta és Giovinazzo helységekből szerzik Apuliából, a fenyűfáklyát pedig Viesti és Rodi helységekből veszik.
A mi az édesvízi halászatot illeti, a dalmát folyók és patakok elég népesek; nehány nemes halfaj, köztük két pisztráng-faj is lakik bennök. Nagyobb fontosságú az ángolna halászata, mely halat őszszel, viharok idején és viharok után, kivált a Narentából nagy mennyiségben fogják. A mély vizekben 5 kilogram sulyú darabokat is fognak, melyek sokkal ízletesebbek, mint a kisebbek s ma is keresett csemege számba mennek, mint a rómaiak idejében. A halászati törvény hiányának kell tulajdonítani, hogy a haltenyésztés és halászat nem olyan jövedelmező, mint a milyen lehetne.
