Erdészet. Guttenberg Hermanntól és Zikmundowsky Ferdinándtól, fordította Arató Gyula
Erdészet.
Guttenberg Hermanntól és Zikmundowsky Ferdinándtól, fordította Arató Gyula
Guttenberg Hermanntól és Zikmundowsky Ferdinándtól, fordította Arató Gyula
Dalmáczia manapság erdőben leggzdagabb és fában legszegényebb tartománya nemcsak Ausztriának, hanem egész Európának. Az adókataszter szerint ugyanis az egész tartománynak nem kevesebb, mint 381.862 hektárnyi része, tehát 30%-a erdő; a mi oly arány, mely az erdőségekben gazdag Csehországéval egyezik. A fahaszon mégis igen csekély, mert az úgy nevezett „erdők” nagyobb részt csak törpe, marhától megrágcsált bokrokból állanak, melyek a hajdani fáknak még élő gyökérzetéből sarjadzottak föl.
A dalmaták, – a nagyobb míveltségű tengerparti és a szigeti lakosokat nem számítva, – egészen a legújabb időig nem ismerték az erdő fogalmát, melyre a dalmátnak tulajdonképen nincs is szláv megnevezése, miután ő e horvát szó alatt „šuma” (erdő) csak rőzsefát ért, a szerb „gozd” szót pedig Dalmáczia éjszaki felében nem használják. Még az úgy nevezett „gaj”-ok, azaz a helységekhez közeli s többnyire kőrakásokkal kerített cserjések is, a nevökkel egyezőleg inkább legelőkűl s rosz időben a barmok menedékeiűl szolgáltak, mint fatenyésztésre és legnagyobb részt rosz állapotban vannak.
Az „erdők”-ben a fahasználat tulajdonképeni fatermés hiányában még két évtizeddel ez előtt is majdnem egyedűl gyökérsarjakra s tuskófára szorítkozott; a tuskóírtás következtében azután a meglazított földréteg az elmosatásnak s a bóra hatásának lett kitéve, a mi a talaj elkarsztosodását okozta. Kár esett így aztán a természetes fölújúlásban is. Egész községek arra kényszerűltek, hogy tűzifa szerezhetése végett a hajdani erdők fáinak a gyökérzetét ássák ki, minthogy szálfa már nem volt. Két évtízeddel ez előtt még az ország fővárosának piaczán is több gyökérfát árúltak, mint másfélét.
Az egykori erdők elpusztúlásának oka a korlátlan legeltetésben, az istállóztatás tökéletlenségében keresendő, valamint abban, hogy az utolsó évtizedek alatt az erdők ápolására a hatóságok semmi gondot sem fordítottak. Mintha csak egyetlen közlegelő volt volna egész Dalmáczia, melyen a barmoknak mindenféle faja évhosszant s éjjel-nappal künn tartózkodott. Télviz idején természetesen, mikor fű nem volt, az állatoknak a fás növényekkel kellett táplálkozniok. A tavasz mindig rövid volt arra, hogy a gyönge fa erősebb fejlődésnek indúlhatott volna, mert a fű a nyár beálltával a nap heve alatt s a szárazság miatt kiaszott. A zsenge hajtásokat pedig ekkor a marha ismét meg ismét leharapdálta, s ha véletlenűl itt-ott egy-egy hajtást megkimélt, azt a pásztor csakhamar levágta, hogy ott ne veszszen. Az erdő, mint erdő, a lakosok előtt értéktelen vala. Emlitésre méltó aztán még, hogy Dalmácziában tömérdek kecske volt, s ez a körűlmény az erdőnevelést szintén nagyon hátráltatta.
Az erdészet első örvendetes föllendűlése a legutóbbi évtizedre esik. A kecskeállomány, Dalmáczia erdészetének e veszedelmes ellensége, fokonként lejebb-lejebb apadt; az 1857-, 1869- és 1880-dik évben a hivatalos számlálás szerint 424.087, 280.656 s illetőleg 217.155 darab kecske volt a tartományban, míg ma már nincs több 169.098 darabnál; ehhez képest egy felől az erdők állapota, más felől a bokrokkal utóbb benőtt legelők minősége észrevehetően javúlt, míg a kecskék kevesbedésével lépést tartott, sőt annál nagyobb mértékben emelkedett a szarvasmarhák s juhok száma. Igen örvendetes tény az is, hogy a kecskelegeltetést korlátozó szabályrendeletek ma már a községi erdőkben sem találnak a lakosok részéről olyan konok ellenszegülésre, mint a milyen az előtt a politikai hatóságok beavatkozását majdnem teljesen meghiúsította. Az 1873. évi február hó 19-én kelt törvény határozványaiból folyólag 1874-től 1890-ig a kecskelegeltetés elől elvonatott 149.146 hektárnyi erdő, 247.607 hektárnyi legelő, az erdőtörvény életbeléptetése folytán továbbá szigorú legeltetési tilalom alá lett vetve 79.937 hektár erdő és 16.995 hektár beerdősűlt legelő, összesen tehát 493.685 hektár, mely területen azután e rendelkezések útat nyítottak a természetes felújúlásnak is; míg előbb 1874-ig csak mintegy 54.787 hektár erdő volt legeltetési tilalom alatt. Dalmáczia elpusztúlt erdői, melyek az összes erdőterületnek 60%-át teszik, ma tehát már tilalom alatt állanak mind, és pedig a lakosok közreműködése mellett, mert az erdőtörvény és az 1873. évi országos törvény egymagában nem biztosított volna ilyen nagy eredményt a politikai hatóságok beavatkozásának. Mint a lakosok önként hozzájárúlásának bizonyítéka, megemlítésre méltó az a körűlmény, hogy összesen 278.467 hektárnyi olyan beerdősűlt legelőterület is tilalom alá van helyezve, melyre az erdőtörvény rendelkezései szigorúan véve ki sem terjeszthető.
Ilyen nagy területnek a károsításoktól s a káros beavatkozásoktól való megóvása végett népes szakszemélyzetre volt szükség. A kormányzóság a politikai igazgatáshoz tartozó erdőtisztek számának szaporítása és az erdőőröknek, mint segédszemélyzetnek, alkalmazása mellett az erdészet emelésére biztos eszközt talált a községi erdők kezelő személyzetének állami támogatásában és szervezésében, minthogy Dalmáczia összes erdőterületének a községi erdők 59%-át teszik. Összesen 55.000 frtnyi költségen, melyhez az állam 12.000, az ország 8.000 s a községek 35.000 frttal járúlnak évenkint, 7 községi erdőtisztből és 547 községi erdőőrből álló személyzetet sikerűlt létesíteni, melynek az a hivatása, hogy a tilosokra felügyeljen, s mely e hivatásának tényleg eleget is tesz, a mint azt a szembetűnő haladás leginkább bizonyíthatja.
A mesterséges erdősítés nemkülönben számba vehető haladást mutat. A tartomány belsejében majdnem pusztán fekete fenyűvel erdősítenek, s e fanem csemetéit egyes tilosokban telepített nagy számú ideiglenes vetőkertekben nevelik; a partvidéken leginkább a Pinus haleppensis-t kedvelik. E fanem megtelepítése nagyobbára az ú. n. cserepes ültetés útján történik, s Cattaro, Gravosa, Ombla, Makarska, Spalato, Sinj és Sebenico csemetekertjeiből évente mintegy 60.000 darab ilyen kétéves fenyűcsemete kerűl kiültetésre. De foltonkénti vetéssel és egyszerű ültetés útján is szaporítják e fanemet, még pedig hasonlíthatatlanúl csekélyebb költséggel. A Pinus haleppensisen kivűl Pinus pincaval, Pinus Parolinianával és Quercus ilexszel is erdősítenek.
Az a haladás, mely a mesterséges erdősítések terén történt, elvégre arra vitte a tartományt és a községeket, hogy ma már az erdőmívelési költségeknek 50–60%-át ők fedezik, míg a többit az állam viseli. Hogy azonban az ilyenféle erdősítések nem bárhol, hanem csak egyes kiválóan fontos pontokon, mint példáúl vadpatakok mentén, források mellékén, útak és helységek védelmére, s egészségi szempontból a mocsáros területeken, és végűl nagyobb városok közelében foganatosíttatnak, a nagy költség miatt meg azért, hogy Dalmácziában még mindig számos tuskóból és gyökérből sarjadzott erdő van, önként érthető.
Végig tekintve az egykor s nem régen is kopasz hegyeken és lejtőkön, ott látjuk ma már a sikeres intézkedések örvendetes jelei gyanánt rajtuk az új erdő zöldjét, s jogosúlt a remény az iránt, hogy Dalmáczia a minden oldalról tapasztalható igyekezettől segítve, hajdani örökzöld díszeit ismét magára fogja ölteni.
Dalmáczia fatenyészetének flórája valóban érdekes, mert az, kivált a partvidékeken, a többi osztrák tartományétól – kivéve az isztriai part- és szigetvidéket – nagyon különbözik. A horvát, bosnyák és herczegovinai határ mentén egészen Montenegró határáig húzódó hegységet, melynek legmagasabb s majdnem teljesen tar hegycsúcsai közel 2.000 méter tenger fölötti magasságba nyúlnak, egy-egy bajosan megközelíthető részén még ma is bükk és fekete fenyű erdőszakaszok borítják, ezek közűl a 3.412 hektár kiterjedésű Paklenizza állami erdő, Zára mellett a Velebit nyugati lejtőjén a legterjedelmesebb, noha a szállítás költséges volta s az igen sok teherrel járó erdősítési és legeltetési szolgalom miatt semmi jövedelmet sem hajt; vannak azután még Brazza sziget fensíkján s Sabioncello félszigeten is fekete fenyű állabok. Az ország belső felének részben dombos, részben sík téreit ellenben nagyobbára a tölgy (Quercus pubescens) nőtte be alacsony gyökérsarjaival, de azonkivűl honos még a virágos kőris, a komlós véniczfa, a sajmeggy s még nehány más fanem is, noha valamennyi csekély számban. Annál nagyobb számban találjuk a Paliurus aculeatus-t, mely keresztben álló tüskéivel gyakran szinte járhatatlanokká teszi ezeket az erdőket, s káros még a miatt is, mert a legelésző juhok gyapját letépi.
A szigeteknek és a szárazföld déli partvidékének erdei flórája az úgy nevezett mediterran övhöz tartozik. Uralkodó fanem ebben a regióban az örökzöld tölgy (Quercus ilex) mely között Sabioncello félszigeten a kermes tölgy (Quercus coccifera) is előfordúl. Curzola, Meleda, Lissa, Lagosta és Lacroma szigetén, valamint Ragusa mellett s egyéb helyütt is tiszta állabokat alkot még az aleppói fenyű (Pinus haleppensis), noha mégis inkább örökzöld aljfával keverve, s világoszöld tűlevélzetével, szép alakjával kellemes ellentéte a tartomány pusztaságainak.
Sajnos, a múlt évtizedek alatt a fenyű állabok legnagyobb részét kiirtották, Lessina szigetén pedig a szó szoros értelmében kipusztították. Mikor ugyanis Itáliában a különféle szőlőbetegségek fölléptek és Francziaországban a phylloxera vastatrix elterjedt s a bor ára egyszerre magasra szökkent, ez a körűlmény a dalmácziai földbirtokosok közűl sokat arra bírt, hogy erdejét szőlővé alakítsa át, a minek következtében mindegyikük kétségtelenűl jóval nagyobb jövedelemre tett szert eleinte és mintegy húsz éven át; ámde, minthogy az igen sekély és sovány karszt-talaj nem volt alkalmas arra, hogy a szőlőmívelést hosszabb ideig kibírja, a szükséges trágya pedig hiányzott, a legtöbb ilyen szőlőültetvény mívelése félbeszakadt, míg a talaj évek sora múltán termő képességét megint vissza nem nyerte. Helyenként azonban a szőlőket újra erdővé alakították át.
Ez a szűnetelő szőlőmívelés kivált a dalmát szigetek magas fekvésű területein volt szokásos, s a szőlőtelep általában épen annyi időn át hevert ugaron, mint a meddig termőképessége tartott, a termőképesség megújúlását pedig bizonyos növények föltűnése árúlta el. Igen káros a fenyvesekre nézve továbbá a szárdella-halászat is, a mennyiben ehhez évről-évre nagy mennyiségű fenyűfáklyára van szükség, a mi pedig csak a fenyű-ültetvényekből szerezhető úgy, hogy megtörtént már, hogy a fenyvesek kipusztítása miatt kénytelenek voltak a fáklyának való fát Olaszországból venni.
Legnagyobb ellensége Dalmáczia fenyveseinek a tűz, mely azokat időnként újra meg újra tönkreteszi, a nélkűl, hogy valaha sikerűlne az erdőégés keletkezésének okát kideríteni. Valószinű, hogy sok tűz támadását a pásztorok könnyelműségének s az erdőkben hivatlanúl kóborló embereknek a rovására lehetne írni. A nyárnak nagy és tartós forrósága és a szárazság következtében, meg más felől a honos fenyűk dús gyantatartalma miatt sokkalta veszedelmesebb is a tűzvész itt, mint a tartomány éjszakibb részében. A helyi lakosok azt állítják, hogy nagy melegben a fákból kisertegző gyanta magátúl is meggyúl; e föltevés azonban aligha nem onnan ered, hogy a tűz gyakran villámcsapástól keletkezett. Tűzvész után az erdő általában véve igen buján újúl föl, mert a mag a hamuval megtrágyázott földben igen kedvező csiráztató ágyra talál.
Férfi népviselet a Bocchéban, Sinj vidékén, és női nyári viselet a Canali völgyében Ragúza mellett.
Joanovits Pál olajfestménye után.
Aleppói fenyűk Lacroma szigetén.
Lichtenfels Edétől
Az aleppói fenyű görbe törzse miatt csak kisebb hajók építéséhez használható, kérge jó cserző anyagot szolgáltat s legnagyobb részben Olaszországban kerűl eladásra. Ugyancsak a kéreg vörösbarna festő anyagát a lakosok a halász hálóknak s itt-ott ruhaneműeknek festésére használják. A partvidéken és a szigeteken elszórva, továbbá nagyobb számban Meleda szigetének déli részén az előbbivel együtt előfordúl a diófenyű (Pinus pinea) is, mely ehető magot terem. A sziget éjszaknyugati részén terűl el a S. Maria di Meleda alapítványi erdő, mely állami kezelés alatt van.
A tűlevelűek között, mint rendkivűliség, megemlítésre méltó a Sabioncello félszigeten Sottomonte alatt, Orebić közelében természetes úton keletkezett cypruserdő, melyben a hasonlókép vadon tenyésző oleander teszi az aljfát. A Juniperusnak három fajtája él itt, ezek: a spanyol- (J. oxycedrus), a nagy gyümölcsű (J. macrocarpa) és a phoeniciai boróka. Az örökzöld lomblevelű fanemek közűl a már előbb is említett tölgyön kivűl említésre méltók: az Arbutus unedo diónagyságú, piros, ehető gyümöcsével; a Pistacia lentiscus; a Phyllirea media kemény, fehér fájával, az örökzöld Viburnum tinus fémfényű kék bogyóival; az örökzöld Rhamnus alaternus, melynek mézillatú virágait a méhek nagyon szeretik, noha nem annyira, mint a valódi rozmarint, mely Lesina, Lissa és Solta szigetén nagy mennyiségben terem s melynek már a rómaiak előtt is kedves, kristálytiszta méze oly kellemes zamatú. Nehány év óta azonban a rozmarin-szesz nagyobb mértékű termelése következtében, minthogy erre a czélra a növény fiatal hajtásait még kivirágzás előtt levagdalják, a méhészet sajnálatos hanyatlásnak indúlt.
Arbe községnek Pago sziget éjszaki csúcsán fekvő erdeje, a Loni, mely vad olajfából és örökzöld tölgyből áll, különösen megérdemli a fölemlítést, mert bár az olajfa Dalmáczia szigetein sem egyenként, sem csoportosan nem ritka, de állabot csak ebben az erdőben alkot s fává csak itt nő. Apró gyümölcséből jó olajat sajtólnak, melyet azonban soká eltartani nem lehet; a rajta élősködő vad szőlő is kellemes pezsgőbort terem, de az is hamar megromlik. Ebben az erdőben még egy másik élősdi növény is honos, a Smilax aspera, mely a fákat annyira befutja, hogy azok a nagy beárnyalás következtében gyakran kivesznek.
A Capofronte községi erdő Arbe szigetén, mely jó kezelés alatt van, valamint a vele határos államerdő, a Dundo, tavaszszal telve van az örökzöld tölgy aljfáját tevő, faalakú Erica arborea illatával, míg a szemet különféle rózsafajok illattalan, de annál szebb fehér és piros virágai bájolják el. A Brana-tó partja Zaravecchia közelében sűrűn be vannak myrtusbokrokkal nőve, ellenben a piros virágú granátbokor csak itt-ott s egyenként látható az egész tartományban. Curzola és Meleda szigetén nem ritkán akadni egy-egy Szt. János-kenyérfára, melynek tenyésztését itt az egy idő óta gyakrabban beálló kemény tél miatt abban kellett hagyni, míg Lesina, Lissa és Giupana szigetén ma is tenyészik.
Említésre méltó még – ámbár nem mint erdei fa – a magas törzsű datolyapálma, mely legszebben Lissán, Lesinán és Sabioncellón fejlődik ki, mely fanem gyümölcse megérik ugyan, de azért élvezhetetlen, ép úgy, mint a tartomány déli részén sok helyt szabadon tenyésző narancsfának fanyar gyümölcse is; e két fa mindazonáltal már a tartomány alsó részének subtropicus éghajlatát jellemzi.
