Az új-kor. Erber Tulliustól, fordította Acsády Ignácz
Az új-kor.
Erber Tulliustól, fordította Acsády Ignácz
Erber Tulliustól, fordította Acsády Ignácz
Csakhogy akkor sokkal inkább a török hatalom erőszakos terjeszkedéséről, mint a vele való békés tárgyalásokról volt szó.
A törökök 1536-ban árúlással hatalmukba ejtették Sinj, Verlika, Nučak várait s immár Klissa, Dalmáczia legerősebb védbástyája, ostromához fogtak. Krusić Péter, ki a magyar király nevében bírta a várat, ép oly fáradhatatlan, mint jeles katona volt. Még a veszély közeledte előtt fordúlt I. Ferdinándhoz s a pápához segítségért, I. Ferdinánd 2.000 embert küldött neki s kevéssel később 700 pápai katona érkezett hozzá Olaszországból. Erre Krusić megtette a szükséges előkészűleteket, s a sziklafészek rövid idő múlva megvívhatatlan várrá változott. Féktelen dühvel törtek a törökök több ízben egész a vár falaiig, de mindannyiszor óriási veszteséggel űzettek vissza. Csak éhség által remélhették a vár megvételét; Salonánál s a Sasso-dombon két erődöt emeltek tehát, mely Klissa és a tenger közt teljesen elzárta az összeköttetést. Minthogy az élelmi szer hiánya csakhamar érezhetővé vált, Krusić kirohanásra szánta el magát. Őrsége nagy részével leszállott a síkságra, megvívta a Salona melletti erődöt s űzőbe vette a törököket. E pillanatban azonban nagy számú haddal megérkezett a boszniai basa s nyomban támadni kezdett; vad futással menekűltek a keresztények a többségben levő törökök elől s Krusić a harczmezőn esett el. Ennek következtében Klissa csakhamar a török kezébe került (1537 márczius).
Ezzel a török terület majdnem Spalato kapujáig ért. V. Károly császár, ennek öcscse, I. Ferdinánd, meg a pápa véd- és dacszövetségre léptek ugyan Velenczével, de a császárt egészen elfoglalta Francziaország nyughatatlan királya s így Velencze csaknem teljesen magára hagyatott. A tanács, hogy a törökök előnyomúlásának gyorsan gátat vessen, 12.000 gyalogost és 1.500 lovast küldött Badoer Alvise provveditore generale vezetése alatt Dalmácziába. A törökök mindamellett győzedelmesen nyomúltak előre, Nadint és Vranát elfoglalták, sőt magát Zárát is fenyegették; ellenben Nona, Zemonico és Sebenico ellen intézett támadásaikkal nem boldogúltak. Sokkal szerencsésebbek voltak a keresztény fegyverek a Bocche di Cattaróban, hol a spanyol-velenczei hajóraj hatalmában kerítette Castelnuovót és Risanót. Az ekkor kötött fegyverszünet idején azonban Chaireddin Barbarossa nagy hajóhaddal a Bocchéba nyomúlt, megostromolta Castelnuovót és Risanót, Cattaro pedig csak ügygyel-bajjal tudott hasonló sorstól menekűlni. Velencze kimerűlt, káros békét volt kénytelen kötni, mely meghagyta a törököt az egész szárazföldi Dalmáczia birtokában. Klissa lett a basa állandó székhelye, honnan durva önkénynyel kormányozta az új szandsákot. A szegény morlákok, kik a harczok idején a hegységbe menekűltek, ismét visszatértek nyomorúlt viskóikba s az új uraknak valóságos rabjai lettek. Egyetlen vigaszuk a Ferencz-rendiek szerzete volt, mely igazi halálmegvetéssel tartotta fönn a kereszténységet a mélyen sújtott lakosság között.
Harmincz esztendei fegyvernyugvás után, melyet csak kisebb betörések zavartak, II. Selim hadat üzent (1570) a velenczei köztársaságnak. A törökök egész Záráig nyomúltak s a közelében lévő Malpaga erődöt bevették, melynek védője, Malipiero Bernát, hősi halált halt. Szívós makacssággal törekedett az ellenség Zára birtokára, de nem levén nehéz ágyúja, több ostroma visszaveretett. Ép oly sikertelen maradt a Spalato elleni támadás is, melynek lakói a kétségbeesés elszántságával űzték vissza a vad hordákat. Annál szomorúbb volt Lesina városának sorsa, a mely rövid harcz után az ellenség kezébe kerűlt; a fegyverfogható férfiakat rabságba hajtották, a többieket pedig kegyetlenűl lemészárolták. Két spalatóinak 1.000 főnyi haddal viszont sikerűlt Klissa várát éjnek idején meglepnie s őrségét kardélre hánynia. De a két kalandor a helyett, hogy e fontos várat megtartotta volna, az épületeket fölgyújtotta és eltávozott, mire a törökök ismét jó karba helyezték az erősséget. Három esztendeig tartott a küzdelem; végre mindkét fél kimerűlt s 1573-ban békét kötött, mely szerint a háború folyamán tett hódításokat kölcsönösen visszaadták egymásnak.
A körűlmények helyes számbavételével Velencze ezután a legszigorúbb semlegességet követte s elvonta a töröktől az ellenségeskedésnek minden ürügyét. A nyugtalan uszkókok könnyű hajóikon hol ezt, hol amazt a dalmácziai vidéket lepték meg, s gyakran pusztították a török birtokokat. De Velencze okos számítással elejét tudta venni minden veszélynek, sőt fegyveres erővel is föllépett a békebontók ellen, míg egyszer csak egy váratlan esemény ismét fenyegetni kezdte a békét.
Rómában attól tartottak, hogy a török előbb-utóbb megszállja Spalatót s onnan hajóin nyugtalaníthatná a pápai területet; ez okból évek óta az volt a pápák egyik kedvelt terve, hogy Klissa várát kiragadják az ozmánok kezéből. Alberti, spalatói főesperes s a város más egyházi méltóságai e terv érdekében működtek, s VIII. Kelemen közbenjárásával sikerűlt Rudolf magyar királyt is megnyerni az eszmének. Egész titokban szállt Spalato mellett egyik öbölben partra egy nagyobb uszkók csapat, melyhez sok dalmata, főleg poglizzai ember csatlakozott. A haderő vezetését Alberti vette át s éjnek idején megrohanta a várat. A meglepett török őrség rövid tusa után megsemmisíttetett s napkeltekor már a keresztény zászló lobogott Klissa tornyain (1596). Csakhogy nem sokára 8.000 főnyi török had nyomúlt a vár ellen s azt minden oldalról bekerítette.
Lenković horvátországi főkapitány a határőrök és uszkókok közt sebtiben 1.300 embert fogadott s Klissa fölmentésére sietett. Velencze szigorúan megtiltotta ugyan dalmácziai alattvalóinak, hogy e hadműveletben részt vegyenek, sőt Moro Benedetto vezetése alatt a spalatói vizeken velenczei hajóraj is czirkált, hogy a partra szállásban mindenkit megakadályozzon. De a dalmaták a Ferencz-rendi barátok buzdítására mégis csatlakoztak Lenković csapataihoz s Klissánál véres harcz támadt, melyben mindkét fél igazi halálmegvetéssel küzdött. A diadal már-már a keresztényeké volt, mikor az uszkókok meggondolatlanúl zsákmányolásra adták magukat. A török vezér hamarosan összeszedte visszavonúlóban levő csapatait, megtámadta s teljesen megsemmisítette a szétoszolt uszkókokat. Alberti János és három más spalatói kanonok, Dominis János zenggi püspök és sok más vitéz a harczmezőn esett el. Lenkovićot gyors lábú lova mentette meg, de különben csak kevesen tudtak a közeli hegyek barlangjaiban menedéket találni, honnan a következő napokon Almissába és Castel-Sučuracba vonúltak. A velenczeiek Lenkovičot és embereit kiútasították területökről, Castel-Sučuracot megszállották s megbüntettek minden spalatóit, ki a merész vállalatban részt vett. Ez előzékenység kibékítette a szultánt úgy, hogy a velenczeieknek sikerűlt a békét föntartani.
Klissa.
Bernt Rudolftól
A XVII. század derekán hirtelen vészt hozó felhők támadtak a Keleten. Törökország roppant hadi készülődései világosan jelezték, hogy a szultán tervez valamit a velenczei köztársaság ellen. A tanács Dalmáczia őrségeit 5.300 emberre szaporította s a várakat védelmi állapotba helyezte. Mikor Candia birtokáért csakugyan kitört a háború, a boszniai basa (1646) 20.000 emberrel Novigradi elé nyomúlt, erős várát bevette s azután Sebenicót kezdte vívni. Sokáig folyt az elkeseredett tusa, a sebenicóiak rohamot roham után vertek vissza s végre a basának csakugyan el kellett távoznia. E közben Scardona Foscolo Leonardo tábornok kezébe kerűlt, Caotorta Paoló pedig Duarét foglalta el s ezzel a Primorje lakóit Velencze felsőbbségének elismerésére bírta. A velenczeiek új csapatokkal, melyeket idegenből szereztek, vagy az országban fogadtak, a következő évben meghódították Novegradit, Zemonicót, Obrovazzót, Ostrovicát, Vranát, Salonát és Sassót. A törökök másodizben is megpróbálták Sebenico bevételét, de eredménytelenűl. Ellenben a vitéz Foscolo Dernisből, mely nyomban megadta magát, Kninba nyomúlt s megvívta a bevehetetlennek hitt várat. 1646-ban Klissa is velenczei kézbe kerűlt, a Tököli basa vezetése alatt fölmentésére siető sereg pedig megveretett. Velenczében oly nagy örömöt keltett ez esemény, hogy a tanács tudatta az összes keresztény fejedelmekkel.
A következő években a harcz Dalmácziában fontosabb események nélkűl folyt tovább. De annál keményebb küzdelem vívatott Candia birtokáért. A hősi védelem daczára Morosini főkapitány végre is kénytelen volt megadni magát s huszonöt esztendei küzdelem után a sziget török kézbe jutott (1669). A rá következő békeszerződés Dalmácziára kimondotta, hogy a velenczeiek a háború folyamán tett hódításaikat mind megtartják. De a törökök mégis megszállották Zemonicót, Vranát, Ostrovicát, Dernist, Knint, Duarét és az e miatt indított hosszadalmas alkudozások, mint rendesen, meddők maradtak.
Midőn 1683-ban Bécs fölszabadúlásának híre egész Európát bejárta, Velencze I. Lipót császár-királyhoz csatlakozott s Törökországnak hadat üzent. Eleinte a küzdelem eldöntetlenűl folyt, de mikor 1686-ban Cornaro Girolamo vette át Dalmácziában a velenczei csapatok vezetését, a törökök sok veszteséget szenvedtek. Stormónál, Opus-erődnél, Buduánál a velenczei csapatok különösen kitettek magukért s Castelnuovót, Vergovacot, Zvonigradot, Verlikát, Sinjt, Knint rohammal bevették. Ekkor Cornaro török területre nyomúlt; a boszniai és herczegovinai basák több ízben megverettek s csakhamar Gračac, Pogovo, Trebinje, Citluk, Klobuk és sok más hely a velenczeiek kezébe jutott.
Jenő herczeg zentai győzelme a szultánt arra bírta, hogy béketárgyalásokat kezdjen Lipót királylyal; ezek annál gyorsabban mentek, mert a király azt akarta, hogy a készűlőben levő spanyol örökösödési háborúban már szabad keze legyen. A Dalmácziában aratott sok siker Velenczében azt a jogos várakozást kelté, hogy a hódított területnek legalább nagy része a köztársaságé marad. De a császári meghatalmazottak nagy sietséggel kötötték meg a karloviczi békét (1699), s nem eléggé vették számba Velencze követeléseit. Az önmagára hagyott tanácsnak aránylag kedvezőtlen szerződést kellett kötnie; e szerint Dalmáczia határává az a vonal lett, mely Kninből Verlikán, Sinjen, Duarén, Vergovacon, Citlukon és a Sutorinából Castelnuóvon, Risanón át vonúlt Cattaróba. Dalmácziának ezen újonnan szerzett része az „acquisto nuovo” nevet nyerte megkülönböztetésűl az „acquisto vecchio”-tól, melyhez a tengerpart és a szomszédos területe tartozott. Ragusa köztársaság, mely az egész háború folyamán nagyon kétszínű politikát követett, megtartotta addigi területét, melyet Klek és Sutorina, a török kézben maradt két vidék, választott el Velencze birtokaitól.
Obrovazzo és vára.
Bernt Rudolftól
Szenvedett vereségeik nagyon elkeserítették a törököket, kik új háborúra készűltek, midőn Velencze más európai bonyodalmak miatt magára hagyatottnak látszott. A török csapatok már 1715 tavaszán átkeltek Dalmáczia határán s feldúlták egész területét. Jenő herczeg tanácsára azonban III. Károly király szövetségre lépett Velenczével s a háború a Duna felől is megindúlt. Ennek következtében a velenczeiek kerekedtek fölűl, elfoglalták Imoskit, sőt Boszniába és Herczegovinába is benyomúltak. A félhold hatalmát a Balkán nyugati tartományaiban akkor valószínűleg örökre megtörik, ha az Alberoni bibornok szőtte fondorlatok Károly császár-királyt a passzaroviczi béke megkötésére nem kényszerítik (1718). Dalmáczia akkor nyerte Bosznia és Herczegovina felé mind e mai napig meglevő határait s az új szerzemény „acquisto nuovissimo” nevet kapott. Ismételt vereségeik arra ösztönözték a törököket, hogy Velenczével jó szomszédságot tartsanak s így Dalmácziában a béke egész 1797-ig nem zavartatott meg. A főkormányzó „provveditore generale” czímmel Zárában székelt; alája volt rendelve a „rettore” Cattaróban, a ki néha a „provveditore straordinario” czímet viselte s Albánia közigazgatását vezette. Az egyes városokban „rappresentanti”-k, kiket „conti veneti”-nek is neveztek, állottak hivatalos járásuk összes hatóságai élén, maguk pedig egyenesen a provveditorétól függtek.
A dalmaták nagyon derék tengerészek voltak, s valamint a lefolyt háborúkban rendkivűli szolgálatokat tettek, úgy a béke idején is igen jó hírben álltak. A dalmácziai kereskedő-hajók velenczei lobogó alatt bejárták az összes tengereket s kereskedésökkel nagyban elősegítették Dalmáczia tengeri városainak vagyonosodását, hol ezen kivűl a Boszniából és Herczegovinából érkező árúkkal való kereskedés élénkítette a forgalmat. Az adó csekély, a zsoldos szolgálat nem igen terhes kereset volt, ipar és tudomány virágzásnak indúlt. De annál szomorúbb volt Dalmáczia belföldének állapota. A Ferencz-rendű szerzetesek a szomszédos török tartományokból nehány száz keresztény családot telepítettek ugyan át, melyeket a velenczei kormány földbirtokkal látott el; de a lezajlott háborúk annyira elnéptelenítették az országot, hogy a földmívelés felvirágoztatására gondolni sem lehetett. Még Zára környékén is hiányzott a munkaerő, mely okból II. N. Erizzo provveditore a róla elnevezett faluban (Borgó Erizzo) 368 albánt telepített meg Skutariból; ezek ott nyelvileg ma is külön vált s 1.736 lélekből álló gyarmatot tesznek. A nehézségekkel a már hanyatló félben levő velenczei nem bírt többé megbirkózni, s habár a tanács a földmívelés és erdészet emelése ügyében számos rendeletet adott ki, az erélyesség hiánya s a hivatalnokoknak közmondásossá vált megvesztegethetősége miatt minden a régiben maradt. Más részt a sok szenvedés és nélkülözés eltompította a morlák lakosságot, a papság pedig sokkal tudatlanabb volt, sem hogy a falusi nép kedélyét erkölcsi elsatnyúlásából ki tudta volna emelni. Útnak, iskolának, más jótékony intézetnek a vidéken híre-hamva sem volt, sőt a személyes biztonságot is folyton veszélyeztette a sok rablóbanda, mely bűntetlenűl űzte mesterségét. A nép mindazonáltal megható hűséggel és szeretettel ragaszkodott a velenczei uralomhoz, melynek a török iga alóli szabadúlását köszönte. Mikor tehát Bonaparte hadai fenyegetőleg közeledtek Velenczéhez s Manin Lodovico doge segélykiáltása Dalmácziába is elhatott, 12.00 főnyi dalmát fegyveres sietett a lagunák védelmére, míg az ország templomaiban nyilvános imákat mondtak az uralkodó köztársaság megszabadításáért. Ez azonban már sokkal mélyebbre hanyatlott, semhogy hősi harczban keresse szabadúlását vagy bukását. A tanács csupán csak arra törekedett, hogy Bonapartét megengesztelje s gyáva viseletével fölháborította a dalmát honvédek becsületérzését, kik szívesn áldozták volna véröket a lagunák városának védelmében. Sőt, mikor az arisztokráczia Velenczében leköszönt a hatalomról s Bonaparte akarata az újonnan alakított demokratikus városi hatóságban szabadon érvényesűlt, a dalmát katonákat mint fosztogató, közveszélyes népséget csúfosan visszaküldték hazájokba.
Zára 1754-ben s a város mostani czímere.
A város képe a zárai S. Donato múzeumban levő rajz után, Junginger Frigyestől.
A dalmát városokban akadtak ugyan egyesek, kiknek a franczia szabad eszmék és Velencze demokratikus kormánya tetszettek, de a nép tömege conservativ érzelmű volt. A nép gyűlölete főleg a szabadelvű dalmaták ellen fordúlt s lassanként az a balvélemény támadt, hogy ezek a francziák kezére akarják játszani Dalmácziát. A düh nőttön-nőtt ellenök, s minthogy rendes csapatok alig állomásoztak az országban, polgárháború közeli kitörését lehetett várni.
Először Spalatóban zendűlt föl a nép s a zsidók városrészét igyekezett megostromolni. De nehány előkelő polgár közbenjárásával s nem csekély pénzösszeg lefizetésével sikerűlt a zsidókat a nép erőszakoskodásai ellen megvédeni. Más városokban is támadt zavargás s mindenütt az a fenyegető kiáltás hangzott. „Le az istenkáromlókkal, jakobinusokkal és királygyilkosokkal!” Egyik névtelen, egész Dalmácziában elterjedt és Dorotić András Ferencz-rendű barátnak tulajdonított kiáltvány a népet önsegélyre szólította föl s óva intette a lakosságot a jakobinusoktól, kik az országot a vallás ellenségeinek akarják kiszolgáltatni. Ekkor a nép dühe nem ismert többé határt. Spalatóban, Traůban, Sebenicóban s más helyeken feltörték a fegyvertárakat s a fölfegyverzett nép valóságos támadást intézett az úgy nevezett jakobinusok ellen. A polgárvér bőven folyt, lerombolt házak jelezték a zendűlők útját, s az egész ország iszonyú fejetlenségbe sülyedt. Csak mikor a dühöngők némileg megnyugodtak, sikerűlt a tekintélyesebb polgároknak közbelépniök és a kihágásoknak véget vetniök. Mindenütt úgy nevezett municipiumot választottak, melyben minden rend és osztály képviselve volt, s polgárőrséget alakítottak. A parasztság megnyugtatására eltörűlték a gyűlölt adókat, bármily igazságosak voltak is különben.
A nyugalmat egyedűl Zárában nem zavarták, hol elég nagy olasz helyőrség állomásozott. Querini András, a provveditore generale, furfangos ember volt, a ki értette a módját, hogy mindig arra fordítsa köpenyegét, honnan a szél fúj; hadi állapotba helyezte tehát Zárát s várta a jövendő dolgokat. A velenczei demokraták Querinit a maguk részére próbálták ugyan vonni, de ez tartózkodó maradt s kijelenté, hogy a Velenczéből hozzá rendelt biztosoknak a partra szállást sem engedheti meg, minthogy ez a nép, valamint a katonaság körében zendűlést támasztana. Titokban azonban a bécsi udvarral alkudozott s késznek nyilatkozott a nagyon megerősített várost az osztrák csapatoknak átadni. A többi városokban is arra a meggyőződésre jutottak, hogy csupán Ausztria mentheti meg a franczia részről fenyegetett keresztény vallást s ez okból mindenütt követeket választottak, kik az összes dalmaták nevében letegyék a hűség esküjét a trón zsámolyánál.
Ez időben Passerianóban Isztriának és Dalmácziának Ausztria részére való átengedése már el volt határozva, s minthogy a Dalmácziában elharapódzott fejetlenségről Bécsben is tudomással bírtak, hamarjában Triesztben és Zenggben 4.000 főnyi megszálló sereget vontak össze Rukavina Mátyás vezetése alatt. 1797 június 30-án Casimir ezredes három gyalog zászlóaljjal s fél század lovassal Zárába érkezett, hol ünnepélyesen fogadták. Július 2-án a loggiában a város összes lakói letették a hűségesküt. A kedvezőtlen időjárás által föltartóztatott hajóraj, mely még június 25-én elindúlt a trieszti kikötőből, csak július 5-én érkezett Zára elé. A sűrű néptömeg lelkesűlt kiáltásai és ágyúdörgés mellett Carsana János érsek, Querini provveditore s az összes polgári és katonai hatóságok fogadták a kikötőben Rukavina tábornokot. A Simon-templomban tartott hálaadó isteni tisztelet után Rukavina a szószékről magyarázta küldetésének czélját s intette a jelen levőket, tartsák meg esküjöket; még ugyanaz napon kiáltvány jelent meg, mely az ország összes szabadságainak és kiváltságainak elismerését biztosította. Erre közmeghatottság közt behúzták a régi velenczei zászlót s helyére fölvonták a császári lobogót.
Rukavina, mihelyt a rend és nyugalom föntartására múlhatatlanúl szükséges intézkedéseket megtette, megkezdte a többi dalmát város elfoglalását is. A gyalogság Casimir ezredes vezetése alatt az országúton haladt, míg Rukavina vezérkarával a tengeren folytatta útját. A csapatokat mindenütt lelkesűlten fogadták, mert a nép Ferencz császár-királyt egy részt a hit védőjének, más részt a régi magyar királyok utódjának tekinté, kiknek uralma nem veszett ki teljesen a nép, kivált a papság emlékezetéből. Rukavina tábornok a szokásos isteni tisztelet után majdnem mindenütt a szószékbe lépett, hogy az alkalomhoz illő beszédet tartson s a tömegesen megjelentek hűségesküjét átvegye; néhol a jelen levők egyike-másika bizonyos dolgokra nézve kérdést intézett a tábornokhoz, ki készségesen meg szokta adni a kivánt fölvilágosítást. Ez igazán patriarchalis eljárás teljesen illő volt az ország állapotához. A régi velenczei hatóságok, melyek a fejetlenség idején nagyobbára eltöröltettek, ismét megkezdték működésöket. Csak itt-ott fordúlt elő, hogy egyes parasztok vonakodtak földesuroknak az urbéri tartozást teljesíteni, de Rukavina erélyes közbelépése ezeket is megfélemlítette, ámbár a jobbágyság ügye még sokáig nyitott seb maradt.
Mikor Rukavina ekképen az egész Tengermelléket Macarscáig a hozzá tartozó szigetekkel együtt elfoglalta, július 31-én újra visszatért Zárába, hogy a Bocche megszállására szükséges előkészűleteket megtegye. Még ekkor a zárai révben tartózkodott a velenczei hajóraj, mely Morosini vezetése alatt a dalmát honvédséget májusban haza szállította. Rukavina e hajók közűl nehányat a saját hajóhadához csatolt, melylyel augusztus 12-én a zárai kikötőből elindúlt.
A Bocche di Cattaróban is zavargások támadtak, de nem váltak oly véresekké, mint Dalmácziában. Cattaro, Dobrota, Perasto és más parti városok Soranzót, a provveditore straordinariót, Velencze bukása után is előljáróknak ismerték el s a tartomány védelmét reá bizták. De mindenki belátta, hogy ez az ideiglenes állapot nem tarthat sokáig, s ez okból két párt alakúlt: az egyik Ausztriához hajlott, a másik a tartományt Montenegró védelme alá szerette volna helyezni, melynek cselszövő metropolitája, I. Petrović Péter nyegus, nagy vágyat érzett a Bocche di Cattaro birtokára. Gyorsan megszállotta Buduát s a Župa grófságait, a többi tengermelléki helységekkel pedig egyetértésre igyekezett lépni. Csakhogy azt a baklövést követte el, hogy nyíltan Velencze demokratái mellé állott, valószínűleg azon reményben, hogy velök hamarabb czélt ér. Ebből azonban az lett, hogy számos bocchei őt csakugyan jakobinusnak nézte s ügyétől elszakadt. Ezzel az osztrák párt annyira megszilárdúlt, hogy az Ausztriának való meghódolást ünnepélyesen kimondották. A keservesen csalatkozott metropolita ekkor azzal igyekezett politikáját leplezgetni, hogy küldöttség által kijelenteté Rukavina tábornoknak, hogy némely bocchei területet csupán óvatosságból, netaláni rendzavarás meggátlása végett foglalt el. Midőn a kis osztrák hajóraj augusztus 20-án Castelnuovo előtt megjelent, a hír villámgyorsan elterjedt az egész tartományban s mindenki nyugodtabban nézett a jövő elé, mert a montenegrói támadás veszélye immár el volt hárítva. Rukavina átvette a montenegróiaktól a megszállott területet s rendezte az ország kuszált közállapotait. Október 5-én távozott a Bocche di Cattaróból s Metkovichon, Vergoracon, Imoski Sinjen, Verlikán, Dernisen és Kinen át Zárába tért vissza. Míg gróf Thurn Rajmund, mint meghatalmazott udvari biztos, a Bocche di Cattaro közigazgatásának rendezésével foglalkozott s minden a legjobban ment; egyszerre csak veszedelmes felleg tornyosúlt a láthatáron. Bruyes franczia ellentengernagy két sorhajóval, három fregáttal és két kisebb hajóval a Ragusa köztársasághoz tartozó calamottai kikötőbe érkezett s Brady parancsnokló tábornokot fölszólította, hogy a jogtalanúl megszállott Bocche di Cattarót nyomban hagyja el, különben erőszakkal fogja kényszeríteni. Bonaparte ezt azért tette, hogy Cobenzlt, a passerianói béketárgyalásokon levő osztrák meghatalmazottat engedékenyebbé tegye; de Brady húzta-halasztotta a dolgot, s midőn végtére meg kellett igérnie a kivonúlást, a boccheiek már megszállották az összes hegyszorosokat és sürgetően fölszólították a tábornokot, hogy nyújtson nekik segédkezet a tartomány védelmében. E válságos pillanatban, midőn a franczia támadás már küszöbön állt, érkezett meg a campoformiói békekötés híre. Bruyes Corfuba távozott, de előbb Ragusa köztársaságra tetemes hadi sarczot vetett.
Ezzel az ország megszállása szerencsésen befejeztetett s az osztrák kormány buzgón fáradozott, hogy a szomorú állapotokat és az inséget, kivált a parasztokét, enyhítse; de működését gyakran zavarták a politikai és vallási pártviszályok s a velenczei korszakból származó túlságos kiváltságok. Az időközben polgári kormányzóvá kinevezett Thurn gróf erélyes közbelépése annál szükségesebb volt tehát, mert a Bocche di Cattaro folyton forrongásban volt s nem egy zendűlését fegyveres erővel kellett elfojtani.
Ősrégi időben bosnyák és horvát-magyar menekűltek telepedtek meg a Spalato és Almissa közötti területen, s „Poglizza” néven egy teljesen független grófságot alapítottak. A lakosok, kik viseletre és szokásra nézve tetemesen különböztek a dalmatáktól, nagyon dolgosak voltak s meglehetősen jó módban éltek. Egy főispán (gróf) és tizenkét alispán szigorúan arisztokrata szellemben vezette a terület kormányzatát s távol tartott minden idegen hatást. Az osztrák kormánykisérletet tett ugyan, hogy e közép-kori alkotmány helyére olyat léptessen életbe, mely inkább egyezzék az osztrák törvényekkel, de ebben oly makacs ellenállással találkozott, hogy lázadástól lehetett félnie. Megelégedett tehát néhány kisebb változtatással, melyek a Poglizzának a többi Dalmácziával való viszonyára vonatkoztak, de a kis grófság belső kormányzatát nem érintették. Ragusával Ausztria szintén jó szomszédságot tartott, sőt a kis köztársaságot csapatokkal is segítette, midőn benne a só árának emelése miatt zendűlés támadt.
A pozsonyi béke (1805) véget vetett az osztrák uralomnak Dalmácziában, melyet 1806 február havában Molitor franczia tábornok 6.000 emberrel megszállott. De a birtokba vétel csak lassan haladt előre, s ezt a körűlményt az oroszok arra használták, hogy erős hajórajjal kierőszakolják a Bocche di Cattaro átadását. Az osztrák meghatalmazott biztos, Ghisilieri, hogy az osztrák helyőrségeket az előnyomúló oroszoktól és montenegróiaktól megmentse, csakugyan kénytelen volt engedni. Ezen Napoleon rendkivűl fölháborodott és szerződésszegéssel vádolta Ausztriát. Hosszadalmas alkudozások folytak, melyek azonban nem vezettek eredményre, mert fenyegetéssel nem lehetett az oroszokat a Bocchéből kiszorítani. Ezek csakhamar támadólag léptek föl; rövid ágyúzás után megszállták Curzolát, Ragusát pedig véd- és daczszövetségre igyekeztek bírni, hogy annál könnyebben megtámadhassák Dalmácziát. A francziák szintén e köztársaság megnyerésén fáradoztak. A tanács hosszú húzás-halasztás után a francziák javára határozott s megengedte nekik a ragusai területen való átvonúlást. 1806 május 26-án Lauriston tábornok 1.500 emberrel megjelent Ragusánál s bebocsátást kért, hogy fáradt csapatai kipihenhessenek. Alig hogy ezt megengedték, Lauriston hatalmába ejtette a várműveket s elfoglalta a várost. Más részt Siniavin altengernagy Viazemsky tábornokot 2.400 orosz katonával s 4–5.000 montenegróival Ragusa ostromlására rendelte. Breno, Pile, Gravosa, Ombla külvárosok, hol a nemes uraknak a legpompásabb nyaralóik voltak, fölperzseltettek; Lauristonnak egy kirohanását véresen verték vissza, mire az ostromlók a várost mindenfelől bekerítették. Molitor tábornok sebtiben összegyűjtötte a Dalmácziában rendelkezésre álló összes hadakat, s alig 3.000 emberrel Ragusa fölmentésére sietett. Olyan hévvel támadt az oroszokra és montenegróiakra, hogy ezek rövid ütközet után megfutottak. 1806 július 5-én Molitor bevonúlt a fölszabadított városba.
E bonyolúlt viszonyok közepett Napoleon egyik legjobb hadvezérét, Marmont tábornokot nevezte ki Dalmáczia főparancsnokává s egyszersmind Friaulból tetemes erősbítést küldött oda úgy, hogy ettől fogva a francziák 14–16.000 emberrel rendelkeztek. Napoleon a provveditore generale méltóságát is visszaállította s azt a nagyon érdemes Dandolo Vinczére ruházta, ki az ország polgári kormányzatát vezette.
Marmont épen támadólag készűlt föllépni a Bocche di Cattaro ellen, midőn a Poroszországgal küszöbön álló háború következtében Napoleon meghagyta neki, hogy Ragusát minden megrohanás ellen biztosítsa, a mozgósítható csapatokat pedig Záránál egyesítse, s így fedezze az ország határait az osztrákok esetleges támadása ellen. A körűlmények helyes számba vételével Marmont 1806 szeptemberben mégis Castelnuovo ellen nyomúlt, ott döntő győzelmet aratott, mire Ragusán át visszatért Zárába. Milyen helyes volt Marmontnak ez eljárása, kitűnik abból, hogy szárazföldön az oroszok többé semmit sem mertek Ragusa ellen próbálni. Annál buzgóbban folytak a műveletek a tengeren: Curzolát, mely időközben a francziák kezébe kerűlt, ismét elfoglalták, Brazza szigetét megszállották, de Lesina elleni támadásuk meghiúsúlt, mert ott Guillet tábornok vitézűl ellenállt.
A dalmaták szívök mélyéből gyűlölték a francziákat s nagyon kelletlenűl viselték a rájok erőszakolt igát, miért is Spalato külvárosaiban, Almissa és Castelnuovo területén véres jelenetek zajlottak le, melyeket fegyverhatalommal kellett elnyomni. Midőn Dandolo a korral egyezőbb alkotmányt bocsátott ki s némely középkori kiváltságot el akart törölni, jóindulatú szándékai a leghevesebb elkeseredéssel találkoztak s még inkább növelték a francziák ellen való gyűlöletet. Ezt az oroszok fölhasználták s kiküldötteikkel folyton bújtogatták a népet; csakugyan kiterjedt összeesküvést tudtak szervezni, melynek czélja a francziák elűzése volt. Beros, a macarscai delegato, Danese, a colonello territoriale, az alája rendelt pandúrokkal, a papság és az ország legelőkelőbb emberei voltak a mozgalom éltető elemei.
Végre 1807 júniusban kitört a rég előkészített zivatar. A Poglizza lakosai elűzték területökről a csekély katonai őrséget, megrohantak egy eleség-szállítmányt, s végűl megszállották a Žernovnica, Spalato melletti határpatak bal partját. Tirlet, Lecchi és Teste tábornokok három hadoszloppal gyorsan előnyomúltak s a legvitézebb ellenállás daczára teljesen tönkre verték a fölkelőket, a Strosanacnál partra szállt 400 oroszt pedig hajóikra kergették vissza. Ekkor a grófság egész területe elpusztíttatott s a legtöbb poglizzainak térden állva kellett bocsánatot kérnie. E közben az oroszok megszállták Almissát s iszonyú ágyúzást kezdtek Macarsca ellen. De Delzons tábornok oly sulyos csapásokat mért az oroszokra, hogy mindenütt megfutottak. Mindazonáltal Macarsca alatt 900 emberök ismét partra mert szállani s Podgora és Drasnice lakói hozzájok csatlakoztak. De a Staza-hegyen a francziák katonai felsőbbsége a legfényesebb diadalt aratta s a fölgyújtott két falu lángjai komor befejezéseűl szolgáltak a hadjáratnak.
A csakhamar ezután kötött tilsiti béke következtében az oroszok oda hagyták Dalmácziát és a Bocche di Cattarót, mire a francziáknak sikerűlt a részökre még 1805-ben átengedett terület birtokába helyezkedniök. Spalatóban katonai törvényszék ült össze, hogy megbüntesse a fölkelés fő vezetőit. Sok kivégzés történt ugyan, de azért Marmont mérséklete csak elismerést érdemel. Poglizza grófság területét Spalato, Sinj és Almissa járások közt osztották szét, s ezzel e grófság politikai jelentősége végkép megszűnt. 1808 január 31-én Marmont föloszlatta a ragusai tanácsot, bevitte a franczia közigazgatást, s ezzel ez a régi köztársaság is megszűnt. Dandolo fáradhatatlanúl működött az ország jóllétének gyarapításán, Marmont pedig, nagyobb részt katonáival, hadászati útakat építtetett, melyek a belföldi kereskedésnek is nagy hasznára váltak. Ellenben az angolok megszállották Lissát és Lusint s számos czirkáló hajójok akadályozta a tengeri forgalmat. A fölkelés okozta pusztítások szintén gátolták a franczia kormány jó szándékait, míg a lakosok gyűlölettel néztek a hódítókra, mert minden bajukat azoknak tulajdonították.
A nagy küzdelembe, melyet Ausztria 1809-ben kezdett Francziaországgal, Dalmáczia is bevonatott. Marmont nyolc-kilencz hónapra ellátta eleséggel Cattaro, Castelnuovo, Ragusa, Lesina, Knin, Klissa, S. Nicolň és Zára várait, lerombolta a kevésbbé fontos helyek védműveit s a rendelkezésre álló csapatokat, 16.000 embert, Ostrovicánál, Zára és Scardona közt vonta össze. Körűlbelűl 10.000 főnyi határőr-hadosztály Stojčević tábornok vezetése alatt még 1809 márczius havában Gračacnál gyűlt össze; de a hosszú havazás sokáig gátolta a műveletek megkezdését. Csak az április 26. és 27-ke közti éjjel vonúltak át az osztrák csapatok a dalmát-horvát határon. A hosszan elnyúló jobbszárny egyes osztályai megszállták Castelveniert, Obbrovazzót, Erveniket, a derékhad Kistanje ellen nyomúlt, míg a bal szárny lentebb délnek Verlikát szállta meg. Marmont összes hadait tűzbe vitte, hogy az osztrákok előnyomúlását gátolja, de legnagyobb erőfeszítései mellett is visszaszorították s csapataival május 1-én egy részt Kninbe, más részt Ostrovicába volt kénytelen hátrálni. Ugyanekkor Pecharnik alezredes Fiuméből és Zenggből megszállotta Veglia, Cherso, Arbe, Lussin és Pago szigeteit.
Stojčević tábornok megszálló seregéhez még Gospićban 1.400 főnyi dalmácziai önkéntes csapat csatlakozott, s midőn az osztrákok a határon átnyomúltak, az összes hegyormokon örömtüzek égtek s egész Dalmácziában újra kitört a fölkelés. Marmont rendeletére Delzons tábornok végig czirkált a Cetináig terjedő egész vidéken s több fölkelőt agyon lövetett, mire lassanként ismét visszaállt a nyugalom. Egyszersmind rávett egy csapat bosnyákot, hogy a Cetin körűli vidéket megtámadja, mely okból Stojčević nehány zászlóaljat rendelt oda s ezzel a döntő pillanatban gyöngítette seregét. Május 16-án Marmont támadólag lépett föl, s habár csak nagy nehezen, de végűl mégis áttörte az osztrákok hadállását s foglyúl ejtette Stojčević tábornokot. A visszavonúló osztrákok jól tartották ugyan magukat, de a gračaci ütközet és a gospići csata (május 21. és 22.) után Marmont Zenggen és Fiumén át Laibachba nyomúlt, honnan tovább indúlt a nagy franczia dunai hadsereghez.
A határőrvidéken csakhamar visszaállították az osztrák uralmat s már júliusban 4.600 ember volt Gospićnál összevonva, mely sereggel báró Knežević tábornok Dalmáczia birtokba vételéhez látott. Knint és Zárát ostrom alá vették s a francziák minden kitörését visszaverték. A dalmácziaiak ezúttal is fegyvert fogtak s nagy számú önkénteseikkel mozdították elő az osztrák csapatok műveleteit. Igy történt, hogy rövid nap múlva Zára, S. Nicolň, Knin és Klissa várak kivételével egész Dalmácziát a Cetináig megszállották, míg a kis osztrák hajóraj Lesina és Brazza szigetét kerítette hatalmába.
A znaimi szerződés Dalmácziára is kiterjesztette a fegyverszünetet, melynek értelmében az összes megszállott helyek az osztrákok kezén maradtak. De a dalmát önkéntesek keveset törődtek a fegyverszünettel, hanem elűzték a franczia őrséget Almissából és Macarscából s I. Ferencz császár nevében elfoglalták a Cetinától a Narentáig terjedő egész területet. A hazafias lelkesedésnek olyan időszaka volt ez, minő ugyanekkor csak Tirolban Hofer András alatt nyilvánúlt. De a schönbrunni béke valamint ott, úgy itt is a legkeserűbb csalatkozást szűlte. Csak nehezen sikerűlt Knežević tábornoknak rávenni a dalmát századokat, hogy haza térjenek, mire novemberben az osztrákok kivonúltak a tartományból. A francziák Sebenicóban hadi törvényszéket alakítottak, mely a mozgalom fővezetőit megfenyítette; de ekkor is nagy mérséklettel jártak el, mert valószínűleg féltek a vidéki lakosság vad gyűlöletétől. A Quarnero szigeteit: Vegliát, Lussint, Chersót Isztriával egyesítették, Dalmáczia, Ragusa és a Boche di Cattaro, melyek eddig az olasz királyság alkotórészei voltak, az illyr tartományoknak Laibachban székelő főkormányzója alá rendeltettek.
Dandolo távoztával szomorú idő kezdődött Dalmácziában. Számos, majdnem elviselhetetlen adó, díj és illeték rovatott ki úgy, hogy a szegény vidéki lakosok tömegesen menekűltek a szomszéd török tartományokba, csakhogy az éhhalált kikerűljék. Ekkor is nagy lángot vetett a háború fáklyája Dalmáczia partjain. 1809 deczember havában az angolok Spalatót bombázták s majdnem minden héten híre érkezett, hogy Zára újra meg újra megtámadtatott a nélkűl, hogy azt a francziák, kellő tengeri haderő hiányában, megakadályozhatták volna. Minthogy ezen kivűl Lissából nagyban űzték az angol gyarmatárú-bevitelt, Napoleon e képtelen állapotnak végét igyekezett vetni s elrendelte, hogy Lissát vissza kell foglalni az angoloktól.
1811 márczius 11-én Anconából egy olasz-franczia hajóraj indúlt a sík tengerre. A hajóraj 4 fregattból, 2 korvettből és 3 kisebb hajóból állt 271 ágyúval és 2.655 emberrel. Márczius 12-én korán reggel találkozott az angol hajórajjal, mely 2 sorhajóból, 1 fregattból, és 1 briggből állt s Lesina és Lissa közt czirkált. Makacs küzdelem keletkezett; de, minthogy az olasz-franczia hajók terv nélkűl, egyenkint támadtak: nyolcz órai tusa után az angolok, noha kisebbségben voltak, fényes diadalt arattak rajtok. A veszteség mindkét részen igen nagy volt; Hoste angol parancsnok s az olasz-franczia hajóknak majdnem összes kapitányai megsebesűltek, Dubourdieu franczia parancsnok pedig elesett. E fényes győzelem az angolokat az Adriai tenger föltétlen uraivá tette; Lissát szárazföldi csapatokkal szállták meg s több erődöt emeltek, hogy minden megrohanás ellen biztosítsák magukat.
A Porta terra ferma Zárában.
Bernt Rudolftól
A szövetségeseknek 1813-ki háborúja természetesen Dalmácziára is hatással volt. Alig hogy a határőrvidék lerázta a franczia igát, Tomašić tábornok 2.900 emberrel Dalmáczia megszállására indúlt. Zára, Knin, Klissa, Lesina, Ragusa, Castelnuovo és Cattaro jól fölszerelt várain kivűl 6.040 franczia katona állt az országban. De a legtöbb közűlök határőr volt, kiknek szívében még élt az ősi uralkodócsaládhoz való ragaszkodás. Sőt a zárai helyőrség nehány horvát tisztje jó idő óta titkos levelezést folytatott a gospići osztrák katonai hatóságokkal, hogy a várat az osztrák csapatoknak kiszolgáltassák. Kinyomozták és kiútasították ugyan őket, de a mag, melyet a katonák közt elhintettek, dús gyümölcsöt hozott. Mikor november 30-án Tomašić tábornok csapataival Knin előtt megjelent, a határőrökből álló helyőrség föllázadt s a franczia tisztek kénytelenek voltak megadni magukat. Zárát a „Havannah” angol fregatt és a „The Eagle” brigg ostromzár alá vette, mikor az osztrák csapatok november 3-án a szomszédos magaslaton megjelentek. Roize tábornok, a franczia várparancsnok, franczia és olasz katonákból álló erős szakaszt küldött ki kémszemlére; de ennek rövid harcz után, mely Malpagánál folyt, vissza kellett a várba húzódnia. Másnap Tomašić megszállotta Borgo Erizzo albán falut. Az angolok nehéz ostromágyút tettek partra, mire 4-én megkezdték s rövid félbeszakításokkal 19-ig folytatták Zára bombázását. Ez időn át osztrákok és angolok, a vár heves ágyútüze daczára, földművek építésén dolgoztak, melyek félkörben egész a város déli oldaláig húzódtak. Midőn óriási fáradsággal az összes ágyúkat behelyezték az ütegekbe, az ostromlók november 19-én megkezdték a tulajdonképeni bombázást, mely kivált éjnek idején makacsúl folyt. A város házai roppantúl szenvedtek, alig maradt tető épen, a „Via del Sale” romhalmaz lett. Roize mindazonáltal rendűletlenűl védte magát s a kétségbeesett záraiak minden kérelmezését elútasította. Ekkor deczember 2-án a helyőrség horvát része föllázadt. A külső sánczba szállásolt határőrök a városi kapu (Terra ferma) ellen rohamot intéztek, mely azonban visszaveretett s a francziák kartácstüze sok kárt tett a hátrálókban. Csaknem ugyanekkor a horvátok a városban sorakozva nyomúltak a fellegvár ellen, de a franczia tüzérség itt is teljesítette kötelességét úgy, hogy a határőröknek laktanyáikba kellett visszasietniök, honnan makacsúl folytatták a harczot a polgárőrség s a többi franczia csapatok ellen. Csak a szabad elvonúlás igéretével lehetett a határőröket a tüzelés abbanhagyására bírni; másnap reggel vonúltak ki a városból s az osztrák főhadiszállásra mentek. E 700 katona távozása minden további ellenállást lehetetlenné tett. Már deczember 6-án létrejött az egyezmény, mely szerint az olasz-franczia csapatok lerakták a fegyvert s az angoloknak és osztrákoknak adták át a várat. Ugyanekkor Danese ezredes osztrák csapatokkal és dalmát önkéntesekkel, Sebenicót, a S. Nivolň erődöt, Traůt és Klissát szállotta meg, míg az angolok Spalatót és Lesinát kerítették hatalmukba.
Zára bevétele után Milutinović Tivadar tábornok Ragusa s a Bocche di Cattaro bevételére rendeltetett. Deczember 30-án indúlt el Spalatóból s 1814 január elején Gravosába érkezett, melyet a legnagyobb zűrzavarban talált. A nemzeti párt, mely a régi köztársaság visszaállítására törekedett, nagy számú fegyelmezetlen fölkelő csapatot gyűjtött maga köré s az angolok támogatásával a francziákat Ragusa várának s az Imperial erődnek birtokára korlátolta. Az ott állomásozó angolok nyomban az osztrákokhoz csatlakoztak s Milutinović fölhasználta a gyakorlatlan fölkelők némi mulasztásait, a kiknek élén sok ragusai nemes úr állt, s a saját csapataival vétette birtokba a város körűli legfontosabb pontokat. Nehány ágyú, melyet Hoste tengernagy a saját fregattjáról küldött a szárazföldre, lehetővé tette az osztrák parancsnoknak a város lövetését úgy, hogy Montrichard tábornok, a várparancsnok már január 28-án kész volt megadni magát. Milutinović 29-én reggel csapataival és az angolokkal azon a kapun, hol a fölkelők legkevésbbé sejtették, bevonúlt a városba, a kaput újra bezáratta s a bástyára kitűzette a császári lobogót. A fegyveres parasztok eleintén nagyot néztek, azután nehány vezetőjöket bántalmazták, azoknak tulajdonítván, hogy az osztrákok az orruk előtt elvették tőlök a várat; de végül szétoszoltak.
A Bocche di Cattaróban sem volt kedvezőbb a helyzet semmivel. A montenegrói metropolita még 1813 szeptember havában hatalmába kerítette Budua városát és a Cattaro fölött fekvő Trinitŕ erődöt, s aztán Castelnuovót vette ostrom alá. Ugyanekkor egy montenegrói és bocchei küldöttség ment segítséget kérni Fiuméba. Ott Estei Ferencz főherczeg és Feemantle angol tengernagy a legbarátságosabban fogadta a küldöttséget s nehány nap múlva a „Bacchante” angol fregatt, meg egy brigg a Bocchéba vitorlázott. E haderő megérkezte (1813 október 13) bátorságot öntött a fölkelőkbe; Dobrota és Perzagno lakosai még ugyanaz nap hatalmukba ejtettek négy franczia hajót, a perastóiak pedig a S. Croce erődöt vették be rohammal. Október 14-én az angolok megszállták S. Giorgiót és 19-én Castelnuovo megadta magát. Az angolok csaknem minden használható ágyút hajóikra vittek s azután a montenegróiaknak adták át a várat. I. Péter metropolita, ki az egész Bocche birtokára vágyott, ekkor Cattarót kezdte ostromolni a nélkűl, hogy Milutinović ebben megakadályozhatta volna. Cattaro csakugyan a montenegróiak kezébe kerűlt.
Azon viszályok következtében, melyek a Bocche katholikus lakosai és a montenegróiak közt támadtak, Dobrota, Perasto és Perzagno községek az osztrákokhoz fordúltak segítségért. Milutinović tábornok, a ki időközben tetemes erősbítést kapott s ki Ragusának is birtokában volt, készségesen teljesítette e kivánságot; valami 3.600 embert gyűjtött össze, egy részét tengeren küldte el, a másikkal pedig 1814 június 7-én Pridvorien, Debeli brigen és a Sutorinán át Castelnuovóba indúlt. Útközben nehány montenegrói őrszemet meglepett és foglyúl ejtett úgy, hogy csapatai váratlanúl már június 8. hajnali két órakor megjelentek Castelnuovo előtt s azt rövid ellenállás után bevették. A montenegróiak elmenekűltek, a boccheiek szabadon bocsáttattak, a város és erődei pedig a hátvéd biztosítására őrséget kaptak. Reggel négy órakor az osztrák csapatok újra útra keltek s Komburnál egyenlő magasságba jutottak a kis hajórajjal, mely az átkelés kierőszakolása után Porto Roosénál vetett horgonyt; itt a hajókon levő öt század katona a fősereghez csatlakozott. Délután négy órakor a csapatok folytatták az előnyomúlást, de már fél óra múlva 7–800 montenegrói és bocchei támadta meg őket. Makacs küzdelem keletkezett; de, midőn a határőrök szuronynyal támadtak, a fölkelők vad futásnak eredtek. A hajóraj e közben a Catene tengerszorosnál levő üteget is lefegyverezte s Milutinović június 9-én már korán reggel folytathatta útját Cattaro felé, hová délelőtt tíz órakor érkezett. Itt döntő csatára kerűlt a dolog. A montenegróiaknak ismételt kirohanásaik mellett is hátrálniok kellett, mire rövid lövetés után június 12-én átadták a várost az osztrákoknak, kik Buduát és Trinitŕ erődöt a következő napon szállták meg; ezzel a Bocche birtokba vétele befejeztetett. Ragusában, melynek sorsát még nem tartották végleg eldöltnek, a nemesek bújtogatták a népet, hihetőleg abban a reményben, hogy a csekély osztrák őrséget fegyveres erővel elűzhetik. Mihelyt azonban a tervezett fölkelés első tüneteit észre vették. Milutinović nyomban Ragusába sietett s csirájában elfojtotta a mozgalmat.
Dalmácziának, Ragusának és Cattarónak Ausztria számára való formaszerű átengedése, mit kevéssel utóbb Bécsben kimondtak, végképen megnyugtatta a kedélyeket. Habár az áldozatok, melyeket a dalmaták Ausztria érdekében tettek, nagyok voltak, a beállott békekorszak jótéteményei viszont monden jogos várakozást kielégítettek. Az adót leszállították, és szabályozott közigazgatás gondoskodott az ország jóllétéről. Kereskedés és ipar lassanként virágzásnak indúlt, a hajózás gyors lendűletet vett s számos iskola nagyban fejlesztette a nép műveltségét. A hálás dalmaták ettől kezdve büszkék voltak rá, hogy Ausztriához tartoznak s az utóbbi évtizedek háborúiban bebizonyított vitézségök a legjobb tanúbizonysága az országban uralkodó hűségnek és ragaszkodásnak. „Vérünket és életünket császárunkért!” a dalmaták jelmondata, mely mellett egészen elenyésznek a politikai pártok szenvedélyei.
Zára és Cattaro ostroma idejéről (1813) való érmek.
Az eredeti érmek után, Siegl Károlytól.
