A szlávok ünnepei és szokásai. Sobotka Primustól, fordította Katona Lajos
A szlávok ünnepei és szokásai.
Sobotka Primustól, fordította Katona Lajos
Sobotka Primustól, fordította Katona Lajos
Csehország szlávjainak ünnepeit és szokásait a művelődés egyenlősítő hatása mellett is mai napig meglehetős tisztán átörökítette a hagyomány, kivált a falusi lakosságnál; még mindig sok eredeti és sajátszerű vonás van bennük, a mi által más népek hagyományos szokásaitól és erkölcseitől különböznek és magukra vonják a népvizsgáló figyelmét. Igaz, hogy e szokások a gőzkocsi füttye és a gyárak gépeinek zakatolása, még inkább pedig a korszerű iskola és a rendőri tilalmak elől mind inkább hátrálnak és az ország legrejtettebb zugaiba húzódnak vissza, úgy, hogy ma már, nevezetesen a síkföldön, jó részük kiveszőfélben van: de azért egyet-mást, így az arató ünnepet és a karácsony napját még ma is mindenfelé a régi hagyományos módon üli meg a földmívelő nép; még mindig föllobognak Szent Iván éjszakájának máglyái, fölállítják május elsején a májusfát, megtartják a hagyományos húsvéti vesszőzést, s még mindenütt igen kiválik az év ünnepei közűl a helység búcsújának napja. A lakodalmi szokások is elég épen fönmaradtak még eredeti változatosságukban.
Nem kevésbbé elevenek még mindig a nép tudatában az ősi mythologiai és babonás képzetek. Még mindig hisz a paraszt nép erdei és mezei szellemekben (minők polednice = délasszony, lesní muž = erdei ember, lesní panna = erdei nympha, divé, vagy lesní ženy = vad, vagy erdei nők), a vizi emberben (vodník, közönségesen hastrman), a házi szellemekben (skřítek, hospodáříček), a sorsnőkben (sudičky) és a szívmátra-féle lidércben (můra). Még mindig fél a megigézéstől és megrontástól (učarování a uřknutí) s különféle szerekkel él ellenük. Betegségekben javasasszonyokhoz folyamodik, a kik ráolvasásokkal és varázsigékkel (zaříkají a zažehnávají) űzik ki a nyavalyát.
A cseh nép legnevezetesb ünnepi szokásai, és pedig előbb az évköriek, rövid előadásban és a naptár sorrendje szerint a következők:
Évköri szokások és ünnepek. – Az újév (nový rok) a köszöntések és ajándékozások napja s az egész évre kiható jelentése van, mert a mit az ember e napon tesz, azt teszi az egész évben; így a ki e napon egészséges és nincs a pénznek szűkében, az az egész esztendőben egészséges marad és pénze is lesz, stb.
Vízkereszt előestéjén a lányok olvasztott ólmot, vagy viaszt csöppentenek vízbe, s a belőle képződő alakokból a jövőt igyekeznek kitalálni. Kis viaszgyertyákat is dugdosnak dióhéjba és meggyújtva egy tál vízbe teszik; a kinek a gyertyája legelőször alszik ki, az hal meg leghamarabb.
Háromkirály napján (sv. Tří králů jan. 6.) három fiú a három napkeleti királynak öltözve (az egyik szerecsennek mázolt képpel), színes övvel átkötött fehér ingben, aranyos papirból metszett koronát téve fejükre és kormánypálczát tartva kezükben járnak házról-házra; tömjénnel füstölik meg és szenteltvízzel hintik be a házakat, fehér krétával a szobák és istállók ajtai fölé írják a K. M. B. (Kaspar, Melichar, Balthasar) betűket, a három király neveinek (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) a kezdőbetűit s e közben ily kezdetű dalt énekelnek: My tří králové my jdeme k vám, štěsti, zdraví vinšujem vám, sat. (Mi, három királyok, eljöttünk hozzátok, jó szerencsét s egészséget kivánunk nektek). Az e napon szentelt víz gyógyító erejű. A ki e napon folyóvízben megfürdik, az egész éven át egészséges marad.
Gyertyaszentelőkor (hromnice, febr. 2.) úgy nevezett zivatargyertyákat (hromničky) szentelnek, a melyeket égiháború idején és a haldokló ágyánál szokás meggyújtani. Gyertyaszentelőkor a télnek már elmúlt a fele, a nap egy órányival hosszabb (na hromníce dne o hodinu více) és a szokás-mondás szerint a pacsírtának e napon meg kell szólalnia, még ha megveszi is az Isten hidege (skřiván musi na hromnice vrznout, i kdyby měl zmrznout).
Halálkihordás és a nyár (líto) bevitele.
Liebscher Adolftól
Szent Dorottya napján (febr. 6.) Dorotka, egy aranypapir koronás lányka jár körűl fa-kardos hóhér kiséretében.
Mátyás napján (febr. 24.) a gyermekek napkelte előtt kimennek a gyümölcsös kertekbe, levetkőznek és a fákra mászva hangos szóval így kiáltnak:
Prosím svatého Matěje,
at’ nám ovoce hojného dopřeje,
kamkoli v zahradě hlas mů se rozleje.
at’ nám ovoce hojného dopřeje,
kamkoli v zahradě hlas mů se rozleje.
Szent Mátyás, téged kérünk,
A meddig hangunkkal érünk,
Gyümölcsöt adj bőven nékünk.
A meddig hangunkkal érünk,
Gyümölcsöt adj bőven nékünk.
A farsang (masopust: húshagyó) a vígasság, tánczmulatságok és lakodalmak ideje, a melyek nagy részét ekkor tartják, minthogy ez az évszak a legalkalmasabb idő különösen a földmívelő népre nézve. Farsangban minden lánynak ki kell magát tánczolnia, sőt a gazdasszony is szívesen el-eljár egy-egy tánczot, mert a mekkorát ugrik a farsangban, olyan magas lesz az évi lentermése. Kövér csütörtökön (tučný čtvertek) jó sok zsíros eledelt (sertéshúst, pontyot s más effélét) kell enni. Tetőpontjára hág a vígasság a farsang három utolsó napján (ostatky). E napokon gömbölyű és hosszúkás fánkokat (koblihy a šišky), meg egy sajátszerű süteményt készítenek, a melynek boží milosti (isten malasztja) a neve. A többi farsangi eledelek közt legkiválóbb a sertéspecsenye. Farsang keddjén bohókás álarczos menetet is rendeznek, melynek álarczosai (maškarády) közűl említendők a zsidó, török, czigány, mészáros, katonáknak öltözött poroszlók stereotyp alakjai, meg egy „vén banyá”-nak öltözött, hátikosaras ember, a kik az úgy nevezett „medvé”-t (medvěd), vagyis egy borsószalmába csavart, vagy bundába burkolt embert kisérnek házról-házra. Minden háznál bohóskodnak, s a ki az útjokba akad, azzal mindenféle tréfát űznek. A ház gazdáját sörrel vagy pálinkával felköszöntik, a miért pénzbeli ajándékot kapnak. A gazdasszony valamicskét lecsíp a „medve” szalmaburkolatából, mert azt tartja, hogy e borsószalmát a tyúkok és ludak fészkébe téve, azok jobban költenek. Ezért aztán a „vén banya” hátikasába bőven önti a fánkot. A maskarások a ház leányait magukkal viszik s estére az egész menet a korcsmában gyűl egybe, a hol hajnalig tart zeneszó mellett a mulatság. Éjfélkor a Bacchus (egy ilyennek öltözött férfi), vagy a nagybőgő (basa) temetése kerűl sorra. A nagybőgőt ugyanis fehér lepedőbe csavarják és temetési énekek zengedezése közben kiviszik az udvarra.
A farsangra következő nagybőjt (půst) minden vasárnapjának külön neve van. Az első (Invocavit) a fekete vasárnap (černé Neděle), a második (Reminiscere) a pörkölő (pražná n., a pörkölt böjti eledelektől, pražma, pučálka, berántott borsó), a harmadik (Oculi) a tüsszentő (kýchavná n., mert az tartják, hogy a hányat valaki e napon tüsszent, annyi évig él), a negyedik (Laetare) a družebna neděle (társas mulatság vasárnapja), az ötödik (Judica) pedig a halál vasárnapja (smrtná, vagy smertelná n.), mert e napon hordják k i a halált és viszik be a nyarat.
A tél- vagy halálkihordás (vynášení smrti) ősi szláv szokás, melynek ez a módja: a gyermekek (többnyire a leányok) egy szalmabábot vagy zsúpszalmát ócska női ruhákba öltöztetnek s azt egy póznára szúrva, kiviszik a faluból, ott levetkőztetik és valami folyóvízbe dobják. E szalmabáb neve Mařcna, Mořena, Smrt, vagy Smrtola, és a halált, illetőleg a telet ábrázolja. Aztán egy fiatal fenyűfácskát vágnak ki, a melyet a nyár (líto) jelképeűl színes szalagokkal, tarka papirszeletekkel és üres tojáshéjakkal aggatnak tele s visszatérnek vele a faluba, a hol házról-házra járván, ily kezdetű dalokat énekelnek: Smrt plyne po vodě, nové léto k nám jede… (A halál a vizen úszik, az új nyár hozzánk jő…); Smrt neseme ze vsi, nové léto do vsi (A halált kiviszszük a faluból, az új nyarat behozzuk a faluba); vagy: Mořena, Mořena, kam jsi kliče děla? Děla jsem je, děla Svatému Jiří… (Mořena, Mořena, hová tetted a kulcsaidat? Szent Györgynek adtam…); avagy: Líto, líto, kdes tak dlouho bylo? U studánky u vedy mylo ruce i nohy (Nyár, nyár, hol voltál oly sokáig? A kútnál, melynek vizében mostam a kezemet és a lábamat).
Virágvasárnapon (kvétná neděle) zsenge fűzfa barkát (kočičky) szenteltetnek a templomban, e galyacskákat a képek és a tükör mögé, vagy a mestergerendára rakják a szobában, az istállóban a jászolba is tesznek, sőt a mezei földekre is hintenek belőlük, hogy Istenáldását biztosítsák és zivatar, meg jégkár ellen védekezzenek velök. Három ily barkát lenyelni kígyómarás, torokbaj és láz ellen is jó.
Ezzel már a tavasz elejére értünk, melynek első hírmondóit szorgosan megfigyeli a nép. Így az első fecskét örvendve üdvözlik, a kakuk szólását figyelmesen számlálgatják, mert ebből tudhatni meg, hány év múlva megy a leány férjhez, vagy hány esztendeig él még az illető. Mikor az ember tavaszszal az első égzengést hallja, valami sulyosat emeljen, vagy hengergőzzék meg a földön, akkor erős lesz és nem kap derékfájást. Az első tavaszi dörgés után az ibolya elveszti az illatát. Mikor a béres tavaszszal először megy ki a földre szántani, a cselédleány vízzel önti le, hogy az egész éven át ép és serény legyen; hasonlót tesz a szolgalegény a leánynyal, mikor ez először meg ki szénáért.
A húsvéti (svátky velikonočni) szokások közt még sok ősi, pogánykori emlék töredéke él, a melyek eredeti értelme még eléggé kivehető, jóllehet ma már egészen a keresztény ünnepi szertartásokhoz simúlnak.
Zöldcsütörtökön (zeleny čtvertek) mézeskalácsot, úgy nevezett jidáše-t esznek s a marhának is adnak egy darab mézes kenyeret. Ugyane napon vetik a petrezselymet, borsót, kelkáposztát és szentelt pisztácz-ággal kiűzik a házból a bolhákat. Nagypénteken (velký pátek) napfölkelte előtt kimennek a falu mellett elfutó patakra, vagy folyóra s megmosdanak benne, aztán mezítelen térdekkel letérdelnek a gyümölcsös kertek és földek harmatos füvére és hideglelés elleni imádságot mondanak. A teheneket és lovakat szintén kora hajnalban három forrásból merített vízzel mossák le, hogy bogarak és betegségek ellen védve legyenek. E napon, azt tartják, a passio olvasása alatt a földbe rejtett kincsek föltárúlnak. Nagypéntekről nagyszombatra viradó éjjel egy ingre vetkőzve a gyümölcsös kerteken végig futkosnak s e szavakkal: „Kötözködjetek, fák; ha nem kötözködtök, kivágunk benneteket” – szalmakötéllel csavarják körűl a fákat, hogy a szél le ne rázza a gyümölcsüket és hogy bő termésük legyen. Nagyszombaton (bílá sobota) „elégetik a Júdást” és a szentelt szénből néhány darabkát a háztető alá, meg a szántóföldekbe dugnak, hogy amazt tűztől, ezt jégkártól megótalmazzák. Mikor nagyszombaton a harangok újra megszólalnak, jó a gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek. Húsvét vasárnapján (boží hod velkonoční) a templomban bárányt, kalácsot, tojást és bort szenteltetnek. Odahaza a szentelt eledeleket fölszeldelik s az egész háznép mindenik tagja kap belőlük egy-egy darabkát.
Szláv eredetű ősi szokás a Csehországban még ma is mindenütt dívó húsvéti vesszőzés (pomlázka, binovácka, dynovacka, smigrust, smerkust). Pomlázka stb. tulajdonképpen annak az öt-hat fűzfa vesszőből font és tarka szalagokkal ékített húsvéti virgácsnak a neve, a melylyel az ünnep hétfőjén a legények a leányokat addig verik, a míg a pirosra festett és gyakra igen szépen kicifrázott tojással (kraslice) meg nem váltják magukat. A húsvéti vessző a megifjodott és megifjító természet jelképe, s azt tartják, hogy a kit megcsapkodnak vele, az az egész éven áz egészséges marad. A kisebb gyermekek ilyen vesszővel sorra járják a házakat és alkalmi énekeket mondanak, minő pl. a Hody, hody do provody, dejte, paní vejce stb. (Húsvét, húsvét! gazdasszony, adj tojást) kezdetű, a miért aztán tojással, almával, kalácscsal és egy-egy krajczárral ajándékozzák meg őket. A tojásokra aztán játszanak, még pedig úgy, hogy a hegyükkel összekoccintják őket, s a kié előbb törik el, az a vesztes. Régebben lejtőn is gurigálták a tojásokat, és az nyert, a kié a legmesszebbre gurúlt.
Húsvét keddjén viszont a leányok verik végig a pomlázkával a legényeket, fiúkat.
Húsvéti vesszőzés (pomlázka).
Marold Lajostól
Az áprilisba küldés is általánosan kedvelt tréfa e hónap elsején. (Példáúl szúnyogzsírért küldenek valakit a gyógyszertárba, s más efféle.)
Szent György napján (április 24.), mint mondják, „megnyílik a föld” s kibújnak alóla a kigyók, békák és skorpiók, melyek e naptól fogva mérgesek. Szent Valburga éjszakáján (április 30.) elégetik a boszorkányokat. E czélra egész éven át gyűjtik az ócska seprűket, melyeket kátrányba, vagy kocsikenőcsbe mártva félre tesznek. Május 1-jére viradó éjjel aztán a falu határában valamely dombra viszik s ott meggyújtván, a levegőbe röpítik őket, mi közben azt kiáltozzák, hogy „a boszorkányok repülnek!” Máglyákat is gyújtanak, melyeket a leányok és legények átugrálnak. E mellé a béresek éktelen ostorpattogást visznek végbe a faluban, hogy a boszorkányokat kikergessék belőle. Az istállók ajtai elé sűrű gyepes hantokat raknak, hogy azokkal a boszorkányok útját elállják, mert azt hiszik, hogy addig be nem mehetnek, míg valamennyi fűszálat meg nem olvastak.
Ugyanez éjjel napkelte előtt májusfát (máje) állítanak. A legények ugyanis titkon kimennek az erdőre, a hol mindenik egy-egy karcsú fenyő- vagy nyírfaszálat választ ki magának s azt kivágva, a csúcsáig lehántja és aztán lopvást a szeretője ablaka alá, vagy az udvarára állítja. A falu piaczán egy nagy közös májusfát is állítanak, s a falu előljárója is kap egyet. Reggel a legények sorra járják azokat a házakat, a melyek előtt ilyen fácska áll s zeneszóval és sörös pohárral való köszöngetéssel üdvözlik a leányokat, a miért egy kis pénzbeli ajándék jár nekik. Aztán a leányt magukkal víve, tovább folytatják körútjokat, míg végre valamennyien a korcsmába térnek be s ott addig mulatnak, tánczolnak, míg a leányoktól gyűjtött pénz tart.
A marhát pünkösd (letnice, svátky svatodušní) táján terelik ki először. Ugyanekkor választják az új pásztorkirályt. Előbb azonban kivégzik (természetesen csak „in effigie”) a régit, még pedig vagy vízbe fojtják egy szalmabáb képében, vagy lenyakazzák, a mennyiben fahéjból való koronáját fakarddal lecsapják a fejéről.
Pünkösd hétfőjén a pásztorfiúk versenyezve iparkodnak, hogy ki mentűl előbb hajtsa ki a legelőre a nyáját, mert a ki az előre kijelölt helyre elsőűl érkezik, az a király. Délután a korcsmában, vagy a királynál egybegyűlnek, valamennyien fenyűhéjból való vértezetbe öltözködnek, ugyanebből készűlt koronát tesznek a király és hasonló sapkát a maguk fejére, s aztán fakardokkal fegyverkezve végig járják a falut, királyuk számára ajándékokat kéregetve. Végűl a falu terén sorakoznak s egyikük, a „kikiáltó”, emeltebb helyről minden házra mond egy-egy dicsérő, vagy gúnyolódó versikét, a mit az egész pásztorcsapat hangos újjongással kisér.
Búcsú (pout’).
Liebscher Adolftól
Erben leírása szerint a budweisi kerületben a pásztorkirály választása lóháton történik. A megválasztott kilencz társával kilovagol a tógátra; ott leszállnak lovaikról, a kisérők egyike a zsilip fölött álló király fejéről lecsapja a koronát úgy, hogy az a vízbe esik, mire a király utána ugrik s néhányszor alábukik. Ezzel, a mint mondják, az addig „rühes” vagy ártalmas vizet megszenteli. Most a többiek a király után hajítják a fakardjaikat, a ki azokat összeszedvén, valami rejtett s nem egykönnyen hozzáférhető helyre dugja el. Aztán a király megragadja s a fejére teszi a koronáját, és míg mindenki a kardját keresi, kilából a vízből, hirtelen lovára pattan, és egy kijelölt czél felé nyargal. Ha a többiek előtt ér oda, akkor megnyerte a kitűzött díjat. Csak ennek utána vált száraz ruhát, s erre a társai zeneszóval körűlvezetik a faluban. E körmenetre következik a fent leírt „kikiáltás”.
Ugyane nap délután kilencz leány (králičky) házról-házra jár a virágkoszorús és színes szalagokkal fölékesített pünkösdi királynéval (královna). E közben így énekelnek:
Naše královna bosa chodí,
své bílé nožičky v rose brodí;
prosíme, žádáme
naší chudé královně.
své bílé nožičky v rose brodí;
prosíme, žádáme
naší chudé královně.
Mezitlábas a királynénk,
Harmatos a lába;
Királynénknak ajándékot
Ne kérjünk hiába.
Harmatos a lába;
Királynénknak ajándékot
Ne kérjünk hiába.
A királynét rendesen a legkisebb leányka ábrázolja, a kit a többiek úgy elrejtenek maguk közt, hogy ki sem látszik a csapatból. Mikor az ajándékozás után a gazdasszony azt kérdi tőlük: „Nos, hát hol a királynétok?” a többi leány szétrebben, s a királyné előlép és néhányszor körben forog. Néha király, vagyis egy fiúnak öltözött s a fején aranypapirból metszett koronát viselő leány is kiséri a királynét.
Az úrnapjának (slavnost Božího Těla) csupán egyházi jelentősége van s egészen azon módon ünneplik, mint másutt. A körmeneten megszentelt s a négy oltárról szedett galyakat és koszorúkat a mestergerenda alá, vagy a képek mögé tüzik és aggatják s égiháború idején egy-egy csipetnyit elégetnek belőlük.
A nyári zivatarok és jégeső ellen varázslást is használnak, vagy harangozással és kürtöléssel űzik el. Az is szokásban van, hogy zivatar közeledtével egy egész kenyeret tesznek az asztalra, hogy ha be találna ütni a villám, és tűz támadna, a háznép el ne veszítse a lélekjelenlétét. A sütőteknőt meg a belsejével az épülettől elfordítva az ajtó elé állítják, hogy tűz esetén arra húzódjék az istencsapása, a merre a teknő néz.
A nyári napfordúlat idejét még mindenfelé Szent Iván-tüzekkel (ohně svatojanské) ülik meg. Szent Iván estéjén (június 24) az egész környék hegyein és dombjain máglyák lobbannak fel és tündérmesébe illő képet varázsolnak a vidékre. A koszorúkkal ékes és varázsfűvel övezett ifjúság a tüzet körűltánczolja és a szerelmes párok egymást kézen fogva átszökik a máglyát. Ha ugrásuk sikerűl, azt jó jelnek tekintik. Ez éjen, azt tartják, aranyvirága van a páfránynak, s aki ilyent tud keríteni, az benne minden kincset föltáró bűbájos kulcsra tesz szert. A leányok ez éjjel kilenczféle füvet szednek, koszorút fonnak belőlük és hátrafelé egy fára dobják; a hányadik dobásra a koszorú a fán fennakad, annyi év múlva mennek férjhez. Elalvás előtt e koszorút a vánkosuk alá is teszik, hogy a jövendőbelijükről álmodjanak. Másnap reggel a koszorút folyóvízre dobják s nézik, vajjon szabadon elúszik-e, vagy fennakad? Amaz esetben nem sokára férjhez mennek.
Az olyan anyának, a kinek egy gyermeke már meghalt, nem szabad Szent Iván napja előtt sem cseresznyét, sem epret ennie, mert e napon a Boldogságos Szűz az égbe költözött gyermekek közt osztja ki e gyümölcsöket, s ha olyanra akad közöttük, a kinek az anyja evett belőlük, annak azt mondja: „Neked nem jut, mert az anyád elette előled”, s a szegény kicsike nem kap.
Valamely vasárnapra, vagy ünnepre esik a falu templombúcsúja (pout’), a szerelmes párok és az egész fiatalság találkozója. A templom előtti téren sátrak, bódék és árús boltok állanak tele mindenféle rövidárúval, játékkal és ékszerrel, meg az elmaradhatatlan mézeskalácscsal. Ott hemzseg az isteni-tisztelet után a falu fiatalsága és kölcsönösen ajándékokkal kedveskednek, aranygyűrűt, képeket, mézeskalácsot s más effélét vesznek egymásnak. Jó alkalom ez új ismeretségek kötésére is, a melyek nem ritkán házasságra vezetnek. Az eladó leányok épen ezért a legszebb ruhájukat öltik föl s telhetőleg fölékesítik magukat, kivált a nyakukra nem felejtik el föltenni az aranypénzekből álló nyaklánczot, mert abból, hogy mennyi ilyen aranypénzből áll a leány nyakéke, következtetnek a legények a hozomány kisebb, vagy nagyobb voltára.
Aratóünnep (obžinky).
Liebscher Adolftól
A pout’ szó tulajdonképen búcsújárást jelent. A nép ugyanis nagyon látogatja a különféle búcsújáró helyeket, a hol valami csodatévő Mária-kép, vagy gyógyforrás van, a melyeknek meglátogatására nem röstell néha több napi útat is megtenni. Ilyenek a Přibram melletti szent hegy, Altbunzlau, Maria-Zell, Albendorf (Vambeřice a Glatzi kerületben), Prága (Nepomuki Szent János sírja) és mások. A menetben fehér ruhás, koszorús leányok szépen diszített Mária-képet visznek, vagy csak a templomi zászló után halad az ájtatos tömeg, szent énekeket zengedezve. Zarándoklásuk czélpontján eléjök megy a helybeli pap híveivel és a harangok zúgása közben vezeti őket a templomba, a hol litániát tartanak.
Szent Margitról (július 13) az a szokásmondás járja, hogy ő vezeti az aratót a rozsba (sv. Markéta vodí žence do žita), mert ünnepe táján rendesen már érett a gabona, s megkezdődik a földeken az aratók sürgölődése. Előbb a rozsot, aztán a búzát, majd az árpát s legutoljára a zabot aratják a kaszások, a kiknek e munkájukban a fehérnép is segítségükre van, nyomukban sarlóval szedegetve markokba a leterített gabonát, a melyet aztán kepékbe kötnek. A gazdát, ha kaszásait künn a földön meglátogatja, „megkötözik”, vagyis körűlfonják szalmakötéllel, melyből csak váltságdíj árán szabadúlhat ki.
A gabona betakarításának vidám befejezése az aratóünnep (obžinky, dožinky). Aratás végével ugyanis a maradék gabonából a marokszedő leányok egy nagy kévét kötnek, melynek „az öreg” (baba, vagy starý) a neve. Ebbe a három–öt kepényi nagyságú kévébe néha egy munkásnőt is belékötnek, t. i. azt, a ki a kévekötésnél elmaradt a többi mögött. A leányok mezei virágokból és kalászokból kötött bokrétákkal díszítik keblüket s ugyanilyeneket tüzdelnek a legények is kalapjukhoz. Aztán egy nagy kalászkoszorút fonnak, a kaszáikat, gereblyéiket és sarlóikat is virággal koszorúzzák meg és felülnek az utolsó kévével, meg az összes arató szerszámokkal megrakott szekérre, melybe szalagokkal és virágokkal díszített lovak vannak fogva. Újjongás, danolás és nem ritkán zeneszó mellett vonúlnak be a gazda udvarára, hol annak, vagy az uraság tiszttartójának átadják a nagy kalászkoszorút és szerencsét kivánnak az aratás jó sikeréhez, a miért aztán megvendégelik őket. Zeneszó mellett tánczvigalom zárja be az ünnepet.
Az aratóünnephez hasonló módon tartják meg Rakonitz és Laun környékén a komlószedés (dočesná) és Melnik vidékén a szüret (vinobraní) ünnepét.
Ezzel a gazda a föld minden termését födél alá takarítván, a fáradságos munkaidő után egy kis pihenőt s mulatságot is engedhet magának. Ilyenre jó alkalmúl szolgál a templombúcsú, mely rendesen valamely őszi vasárnapra esik. Ennek ünnepére közelből s távolból összesereglik az egész atyafiság és az ismerősök és méltó vendégeskedéssel való megülésére már napokkal előbb folynak az előkészűletek. A cseh búcsúlakomák ugyanis közmondásos hírűek. Este a korcsmában tánczmulatságra gyűlik egybe a falu örege-ifja, melynél a helység előljárója az előkelőkkel együtt külön asztalnál (konšelský stůl) foglal helyet. A tánczban még a pantáta (gazd’uram) is ellejt egy-két fordúlót a panímámával, de természetes, hogy e mulatságból mégis az ifjúság veszi ki a javarészét. Az ünnepet követő hétfőn délelőtt van az ú.n. „aranyos”, vagy „szép órácska” (pěkná, zlatá hodinka), melyre a felcziczomázott leányok a korcsmába sietnek, hogy ott még legalább egy órácskáig kitánczolják magukat.
A régebben szokásos kosfejezés és a kecskebak ledobása emlékezetében él; a korcsma tetejéről ma már csak az idősb nemzedék emlékezetében él; ellenben még ma is dívik sok helyütt a kakas-ütés (sínání kohouta). Valamely szabad téren földbe ásott czövekhez kikötnek egy kakast, melytől mintegy 50 lépésnyi távolságra állanak a játékban résztvevők. A ki a kakas leütésére vállalkozik, annak bekötik a szemét, aztán egy fölállított hordót néhányszor körűl kell járnia, erre egy cséphadarót adnak a kezébe s azzal útnak eresztik. Sokszor épen ellenkező irányba indúl, mint a hol a kakas van és a levegőbe csapkod, a mi nagy hahotára fakasztja a körűlállókat. A kinek végre sikerűl a kakast leütnie, azt muzsikaszóval a korcsmába kisérik. – A búcsúnap után már mind rövidebb napok és hosszabb esték következnek, vége szakad minden mezei munkának, s a házi foglalatosságok kerülnek sorra, köztük nevezetesen a fonás és a tollfosztás.
Vásár (jarmark).
Liebscher Adolftól
A fonóban (přástky) való fonás szokása ma már csak azokon a vidékeken dívik, a hol kender terem és a hová a fonógyárak még nem hatoltak el. A fonóba, a hová a leányok télen át egész hamvazó szerdáig minden este eljárnak fonni, gyakran ellátogatnak a legények is, hogy ott a leányokkal eldalolgatva, mesélgetve, nekik udvarolva, éjfélig el-elmulassanak, a mikor aztán haza kisérik a leányokat. A fonó évszakzáradéka az ú.n. „hosszú éjszaka” (dlouhá noc). Farsang második, vagy harmadik hetében megvizsgálják a leányok, hogy melyikük font meg addig legtöbb kendert; ezt a legszorgalmasabbat megteszik királynénak, a ki a többit megvendégeli.
A tollfosztás (draní peří) szintén a fontosabb téli munkák közé tartozik, mert minden anyának első gondja, hogy mentűl több tollal tömött ágyneműt adjon a leánya kelengyéjével. Az ugyanis a legnagyobb szégyen, ha a leány még egy rend ágyneműt sem visz hazúlról magával. A tollfosztás azonban koránsem jár akkora czéczóval, mint a fonás, mert vigyázni kell, hogy a pihe az asztalról el ne szálljon. Nem is csoda, ha csakhamar elálmosodnak mellette.
Kevésbbé fontos ünnepek a népélet szempontjából a halottak napja (dušiček), melyen (nov. 2.) a sírokat látogatják, azokra gyertyácskákat gyújtanak és egy dušičky (lelkecskék) nevű alkalmi kalácsot sütnek; továbbá Szent András (nov. 30., ólomöntés és másféle házasságjóslás) és Szent Borbála napja (decz. 4.), a melyen a leányok meleg helyre egy cseresnyegalyat ültetnek s azt szorgosan öntözgetik, hogy karácsonyra kihajtson; végűl Szent Miklós napja (decz. 6.), mikor a Mikulás egy ördög kiséretében házról-házra jár s megjutalmazza a jó gyermekeket. Mindezeket csak sebtében érintve, a télnek legszebb és a néplélek legköltőibb virágaival ékes ünnepére térünk át, a karácsonyra (vánoce). ennek ünneplése a karácsonyestével (štédrý večr, decz. 24.) kezdődik, melyet még a gyermekek is megbőjtölnek, hogy meglássák az arany disznócskákat (zlatá prasátka). A vacsorára, melyen a háznépen kivűl az egész cselédség is közös asztalhoz telepszik, az asztalt fehér abroszszal terítik meg, s az eledelek sorából nem szabad hiányoznia a halnak és a černý kuba nevű éteknek, melyet csipdelt tésztából és szárított gombából sütnek együvé. Egy fölös terítéket mindig készen tartanak ez estén valami „váratlan vendég” számára. Vacsora után mindenki megkapja a maga karácsonyi fonott kalácsát (vánočka, šédrovka), almáit és dióit. Sőt még a házi állatok is részesűlnek az ünnepi ajándékból; a teheneknek egy-egy darab kalácsot adnak, hogy bőven tejeljenek; a kutya, kakas, gunár és gácsér fokhagymát kapnak, hogy „tüzesek” legyenek; a tyúkok elé köleskását és borsót hintenek, hogy szaporán tojjanak. De még a kútba is dobnak egy darab karácsonyi kalácsot, valamint almát és diót is, a halszálkákat pedig a gyümölcsfák tövébe ássák el, hogy termékenyebbek legyenek. A vacsora alatt elhullott kenyérmorzsákat a tűzbe dobják. A karácsonyfa idegen eredetű és csak a városokban dívik.
Kakas-ütés (stínání kohouta).
Liebscher Adolftól
Vacsora után mindenféle jóslás járja. A sokféle sorsvetés közűl itt csak néhányat említünk. Ketté vágnak egy almát, s ha a magjai csillag alakjában állanak, az hosszú és boldog életet, míg a keresztalak halált jelent. A leányok, a kik fölötte kiváncsiak arra, hogy mikor és kihez mennek férjhez, kimennek a kertbe s ott addig ráznak egy fát, a míg kutyaugatást nem hallanak. A honnan az ugatás hallatszik, arra felé lakik a jövendőbelijük. Vagy megkopogtatják a tyúkólat, s ha onnan a kakas szólal meg, özvegyet, ha ellenben a tyúkok, legényembert kapnak férjűl. A szobában könnyen levonható czipőt, vagy papucsot dobnak a fejük mögé, s ha a czipő, vagy papucs orra az ajtó felé áll, a következő évben férjhez mennek. A sütő kemenczébe is be-benéznek ez éjjel, hogy annak sötét belsejében a jövendőt megpillantsák. Ha tüzet vélnek benne látni, az tűzvészt, ha holttest alakja rémlik eléjük, ez a házbeliek valamelyikének halálát jelenti, stb.
Éjfélkor a házi állatok, nevezetesen a szarvasmarhák beszélgetni kezdenek, de nem jó a beszédüket kihallgatni. Ugyanez órában a víz egy perczre borrá változik. Éjfélkor az éjféli misére mennek, s a ki ugyanekkor ki mer menni a temetőbe, ott megláthatja mindazokat, a kik a jövő esztendőben meg fognak halni, mert ezek a halottakkal együtt vonúlnak az éjféli misére.
Karácsony másodnapján (Szent István vértanú ünnepén, decz. 26.) a gyermekek házról-házra járnak a faluban köszönteni és koledálni és koleda-énekeket zengenek, a miért a ház asszonyától almát, diót, kalácsot s egy kis aprópénzt kapnak ajándékba.
Születés, házasság. Cseh néphit szerint születésük előtt a gyermekek az erdei gombák alatt (na houbách) tartózkodnak s onnan hozza őket a gólya, vagy a varjú (vagy a róka is). A varjú az ablakon át viszi, a gólya a kürtőn keresztűl ejti a gyermeket a házba. Mindjárt a születés után ellátogatnak a szomszédasszonyok a gyermekágyashoz és metéltes tyúklevest visznek neki (do kouta). Az újszülöttet megfürösztik, lepedőbe csavarják és az asztal alá teszik, hogy szófogadó legyen. A ki abba a szobába megy, a melyben a csecsemő alszik, annak – ha csak egy pillanatra is – mindenesetre le kell ülnie, hogy a kicsike álmát el ne vigye. Keresztelő után a komaasszonyokat és szomszédasszonyokat megvendégelik s kivált kalácscsal és édes pálinkával jól tartják. Ha a gyermek kihúzatja a fogát, dobja a kemencze mögé és mondja: Tu máš, liško (myško), kostěj, dej mi za něj železnej. (Nesze, róka vagy egér, adok neked csont fogat, adj helyébe vas fogat.)
A cseh nép lakodalmi szokásai még sok érdekes vonást mutatnak és hagyományos szertartásaik bonyodalmas részleteit még a legaprólékosabb pontossággal megtartják faluhelyen. Valamire való lakodalom legalább három napig tart. Rendesen kedden kezdődik az esküvővel és csütörtökön a menyasszonynak új otthonába való elkisérésével ér véget.
A lakodalmon a družba (kérő, vagy szószóló, kit starosvat-, plampač- vagy řečníknek is neveznek) viszi a fő szerepet. A derék družba nagy becsben áll, mert ő a házasságszerző, a vendégeket ő hívja össze, ő rendezi az egész lakodalmat, mindenre neki van gondja, számos beszédet, felköszöntőt kell mondania; ő önt lelket az egész társaságba, a miért is kifogyhatatlannak kell lennie az ötletekben s mindent meg kell tennie arra, hogy a vendégek vidám ünnepi hangúlata elejétől végéig ébren maradjon. Szóval ő a lakodalom éltető lelke. A vőlegény (ženich) ifjú legénybarátai sorából egy, vagy több vőfélyt (mládenci), a menyasszony (nevěste) pedig ugyanannyi nyoszolyó leányt (družičky) választ magának.
A fonóban (přástky).
Liebscher Adolftól
A lakodalom előtti vasárnapon a družba az egyik vőfély kiséretében, rozmaringszálat tartva a kezében, körűl jár, hogy meghívja a lakodalmi vendégeket. A ki a meghívást elfogadja, a menyaszony szüleinek házába valamit küld a lakomához (baromfit, vajat, tojást, vagy egyebet).
Kedden korán reggel megismétlik a körútat s aztán a nyoszolyóleányokat a menyasszony házába vezetik. A meghivottak a vőlegénynél gyülekeznek, a hol reggeliznek, a mi után a vőlegény letérdel a szülei előtt s kikéri az áldásukat. Erre a menyaszony lakására mennek. Ha a menyasszony más helységből való, akkor a vendégek rácsos kocsin, a vőlegény és a vőfélyek pedig lóháton mennek érte. Útközben pisztolyokat durrogtatnak, a nők pedig dalolnak.
A menyasszony háza elé érve, annak kapuját zárva találják. A družba bekopogtat s bebocsáttatást kér, mire a szülők kinyitják a kaput, a menyasszony azonban barátnéival (svatbí) együtt a szobájába húzódik. Csak hosszú alkudozás után lép ki onnan s vőlegényével a szülei elé térdel; a kik megáldják őket. Mielőtt a templomba indúlnának, az egyik nyoszolyóleány a vőlegénynek egy, a menyasszonytól ajándékozott, ügyesen összehajtogatott csinos keszkenőt ad, a mely be hosszú, tarka szalagokkal czifrázott rozmaringszál van tűzve, a kalapjához pedig egy kis bokrétát tűz. Az összes vendégek is kapnak egy-egy rozmaringszálat, melyet a mellükre (a kabát gomblyukába, vagy a fűzőbe) tűznek.
Most a menet a templomba indúl. Elől megy a zenével a družba, aztán halad a menyasszony a vőfélylyel, majd a vőlegény egy nyoszolyóleánynyal s utánok a többi vendégek. Gyakran kocsin mennek az esküvőre, még pedig a menyasszony a nyoszolyóleányokkal négyfogatún, a vőlegény pedig ifjú barátaival lóháton kiséri őket. Útközben a nők apró kalácsokat (metáčky) dobálnak a nézők közé s az egész úton vége-hoszsza nincs a dalolásnak, újjongásnak. Esküvő után a vendégek vagy a korcsmába mennek, vagy ki-ki haza s ott várják a lakomára való újabb meghívást.
A lakomát a menyasszony szüléinek házában tartják s az az egész délutánon át benyúlik a késő éjszakába. A menyasszony az ú. n. „araasztal” díszhelyén, a szögletben ül s mellette a vőlegény, a vőfély, a nyoszolyóleány és az előbbkelő vendégek foglalnak helyet. Az étkek végtelen hosszú sorát jókora időközökben hordják föl, a miben a družbáé a főszerep. Neki minden fogást valami tréfás köszöntővel kell kisérnie és a szünetek közben is folyton azon lennie, hogy a vendégeket elmés beszédeivel és ötleteivel mulattassa. E mellett arra is ügyel, hogy minden vendéget jól kiszolgáljanak. A pecsenyénél kezdődnek a felköszöntők. A družba a mátkapárhoz lép, bort önt a nyoszolyóleányok poharába és sorban mindegyiket rímes mondókával szólítja meg, a mire a megszólított ugyanilyennel válaszol. Utoljára a vőlegénynek és a menyasszonynak tölt, a kiknek egyazon pohárból kell inniok. Mikor a kalácsot adják föl, a družba pénzt gyűjt a bölcsőre és pólyákra s a gyűjtött összeget a menyasszonynak adja. A kalács után következik a „kézmosás”. Egy mosdótálat, meg egy törülközőt hordanak körűl s minden vendég belemártja az újjait a vízbe, megtörülközik és aztán egy pénzdarabot dob a tálba. Némely helyütt a kézmosás után még az ú. n. „titoktál” kerűl az asztalra, a melyben tányérral lefödve valami, pl. nyers burgonya, egér, csirke, vagy más van, s aztán a menyasszonynak ki kell találnia, mi van az elébe állított tálban. Hosszas találgatás után végre leleplezik a titkot, s akkor aztán van nagy kaczagás a meglepetés miatt. A tálban lévő dolgot a menyasszony haza viszi magával. Említendő még a „borsódobás” szokása is. A lakoma vége felé ugyanis a nőszemélyek a férfiakat borsószemekkel (néhol mandolával, czukorkákkal, stb.) kezdik hajigálni, hogy a figyelmüket magukra tereljék. A férfiak viszonozzák e dobálást s eleinte csak egy, majd mindkét kézzel hajigálnak, úgy, hogy végűl valóságos borsózápor húll, és a székek, padok, asztalok és a padló egészen tele vannak borsóval.
Douba József: Nepomuki Szent János ünnepe a prágai Károly-hídon.
Douba József festménye után.
Utoljára a družba egy nagy kalácsot visz be (homole a neve s hasonlít az oroszok korovaj-ához), melybe egy mindenféle nyalánksággal, czukorsüteménynyel, mandolával, dióval, almával s más effélével teli aggatott fácska van tűzve s azt a menyasszony elé az asztalra állítja. Az asszonyok és leányok ekkor egy nótát kezdenek, mely alatt a menyasszony egyre rázza a fát, ez pedig úgy van elkészítve, hogy egy bölcsőcske, vagy czukorbábu hull le róla, a mi nagy nevetést kelt a társaságban. Aztán ki-ki arra igyekszik, hogy valamit kaparítson a fáról; ez után a kalácsot fölszeletelik és elosztják a vendégek között.
A lakoma után az egész társaság a družba vezetése és zeneszó mellett a korcsmába vonúl, a hol éjfélig dalolnak és tánczolnak. Éjfélkor a menyasszonyt a vőlegényhez vezetik. Két zenész, a vőlegény a menyasszonynyal, a družba a nyoszolyóleánynyal és a nővendégek a menyasszony lakására mennek s miután az új házasokat hálószobájukba kisérték és az ajtót rájuk csukták, dalolva visszatérnek a korcsmába, a hol reggelig foly a mulatság. Korán reggel az egész társaság zenekisérettel a menyasszony fölkeltésére megy s aztán körűl járja a falut, minden ház előtt eljátszatva egy-egy nótát. Délben megint a menyasszony lakására gyűlnek, a hol újra megvendéglik őket.
Ebéd után érkeznek a vőlegény kocsijai, hogy a menyasszonyt és kelengyéjét elvigyék. A menyasszony érzékeny búcsút vesz szüléitől, s ez alatt fölrakják a holmiját, legalúlra a ládákat, almáriomokat, a sütőteknőt, stb., ezek fölé az ágyneműt, a legtetejére pedig egy öreg néne ül a rokkával. A menyasszony barátnőivel egy hatfogatú kocsiba ül. Ebbe fogják a legszebb lovakat, a melyeknek a farkába és a sörényébe piros szalagok vannak fonva. A férfivendégek külön kocsin, vagy lóháton mennek a vőlegénynyel. A zenészek az első kocsi lovain ülnek. Így indúl meg a menet, mi közben az asszonyok, leányok dalolnak, újjonganak, a legények pisztolyokat durrogtatnak (ez azonban ma már ritkább). Az úton a menetet ú. n. „vámszedők” állítják meg, a kik szalagokkal körűl font kötelet húznak keresztbe a kocsik elé, s a vőlegénynek borravalóval kell a tovább mehetést megváltania.
A vőlegény szüléi a kapuban várják a menetet s a kocsiról leszálló menyasszonyt áldásukkal fogadják, majd bevezetik a házba, mi közben először is a kályhalyukba kell néznie, hogy új otthonában megszokjék. Itt újabb lakoma következik, melyet megint mindenféle tréfa fűszerez. Ilyen a hídépítés játéka. A nők azt mondják a družbának: „Építs nekünk hídat, át akarunk kelni a Dunán; de olyan sűrűn ródd össze a gerendáit, hogy a menyasszonyunk át ne essék a padlóján!” Erre a družba a menyasszony elé az asztal egyik szögletére egy krajczárt s a szemben lévő szögletre egy másikat tesz. Az asszonyok azonban ezzel nem érik be, mert a „menyasszony nem tud akkorát lépni”, s a družbával sűrűbben rakatják a gerendákat, vagyis a krajczárokat. Ha a družba a krajczárnál is kisebb, vagy egészen értéktelen pénzt kever a többi közé, azt ledobják az asztalról, minthogy az ilyen „korhadt gerenda könnyen leroskadna”. Így kötekednek mindaddig, míg az asztal keresztben az egyik végétől a másikig ki nincs krajczárokkal rakva, a mikor aztán a menyasszony végig megy a hídon, a vőlegény pedig leemeli az asztalról és megölelvén, megcsókolja. A pénzt a zenészek kapják.
Utoljára van a menyasszony főkötőjének föltevése (čepení nevěsty). Az asszonyok bevezetik őt a kamarába, székre ültetik és kontyba kötik a haját. A družba beviszi a főkötőt, s az asszonyok közűl a legidősb, vagy a legelőbbkelő fölteszi a menyasszony fejére, a ki azt előbb kétszer leveti, míg harmadszorra végűl a fején hagyja. Ez alatt az ajtó előtt játszik a zene s a künn álló nők az alkalomra vonatkozó dalokat énekelnek. Ez után a menyasszonyt visszavezetik a szobába és átadják a vőlegénynek.
Halál és temetés. Betegség esetén előbb mindenféle háziszerrel tesznek próbát, aztán a javasasszonyt hivatják, hogy a betegséget „megigézze” (zaříkati), vagy „megáldja” (zažehnati), s csak ha ez sem használ, akkor fordúlnak az orvoshoz. A beteg ágyánál gyertyaszentelőnapi gyertyákat gyújtanak, s mikor a beteg már a halálla vivódik, kinyitják az ablakot, „hogy a lelke kiszállhasson”. A halott szemhéját lefogják, testét megmossák, halotti inget adnak rá és egy deszkán kinyújtóztatják. Még mielőtt kihül, egy hajtincset is vágnak le a fejéről. A ház gazdájának halálát a méheknek is meg kell jelenteni, különben utána vesznek. Néhol a gazda elhúnytát a többi házi állatoknak, így a teheneknek és lovaknak is megjelentik. A halott mellett a szomszédság egész éjen át viraszt s a lelki üdveért imádkozik. A koporsóba oda teszik a halott mellé az imakönyvét, vagy egy rózsafüzért, szentképet, keresztet, nevezetesen pedig egy gyertyát és a fésűjét. Mikor a koporsót kiviszik a házból, a Szent Mihály lovával háromszor meg kell ütni a küszöböt, vagy három keresztet kell rá vetni, hogy a halott áldása benn maradjon a házban. A padot, a melyen a halott ki volt terítve, a székekkel együtt fölborítják, hogy a megholtat hamarább feledjék.
Hajadonnak a koporsóját legények, legényét koszorúlányok viszik. A koporsó sírbatételénél a jelenlévők mindegyike három marok földet vet utána, ezzel tanúsítván a halott iránti végső tisztességet. A temetést tor követi.
