Őstörténet.

Teljes szövegű keresés

Őstörténet.
A kő- és vaskorszakbeli leletek, melyeket Bukovinában találtak, bizonyságot tesznek arról, hogy a Szereth és a Pruth, részben a Suczawa völgye is már a történetelőtti időben lakva volt. De hogy e legrégibb telepek mely néphez tartoztak, azt megállapítani nem lehet.
A keleti kárpáti tartományok első lakói, kikről a történetnek tudomása van, a thrák néptörzshöz tartoztak, mely az erdélyi felföldet, meg a Balkán félsziget nyugati, keleti és déli lejtőit és éjszaknyugati részét bírta. Herodotos korában (Kr. e. V. század) a thrákokat tartották Európa legszámosabb népének. Erdélyben akkor a thrák agathyrzek laktak, a hegység keleti alja törzsrokon népességével a keletről terjeszkedő pontusi szkythák vagy szkolotok uralma alatt állt. Körűlbelől Bukovina határán, az éjszakkeleti Kárpátoknál és a felső Dnieszternél találkoztak a szkythák, agathyrzek és az ezektől éjszakra lakó neurok terűletei. Mindjárt a szkytha hatalom összeomlása után a keleti HátsóKárpát-vidék a thrák géták kezén levőnek jelentkezik, kikkel Nagy Sándor és Lysimachus hadakoztak. A Kr. e. II. században a bastarnok kelta-germán vegyüléknépe lépett föl ellenök, mely a Kárpátok éjszakkeletén (Bastarni Alpesek) a Dnieszternél a Duna-torkolatokig terjeszkedett. A bastarnokkal vivott hosszú harczok után a benső felföld thrák dákjai (az egykori agathyrzek ivadékai) maradtak a hegység keleti aljának urai is.
Dákok és géták egy népnek ugyanazon nyelvű törzsei voltak. A régiek csak lakó helyeik szerint különböztetik meg őket s a síkság lakóit a Duna zuhatagaitól lefelé, mint a Duna jobb partján élő testvéreiket, gétáknak, a felföld és a Tisza terűletének lakóit meg dákoknak nevezik. Az I. század (Kr. e.) óta a dák törzs neve és hatalma van felsőbbségben.
Az I. század (Kr. e.) dereka táján a hatalmas Boirebista uralkodott a dákokon. Birodalma nyugaton a Közép-Dunáig, keleten a Dnieszterig s a Dnieper torkolatáig, délen a Dunán át mélyen be a thrák és illyr terűletekbe terjedt. Mint a hír mondja, a dákok Boirebista alatt 200.000 főnyi hadat tudtak talpra állítani. A fenyegető ellenféllel már Julius Caesar meg akart vivni, de a halál meghiúsította tervét. Mikor Augustus alatt a Duna lett a római birodalom határa, dákok és rómaiak közt örökös volt az ellenségeskedés, míg Traján két hadjáratban (101–103 és 105–107) vitéz ellenállás után meg nem törte a dákokat és királyukat Decebált, Daciát meg római tartománynyá nem tette.
Dacia római tartomány határai Ptolemaeus földrajzi író (150 körűl) szerint délen a Duna, nyugaton a Tisza, éjszakon a Kárpátok s délnek való kanyarodásáig a Dnieszter, keleten a Pruth volt egy vonalban a Dnieszterkanyarodásig; a Pruthtól keletre a Dnieszter torkolatáig terjedő többi dák terűlet közigazgatásilag Alsó-Moesiához tartozott. E szerint a római Dacia magába foglalta a mai Bukovinát is, melynek éjszaki határán csakugyan találtak római határsánczok maradványait a Dnieszter éjszaki vidékén. De valóságban a római uralom csak kevéssé terjedt ki e tájra, valamint a keleti Hátsó-Kárpátvidék többi részére. Legalább nincsenek hiteles bizonyítékaink, hogy e vidékeken római telepek lettek volna időnként ide rendelt katonai őrségeken kivűl, melyek Dacia keleti tájain egyedűli képviselői voltak a rómaiságnak. Az a nagyszerű, „az egész római világból megszámlálhatatlan népsokasággal létesített gyarmatosítás, melyet Traján telepített le Daciában s melylyel a mai román nemzetiség alapjait megvetette, Erdélyre mint fő terűletre, a Temesközre s nyugati Oláhországra szorítkozott, hol is élénk római polgárosodás fejlődött, melynek ékesszóló tanúsága az ott talált számtalan fölírat és másnemű emlékek. Az ország többi részeiben a dákok a római uralom alatt is folytatták saját külön életöket. Az éjszaki határon még szabad dák törzsek laktak, kikkel időnként viszályok támadtak s kik az előre törő gótokhoz csatlakoztak.
A Gallienus alatti zavarokban (260–268), a harmincz zsarnok korában a római birodalom elveszté Daciát. Aurelianusnak (270–275) le kellett e tartomány visszaállításáról mondania; kivonta a még ott levő csapatokat s az elűzött, vagy kivándorlásra hajlandó tartományi népnek új lakó helyet adott a Duna jobb partján, a róla nevezett Aurelianusi Daciában. Az ország új urai a gótok lettek mint a rómaiak szövetségesei. Ezek a síkságon a Kárpátoktól keletre telepedtek meg s bizonyára bírták Bukovinát, legalább a dák lakosság még ott élő maradékának urai voltak. A Daciában uralkodó nyugati gótokat a hunok vihara (375) a Dunán túlra vetette. Azóta a keleti Hátsó-Kárpátvidék századokon át nomád hordák sivatag lakóhelye volt, melyek egyik a másik után egy időre birtokba vették. E változásokban a szlávok maradtak meg legtovább s hagyták vissza a helynevekben hosszabb megtelepedésök bizonyítékát.
A szlávok már a hun birodalom bukása után (453) jelentkeznek, mint a Keleti-Kárpátok lakosai. A vendek vagy szlovének terűletétől hegység választotta el a gepidák földjét, kik a hunok távozása után mint a kelet-rómaiak szövetségesei birtokba vették Daciát. Az avar korszakban, mely a gepidák uralmának bukását követte, a szlávok részint az avarok környezetében, részint saját terjeszkedő képességökkel a legnagyobb mértékben elterjedtek a kárpáti országokban s a VII. század kezdete óta a Balkán-félsziget éjszaki terűleteit is megszállották. Az átköltözés után a Dunán innen maradt szlávság túlélte az avar uralmat s később, legalább Dacia terűletén, oláhokba és magyarokba olvadt be.
Mikor a magyarok, kik a Kárpátok keleti vidékén való rövid tartózkodásuk idején s nyugatnak irányúló útjokban valószínűleg Bukovinát is érintették, a Tisza és a Közép-Duna mentén megtelepedtek (895), a török bessenyők vették birtokba a magyaroktól elhagyott és Atelközinek nevezett földet a Dnieper és Szereth közt. Terűletök éjszaknyugatra az éjszakkeleti Kárpátokig ért; itt voltak legközelebb egymáshoz a bessenyők és magyarok lakóhelyei. A bessenyők legközelebb élő törzse a Gyla törzse volt, mely e szerint a Kárpátok éjszakkeleti lejtőjén s a Felső-Szerethnél és Pruthnál lakott, beleértve Bukovinát is.
A XI. század második felében a bessenyők fő törzsei átköltöztek a Dunán. Örököseik a keleti Hátsó-Kárpátvidéken a kunok vagy (mint arabs források nevezik őket) guzok (a byzancziaknál uzok), legközelebbi törzs- és nyelvrokonaik lettek. De a kun hatalom fő fészke azután is a Don és Dnieper közötti síkság maradt, míg a Kalka vizénél vivott csata (1223) után nehány évvel a mongolok támadása alatt össze nem omlott. Addig a kunok voltak az egykori bessenyő föld urai, melyet immár a fekete kunok országának neveztek ellentétben a keleti Fehér-Kunországgal (a fő ország). Úgy látszik, a kunok csak részben és időnként tolták előbbre lakóhelyeiket nyugatnak, de a mongoloktól szorongatva Magyarországnál kerestek támaszt s csak ezóta kezdtek tömegesen a Kárpátok keleti részében megtelepedni. Ott sem volt maradásuk. A mongolok növekedő hatalma a szétforgácsolt kun hordákat részint a Dunán át, részint Magyarországba nyomta, hol törzsük java része a Tisza rónáján telepíttetett meg (1239).
Az éjszakkeleti Kárpátok huzoljai (Bukovinában és Galicziában) úgy látszik, a kun népmaradék elszlávosodott utódai, kik a hegységbe szorúlva, megtartották a nemzeti guz vagy uz nevet. Kun telepítést jeleznek Bukovinában a helynevek is, minők Komán, Kománestie és Komarestie. Román alakjok arra mutat, hogy ugyanekkor már oláhok is éltek ott, kikről e vidéken hiteles alakban először a XII. század közepén történik említés.
A Kárpátoktól keletre a románokról az első hír 1164-ből való, midőn egy byzanczi történetíró oláhokat említ Halics (Kelet-Galiczia) határán. Ugyanez időben éjszakdunai oláhok „a Fekete-tenger vidékein” is említtetnek mint a byzancziak szövetségesei a magyarok ellen. E telepek azonban a Kárpátoktól éjszakra még nagyon gyérek, mert mikor egy byzanczi sereg Magyarország ellen nyomúlva, útját Moldván át a magyar-galicziai határ felé vette, e földet „pusztának és lakatlannak” találta. Ezt nem kell ugyan szó szerint vennünk, de mindenesetre jellemzi e vidék akkori népességi állapotát.
A román telepedés a Kárpátoktól keletre kevéssel a bessenyőknek a Dunán túlra való költözése után kezdődhetett, mikor e vidék egy ideig névleg kun uralom alatt állt, tényleg azonban uratlan maradt. A beköltözés leginkább nyugatról, Erdélyből, illetőleg Magyarországból folyt (?), honnan később a moldvai fejedelemség is alapíttatott. Épen ez okból kapta nevét Moldva hasonnevű éjszaknyugati folyójától (a Szereth egy egyik jobboldali mellékfolyójától), melynek mentén a leköltöző oláhok első telepeiket alapították. Különösen Máramaros a moldvai oláhok, valamint államszervezetök szülőanyja. E terméketlen hegyes vidékből Moldva dús síkjaira a kivándorlás már jóval a fejedelemség alapítása előtt kezdődhetett.
Erdélyben és keleti Magyarország szomszédos részeiben, valamint a nyugati Havasalföldön a régi történeti hagyomány szerint még a rámai uralom idejéből éltek oláhok. A Traján Daciájának az a része számos gyarmatossal telepíttetvén be, csakhamar romanizáltatott s a római uralom megszűnte után is megtartotta a román népesség egy maradékát, mely a pépvándorlás viharaiban a hegyes vidéken talált védelmet és menekűlést. A szlávoknak és a bolgároknak a Balkán-félszigeten, addig legnagyobb részt román terűleten történt megtelepedése (VII. század) után a daciai oláhok rokon elemmel szaporodtak a Duna déli vidékeiről, mert a szláv és bolgár bevándorlás a román lakosságot a Balkán Duna-vidékeiről részint délre (macedo-románok), részint éjszakra (dako-románok) szorította ki. Ily bevándorlással szaporodva az éjszak-dunai oláhok, midőn az idők ismét csöndesebbre fordúltak, megszerezték azt a terjeszkedő képességet, melynek segélyével lassanként a régi Dacia egész terűletét ellepték, úgy, hogy a középkor vége előtt a dako-román nyelvterűlet Dacia római tartomány terűletével, mint ma, csaknem összeesett, sőt helyenként túlterjedt rajta.
A Kárpátoktól keletre eső országba való bevándorlás, mint említettük, csak a bessenyők elvonúlása után kezdődött. Minthogy ez a bevándorlás a dako-román törzsországból leginkább éjszaknyugat felől folyt, a román telepek a Kárpátok keleti vidékein először az éjszaki tájon a legszámosabbak.
Az 1164-iki byzanczi jelentésen kivűl az orosz évkönyvek is említik az oláhokat Halics határain. Beszélnek az úgy nevezett bolochovczokról, kiknek külön terűletök volt Halics, Volhynia és Kiev fejedelemségek közelében éjszakra egész a Felső-Bugon túlig. Nevök azonos a voloch-chal (oláh), mit az okíratok bizonyítanak, melyekben Bolechov galicziai városka „villa valachorum” néven fordúl elő. A bolochovczok saját, kenézeknek nevezett vezéreik alatt éltek, mint Magyarországban és Erdélyben s bizonyos önállóságnak örvendtek. Először 1231-ben említik őket abban a háborúban, melyet II. Endre magyar király Halics birtokáért viselt; segédcsapatai közt a bolochov kenézek a magyarok szövetségeseikép szerepelnek. 1235-től 1240-ig új hadjáratokat indítottak az orosz fejedelmek ellen s még a mongolok betörései után is elég erősek voltak, hogy a volhyniaiakkal hosszabb és makacs háborút vivjanak, mely 1257-ben emezek győzelmével végződött. Azóta nem mutatkoznak többé. Az 1150. évi orosz évkönyvekben említett Bolochovo vidék, mely a Bug felső folyása mentén terűlt, lehetővé teszi, hogy a románok ez irányban való előnyomúlását egész a jelzett időig kövessük. Az orosz évkönyvek bolochovczai az 1164-ki byzanczi jelentésben említett halicsi határszéli oláhoktól alig választhatók el. Kiterjedésők terűlete már a XII. század derekán az éjszakkeleti Kárpátoktól a Felső-Bugig terjed a mai román nyelvterűlet határain túlra. Magyarországgal való összeköttetéseik, melynek szövetségesei voltak orosz szomszédaik ellen, Magyarországgal való szomszédságra s egyszersmind magyarországi származásra mutatnak.
Míg a Kárpátoktól keletre eső föld éjszaki vidékein a románok a XII. és XIII. században ennyire elterjedteknek és harczra termetteknek jelentkeznek, Moldva déli részein kevésbbé lépnek előtérbe. Az a jelentés, mely a Feketetenger melléki oláhokról főnmaradt, kik 1166-ban mint a byzancziak szövetségesei küzdenek Magyarország ellen s az „egykori római gyarmatosok utódainak” mondatnak, Havasalföldére, honnan a támadás délkeletről folyt Magyarország ellen, nem pedig az ugyanakkor „pusztának és lakatlannak” talált Moldvára vonatkozhatik. Moldvában oláhokat a fejedelemség alapítása előtt az éjszaki vidékeken kivűl csupán a kunok egy részének keresztény hitre való áttérése (1227) után magyar védnökség alatt alapított kun püspökségben, melynek terűlete a Kárpátoktól keletre a Szerethig ért, említenek 1228-ban és 1234-ben kunok és székelyek mellett.
Mielőtt a Kárpátok keleti részén a román telepedés; mely kétszáz évvel a moldvai fejedelemség alapítása előtt kezdődött, végét érte volna, bekövetkezett a mongol támadás (1240) s véget vetve a kun uralomnak, eldöntötte a keleti Hátsó-Kárpátvidék további sorsát. De Moldva még egy századig tatár uralom alatt maradt. Magyarország a mongolok betörése után kisérletet tett ugyan, hogy érvényre emelje az úgy nevezett Kunországra vonatkozó jogait. Ezek első sorban az országnak a szent koronától való azon állandó függésére irányúltak, melybe a magyarországi románok által való részleges birtokba vétel e földet juttatta. A magyar király e jogait akként gyakorolta, hogy a „Kunország királya” czimet viselte, melyet már II. Endre fölvett s hogy fővédnöke volt az egykori kun püspökségnek. IV. Béla 1247-ben a pápa által megerősített arany bullával a János-lovagrendnek adományozta az országot, de felsőbbsége föntartásával. Csakhogy az adomány nem lett érvényessé. Már 1254-ben jelenti Béla király a pápának, hogy a tatárok a részben neki alávetett melléktartományokat: Russiát, Kunországot és Bulgáriát meghódoltatták s Magyarországot is új betöréssel fenyegetik. Bukovinai tatár telepekről néhány tatár eredetű helynév is tanúskodik.
Moldvából a tatárok gyakrabban fenyegették a magyar birodalom határait, míg I. Lajos uralkodása első éveiben a magyar hadak saját földjükön ismételve tönkre nem verték s vissza nem szorították őket. E küzdelmekben, Moldva alapításának mondája szerint, a máramarosi oláhok is részt vettek, kik erre elfoglalták a tartományt s vezérök Drágos alatt megalapították a moldvai fejedelemséget. A monda Ulászló vagy László nevű magyar király idejére teszi ez eseményt, ki hadsereg élén „római segélycsapatokkal” nyomúlt a moldvai tatárok ellen s kiverte őket a tartományból a Dnieszteren túlra. A hadi szolgálatok fejében a segélyére jött „rómaiaknak”, kik első sorban harczoltak a tatárok ellen, Máramarosban jelölt ki lakóhelyet. Innen szállották meg a király beleegyezésével a tatároktól odahagyott tartományt s vezérök, Drágos, lett vajdája az ekkép alapított moldvai fejedelemségnek.
Ha nem veszszük számba azokat a „római segélycsapatok”-at, melyek révén a máramarosi és moldvai oláhok római származását magyarázni akarják és csak az említett harczokban való részvételöknél fogva hozhatók velök kapcsolatba: a monda veleje az, hogy a moldvai fejedelemséget máramarosi oláhok alapították László magyar király egy hadjárata alkalmával, mely a tatárokat kiszorította Moldvából. Csakugyan ezt eredményezték azok a hadi vállalatok, melyek I. Lajos uralkodása első éveiben a tatárok ellen Moldvában folytak, s a tatárok elűzésével végződtek. A magyar monda ezt a kiváló sikert Szent Lászlónak tulajdonítja, ki sírjából személyesen a keresztények segélyére sietett s eldönté a diadalt. Ez a legenda egy minorita barát interpolatiójaképen megvan a dubniczi krónikában I. Lajosnak a tatárok elleni hadjárata említésénél. Így László magyar király bejutott Moldva alapításának mondájába is, mely az eseményt a moldvai tatárok fölötti győzelméhez fűzi.
E hagyományban mindenesetre több a történeti elem, mint az alapítási monda másik elterjedtebb változatában, mely szerint Drágos vadászaton egy bölényt üldözve ment Máramarosból Moldvába, hol Boureny (oláhúl bour bölényt jelent) helységben a Moldva vizénél ejtette el a vadat; minthogy itt lakatlan, de kies földet talált, elhatározta, hogy embereivel együtt megtelepszik rajta. Erre fejedelemséget alapított, melynek czímerévé az elejtett bölény fejét tette. E monda, noha csak az ország czímerének magyarázatára irányúl, vegyest fordúl elő a másikkal; végre azonban amazt háttérbe szorította s egymaga lett az alapítás mondájává. Mindkettőben közös az alapító neve s a Máramarosból való származás.
Moldva alapítása mondájának történeti tartalma tehát az, hogy a máramarosi oláhok az említett tatár háború idején, melyben részt vehettek, a tatárok által odahagyott tartomány egy részét birtokba vették s vezérök, Drágos alatt Magyarországtól függő viszonyban rakták le a moldvai fejedelemség első alapjait. A magyar krónikák e tatár háborút I. Lajosnak egyik első uralkodói tetteűl (az 1344-ki horvát hadjárat előtt) említik; Endre erdélyi vajda vezetése alatt folyt le, kinek vajdasága 1343-ból okíratilag igazolható. Már 1349-ben Bogdán, a moldvai fejedelmek sorozatában a harmadik, említtetik moldvai vajdáúl. Két előde, Drágos és Sas (ez utóbbi vajdasága okíratilag igazolhatd) a moldvai krónikák szerint hat (Drágos két, Sas négy) esztendeig uralkodtak. E szerint az alapító Drágos ideje összeesik Endre erdélyi vajdáéval, s a fejedelemségnek Drágos által való megalapítása körűlbelűl 1343-ra tehető.
Eleinte Bukovina volt a moldvai fejedelemség fő része. Ott volt a fejedelmi székhely s az első igazolhatd főváros, Suczawa, melynek helyére Jászváros csak később lépett; ott voltak a moldvai fejedelmek legkiválóbb régibb egyházi alapításai és temetkező helyei is. Drágosról, kiről a Felső-Szereth egyik vidékét (hol a folyó kilép Bukovinából) „Câmpul lui Dragos”-nak (Drágos mezejének) nevezték, azt is jelentik, hogy templomot épített Volloveczben (Radautz mellett), hol el is temettetett. Utódjának, Sasnak, tulajdonítja a hagyomány a szerethi, ma is meglévő szent háromság-templomot, melynek egyik helyiségét „Sasca”-nak nevezik. A két vajda alatt a fejedelemség, mely az éjszaknyugati részben keletkezett, úgy látszik, nem igen terjedt túl Bukovinán s a Moldva és Felső-Szereth vizeinek völgyein.
Mikor a máramarosi oláhok a tartományt birtokba vették, bizonyára találtak ott a tatár betörés előtti időből származó oláhságot, mely hozzájok csatlakozott. Oláhok mellett szlávok is laktak ott, kiktől átvették a szláv hely- és folyóneveket. A régi szláv népesség orosz bevándorlókkal szaporodva a bessenyő és kun uralmat is túlélhette, habár e közben nem adott magáról életjelt. Valószinűleg gyarapította a népet a szomszéd Galicziából való betelepedés is, mert a kereskedelmi út Halicsból a Dunához Moldván át vezetett. Részben ez időbe valók lehetnek azon moldvai „orosz-városok” vagy vásárhelyek, köztük. Sočava, Szereth és Cern (valószinűleg Czernowitz), melyeket egy orosz városjegyzék említ s melyek mellett Chotin a Dnieszternél „oláh város”-nak neveztetik. De a szlávok itt állami szervezetet nem alapítottak. E polgárosító munkára más nép volt hivatva: az oláh. Ez a nép az első, mely a moldvai fejedelemség megteremtésével történeti fontosságot szerzett a tartománynak s állandóan meghódította azt a művelődésnek.
Moldvai korszak: I. A Bogdán-Muszat uralkodó család kora 1349–1527. – A Drágos és Sas, vagyis a moldvai krónikák szerinti első vajdák alatt keletkezett a Magyarországra támaszkodó fejedelemség, mely még alig terjedt túl a Moldva és a Felső-Szereth völgyén, eleinte nem volt külön államszervezet, hanem a magyar korona terűlete. A két első vajda ugyanoly viszonyban állhatott a magyar koronához, mint az azon időből igazolható máramarosi vajdák. Ez azonban hamar megváltozott, mert 1349-ben a máramarosi oláhok vajdája, Bogdán, Moldvába vonúlt s ott önálló fejedelemséget alapított. I. Lajos király egykoru krónikása (Küküllői János) erről a következőt jelenti: „Ez időben Bogdán, az oláhok vajdája, Máramarosban egyesítette e kerűlet oláhjait s titkon kiosont Moldvába, mely a magyar koronának volt alávetve, de a tatárok szomszédsága miatt lakatlan volt; és noha a király hadai több ízben megtámadták, Moldva az oláhok egyre gyarapodó számával, kik ez országot lakják, mégis országgá nőtt.”*
Bogdán kivonúlása Moldvába, melynek évét a krónikás nem említi, I. Lajos 1349 szept. 14-ki oklevele szerint (Revista pentru istorie, archeologie şi filologie. Bucureşti, 1885. V. köt. 166 s köv. 1.) kevéssel e kelet előtt történt; s minthogy az okírat a kiköltözés által megzavart birtokviszonyokra vonatkozik, melyek rendezését a károsúltak kérték, Bogdán kiszökése ez évben történhetett.
Az említett háborúkban, melyeket Lajos király „a moldvai tartomány visszaállítása” czéljából Bogdán ellen viselt, Sas vajda fiai a király pártján álltak. De minden erőfeszítése, hogy Bogdánt hódolatra kényszerítse s a maga moldvai híveit megvédje, meddő maradt; Sas fia, Balk, kénytelen volt atyai örökét Moldvában hagyni s Máramarosba költözni, hol a király Bogdán egykori jószágait adományozta neki (1365). Drágos és Sas vetette ugyan meg a Magyarországra támaszkodó moldvai fejedelemség első alapjait, de Bogdán a tulajdonképeni megalapítója a fejedelemségnek mint önálló államszervezetnek. Ő róla Moldvát Bogdániának is nevezték, a törökök pedig Kara-Bogdánnak (Fekete-Bogdánia, egykor Fekete-Kunország) mondták.
I. Bogdántól (1349–1365) származik az első moldvai érczpénz „Moneta Moldavie–Bogdan Waiwo(da)” fölirattal; czímerűl a bölényfej és a magyar Anjouk pajzsa van rajta. Ezt a pénzt Bukovinában, a moldvai fejedelmek legrégibb székhelyén találták. Itt épített Bogdán kolostor-templomot Radautzban, a későbbi püspöki templomot, melybe utóbb temetkezett. Sírirata, melyet Nagy István 1480-ban készíttetett, „öreg Bogdán vajdának” nevezi a nélkül, hogy halála évét jelezné. A moldvai krónikák szerint hat esztendeig uralkodott. De az az 1365-ki okírat, melyben Lajos király Balk vajdának adja Bogdán máramarosi jószágait, ama szokásos megjegyzés nélkül említi, hogy meghalt volna; sőt. inkább az a mondás, hogy e jószágok „a hűtelen Bogdántól és fiaitól elvétetnek” s Balknak adományoztatnak, arra vall, hogy Bogdán még élt. E szerint a moldvai krónikák adata oda igazítandó ki, hogy nem hat, hanem tizenhat évig uralkodott, a mi összevág a többi fejedelmek uralkodásának idejére vonatkozó adatokkal.
Az 1359-ki eseményeknél, még Bogdán uralkodása idejében említik Nagy Kázmér lengyel királynak a moldvai ügyekbe való beavatkozását. István moldvai vajda halála után – írja Długosz lengyel krónikás (meghalt 1480) – fiai, István és Péter, összevesztek az atyai örökségen. Péter, az ifjabb, magyar segítséggel magához ragadta az uralmat s bátyját megfosztotta örökségétől; ez Kázmér lengyel királyhoz fordúlt s felajánlotta neki, hogy lengyel felsőbbség alá helyezi Moldvát.
Kázmér 1359 Péter-Pál napja körűl hadat küldött Moldvába István segítségére. Csakhogy a lengyelek a sepeneczi terűlet (sepenecensis terra Bukovinában a Pruth és Dnieszter közt, hol Szipenicz község ma is e nevet viseli) „Polonyni”-nak nevezett erdőségeiben megverettek s több lengyel úr moldvai fogságba kerűlt.

Görög-keleti templom Radautzban (régebben püspöki székesegyház).
Bernt Rudolftól
Azok a közelebbi részletek, melyeket a lengyel krónikás idéz (a többek közt hogy barátjának, Oleśnicki Zbigniev bibornoknak nagyatyja, és Tęczyński András krakói palatinus fia elfogatott) nem engednek kétséget a közlemény szavahihetősége iránt. Ez időben Lajos magyar királynak csakugyan aratott Moldvában némi sikert, mint a lengyel krónikás is említi. 1360-ban Lajos megjutalmazza hívének, Drágosnak, e máramarosi oláhnak szolgálatait, ki „a moldvai tartomány visszaállítása körűl” érdemeket szerzett s e szolgálatok elismeréseűl Máramarosban több oláh jószágot és nemességet adományoz neki. De Bogdán továbbra, még 1365-ben is „hűtelen” maradt. Így a magyar felsőbbség elismerése csak egy másik egykorú moldvai vajdára vonatkoztatható, ki valami részfejedelemséget bírt. Azokat a moldvai vajdákat, kiket a lengyel krónikás 1359-ből említ, a moldvai krónikások nem ismerik; nevök abban a diptychonban sem szerepel, mely a Bogdán óta uralkodó fejedelmek legrégibb hiteles névsorát magában foglalja. Ellenben egy István vajda, kit Długosz a két czivakodó testvér atyjának mond, okíratilag igazoltatik; ez Bogdán unokaöcscse, ki vele Máramarosból ment ki s Moldva birtokba vételében részt vett. Ő bírhatta az ország egy részét, melynek örökségén a különben nem ismert István és Péter, István vajda fiai, összeveszhettek, mire az egyik Magyarországhoz csatlakozott, a másik a lengyel beavatkozást idézte föl. Ez azzal végződött, hogy a lengyelek Bukovina terűletén vereséget szenvedtek; de Magyar ország sem bírta Moldva iránti jogait sikeresebben érvényesíteni.
I. Bogdánt, az önállá moldvai fejedelemség megalapítóját fia, Laczkó követte (1365–1373). Uralkodásából csak annyi ismeretes, hogy akkor Szereth városában katholikus püspökség alapíttatott. A katholikus hittérítés Moldvában nyomban a tatárok távozása után kezdődött. VI. Kelemen pápa az egykori kun püspökséget, mely a mongol betörés után megszűnt, mint milkói püspökséget (a Moldva és Oláhország közti Milkov patakról nevezve) már 1347-ben helyreállíttatja s megbízza a kalocsai érseket, hogy a magyar király káplánját, Nempti Tamást, milkói püspöknek szentelje föl. Mikor Bogdán magához ragadta az uralmat Moldvában, Szerethen két Ferencz-rendi szerzetes vértanúságot szenvedett (1349). Bogdán, a katholikus magyarok engesztelhetetlen ellensége alatt, úgy látszik, nem történt további kisérlet a moldvaiaknak a kath. egyházba való térítésére. De utóda, Laczkó idején ismét két térítő, Melsak Miklós és Schweidnitz Pál minorita jelentkezik Szerethen, s meg tudta a vajdát a római egyháznak nyerni. Laczkó közöltette általok a pápával, hogy népével együtt a római egyházba akar térni s arra kérte, állítson katholikus püspökséget Szerethen, mely e végből városi rangra emeltetnék. Ugyanekkor megtudjuk, hogy addig Moldva a halicsi görög püspökségnek (1371 óta érsekségnek) volt egyházilag alárendelve s hogy Laczkó a halicsi egyházmegyéből ki akarta országát hasítani.
V. Orbán szívesen vette a moldvai fejedelem ajánlatát s 1370-ben utasította a prágai érseket s a boroszlói és krakói püspököket, fogadják be Moldva fejedelmét és népét a római egyház kebelébe, vegyék ki az országot a halicsi püspökség hierarchiai kötelékéből s alapítsanak Moldvában, a várossá emelendő Szerethen külön püspökséget. Egyszersmind megbízta őket, hogy a püspökség betöltésénél Laczkó jelöltjét, Krakói András minoritát vegyék figyelembe s ha méltó rá, őt nevezzék ki püspöknek. 1371 márczius 9-én Krakói András szerethi püspökké szenteltetett s elfoglalta püspöki székét, minthogy Laczkó népe egy részével ünnepélyesen a rámai egyházba tért át. Ugyanez évben XI. Gergely egy milkói püspököt is nevezett ki, Budai Miklóst, szülöttét a püspökségnek, mely kevéssel 1347 után megszűntette volt működését. Így Laczkó alatt a katholikus térítés döntő sikert aratott Moldvában.
Az ok, mely Laczkót vallásváltoztatásra indította, főként politikai lehetett. Ráma védelme alatt remélhette, hogy magyar és lengyel részről rosz szemmel nézett fiatal fejedelemsége megszilárdúl s viszonya a hatalmas szomszéd birodalmakhoz javúlni fog. Másrészt a halicsi püspökségtől való hierarchiai függetlenítés döntő lépés volt a fejedelemség egyházi és politikai önállósítása terén. Jellemző, hogy a pápa utasítása a szerethi püspökség alapítása ügyében a prágai érsekhez s a lengyel püspökhöz, nem pedig valamelyik magyarországi érsekhez van intézve, mint az előbbi szokáshoz s a magyar koronának Moldvára vonatkozó követeléseihez képest várni lehetett volna; nem kevésbbé jellemző továbbá, hogy maga Laczkó egy krakói papot szemelt ki püspökké. De az áttérésében Laczkót személyes érdek is vezette. A vallásváltoztatással ki akarta eszközölni a nejétől való elválást, mire az ösztönözhette, hogy házassága magtalan maradt. De ebbeli óhajtását a római egyház ép oly kevéssé teljesíté, mint a görög. XI. Gergely pápa 1372 január 25-ki levelében ellenkezőleg arra inti, tartsa meg szentűl a házassági kötést s igyekezzék nejét is a római egyházba téríteni. Ez az utolsó hír, mely Laczkóról eddig ismeretes. 1374 júliusában már más fejedelme van Moldvának. Laczkó, ki a moldvai krónikák szerint nyolcz évig uralkodott, fiutód nélkül halt meg s a radautzi görög klastrom-templomban, atyja, Bogdán, mellé temettetett el, hol sírirata a halálozás éve nélkül most is megvan. Vele kihalt a máramarosi nemzetség, mely Moldvának első fejedelmeit adta.
Laczkót a beszterczei zárda fejedelem-diptychonja szerint a krónikákban nem említett Kosztea vajda, a Muszat uralkodó család megalapítója követte, mely 1527-ig (házasságon kivűli utódaival 1595-ig) ült a trónon s legjelesebb fejedelmeit adta az országnak. A diptychonban, mely istentiszteletnél és halotti miséknél az elhúnyt fejedelmek emlegetésére szolgált, ez van írva: „Emlékezzél, urunk, ez ország igazhitű uralkodóiról; Bogdán vajdáról, Laczkó vajdáról, Kosztea vajdáról”, stb. E forrás régisége és rendeltetése nem enged kétséget hitelessége iránt. Kosztea fiának, Románnak, Laczkó leányával, Anasztáziával kötött házassága rokoni kapcsot létesített a régi és az új fejedelmi család közt. A Muszat nemzetség, mint Koszteát és fiait nevezik, nem Máramarosból származott, hol e névvel sehol sem találkozni, hanem valószinűleg Havasalföldéről, melynek uralkodóival, a Baszaraba családdal rokonságban állt. A névnek határozottan dél-oláh a hangzása (muşat a maczedo-román nyelvben annyi, mint szép) s Havasalföldén, valamint Déli-Moldvában a helynevek közt is előfordúl.
Muszat Kosztea (1373-1374) mint fejedelem nem talált közelismerésre. Egyik ellenpárt Podoliából Koriatowicz György litván részfejedelmet hívta meg a moldvai fejedelmi székbe. Ez 1374. június 3-án mint „a moldvai ország uralkodója” Berladban okíratot állit ki. Minthogy Kosztea neje, Margit, ki Szerethen egy Domonkos-zárdával kapcsolatos katholikus templomot alapított (1380), a római egyház buzgó hívének mutatkozik: a görög-orthodox Koriatowicz György meghívását a Laczkó által elfogadott katholicismus elleni fölindúlás okozhatta. Ureche moldvai krónikája tényleg neki tulajdonítja a moldvai görög-orthodox érsekség alapítását, melyet az ochridai patriarkaság alá rendelt. György ezzel állását vélte szilárdíthatni. Mindazáltal nem tarthatta magát s már egy év múlva kénytelen volt helyet engedni Muszat Péternek, Kosztea fiának. A moldvai krónikák szerint, melyek Jugá-nak nevezik (maga az említett okíratban „Jurg Korijatovič”-nak nevezi magát), két évig uralkodott mint Jó Sándor előde, a ki 1400-ban lépett trónra. Való, hogy Koriatowicz György 1400-ban másodszor ragadta magához Moldva uralmát; kétszeri uralkodásából a másodikat, melyet a fejedelem-diptychon is említ, két esztendőre teszik. A moldvai érsekség alapítása, melynek létele tíz évvel György második uralkodása előtt okíratilag be van bizonyítva, első, 1374-ki uralkodásába esik A moldvai érsekség a görög püspökségeknek a XV. század végéről való byzanczi jegyzékében is a viddinivel (1370) és a halicsival (1371) egy időben alapítottnak mutatkozik.
I. Péter (1375–1391) a moldvai krónikák szerint 16 évig uralkodott. Okíratilag először 1384-ben említtetik, mikor a Szent Jánosról nevezett szerethi katholikus püspöki templomot, melyet anyja, Margit, épített, fölszerelte. 1387 szeptember 26-án Péter Lembergben hűbér-esküt tett Jagello II. Ulászló lengyel királynak és litván fejedelemnek, valamint hitvesének, Hedvignek. Nem ismerjük az okot, mely a moldvai vajdát a lengyel felsőbbség elismerésére bírta. Az illető okíratban Péter azt mondja, hogy „nem kényszerítve és kénytelenségből, hanem biztos belátásbál és bojárjai tanácsára” tette le a hűségesküt. Régibb felsőbbségi jogokról vagy fönnálló követelésekről szó sincs.

Novii Szent János ereklyéinek átvitele Suczawába.
Siegl Károlytól
Péter ez elhatározásának legközelebbi inditóoka bizonyára a török veszélyben rejlett, mely a szomszéd Havasalföldet már is fenyegette. Biztonságot keresett tehát a hatalmas szomszéd birodalomra való támaszkodásban, a mint csakhamar Havasalföld fejedelmét is véd- és daczszövetségbe vonta Lengyelországgal. A lengyel felsőbbség elismerése azonban mindenesetre a Magyarországtól való régibb függésből folyt. I. Lajos király 1370 (nagybátyja, Kázmér halála) óta Lengyelország királya is volt s uralkodása utolsó éveiben megint érvényre emelte Moldva fölött felsőbbségi jogait, melyektől Bogdán megfosztotta volt. Ha már nem maga Laczkó 1370 után (azon tárgyalásokban, melyeket Lajos király 1372-ben IV. Károly császárral folytatott, Moldvát a magyar korona melléktartományának mondják): akkor bizonyára utódai, főleg a kettős választás okozta körűlmények közt szegődtek a magyar felsőbbség alá. Mikor Lajos halálával (1382) leánya, Hedvig, örökölte a lengyel királyságot s Jagełło Ulászló litván fejedelemmel kelt egybe (1386), ki 1387 februárjában Vörös-Oroszországot is hatalmába hajtotta Moldva határáig, Péter indíttatva érezé magát, hogy a magyar felsőbbség helyett Lajos ifjabb leányáét és férjeét ismerje el. A Magyarországban akkor támadt bonyodalmakon kivűl ily értelemben hathatott rá a szerethi kath. püspök is, ki Lengyelországból származott. A lengyel felsőbbség azzal a haszonnal is járt, hogy nem volt hűbéradó-fizetéssel összekötve, mint a magyar. De Péter, ki Jagełło Ulászlót „hű barátjának és sógorának” nevezi, rokonsági kapcsoktól is indíttatta magát, hogy Lengyelország mellé álljon. Így 1387-ben Moldva lengyel felsőbbség alá kerűlt.
A következő esztendőben (1388) Péter 3.000 tallért kölcsönzött a lengyel királynak, ki ennek fejében neki és testvérének adta zálogba Halics városát a hozzá tartozó terűlettel, melyet később Pokucziának neveztek (Galicziának Bukovinával határos délkeleti szöglete). Péternek ide vonatkozó okírata „Sočava városában” kelt, mely itt jelentkezik először a fejedelemség fő- és székvárosáúl. Hogy a fejedelmi székhely előbb Szerethen, a kath. püspökség székhelyén lett volna, nincs bebizonyítva s nem is valószinű, minthogy ez a hely csak a püspökség alapításával emeltetett várossá. A helyi hagyomány szerint Sas vajda Szerethen székelt ugyan, hol egy helyiség a „saska” nevet (talán szász telepre vezethető vissza) viseli. Suczawában határozták meg részleteiben 1390-ben a Péter közbenjárásával Ulászló király és Mircza havasalföldi vajda közt 1389-ben megállapított s 1390-ben Lublinban kötött véd- és daczszövetséget, a lengyel-móldva-oláh hármas szövetséget is, mely legelől Magyarország, de a körűlményekhez képest más ellenség ellen is irányúlt.
Pétert, kit még 1391 elején is említ a szerethi püspöki templom csodatevő kehelytakarójáról szóló jelentés, testvére Román követte. Az idősebbségi örökösödés, mely szerint a fejedelmi család legidősebb tagja volt legelől a trónutódlásra jogosítva, s mely Havasalföldén az előtt is érvényben állt, ettől kezdve immár Moldvában is szabálylyá lett.
I. Romántól (1391–1393 és 1399–1 400), kinek kétszeri uralkodását a moldvai krónikák egybe foglalják s három évre teszik, Bukovinára vonatkozólag két okírat maradt fönn. Az egyik 1390 márczius 30-án, a másik ugyanazon év november 18-án – ez utóbbi „városunkban, Suczawában”, a másik „városunkban” (bizonyára szintén Suczawában) – kelt. Az elsőben fordúl elő a „bukovina” (bükkerdő) jelzés a Szereth menti erdőterűletre alkalmazva, hol a tartomány mai nevével, mely mint ilyen csak az Ausztriával való egyesítés után jött használatba, először (itt még mint fajnév) találkozunk. Román ez okíratban így nevezi magát: „a moldvai tartomány uralkodója a hegyektől a tengerig”. Ez első bizonyítéka annak, hogy a fejedelemség a Fekete-tengerig terjedt. 1393-ban Román egy Suczawában kelt okíratban fogadott hűséget a lengyel királynak. Még ugyanazon évben szövetkezett Koriatovicz Tivadar podoliai fejedelemmel, kinek Ulászló király Kamieniecz lengyel várat és vidékét adományozta. A Vitold elleni háborúban a podoliaiak és moldvaiak Bracławnál megverettek s Koriatowicz Tivadar Magyarországba volt kénytelen menekűlni. Ez úgy látszik Román bukását is okozta, ki a kormányzást testvérének, Istvánnak kényszerűlt átengedni.
I. István (1393–1399) a moldvai krónikák szerint hét évig, helyesebben hat évnél valamivel tovább uralkodott. Románnak, a törvényes fejedelemnek bukása s a kormányváltozással beállt belviszályok Zsigmond királyt arra ösztönözték, hogy újra érvényre emelje a magyar korona jogait Moldvában. 1394-ben hadat vezetett tehát oda s leverve az erős ellenállást, Suczawába, a fejedelmi székhelybe nyomúlt s hódolásra kényszerítette István fejedelmet, ki ismét adófizetésre kötelezte magát. De az ekkép visszaállított magyar főuralom nem sokáig tartott. István bojárjaival már 1395 január 6-án okíratot állított ki, melyben mint hűbéres a lengyel királynak hódol; már előbb lemondott a Péternek és Románnak zálogba adott Pokucziáról. Említi, hogy Ulászló király „segítségével” szerzé meg az uralmat, elismeri a lengyel felsőbbséget s kötelezi magát, hogy a magyar király, a havasalföldi vajda, a török, tatár és orosz, valamint a német lovagrend ellen segítséget ad Lengyelországnak.
Feltűnő a havasalföldi vajda említése, ki öt évvel azelőtt szövetségszerződést kötött a lengyel királylyal s azt 1391-ben megújította. Meglehet, hogy Mircza már ekkor Moldva belügyeibe akart Román visszahelyezése érdekében avatkozni, a mit később csakugyan megtett. De a nikápolyi csatában (1396) Mircza, 1395 márczius óta a magyarok szövetségese mellett fejedelmökkel együtt a moldvaiak is a keresztény seregben küzdöttek, melyet Zsigmond a török ellen vezetett.
István uralkodását a konstantinápolyi patriarkasággal folytatott heves egyházi viszálykodás foglalta el. Valószinűleg a Koriatowicz György által 1374-ben az ochridai patriarkaság joghatósága alá helyezett metropolita halála után történt, hogy a konstantinápolyi patriarka Moldva részére metropolitát nevezett ki s magának követelte a moldvai egyház fölötti joghatóságot. De kinevezettjét, kit 1393-ban említenek először, a moldvaiak el nem ismertélc, hanem kiűzték az országból, mire 1394-ben Tirnovába helyezték át. A viszály okozóúil két moldvai püspököt, Józsefet és Meletiust említenek; amaz Asprokastronban (Akkerman) székelt, az utóbbi székhelyét nem említik, de hihetőleg Suczawa volt az, a metropolita későbbi székhelye. A viszály következtében a patriarka a két püspököt nagy egyházi átokkal, az országot interdictummal, a fejedelmet, a papságot s a népet kis egyházi átokkal sújtotta. Erre István 1395-ben ki akart a patriarkával békűlni. De nem tudta a püspökök elismerését kieszközölni s magát és népét is csak akkor mentették föl az átok alól, mikor Péter főesperest, kit a patriarka exarcháúl a moldvai egyház kormányzatára rendelt ki, elfogadta. Az egyházi viszály csak 1401-ben, Jó Sándor alatt nyert olyan megoldást, hogy József elismertetett Moldva metropolitájának, de a patriarkaság joghatósága alatt. A pahiarka, mondja az illető okírat, meggyőződött, hogy az említett két püspök nem „szerb püspök” volt, kik jogosúlatlanúl kerűltek az országba, hanem benszülöttek, sőt József rokona az uralkodó családnak. E szerint a heves egyházi viszály joghatósági viszály volt, minthogy Moldva Koriatowicz György óta az ochridai patriarkaságnak (mely város ez időben szerb fejedelmek hatalmában volt) volt alárendelve, s ez okból az ország és püspökei a konstantinápolyi patriarkaság joghatóságát s az onnan kinevezett metropolitát elismerni nem akarták.
Mint egykor Románt, akképen Istvánt is szerencsétlen külső háború buktatta meg. Csapataival részt vett abban a hadjáratban, melyet Vitold litván nagyfejedelem a tatárok ellen indított s mely azzal végződött, hogy a lengyel-litván-moldvai sereg 1399 augusztus 12-én a Worskla mellett megveretett. Ezt Román arra használta fel, hogy fölkelést támaszszon s megbuktassa Istvánt.
I. Román nem sokáig örvendett a visszaszerzett uralomnak. Swidrygiełło, Vitold unokatestvére, ki a Worskla mellett elesett podoliai hetytartó helyébe lépett, 1400-ban elfogta. Román erre unokaöcscse, Ivászkó, Péter egykori vajda fia és Vilczea bojár útján Ulászló királynak Beresztben, Lengyelországban hűséget fogadott. E közben azonban valószinűleg Swidrygiełło segélyével, unokabátyja, Koriatowicz György, újra hatalmába keríté Moldvát. 1374-ben történt első uralkodása után Györgyöt még 1377-ben, mikor Lengyelországban időzött, „oláh vajdá”-nak említik. Második uralkodásából egy kelet nélküli okírata maradt, melyben „István vajda” és Román fiai, Sándor és Bogdán, tanúkúl említtetnek, mi ez időre vall. Kétségkivűl György bitorlása ellen Ivászkó, „Péter vajda fia és a moldvai tartomány örököse”, a lengyel király segítségét kérte, kinek, valamint Vitold nagyfejedelem irányában 1400-ban írásban hűségre és szolgálatra kötelezte magát, ha atyai örökségét megszerezné s Moldva fejedelmévé lenne. Végre Mircza havasalföldi vajda bele avatkozott a moldvai bonyodalmakba, foglyúl ejté Györgyöt és Sándort, Román fiát juttatta atyai trónjára. Koriatowicz György Moldvában halt meg, hol síremléke Waszlui kolostorban még 1575-ben látható volt. A beszterczei diptychon fejedelem-sorozata szerint Román és István megelőzték a halálban. Síremlékeik a halál évének említése nélkül készűlt fölírattal a radautzi püspöki templomban vannak: István sírfölírata azt mondja, hogy Hirlâunban (Moldvában) meggyilkolták.

Humor zárda evangeliariumából (XV. század vége).
A czernowitzi érseki könyvtárban levő eredeti után.
I. Sándor (1400–1432), a Jó melléknevű, Muszat Románnak és Anasztáziának, Laczkó leányának legidősebb fia volt, kinek trónutódlási jogát senki sem vonta kétségbe. Hosszú uralkodása idején teljes gondoskodását országa belső szervezésére szentelte, melyet a legutóbbi egyházi és politikai viszályok fölöttébb alásülyesztettek.
Sándor első uralkodói cselekedetei az egyházi intézményeket illették. Nyomban trónra lépte után követet küldött a konstantinápolyi patriarkához, hogy véget vessen az egyházi viszálynak. A patriarka 1401 július 26-án „egész Moldovlachia nagyvajdá”-jához czímzett levelében elismerte a viszály alatt kiátkozott Józsefet Moldva metropolitájának; a másik kiátkozott püspök ekkor már nem élhetett. József, előbb akkermani püspök, mint metropolita Suczawában székelt. Ösztönzésére Sándor 1402-ben oda vitette Novi Szent János, – most Bukovina védszentje – testét Akkermanból (hol János trapezunti kereskedő a legenda szerint 1330 körűl vértanúságot szenvedett). A régi érseki templom, mely a fejedelmek koronázó temploma is volt, mint építmény még megvan s mirautzi templom (biserica Mireuţilor) néven ismeretes. Még 1400 előtt épűlt a közeli fejedelmi kastélylyal együtt, melynek építő anyaga romjaiban ugyanolyan, mint a templomé. E templomban őrizték Novi Szent János ereklyéit, míg azok 1522-ben az újonnan épűlt Szent György érseki templomba át nem szállíttattak, hol ma is vannak. A monda szerint a szent maga választotta ez új pihenő helyet, mert a régi érseki templomból eltávozott s a koporsóval együtt egy fatemplomba ment, melynek helyén azután az új érseki templom épűlt. A suczawai érsekség mellett Sándor iskolát is alapított a fejedelem és a bojárok fiai, valamint kispapok számára s vezetését egy Konstantinápolyból meghívott tudós szerzetesre és egyházi íróra, Tzamblak Gergelyre bízta. Tzamblak (Samvlaknak is nevezik) Tirnovában, Bulgáriában született és Konstantinápolyban tanúlt. Először 1401-ben az egyházi viszály kiegyenlítése után a patriarka követeűl ment Sándor udvarába, ki erre állandóan az országba hívta. Mint hitszónok és tanító működött az érsekségnél s megírta Novi Szent János életrajzát, kinek átszállításakor 1402-ben már Suczawában lakott s dicsőítő beszédet tartott.
A metropolia visszaállításával Sándor két püspökséget is alapított, melyeket a suczawai érsekség alá rendelt. E püspökségek Szent János testének átszállításakor (ez alkalomból József érsek mellett más püspököket is említenek, habár nem név szerint) már megvoltak. Az egyik Radautzban volt, hol az I. Bogdán óta zárda-templomnak s fejedelmi temetkező helynek szolgáló Szent Miklós templom rendeltetett püspöki egyházzá. Ez egy későbbi toldalékkal ma is megvan s egész az osztrák időkig, mikor a püspökség Radautzból Czernowitzba helyeztetett át, püspöki templom maradt. Falfestményeinek egyike alapítvány-kép elmosódott írással, mely valószinűleg Sándort ábrázolja mint alapítót. A suczawai érsekség és a radautzi püspökség mellett a szerethi kath. püspökség, melynek a görög és a kath. egyház versengése mellett Sándor egyházi intézményeit ellensulyoznia kellett volna, közelökben meg nem maradhatott. Sándor tehát már 1401-ben Bakâuba, a moldvai kath. székely telepek fő helyére tétette át, hol Lengyelországgal való közeli összeköttetéséből kiszakítva, lassanként hanyatlásnak indúlt.
Sándornak Bukovinában tett alapításai közűl még Moldowitza kolostor – a hasonnevű patak mentén 1401-ben alapíttatott – említendő. Az ő uralkodása idejében említik legelőször (1427) a humori zárdát is. A radautzi klastromon, mely a püspökség alapítása előtt fönnállt, és a szerethi püspökség melletti Domonkos-zárdán kivűl a moldowitzai és a humori a legrégibb klastromalapítás Bukovinában; ezek a legrégibb klastromok, melyek az osztrák uralomig fönmaradtak. De a moldowitzai régi klastrom-templomot egy hegyomlás elpusztította, mire Raresz III. Péter fejedelem 1531-ben új templomot épített, mely mint plebánia-templom ma is megvan. Humor klastrom mostani temploma is Raresz Péter idejéből való (1530). Sándor és neje, Mária, a moldowitzai zárdának 1429-ben értékes evangeliariumot adományoztak, mely később vétel útján egy velenczei ember birtokába kerűlt, kitől az oxfordi egyetemi könyvtár szerezte meg.
Mikor Sándor bölcs intézkedéseivel még uralkodása első éveiben helyreállította a belső rendet, azon igyekezett, hogy állását a külföld iránt is biztosítsa. Suczawán, 1402 márczius 12-én kelt okíratában megújította a szerződéseket, melyeket elődei, Péter és Román (Istvánt nem említi) a lengyel királylyal kötöttek s elismerte Lengyelország főuralmát. Sándor ezen, valamint belügyi okírataiban „Isten kegyelméből Moldva fejedelmének” nevezi magát, mely czímet elődei hódoló okírataikban nem használtak. A következő évben Mircza havasalföldi vajda is megújította Lengyelországgal való szövetségét, mely István idejében elhidegűlt, sőt ellenségeskedéssé vált. Így Sándor közbenjárásával a Péter korabeli lengyel-moldva-oláh hármas szövetség visszaállíttatott. A Balti-tengertől a Fekete-tengerig s az Al-Dunáig terjedő hatalmas szövetség volt ez és Havasalföld újabb csatlakozása Moldvának Lengyelország irányában is nagyobb függetlenséget biztosított. Egyúttal a hármas szövetség különösen Magyarországnak Moldvára és Havasalföldére való felsőbbségi követelései ellen irányúlónak jelentkezik. Ezt 1411 -ben a szerződések megújításakor Mircza, valamint Sándor nyomatékosan hangoztatja, midőn mindketten kötelezik magukat, hogy Ulászló királyt a magyarok ellen megsegítik, másrészt Ulászló is segíteni köteles őket a magyarok ellen. Jellemzi Moldvának Lengyelországhoz való további viszonyát az is, hogy Ulászló 1411-ben „barátjának”, Sándornak, azon 1.000 tallér fejében, melylyel Péter 1388-ki kölcsönéből még tartozott, elzálogosította Pokucziát, Sniatyn és Kolomea városokkal, mely zálogról István lemondott volt.
Alig hogy Mircza és Sándor 1411 tavaszán Lengyelországgal a magyar király elleni véd- és daczszövetséget megújították, Ulászló ugyanez év őszén Zsigmond királylyal alkudozásokat kezdett, melyek Lublón, személyes találkozásuk alkalmával az 1412 márczius 15-ki béke- és szövetségszerződésben nyertek befejezést. A lublói szerződésben Zsigmond egyelőre elismerte Lengyelországnak Moldva fölötti főuralmát; de kikötötte, hogy ha a két király valamelyike meghal, vegyes bizottság állapítsa meg a két birodalomnak Moldva fölötti felsőbbséget. Addig Sándor köteles egész erejével segíteni a magyar királyt a török ellen; ellenkező esetben letétetik s a két király megosztozik országán akképen, hogy egyik fele a lengyel, a másik a magyar királynak jut. A fölosztandó terűletek határainak megállapításánál a Bukovina név is előfordúl; a magyar határtól a Szerethig terjedő erdőterűletet „Nagy-Bukoviná”-nak, a Pruth melletti másik erdőterűletet „Kis-Bukoviná”-nak nevezik, mely név tulajdonképen itt fordúl elő először.
A lublói szerződés határozatai, a mennyiben Moldvára vonatkoztak, nem hajtattak végre és Sándor a béke műveinek szentelhette további uralkodását. Valamint egyházi intézményekről, úgy arról is gondoskodott, hogy a fejedelemség jó közigazgatást és rendezett igazságszolgáltatást kapjon. Byzanti mintára, mely Havasalföldén is utánzásra talált, nagy udvartartással és sokféle fokozatú tisztviselői karral* környezte magát. Az igazságszolgáltatás a libri Basilicorum byzánczi törvényei alapján rendeztetett, melyekből Sándor (Kantemir Descriptio Moldaviae czímű műve szerint) kivonatot, moldvai törvénykönyvet készíttetett. E mellett érvényben maradt a nem-írott szokásjog is. A városokban a német városi szervezettel a német (magdeburgi) jog is elterjedt, melyet erdélyi szász telepesek vittek Moldvába. Az ország közigazgatási kerűletekre oszlott, melyek neve czinut volt; kettő: az egész Czernowitzi czinut és a suczawainak nagyobb része Bukovinára esett, melyhez az önkormányzatot élvező câmpulungi okol (járás) is tartozott. Câmpulung autonom hegyi község járásával együtt fejedelmi birtok volt s mint ennek, akképen Suczawa, Szereth és Czernowitz fejedelmi városoknak is saját közigazgatásuk volt földesúri jogokkal.
Néhány udvari tisztség már előbb is volt, valószinűleg Havasalföldéről kölcsönözve a Joan (rövidítve: Jo.) előnévvel, melyet I. Román óta az összes moldvai fejedelmek a havasalföldiek példájára viseltek keresztnevök előtt; de okíratilag a legtöbb udvari tisztség csak Sándor óta igazolható, s a krónika is neki tulajdonítja az udvari tisztségek és más bojárságok szervezését.
Különös gondját viselte Sándor a kereskedés és forgalom fejlesztésének. Azon okíratban, melyet 1407 október 8-án a lembergi kereskedőknek kiállított, Suczawa az egész kereskedelmi forgalom fő helye, árúlerakodó és fő vámhely; más vámhelyek voltak Szereth és Czernowitz (ezt ez az okírat említi először) a lembergi kereskedelmi útban, továbbá Moldavicza Vama (vámsorompó) mai község mellett a beszterczei kereskedelmi úton. A brassói kereskedők is kaptak kereskedelmi kiváltságot, mely Suczawa számára kedvezőbb vámot engedélyezett nekik, mint a lembergieknek.
Sándor majdnem uralkodása végeig gondosan ápolta a jó viszonyt Lengyelországgal. Rokoni viszonyba is lépett a lengyel uralkodó családdal s 1417-ben (ez évben halt meg első neje, Anna) feleségűl vette Rimgalla litván herczegnőt, Vitold nővérét s Ulászló unokahugát. De már 1421-ben fölbontotta e házasságot s elvált hitvesének ellátásúl Szereth városát és a Radautz melletti wolloveczi jószágot rendelte évi 600 magyar arany járadékkal. A házasság fölbontása nem zavarta a Lengyelországgal fönnálló politikai viszonyokat; a következő évben Sándor Ulászló királynak, mint már 1410-ben és 1414-ben a német lovagok ellen segélyhadat küldött, mely Marienburgnál kitűntette magát.
1426-ban Sándornak Zsigmond magyar királylyal a török ellen kellett volna vonúlnia. A moldvai és lengyel segélycsapatok Brailánál két hónapon át hasztalan várták a császárt, ki csak novemberben érkezett az erdélyi határra, hol a telet tölté. E közben a lengyel-moldvai had haza tért s mikor Zsigmond tavaszszal megkezdte a török háborút, melyet a következő évben is folytatott, a moldvaiak és lengyelek elmaradtak. Ez Zsigmondnak okúl szolgált arra, hogy midőn 1429-ben Luczkban Ulászlóval találkozott, a lublói szerződés értelmében Sándor letételét s Moldva fölosztását sürgesse. De Ulászlót nem tudta a tervnek megnyerni. Mikor azonban Sándor 1430-ban értesűlt a fölosztási szerződésről, szakított Ulászlóval és Pokucziába tört, de a lengyelek elől meg kellett hátrálnia (1431): Swidrygiełłóval, a király öcscsével szövetkezve, Podoliában is folytatta az ellenségeskedést, míg Ulászló 1432-ben döntő csapást nem mért mindkettőjökre. Sándor nem sokára belehalt abba a betegségbe, melyet a háborúban kapott; úgy látszik, halála előtt nem kötött formaszerű békét Lengyelországgal.
Sándornak 1457-ig uralkodó utódai (I. Illés, II. István, II. Román, II. Péter, II. Sándor, I1. Bogdán és III. Péter) alatt ismét trónviszályok rongálták az országot. Bukovinát illetőleg e zord időkből keveset tudunk. Azon kivűl, hogy Sándor alapítványai számára adományokat tettek, e fejedelmek más emléket alig hagytak hátra. A Lengyelországhoz való hűbéri viszony II. Bogdánig változatlanúl fönmaradt. 1433 deczemberben, mikor Ulászló megbocsátotta a lengyel korona ellen Sándor által elkövetett vétkeket, II. István alatt a két ország határai is rendeztettek. E szerint Pokuczia Lengyelországot, ellenben a szepeniczi terűlet a Pruth és Dnieszter közt Tzeczun (a mai Tzeczin Czernowitz mellett, hol még vannak várromok) és Chmelow (fekvése bizonytalan) várakkal Moldvát illette*. Ez a határ ugyanaz, mint Bukovina mai határa Galiczia felé. A Czeremosz mentén Vaskoucz Moldvához, Zamostie és Vialavče Lengyelországhoz tartozónak állapíttatik meg. Az erdőség, mely innen Moldva és Lengyelország közt terűlt (a lublói szerződésben Bukovinának nevezik), mint eddig, ezután is Moldváé maradt. 1437-ben Illés, ki öcscsével, II. Istvánnal, 1435-ben az országon megosztozni kényszerűlt, mikor is Moldva felső részét és Bukovinát kapta, a szipeniczi terűletet Chotin, Tzeczun és Chmelov várakkal az atyja, Sándor által Pokucziában okozott kár megtérítése fejében átengedte Lengyelországnak, bizonyára azon szándékkal, hogy lengyel védelem alatt megtarthassa az uralmat. De István 1444-ben elűzte, s ekkor az említett várak a hozzájok tartozó vidékkel együtt Illés neje, Mária, II. Ulászló király sógornője kezén voltak. Mikor Rimgalla-Mária, Sándor elvált neje, kit III. Péter még 1454-ben is megerősített a váláskor kapott javak birtokában, meghalt, 1456-ban Illés özvegye kapta e javakat a szipeniczi terűlet váraiért, melyek ezzel ismét a moldvai fejedelmek birtokába jutottak.
A Szipenicz vidéke az említett várakkal I. István trónraléptekor Moldva birtokában volt. Dlugosz szerint Tzeczin várát, Chotinnal, Kamieniczczel s más várakkal Nagy Kázmér építette a tatároktól elvett területen; ez okból ez az utóbb moldvai terület Jagello II. Ulászló óta lengyel hűbérnek tartatott. De már 1359-ben, mikor – szintén Dlugosz szerint – a moldvaiak a szipeniczi terület rengetegeiben a lengyeleket megverték, a területnek moldvai. birtoknak kelle lennie.

Krisztus sírba tételével hímzett szent sírlepel (aer) Putna zárdából (1490).
Siegl Károlytól
II. Péter, Jó Sándor harmadik fia alatt Magyarország Hunyadi János kormányzósága idején ismét befolyásra tett szert Moldvában. Péter viszálkodásban levén unokaöcscsével, II. Románnal, kit a lengyelek támogattak, Hunyaditól, kivel sógorságban állt, kért segélyt, melylyel 1448 tavaszán magához ragadta az uralmat. Még ez évben meghódolt IV. Kázmér lengyel királynak, de e miatt elvesztvén Hunyadi barátságát, egy év múlva Román testvére, II. Sándor megbuktatta. Ezt azonban II. Bogdán Lengyelországba kergette. Erre Bogdán 1450 február 11-én meghódolt Hunyadi Jánosnak s elismerte a magyar felsőbbséget. Sándor lengyel segélylyel ismételve háborgatta ugyan, de övé maradt a trón egész 1451 október 16-ig, mikor Péter trónkövetelővel (I. Sándor természetes fiával) harczolva Reussenynél, Suczawa közelében elesett. Síremléke a reussenyi templomban van, melyet emlékezetére fia, Nagy István épített. Ekkor II. Sándor lengyel segélylyel visszaszerzé a trónt s Péter ellen is meg tudta tartani. 1452 szeptemberében meghódolt IV. Kázmér lengyel királynak, 1453 februárban pedig Hunyadi Jánosnak is. De 1454-ben Péter elűzte s csak csekély terűlet maradt a kezén Akkerman körűl. Péter 1454 októberben hódolt a lengyel királynak. Sándor még 1455 októberben is megújította hódolatát, de csakhamar meghalt, mire Péter 1456 júniusban újra meghódolt a lengyel királynak; de egyszersmind a fenyegető török veszély elhárítására kötelezte, magát, hogy a szultánnak évi 2.000 magyar arany adót fog fizetni.
A belviszály ekképen hármas függésbe juttatta az országot: a lengyel, a magyar és a török irányában. E szánalmas helyzetnek Bogdán jeles fia, István, vetett véget, ki 1457 nagy-csütörtökén oláh segédhaddal megjelent Suczawa alatt s Pétert megverte és futásra kényszerítette. A Direptate- (igazság) mezőn a nép újjongása mellett kiáltották ki fejedelemmé, mire a metropolitával ünnepélyesen fölkenette magát. A húsvéti ünnep, mely ez eseménynyel összeesett, egyszersmind a fejedelemség föltámadásának ünnepe volt.
III. vagy Nagy István a moldvai fejedelemség legünnepeltebb hőse s századának egyik legkiválóbb hadvezére. Mint Jó Sándor bölcs belügyi intézkedéseivel, akképen István nagy katonai tettekkel, valamint számos zárda és templom alapításával tette emlékezetessé uralkodását, mely olyan hosszú volt, mint egyetlen moldvai fejedelemé sem.
A törökkel, tatárral, magyarral, lengyellel, valamint a havasalföldi török hűbéres vajdákkal folytatott háborúiban István csodás hősiességgel védelmezte országát s azt végűl függetlenné tette. Az egykorúak nem győzik eléggé dicsérni, magasztalni és csodálni. Dlugosz, az egykorú lengyel krónikás, török győzelmei alkalmából ezt írja: „Oh! milyen csodálatra méltó férfiú, a vitéz fejedelmeknél, kiket annyira bámúlunk, semmivel sem csekélyebb, a ki napjainkba olyan nagyszerű győzelmet aratott a törökön, a világ fejedelmei közt az első! Nézetem szerint ő lenne a legméltóbb, hogy a keresztények közös tanácsával és egyhangú határozatával reá ruháztassék a világ uralma és kormányzata, különösen azonban a török elleni fővezérség, mert a többi kath. királyok és fejedelmek tétlenséggel és mulatozással vagy polgárháborúval töltik idejöket.” IV. Sixtus pápa Istvánnak „kitűnő vitézségét s a kereszténység iránti jeles érdemeit” magasztalva, ezt írta neki: „a hitetlen török, közös ellenségünk elleni tetteid, melyeket eddig oly bölcsen és vitézűl hajtottál végre, nevedet annyi fénynyel gyarapították, hogy mindenkinek ajakán vagy s mindenki egyhangúlag dicsőit.” Ugyanígy magasztalják Istvánt, kit Hunyadi Mátyás magyar király „a vallás és az üdv buzgó védőjének” nevez, az egykorú velenczei követjelentések. Muriano velenczei orvos, ki Istvánt halálos ágyán ápolta, a dogenak a fejedelem következő mondását jelenti: „36 csatát vivtam, mióta ez ország ura vagyok, melyek közűl 34-ben győztem, és csak kettőt vesztettem el” .
Trónra léptekor az ország függésben volt Lengyel- és Magyarországtól s adót fizetett a szultánnak. Ő egy előre sem a magyar, sem a lengyel felsőbbséget nem ismerte el, de míg a két országgal meg nem egyezett, a törökkel sem akart szakítani; hanem hogy adót fizetett volna neki, mire előde kötelezte magát, arról megbízható hírünk nincs. Lengyelország irányában, hol az elűzött Péter menedéket és segélyt talált, István az első két évben ellenségesen viselte magát s be-betört Pokucziába és Podoliába. Csak 1459-ben létesűlt a lengyel király s a fejedelem követe közt egyesség, mely szerint az addigi ellenségeskedés és kölcsönös fosztogatás megszűnik, s Péter jövőre nem fog Moldva határa közelében tartózkodni. István meg ígérte, hogy segíteni fogja a királyt „a pogányok” (török és tatár) ellen, ellenben a király is köteles őt védeni. A következő évben megújította a lembergi kereskedők régi kiváltságait. 1462 márczius 2-án Suczawában a metropolitával és a bojárokkal hűséget fogadott Lengyelországnak azon nyilatkozattal, hogy elődei szokása szerint elismeri a lengyel korona felsőbbségét.
Míg a Lengyelországhoz való viszony ekképen helyre állíttatott, Magyarországgal ellenségeskedések kezdődtek. Péter, a ki Lengyelországban nem érezte magát biztonságban, Hunyadi Mátyásnál keresett és talált segélyt. Ennek következtében István 1461-ben betört Erdélybe. Istvánnak állandóan ellenséges magatartása s az erdélyi fölkelőknek nyújtott támogatása arra indította Mátyás királyt, hogy 1467-ben haddal nyomúljon Moldvába. De Bajánál a magyar sereg egy éjjeli meglepetésben (decz. 15) olyan érzékeny vereséget szenvedett, hogy a királynak, ki maga is megsebesűlt, gyorsan vissza kellett vonúlnia. István még 1469-ben is betört Erdélybe; de utóbb a határviszályokból Havasalföldével támadt háborúk (1470–74) s az ezek által előidézett török háborúk arra ösztönözték, hogy Magyarországhoz közeledjék.
De még mielőtt Mátyás királylyal végleg megegyezett volna, kitört a török háború. A Rakova vizénél, Vaszluinál István 1475 január 10-én 40.000 főnyi moldvai haddal, 2.000 lengyellel és 5.000 magyarral (leginkább székely zsoldosok s 1.800 főnyi magyar segélycsapat) fényes diadalt aratott a 120.000 emberből álló török seregen, mely Szulejmán pasa vezetése alatt nyomúlt Moldvába. A csata után István követeket küldött a keresztény fejedelmekhez s a pápához segélyt kérve a török ellen, a ki már készűl vereségét megbosszúlni s „a kereszténység e várkapuját” – mint országát nevezi – hatalmába ejteni.
Hasonló tartalmú levél ment Mátyás királyhoz, kinek István követével is fölajánlotta szolgálatait a török ellen. Mátyás szívesen látta a követséget, megköszönte István ajánlatát s késznek nyilatkozott teljesíteni kivánságait, melyek közt az is volt, hogy egy várat adományozzon neki Erdélyben. A közelebbi megállapodások czéljából a király Istvánhoz követet küldött, kinek az volt a föladata, hogy a fejedelmet a magyar felsőbbség elismerésére bírja. Azon reményben, hogy oltalmat nyer a szultán bosszúja ellen, István teljesítette a magyar kivánságokat, Csicsó és Küküllő várakat kapta magyar hűbérűl, ellenben a magyar királyt fő védnökének ismerte el (1475 aug. 15).
A következő évben II. Mohamed szultán személyesen vezetett 150.000 főnyi hadat István ellen; a havasalföldi hűbéres vajda is hozzá csatlakozott. Ugyanakkor a török hajórajt Kilia és Akkerman várak ostromának támogatására rendelte s meghagyta, hogy 30.000 tatár törjön az országba. E hatalmas támadással István egyedűl, külső segély nélkül állt szemben. A körűlbelűl 200.000 főnyi ellenség ellen alig 40.000 moldvait tudott talpra állítani. Míg e haddal a Dunánál állt, hogy a török átkelését akadályozza, a tatárok pusztítva hatoltak a Szerethig egész Suczawa közelébe. István oda sietett, tönkre verte s a Dnieszteren túlra kergette őket. Csakhogy e közben a törökök elárasztották az országot s mindent fölperzseltek. István hasztalan várta a magyar és a lengyel segítséget. Az ellenség már Neámcz váránál, két napi járásra Suczawától állt. A Valea Alba pataknál, az azóta Reszbojeny-nek nevezett mezőn István 10.000 válogatott lovassal július 26-án elfogadta az egyenetlen küzdelmet, melyből alig menekűlt meg vitéz seregének egy kis maradványa. Néhány (15–20) lovassal jutott el Kamenieczbe, hogy Lengyelországban segítséget keressen és zsoldosokat fogadjon. A török e közben Suczawa ellen nyomúlt, de hasztalan vivta a várat. Eleséghiány s a táborban pusztító betegségek a szultánt még augusztusban visszavonúlásra kényszerítették; előbb azonban fölgyújtotta a fővárost. Csak ezután érkeztek meg a magyar segélyhadak, melyeket Báthory István Erdélyből küldött. Lengyelországból visszatérve István a török sereg egy részét még utólérte a Dunánál, hol megverte és a zsákmányt visszavette tőle. Kilia és Akkerman is fölszabadúltak.

III. vagy Nagy István, Moldva fejedelem (1457–1504).
Siegl Károlytól
A következő évek nyugalmát István a béke műveire, zárdák és templomok alapítására, melyekkel utolsó háborúit akarta megörökíteni, főleg azonban Suczawa Újra építésére fordította. De az újonnan keletkezett s új erődítményekkel ellátott várost már nyolcz év múlva ismét földúlta a török. Az ellenségeskedések 1480–81-ben megint megkezdődtek, mert István benyomúlt Havasalföldére s Mátyás király segélyével elűzte a törökpárti vajdát. Alighogy Mátyás 1483 végén II. Bajaziddal öt évi fegyverszünetre lépett, 1484 nyarán a szultán nagy haddal, melyhez 20.000 oláh és 50.000 tatár is csatlakozott s erős hajórajjal István ellen indúlt. Legközelebbi czélja Kilia és Akkerman vára volt, melyeket rövid ostrom után meg is vett. A sereg egy része egész Suczawáig pusztított s fölgyújtotta a várost (szeptember 19). István egy török hadtestet Katlabugánál, Kilia közelében megvert ugyan (november 16), de az elvesztett várakat nem bírta visszaszerezni. Lengyel- és Magyarország, a két védhatalom e háborúban is lanyhán viselkedett. Mátyás király utólag szót emelt ugyan a szultánnál a fegyverszünet megszegése miatt s Kilia és Akkerman visszaadását követelte. De Bajazid a szerződés szövegére hivatkozott, mely Moldvát nem említi; a nagy áldozattal elfoglalt két vár visszaadását tehát megtagadta. Ellenben megigérte, hogy a fegyverszünet idején nem bántja többé Moldvát. Kázmér lengyel király viszont csapatokat vont össze a moldvai határon s arra használta az alkalmat, hogy Istvánt formaszerű hódolatra bírja.
Már előbb is kivánta a hódoló eskü letételét. De István arra szorítkozott, hogy írásban újítsa meg a hűségi fogadalmat; magát a hűségesküt, mint igérte, csak a királylyal való személyes találkozás alkalmával akarta letenni. De ezúttal a végveszélyben engednie kellett a sürgetésnek. Kolomeába ment, hol a hűségeskü letétele nagy számú lengyel had jelenlétében 1485szeptember 10-én ment végbe. Külön e czélra berendezett sátorban Kázmér koronázó díszben, az ország főméltóságaitól környezve foglalt helyet a trónon. Mikor István térdre borúlt, hogy letegye az esküt, a sátor oldalait szándékosan lebocsátották; a hadsereg és az ott ácsorgó nép térdelve látta a lengyel király előtt a kereszténységnek akkor legünnepeltebb hősét. István nem árúlta el fölindúlását, de ez órától kezdve szakított Lengyelországgal. Inkább Magyarországhoz csatlakozott. Egyúttal III. Iván moszkvai nagyfejedelmet (kinek fia, Ivánovics Iván, István leányát, Elenát vette nőűl) igyekezett a török elleni szövetségnek megnyerni. De a béke, melyet Magyarország a szultánnal kötött, Moldvának is javára vált s Istvánnak nem volt többé háborúja a törökkel.
Mikor Mátyás király halálával Kázmér lengyel király fiai, Ulászló cseh király és János Albert herczeg, valamint a derék Habsburg Miksa osztrák herczeg versenyeztek a magyar koronáért, István Miksához állt s híve maradt Ulászló megválasztása (1490 július 15) után is. Miksa megjutalmazta hűségét s rendkivűli meghatalmazásokkal látta el Erdélyben, az ottani rendeket meg 1490 augusztus 11-én fölhívta, hogy engedelmeskedjenek István moldvai vajdának, ki meg van bízva, hogy a király (Miksa) nevében hódolatukat fogadja s őket oltalmazza. Ez időben, midőn István a Jagello családbeli magyar és cseh király ellensége volt, történhetett, hogy a magyar csapatok (a cseh nevű) Hromot vezetése alatt betörtek Moldvába, mely betörést a moldvai évkönyvek hibásan 1486-ra (valószinűleg 1491 helyett) teszik. Istvánnak Ulászló elleni ellenséges magatartását első sorban Lengyelország okozta. Csapatai 1491-ben be is törtek Pokucziába és Podoliába. Csak a pozsonyi béke után, melyet Miksa Ulászlóval kötött (1491 november 7), ismerte el István is Ulászlót, ki 1492-ben átadta neki a Mátyástól adományozott Csicsó és Küküllő erdélyi várakat. Ellenben Lengyelországgal nem tudott többé megbarátkozni.
Kázmér halálával (1492) utódja, János Albert irányában nem újította meg a szokásos hűségfogadalmat. A király testvére, Sándor litván nagyfejedelem, már 1493-ban szövetségi ajánlatokat tett neki, melyeket 1496-ban ismételt, de István elútasította. Azon ürügy alatt, hogy a török ellen nyomúl s vissza akarja tőle Kilia és Akkerman várát foglalni, János Albert 80.000 főnyi haddal s roppant készlettel (20.000 szekér és 40.000 paraszt) 1497 augusztusában a Dnieszteren átkelve Bukovinába nyomúlt. A háború István ellen irányúlt, de a király csak moldvai terűleten árúlta el valódi szándékait, midőn az eléje küldött követeket fogságra vetette. Erre István csapatokat rendelt Czernowitzba, hogy a lengyelek átkelését a Pruthon megakadályozzák. Maga Románig vonúlt vissza, hogy az eseményeket bevárja. Szeptember 24-én a lengyelek Suczawa falai alatt álltak s azt három hétig hasztalan vivták. E közben István segélyhadat kapott Havasalföldéről, Erdélyben a székelyek közt zsoldosokat fogadott s kieszközölte, hogy Drágffy Bertalan erdélyi vajda is haddal siessen segélyére. Drágffy közbenjárásával azonban egyezség köttetett, mely szerint a lengyelek ugyanazon úton, melyen jöttek, kivonúlnak az országból. Október 19-én a lengyel sereg elindúlt Suczawa alól, de valószinűleg a gyors visszavonúlás végett azt a rövidebb útat választotta, mely a kozmini erdőn át (a Szereth és a Pruth közt) vezetett. Itt a moldvaiak rajta ütöttek és keményen megverték (október 26). János Albert, kit Czernowitznál a Pruthon való átkelésekor, majd ismét Lentzeszti és Szipenitz mellett megtámadtak, csak serege romjaival ért a határszélre. Ez iszonyú mészárlás alkalmából keletkezett Bielski szerint ez a lengyel közmondás:
Za króla Olbrachla | (Albert király idejében
Wygubiona szlachta. | Verték agyon a nemességet.)
A foglyok száma, mint mondják, 20.000-re rúgott. A monda szerint, mely moldvai történetíróknál csak a XVIII. század elején kezd előfordúlni s mely a népnél kiszínezettebben ma is él, István a lengyel foglyokat eke elé fogatta s fölszántatott velök egy darab földet, mely azután makkal vettetett be. A helyén nőtt erdőt a moldvaiak dumbrava roşie-nek (vörös tölgyerdő), a lengyelek bukovini (azaz bükk-) erdőnek neveztél.
István a következő évben folytatta a háborút Lengyelország ellen s a nélkül, hogy nagyobb ellenállással találkozott volna, végig vonúlt egész Kelet-Galiczián Lembergen túlig s a Viszlokig. Töméntelen foglyot (a mint mondják 100.000-nél is többet) és roppant zsákmányt vitt haza; a foglyokat (nagyobb részt rutének) Bukovinában s a moldvai részekben telepíté meg. 1498 július 19-én jött létre Ulászló magyar király közbenjárásával a béke; föltételeit Ulászló követei állapították meg János Alberttel Krakóban. Erre 1499 ápril 16-án szintén Krakóban egy részt István; más részt Ulászló követei a lengyel királylyal béke- és szövetségszerződést kötöttek, melyet István július 8-án erősített meg. Ez a lengyel-magyar-moldvai hármas szövetség véd- és daczszövetség volt a török ellen s mindhárom szövetkező félre egyenlő kötelezetségeket rótt. István egyenrangú szövetségesnek jelentkezik benne a hűbéri viszonyra való minden czélzás nélkül. De Magyarország irányában ez a viszony tényleg fönnállt annyiban, a mennyiben István magyar hűbérűl bírta Csicsó és Küküllő várát, melyek birtokában Ulászló 1500-ban és 1503-ban megerősíté.

A voroneczi zárda-templom alapítása III. István fejedelem által.
Siegl Károlytól
János Albert halálával (1501) határvillongásokból ismét ellenségeskedések keletkeztek Lengyelországgal. 1501-ben (Szent Mihály napja után) István az új királyhoz, Sándorhoz, követséget küldött egyebek közt a végből, hogy „Bukovina” határainak megállapítása ügyében tárgyaljon. Mindjárt ez után kelt okíratokból kitűnik, hogy a Bukovina (bükkerdő) nevet, melylyel előbb a lengyel-moldvai határ erdős terűletét jelezték, ekkor terjesztették ki Pokucziára. A tárgyalások nem vezettek eredményre, mert István a következő évben betört Pokucziába és Podoliába, hatalmába ejté a pokucziai Bukovinát (a Kárpátoktól a Dnieszterig), hol 3.000 ember állt zászlói alá, Kolomeát és a halicsi kerűletet a maga tisztviselői alá rendelte és sok népet hurczolt el Moldvába; a vidék összes ruténjei, mondja a királyhoz intézett hivatalos jelentés, a vajdához pártoltak át. István azt állította, hogy az elfoglalt terűlet ős időtől fogva Moldvát illeti.
E hadjáratból István sulyos köszvénybajjal tért haza. Ismét a magyar király eszközölte ki testvére, a lengyel király kérelmére a békét. 1503 októberben a küzdő felek abban állapodtak meg, hogy követeik november 2-án Kołaczynban találkoznak Ulászló követeivel, hogy megszemléljék a megszállt terűletet a haliczi erdőtől délre a Dnieszter és a Kárpátok mentén. De mielőtt az ügy elintézést nyert volna, István 1504 július 2-án meghalt.
Istvánt, kit a moldvai évkönyvek Nagy melléknévvel ruháznak föl, „nagy gyász és siralom közt, megsiratva az ország minden lakosától, halála után úgy tisztelve, mint szent” – mondja Ureche krónikája – temették el kedves kolostorában, Putnában, melyet 1466-ban kezdett építeni s 1470 szeptember 3-án nagy egyházi pompával szenteltetett föl. István korából nem egy értékes egyházi edény, ruha és misekönyv őriztetik ott ma is; ellenben a régi épűlet elpusztúlt s az 1662-ből való új zárda-templom is többször átépíttetett. István alapította Bukovinában a petrouczi – Suczawa mellett –, a szent-iliei és voroneczi zárdákat is, melyek ma plebánia-templomok; mindháromban vannak még régi falfestmények bibliai és egyháztörténelmi jelenetek rajzával, köztük van Istvánnak férfikorabeli arczképe. Hasonló egykorú arczkép maradt fönn azon evangeliariumban, melyet István a humori zárdának ajándékozott: köpczös alak byzatni öltönyben, koronás fejjel, lecsüngő világosbarna hajjal s merész nézésű sötétkék szemmel. A négy klastromon kivűl István Bukovinában három, maig is meglevő templomot alapított: a badeuczmilleszouczit, a volloveczit és a reussenyit, ez utóbbit atyja, II. Bogdán síremlékével.
A hagyomány szerint István halála előtt azt ajánlotta fiának és utódjának, Bogdánnak, kössön Törökországgal hűbéri szerződést, mely évi adófizetés fejében biztosítsa az országnak belső önállóságát. Érezte, mi várakozik Moldvára, ha nem olyan harczias ember a fejedelme, mint ő volt.
III. Bogdán (1504–1517) akkor vette át az uralmat, mikor a Pokucziáért folyó viszály még elintézést nem nyert. Kevéssel István halála előtt a lengyelek betörtek Moldvába s roppant pusztítást tettek. Bogdán Sándor királyhoz követséget küldött, mely békét kössön s megkérje számára a király nővérét, Erzsébetet. 1505 márczius 16-án Lublinban megkötőtték a házassági szerződést, melyben Bogdán lemondott Pokucziáról s kötelezte magát, hogy jövendőbeli hitvese számára Suczawában kath. templomot épít s kath. püspököt rendel. De Sándor király halálával (1506) utóda, Zsigmond, nem tartotta meg a szerződést és Erzsébet sem akart Bogdán neje lenni, ki még 1506-ban betört Pokucziába s megszállta az előbbi évben átengedett terűletet. Lengyelország ismét a magyar király közbenjárásához fordúlt, ki arra csak akkor vállalkozott, mikor 1507 május 28-án Zsigmond követeivel olyan béke- és szövetségszerződést kötött, melyben Lengyelország formaszerűen elismeri Magyarországnak Moldva fölötti felsőbbségét.
De Ulászló első közbenjáró kisérlete nem járt a kivánt eredménynyel. Bogdán 1509 nyarán betört Lengyelországba, földúlta Kamienietz vidékét Lembergen túlig s Lemberget hasztalan ostromolva, fölperzselte Halicsot és Rohatynt, mire dús prédával és számos fogolylyal (leginkább rutének), kiket a maga országában telepített meg, tért vissza Suczawába. Erre Zsigmond Kamienecki Miklós krakói palatinust hadaival Moldvába indította, hogy boszút álljon. A lengyelek kifosztották és elpusztították a határos terűletet a Dnieszter és Szereth közt egész Botoszányig, Czernowitzot több faluval együtt fölégették s visszaverték Bogdán csapatait, melyek a Dnieszteren való visszavonúlásuk közben megtámadták őket. Deczemberben Ulászló, Zsigmond és Bogdán meghatalmazottai Kamienietzben megkezdték a tárgyalásokat. 1510 január 17-én létrejött a béke, melyet Zsigmond márczius 20-án hagyott jóvá. A béke- és szövetségszerződésben Lengyelország iránt Moldva egész olyannak jelentkezik, mint István utolsó szerződésében s nincs függésben az egykori védhatalomtól. Pokucziát illetőleg a döntés az Ulászló által egybe hivandó vegyes bizottságra ruháztatott s egyelőre Pokuczia megszállott része moldvai kormányzat alatt maradt, míg Bogdán, kit tatár és török fenyegetett, Lengyelországnál keresve segélyt, oda nem hagyta e terűletet.
A következő évben a tatárok pusztítva törtek be Moldvába. A tatár khán ipjával, Szelimmel, ki atyja, II. Bajazid ellen föllázadt, szövetségben később is fenyegette Moldvát. Legfőbb fokára emelkedett a veszély akkor, mikor Szelim 1512-ben atyját az uralkodásban fölváltotta. Magyarországot és Lengyelországot egyaránt aggasztotta a fejedelemség sorsa és Bogdán mindkét államtál segélyt sürgetett. De egyik részről sem biztatták kielégítő támogatással, s Bogdán, minthogy török és tatár a legkomolyabban fenyegette, állítólag atyja végakaratának megfelelően akkép igyekezett a veszedelmet elhárítani, hogy önkényt meghódolt a török felsőbbségnek. Még 1514. elején a lengyel senatus segélyt igért Bogdánnak Szelim várt támadása ellen, de Zsigmond király Leo pápához az év végén intézett levelében már azt mondja, hogy Moldva adófizetője lett a töröknek. A meghódolás (hibásan tétetik 1511-be vagy 1512-be) e szerint 1514-ben történt, de Magyarország továbbra is a szent korona melléktartományának tekinté Moldvát.
A török hatiserifet, mely a meghódolás föltételeit megszabta, 1686-ban, mikor a lengyelek Moldvát megszállták, a hagyomány szerint Sobieski János parancsára elégették; de kivonatát közli Kostin Miklós (meghalt 1712) nagy-logothet és moldvai történetíró. E szerint a szultán biztosította a fejedelemség belső önállóságát a fejedelemválasztás jogával, valamint terűlete épségét; ellenben a megválasztott fejedelemnek a szultántól kellett a megerősítést kérnie, évi 11.000 piaszter (Kostin szerint ez annyi, mint 4.000 török arany; 1514-ben az adóösszeget 8.000 aranynak mondják) adót fizetnie s szükség esetén hadaival a törököt segítenie. A tartományban törökök nem telepedhettek meg s mecsetet nem építhettek. Három évvel e hódoló szerződés után Bogdán meghalt s a putnai zárdában temettetett el.
IV. István (1517–1527), Bogdán kiskorú fia, mint gyermek lépett trónra s rövid, hatástalan uralkodás után fiutód nélkül halt meg. Alatta fejezték be (1522) Suczawán a Szent György érseki templomot, melyet atyja kezdett építeni. IV. Istvánnal kihalt a Bogdán-Muszat uralkodó család s egész sora a trónkövetelőknek, kik mint a fejedelmek természetes gyermekei, vagy azok leszármazói, valamint különböző kalandorok versengtek az uralomért. Ez, valamint Magyarország bukása a mohácsi csatában (1526) Moldvát egyre nagyobb függésbe juttatta Törökország iránt. Más részt a magyar koronának Moldvára irányúló követelései a Habsburg uralkodó családra szálltak át. Ekképen a monarchia történetére nézve oly nagy fontosságú 1526-ki időszak Bukovina történetében is nevezetes időponttá lett.
Moldvai borszak: 2. Török főhatóság alatt 1527-től 1775-ig. – A Bogdán-Muszat uralkodó család kihalta s a magyar állam mohácsi veresége komor forduló pont a moldvai fejedelemség történetében is. A mohácsi vészig Moldva több tekintetben Magyarországra támaszkodhatott, melynek legalább névleg melléktartománya volt. Most Magyarország romlását a moldvai fejedelemség hanyatlása követte. Az uralkodó családnak épen ez időbeli kihalta még válságosabbá tette az ország helyzetét, mert a sok trónkövetelő és kalandor versenygései megadták a portának az eszközt, hogy Moldvát minél szorosabb függésbe helyezze s a hűbér adót lassanként alig elviselhető összegre csigázza föl, míg végre a szultán kénye-kedve szerint nevezte ki, vagy csapta el a vajdát; s Moldva valósággal fejedelemség-bérlőknek esett martalékúl. Szenvedéseinek története már az első választott vajda idején kezdődik s delelőjét a 110 esztendei (1711–1821) fanariota-uralom alatt érte el, ugyanazon időben; midőn Bukovina Ausztriába kebeleztetett.
Raresz III. Péter (1527–1538; 1541–1546) Nagy István törvénytelen fia volt, kitől nem egy jó tulajdonságot örökölt. A volt fejedelmek vagy fejedelemfiak többi fattyú gyermekeivel szemben általánosan elismerték a kihalt törvényes uralkodó család örökösének s IV. István halálával trónra is jutott. De a portától az adó tetemes emelésével (állítólag 10.000 aranyra szöktették föl a rendes adót, ezenkivűl még 12.000 arany rendkivűli adót igért) kellett a jóváhagyását megvásárolnia. Péter a keresztény hatalmaknál igyekezett oltalmat találni, hogy alkalom adtán segélyökkel lerázhassa a török igát. Zsigmond lengyel királylyal még 1527 október 21-én barátság- és szövetségszerződést kötött, melyben a két fél kölcsönös segítségre kötelezi magát törökkel, tatárral s más ellenséggel szemben. Az esetre, ha a magyar és a lengyel királyok háborút indítanak a szultán ellen, Péter kötelezte pagát, hogy egész hadseregével részt vesz benne; ellenben a két király is köteles volt őt és országát a török ellen védeni és segélyt nyújtani. Az esetre is érvényben maradt a szerződés, ha Péter kénytelen lenne hadait a szultán táborába küldeni.

IV. István moldvai fejedelem pecsétje. Egy 1518. évi oklevélről.
Siegl Károlytól
I. Ferdinánd és János királyok, kik Magyarországban a koronáért küzdöttek, Péter vajdát is meg akarták nyerni maguknak. János király neki adományozta Csicsó és Küküllő várait, melyeket a moldvai fejedelmek Mátyás király óta hűbérűl bírtak. Ezzel Péter János király híve lett s többször betört Erdélybe egy részt saját jószágai védelmére, más részt a Ferdinánd-pártiak megfékezésére, kiket 1529 június 22-én Földvárnál a Barczaságban megvert. Sikerrel folytatta főleg a királyföldi városok ellen a küzdelmet egész a télig s megszerzé Bálványos és Besztercze várait jószágaikkal együtt. Erre Ferdinánd, ki Erdély legnagyobb részét elveszté, alkudozásokba lépett vele s azon igéretét vette, hogy legalább egyelőre barátságosan viseli magát.
Erdélyi hadahozásának sikerei arra bátorították Pétert, hogy fölelevenítse a régi viszályt, mely Pokucziáért folyt; ezt a földet mint jogilag Moldvához tartozót követelte Lengyelországtól. A tagadó válaszra 1530 őszén betört Pokucziába s megszállta a vitás terűletet. De 1531 augusztus 22-én Obertinnél érzékeny vereséget szenvedett s vissza kellett vonúlnia. A következő évben a lengyelek törtek be Moldvába, s fölperzselték Czernowitzot és számos más községet. Péter azzal állt bosszút, hogy Podoliába nyomúlt s a lengyelek újabb betörését a Szerethnél visszaverte. János király közbenjárásával 1532 február 20-án fegyverszünet köttetett. Csakhogy a békealkudozások hosszúra nyúltak, mert Péter makacsúl ragaszkodott Pokuczia átengedéséhez. Ezzel magára és országára idézte a végzetet.
Lengyelország, „a portának leghívebb keresztény barátja”, panaszt emelt a szultánnál s Péter letételét kérte. Péter, hogy a fenyegető török veszély ellen védekezzék, a moszkvai nagyfejedelemmel lepett összeköttetésbe. Egyszersmind Ferdinánd királyhoz is közeledett, ki 1533 márcziusban elküldte hozzá meghatalmazottját, Reichersdorfer Györgyöt; Ferdinánd védelmet, pénzsegélyt s erdélyi jószágai birtokát igérte a vajdának, ha elődei példájára meghódol neki, mint Magyarország királyának. Reichersdorfer küldetését siker kisérte. Ferdinánd 1535 márczius 10-én írta alá az okíratot, melyben a maga és a kereszténység ellenségei ellen igért szolgálatai fejében megerősíti Péter vajdát erdélyi javai, Csicsó, Küküllő, Bálványos és Besztercze birtokában. Ápril 4-én állította ki Péter bojárjaival a hódoló okíratot, melyben Ferdinánd hűbéresének vallja s arra kötelezi magát, hogy szolgálatára lesz ellenségei, főleg a török ellen. Erre Ferdinánd külön okíratban is védelmébe fogadta.
Ezzel a magyar koronának Moldvára irányúló jogai a Habsburg családra szálltak át. Csakhogy Magyarországot tehetetlenné tette a belviszály, Ferdinánd meg sokkal gyöngébb volt, semhogy a körűlmények e változását hasznára tudta volna fordítani.
Péter még mielőtt az egyességet Ferdinánddal megkötötte, ellenségesen viselte magát a török iránt. A török szolgálatban álló Gritti Lajosnak, a szultán meghatalmazottjának azon kivánságára, hogy Erdélybe hadat küldjön, beküldte ugyan csapatait, de azok a törökök ellenségéhez, Mailáth Istvánhoz csatlakoztak Gritti ellen. Gritti kivégeztetett (1534 szeptemberben), fiai Moldvába vitettek, hol Péter megölette őket. A szultán haragját még inkább fokozta az, hogy Péter 1535 nyarán ismét megtámadta Lengyelországot, betörvén Pokucziába. Lengyelország megújította panaszát a portán s háborúra készűlt. Az volt a szándéka, hogy egyszerre lengyel és török had támadja meg Pétert. Hasztalan lépett közbe Ferdinánd, hogy a keresztény felek közt béke, vagy legalább néhány évi fegyverszünet létesűljön. Péter nem akart Pokucziáról lemondani, Lengyelország meg vonakodott azt átengedni. Péter elvakúltsága a fenyegető török veszély daczára odáig ment, hogy azt hirdette, hogy ha 100.000 főnyi hada (15.000 királyi, 20.000 erdélyi, 25.000 oláh és 40.000 moldvai) lesz, győzedelmesen Konstantinápolyba fog nyomúlni. Kortársai azonban másként vélekedtek, mióta Szulejmán hadait Bécs falai előtt látták.
A lengyelekkel való viszály addig húzódott, míg a portán emelt panaszaik föl nem idézték a zivatart. 1538 júliusban maga Szulejmán szultán vonúlt 120.000 főnyi sereggel Moldva ellen, míg a lengyelek Chotin határvárat vették ostrom alá. A krimi tatárok s a havasalföldi segélyhadak is a szultán táborába rendeltettek. Az egykorúak 200.000 főnél többre teszik a Péter ellen rendelt csapatok számát. Magyarország, mely a nagyváradi békével (1538 február 24) kezdte visszanyerni belső nyugalmát, szintén fenyegetettnek érezte magát. Ezért a saját védelmére készűlődött s így az erősen szorongatott Pétert idejében nem segíthette. A végveszélyben még megfélemlített bojárjai is elhagyták, s Péternek a futás vagy a halál közt kellett választania. Mielőtt a Ferdinánd meghatalmazottja által Lengyelországgal kieszközölt békét megköthette volna, szeptemberben, mikor a török már Suczawa alatt állt, Erdélybe futott vissza; az üldöző ellenség elől csak nagy nehezen tudott a határra, onnan meg Csicsó várába eljutni, hol családját és kincseit biztonságba helyezte. Suczawa s a bojárok kegyelemre megadták magukat, s a főváros, valamint a tartomány irgalmatlanúl kifosztatott. Attól féltek, hogy az ország egyszerűen török pasalikká tétetik. De a szultán föntartotta az addigi hűbérszerződést. Csak a szerződésben biztosított választói joggal nem törődött, hanem maga nevezte ki az új vajdát. Ez István volt. Péter féltestvérének, Sándornak (az atyja előtt elhúnyt III. István fiának) természetes fia, ki a szultán udvarában tartózkodott. De ő is a Dnieszter torkolata, a Pruth és a Duna közti föld átengedésével volt kénytelen Szulejmán távozását megvásárolni.
Lokuszta V. István (1538–1540) megkötötte a már Péter által elfogadott békét Lengyelországgal s lemondott Pokucziáról. Gyűlöletesen, kegyetlenűl uralkodott, mire a bojárok a suczawai várban megölték s más fejedelmi korcsot, Kornea III. Sándort (1540–1541), ki III. Péter fiától, Illéstől származott, választottak vajdává.
E közben Raresz Péternek dús ajándékkal és ékesszólásával sikerűlt a szultán kegyét visszanyernie. János király a csicsói várban félig fogolyképen, félig saját biztonsága érdekében őrizet alatt tartotta, míg Konstantinápolyból kiadatását nem kivánták. Minthogy János késedelmeskedett, Péter levélben fordúlt a szultánhoz s kérte szabadon bocsátását, hogy személyesen megjelenhessék és igazolhassa magát előtte. A szultán rendeletére csakugyan elbocsátották Csicsából. 1540 februárban vígan és reménynyel telve mulatott konstantinápolyi útja közben Gyula-Fejérvárt. Már a következő hónapban híre jött, hogy a szultán jól fogadta s nem sokára visszahelyezi a trónra, mi V. István meggyilkolása után meg is történt. Péter a rendes adónak 12.000 aranyra emelése fejében megnyerte a szultántól beiktatását. 1541 januárban török csapatokkal Moldvába indúlt, hogy a kormányzást átvegye. Sándor fegyverrel támadt reá, de Péter, kit hívei lelkesűlten fogadtak, megverte s fejét vétette.
Másodszori uralkodását Péter kiválóan a béke műveinek, főleg zárdák alapításának szentelé. Bukovinában már előbb a moldoviczai zárda-templomot építtette s Jó Sándor ez alapítványát dús ajándékkal látta el; ugyanő építtette (1535) a suczawai Szent Demeter-templomot is. Mindkét templom falfestményein maig megvan Péter és családja képe. Hasonló fölajánlott kép van a humori zárdatemplom falfestményei közt. Ezt a templomot szintén Péter első uralkodása folyamán kanczellárja, Bubujog Tivadar nagy-logothet építteté (1530). Suczawában Péter neje, Elena, emeltette a mostani görög-katholikus föltámadási templomot (1550), mely Bukovinának Ausztriába kebelezése után előbb római katholikus templomúl szolgált, utóbb meg az egyesűlt görög egyházközségnek engedtetett át.
A békét, melyet Péter első uralkodásának keserves tapasztalatai után fönn akart tartani, rövid időre az erdélyi bonyodalmak zavarták meg. Mikor János király halálával (1540) Erdély a kelet-magyarországi részekkel együtt török hűbéres fejedelemségként fiára, a kiskorú János Zsigmondra szállt, Mailáth István erdélyi vajda fegyvert fogott a dolgok új rendje ellen. A szultán utasította tehát Pétert, nyomúljon Erdélybe s a török csapatokkal egyesűlve végezzen Mailáthtal. 1541 nyarán Péter teljesíté e megbízást, Mailáthot foglyúl ejté s a portának kiadta. A következő évben Péternek ismét teljesítenie kellett a szultán megbízását, hogy az erdélyieket az esedékes 10.000 arany évi adó megfizetésére kényszerítse. Más részt a szultán parancsára visszakapta Csicsó és Küküllő várait.

Evangeliarum ezüst kötésének része a dragomirna zárdából (1612).
Fényképi fölvétel után.
Ferdinánd királylyal Péter második uralkodása idején is jó viszonyban maradt. 1542 deczember 6-ki német (szembetűnő rumenismusokkal tele) levelében, melyet Péter követe, Fiseher Jakab adott át más, szóbeli üzenetekkel együtt a királynak, biztosította, hogy védnöke, Ferdinánd irányában mindenkor megtartja a hűséget. Meg is tartotta halálig. Ellenben Lengyelországgal meglehetősen feszűlt viszonyban maradt, sőt 1546-ban attól lehetett félni, hogy a viszály újra kitör. Péter azonban augusztusban meghalt.
Rares Péter az utolsó derék férfi a suczawai fejedelmi széken. Ureche krónikája ezt mondja róla: „Igazi fia volt a jó Istvánnak, mert mindenben atyjára ütött. Háborúiban szerencsés és győzelmes volt, és sok jó s Istennek tetsző munkába fogott. Az országnak atyaként viselte gondját, igazságot igazságosan szolgáltatott. Alakja előkelő volt, tetteiben bátor, beszédében ékes, és mindenki elismerte, hogy rátermett az uralkodásra.”
Péter fiainak, II. Illésnek (1546–1551 ) és VI. Istvánnak (1551–1552) gyarló uralkodása alatt lengyel befolyással Lapusnean IV. Sándor (1552–1561; 1564–1568), III. Bogdán törvénytelen fia választatott fejedelemmé. Neje Péter leánya, Ruxanda volt, s így házasságával a Raresek örökébe is lépett. Azt, hogy a lengyelek őt támogatták vetélytársai ellen Ruxanda kezének s a trónnak megszerzésében, úgy eszközölte ki, hogy 1552 szeptember elején hódoló esküt tett Zsigmond Ágost királynak. Ezzel Lengyelország bizonyos tekintetben visszaállította a régi hűbéri viszonyt, mely Nagy István óta megszűnt. De Lengyelország legkevésbbé sem óhajtotta névleg visszaszerzett felsőbbségét a portával szemben érvényre emelni, sőt Zsigmond Ágost nagyon aggódott, hogy az eskü elfogadásával is magára idézi a szultán haragját. Sándor hódolatának nem volt tehát további következése.
Sándor gazdag ajándékokkal a porta jóváhagyását is megszerzé. A szultán megbizásából Magyar- és Erdélyországban (1553-ban és 1556-ban) János király özvegye, Izabella és fia mellett Ferdinánd ellen harczolt és csapatokat küldött Munkács fölmentésére (1557). Ellenséges magaviselete arra bírta Ferdinándot, hogy Heraklides Jakab despota kalandort támogassa Moldva fejedelmi széke megszerzésére irányúló törekvéseiben. Ferdinánd országaiban s másutt toborzott zsoldos hadával Jakab Suczawa közelében a szigorúsága miatt népszerűtlen Sándort csakugyan legyőzte s Törökországba való menekűlésre kényszerítette (1561 november).
Heraklides Jakab despota (1561–1563), mint magát nevezte, helyesebben Basilicus János, Krétából származott s egy ideig V. Károly császár szolgálatában állt. Ő az első görög a moldvai vajdai széken. Koholt családfájával, melyben a Heraklidáktól, anyai ágon meg Rares Péter ivadékaitól származtatta le magát, valamint mindenféle hitegetéssel – példáúl hogy egy látomány szerint az ég rendelte arra, hogy Moldvát, Havasalföldét és Erdélyt egy országgá egyesítse, – elbolondította az embereket s híveket is szerzett az országban. Mint „Moldva választott fejedelme és törvényes örököse” meghódolt ugyan Ferdinándnak, de a szultántól is ki tudta eszközölni megerősítését az évi rendes adónak 20.000 aranyra való emelésével. A sulyos adó (egy arany minden családtól), melyet a hűbér díj fedezésére, s német, magyar és spanyol zsoldosainak, valamint pazar udvartartásának költségeire kivetett; az egyházi edények megszentségtelenítése, melyeket pénzzé veretett; a protestantismus körűli buzgalma s a visszatetszés, melyet reformjai keltettek, az ország vagyonát, erkölcseit és vallását mélyen sértő újításai hamar fölkeltették a nemzeti érzelműek gyűlöletét az idegen kalandor ellen és siettették bukását. Tomsa István hetman (csapatvezér) állt a mozgalom élére. A suczawai vár, melybe a letettnek nyilvánított vajda zárkózott, az őrség árúlása következtében az ostromlók kezébe kerűlt, mire Tomsa megölte (1563 november) az Ál-Heraklidát, mikor az fejedelmi díszben a nép elé lépett.
Tomsa VII. István (1563–1564), ki vajdává kiáltatott, nem tudta magát föntartani. A szultán nem ismerte el s visszahelyezte Sándort, ki török-tatár haddal az országba érkezett és Tomsát Lengyelországba szorította (1564 február). Lembergben elfogták s a király parancsára lefejezték.
Sándor az ország akarata ellenére jutott másodszor a trón birtokába s kegyetlenkedésével még gyűlöletesebbé tette magát. Egyes bojárok Miksa magyar királyhoz menekűltek s tőle kértek segélyt, hogy megbuktassák Sándort. Ez azonban azt az állítólag fejedelmi származású trónkövetelőt, kit Miksa támogatott, kiverte az országból.
Egyik legelső uralkodói cselekedete az ismét uralomra kerűlt Sándornak az volt, hogy a vajdaság székhelyét Suczawából Jászvásárba (Jassy) tette át. Az ország földrajzi helyzetének és politikai viszonyainak ez a rendszabály megfelelt; az okot rá azonban a portának az a parancsa adta, hogy a várakat egész Chotinig ronttassa le. Ehhez képest Suczawa erődítményei is leronttattak s a székhely áttétetett. A puszta vár a következő időszakban helyreállíttatván, nem egyszer benne kerestek a vajdák menedéket. Az érsekség 1630-ig szintén Suczawában székelt. Így a fejedelmi székhely Bukovinából áthelyeztetvén, annak terűleti története a moldva korszakban nincs többé a moldvai fejedelemség általános történetével annyira összefonódva, mint ez ideig.
IV. Bogdán (1568–1572), Sándor fia és utóda, atyja nyomdokán Lengyelországhoz csatlakozott, s meghódolt Zsigmond Ágostnak, kivel szövetségre lépett (1569 október 2) mindennemű ellenség ellen. Lengyelország iránti túlságos barátsága, a benszülött bojárok mellőzése, a mennyiben lengyel nemesekkel környezte magát s rájok ruházta az országos tisztségeket, fölidézte a közvélemény haragját, valamint a porta neheztelését. Ezt fölhasználta IV. István egyik természetes fia, Örmény János (anyja örmény volt), ki kalandos élet után Konstantinápolyban mint ékszerész telepedett meg s pénzzel kivitte, hogy a porta Bogdánt letette és helyére őt nevezte ki.
Örmény I. János (1572–1574) legyőzte a lengyel segélylyel védekező Bogdánt s Lengyelországba szorította. Mindazáltal alkudozni kezdett Lengyelországgal, melynek felsőségét Pokuczia átengedése esetén hajlandó volt elismerni. De a portán gyanúba keveredett, s midőn megtagadta a hűbéradó fölemelését, elcsapták. Több izben megverte ugyan a török hadat, de egyik csatában maga is elesett.
Sánta V. Péterrel (1574–1579; 1582–1591) ismét Rares Péternek egy ivadéka lett vajda. De Örmény János féltestvérei ellene támadtak, s gyöngesége miatt a porta letette. Így Szassul II. Jánosnak (1579–1582), Rares Péter természetes fiának kényszerűlt az uralmat átengedni. Jánost viszont Lengyelország iránti ellenséges érzelmei buktatták meg. Erre ismét Péter lett vajdává, de csupán a török adónak tetemes emelése árán. Másodszori uralkodása alatt építteté Mogila György, radautzi püspök, később metropolita és testvére Jeremiás, a későbbi vajda, a suczawitzai zárdát Radautz mellett (1582). Halála előtt Péter vagyonának egy részét a dragomirnai (Suczawa mellett) zárda építésére áldozta; az építést Krimka Anasztáz metropolita fejezte be. A suczawai érseki templomban, melyen némi javítást végeztetett, egy falfestmény (a fülkében, hol Novi Szent János ereklyéi vannak) Pétert és családját ábrázolja III. Bogdán és IV. István alapítókkal együtt. A kereskedelem előmozdítására Péter 1588-ban kereskedelmi szerződést kötött Erzsébet angol királynővel; a lembergi kereskedőkkel való kereskedelmi érintkezésre Szepeniczet rendelte piaczúl. Az üzleti forgalom élénkűlésének főleg a kereskedelmi tekintetben még mindig virágzó Suczawa vette hasznát. Mikor Péter meglehetősen gazdag jövedelmei mellett sem teljesité kötelezettségeit a porta iránt, mely a hűbéradó további emelését (e mellett rendkivűli adót, állítólag 200.000 aranyat) követelte, önként leköszönt s Ausztriába vonúlt, hol 1594-ben Bozenben meghalt. Fiát, Istvánt, Rudolf király vette oltalmába; gondoskodott neveléséről, de az ifjú hamar követte atyját a halálban.
Sánta V. Péter a moldvai krónikák szerint szelíd és jótékony ember volt. Lemondásával a fejedelmi szék valósággal kótyavetyére kerűlt. Egész sereg pályázó jelentkezett, kik az előbbi vajdák ivadékainak adták ki magukat, s a trónért nagy összegeket ajánlottak a portának. Legtöbbet igért Áron, ki Lapusnean IV. Sándor (törvénytelen) fiának adta ki magát, s kit a konstantinápolyi angol ügyvivő is támogatott. Egy millió tallérral, melyet konstantinápolyi tőkepénzesektől szerzett s a szultán és főemberei közt osztott szét, valamint az angol ügyvivő támogatásával megszerzé a vajdaságot azon kötetezettséggel, hogy a 15.000 arany rendes hűbéradón felűl rendkivűli adókép ennek kétszeresét-háromszorosát fogja évenként fizetni.
Zsarnok Áron (1591–1595) szokatlan zsaroláshoz kényszerűlt folyamodni, hogy a porta és konstantinápolyi hitelezői iránti kötelezettségeit teljesíthesse. Ezzel gyűlöletessé lett országában, honnan több izben panaszt emeltek ellene a portán. Egy részt e panaszok miatt, más részt mert rendetlenűl fizette az adót, már egy év múlva csakugyan letették, mire Péter trónkövetelő, állítólag szintén Lapusnean Sándor fia (a porta nem ismerte el annak) választatott vajdává. De a hitelezők Áron érdekében dolgoztak a portán s még ugyanazon évben (1592) vissza is helyeztették oly föltétellel, hogy Bender terűletét a Dnieszter mellett a szultánnak engedi át. Áron, mikor a trónt visszanyerte, kegyetlen boszút állt ellenségein. Azután csakhamar elpártolt a töröktől s ahhoz a keresztény szövetséghez csatlakozott, melyet II. Rudolf császár és magyar király VIII. Kelemen pápa közbenjárására Törökország ellen alakított.
A török háború kitörése után, 1593 novemberben a pápa követet küldött az erdélyi fejedelemhez, a moldvai és havasalföldi vajdákhoz, hogy a portától való elszakadásra bírja őket. Ugyanekkor a felső-magyarországi német tábornokok is érintkezésbe léptek Áronnal. Ez kész volt Rudolfhoz átállani s már 1594 februári leveleiben, melyeket e tábornokokhoz és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemhez intézett, a keresztények közös működésének szükségét fejtegette. Kész volt egész népével támogatni a szövetséget s ebbeli ajánlatát Mátyás főherczeg, Magyarországban a császári hadak fővezére, a legkedvezőbben fogadta. A főherczeg tanácsára Rudolf márcziusban ügynökét, ragusai Marini Jánost küldte az erdélyi fejedelemhez, a moldvai és havasalföldi vajdákhoz, hogy a szövetség ügyében tárgyaljon velük. Marini 1594 augusztus 16-án kötötte meg Jászvásárban Áronnal a szövetséget, mely Moldvát „a római birodalomba kebelezte” s a vajdát a császár védelme alá helyezte. November 5-én (ó-naptár szerint) Bukarestben Áron, Mihály havasalföldi vajda és Báthory Zsigmond közt is szövetség létesűlt, melyben mindhárman elszakadtak a portától s közös cselekvésre egyesűltek ellene.
Az ellenségeskedések egyszerre kezdődtek Moldvában és Havasalföldön s november 13-án éjjel Jászvásárban és Bukarestben az összes ott levő törököket agyonverték. Erre a két vajda erdélyi hadak segítségével támadólag lépett föl; a Duna jobb partján több város fölprédáltatott, fölgyújtatott s kisebb török csapatok több izben megverettek.
Erdélyi, hadak szabadították föl Moldvát és Havasalföldet, melyeket Báthory Zsigmond immár a saját főuralma alá helyezett. Fölvette az „Erdély, Moldva és Havasalföld s a római szent birodalom fejedelme” czímet s 1595 január 28-án a két vajdaság nevében is szövetkezett Rudolf királylyal. Áron, ki már előbb a császár védnöksége alá helyezkedett, nem akarta a szintén császári felsőbbség alatt álló erdélyi fejedelmet fő uránuk elismerni s a törökhöz kezdett szítani. Erre Báthory Zsigmond május elején elfogatta s Erdélybe vitette, hol fogságban halt meg (1597). (Ő vele végződik azon vajdák sora, kik mint fejedelmi fattyú szülöttek, vagy azok leszármazói még a régi uralkodó családhoz tartoztak.
Áron helyébe Reswan István hetman lett erdélyi felsőbbség alatt vajda, ki 1595 június 3-án Zsigmonddal szerződést kötött, melyben meghódolt neki. Mindez események megadták Lengyelországnak az alkalmat, hogy újra érvényt szerezzen felsőbbségi követeléseinek. Augusztusban, midőn István Havasalföldön Mihály mellett küzdött a törökkel, lengyel csapatok nyomúltak Moldvába, hogy lengyel felsőbbség alatt Mogila Jánost tegyék vajdává. István erdélyi hadakkal sietett eléjök, de Suczawa mellett megverték s fejét vették (1595 deczember).

Mogila Jeremiás moldvai vajda; a suczawitzai zárdában levő hímzett sírtakaró után.
Fényképi fölvétel másolata.
Mogila Jeremiás (1595–1607) Suczawába tette át székhelyét; mert e városban Lengyelország közelsége miatt biztosabbnak étezte magát s mert testvére, György metropolita is ott székelt. 1595 augusztus 27-én tette le mint Lengyelország hűbérese a hűségesküt s lengyel közbenjárásra a szultán is elismerte vajdának. Ezzel Moldva a porta irányában régi viszonyába helyezkedett vissza, melyből kis időre Mihály havasalföldi vajda szabadította föl.
Vitéz Mihály 1594-ben Áronnal és Báthory Zsigmonddal kötött szövetségében, valamint az 1598 január 28-án Rudolf király és Báthory Zsigmond közötti szerződés által, mely Moldvát és Havasalföldet is magában foglalta, csatlakozott a keresztény szövetséghez. A fölszabadító háborúban, melyet a török ellen erdélyi segélylyel diadalmasan viselt, a szövetség egyik támaszának bizonyúlt. Mikor Zsigmond 1598-ban Erdélyt Rudolfnak engedte át, Mihály június 9-én nyári székhelyén, Tergovistyében a király meghatalmazottaival szerződést kötött s Rudolfnak mint védnökének hűséget esküdött. E szerződésben arra kötelezi magát, hogy hadakozni fog a török s más ellenség ellen Moldvában, Erdélyben s Magyarország többi részeiben; Rudolf viszont zsoldot fizet neki 5.000 katona eltartására, ezenkivűl további 5.000 embert Mihály kivánságához képest vagy maga állít és tart el, vagy pedig zsolddal fog ellátni. E szerződés alapján Mihály Moldva ügyeibe akart avatkozni. De mielőtt szándékát valósíthatta, a körűlmények Erdélybe szólították.
Az állhatatlan Zsigmond megbánta lemondását s 1598 augusztusban visszaült Erdély trónjára. De már 1599 márczius 30-án megint leköszönt, ezúttal unokatestvére, Báthory Endre bibornok javára. Ezt Rudolf nem akarta elismerni, s Mihály ajánlkozott, hogy kiűzi Erdélyből. Aztán, még mielőtt a habozó Rudolf válaszát megkapta volna, betört Erdélybe s Báthory Endrét Sellemberknél (1599 okt. 28) megverte. Csapatai elárasztották az országot, melynek kormányzatát Mihály a császári helytartó szerény czímével, tényleg azonban mint korlátlan uralkodó vezette.
Erdélyből Mihály 1600 májusban tette meg rég tervezett betörését Moldvába s ellenállás nélkül ért Suczawa, Jeremiás székvárosa alá. Mikor itt az ellenséges hadak szemben álltak egymással, a moldvaiak Mihályhoz pártoltak át. Jeremiás a lengyel segélyhadakkal meghátrált, de a Dnieszternél megveretett, mire Chotin várába zárkózott. E határvár kivételével az egész ország a győztes Mihály kezére jutott, ki Suczawában Moldva vajdává kenette föl magát s onnan értesítette Rudolfot Moldva meghódításáról. Saját tisztviselőire bízva a kormányzatot, még júniusban Erdélybe sietett.
Itt Báthory Zsigmondot hívei ismét vissza igyekeztek helyezni trónjára. Szeptember elején már egész Erdély fölkelt. Basta György császári tábornok Felső-Magyarországból a fölkelő erdélyiek segélyére sietett s velők szeptember 18-án Miriszlónál, a Maros mentén teljesen tönkre verte Mihályt, ki a határszélre menekűlt. E közben a lengyelek október elején Moldvába nyomúltak, hogy Jeremiást visszahelyezzék. Mihály kapitányai nem mertek ellentállani és Suczawában őrséget hagyva, kivonúltak az országból. Mikor Suczawa is megadta magát, Jeremiás ismét urává lett Moldvának. Erre a lengyelek Havasalföldre nyomúltak, hol október 20-án megverték Mihály hadait s Jeremiás testvérét, Mogila Simont tették meg lengyel oltalom alatt vajdává. Mihály összes hódításait, sőt saját vajdaságát is elvesztve s mindenfelől ellenségtől környezve, ismét Rudolfhoz folyamodott, ki csak hosszú késedelem után bocsátotta maga elé Prágában. Időközben 1601 februárban az erdélyiek megint visszahelyezték Báthory Zsigmondot. Ez esemény arra bírta a császárt, hogy Mihálynak pénzt adjon hadak fogadására, melyekkel Erdély visszaszerzésében közreműködjék. Basta és Mihály egyesűlt hadai Erdélybe nyomúltak s Goroszlónál (augusztus 3) megverték Báthory Zsigmondot, ki a moldvai határra menekűlt. A két győztes vezér azonban ismét meghasonlott. Bastát a versenytársa elleni gyűlölet arra indította, hogy gyilkos fegyverhez nyúljon. Mihályt a Torda melletti táborban saját sátorában megölette (1601 aug. 19.) Mihály volt az utolsó vajda, a ki Moldvában Habsburg főuralom alatt uralkodott. Mogila Jeremiás lengyel védelem és török felsőbbség alatt folytatta a kormányzást. Utóbb a suczawitzai zárdában temették el (1607), melyet testvérével, Györgygyel együtt építtetett. A zárda-templom fali festményei közt megvan arczképe családjáéval együtt. Ő és családja is sok drágaságot adományozott a zárdának, köztük egy művészileg hímzett sírtakarót, arczképével.
Jeremiás utódai 1634-ig leginkább a Mogila családból kerűltek ki s a trónviszályok és gyakori vajdaváltozások többször adtak lengyelnek és töröknek alkalmat, hogy az ország belügyeibe avatkozzanak. Ellenben a Habsburg politikát a harmincz éves háború elterelte Keletről s midőn később ismét kitört a török háború, Moldva már teljesen kikerűlt a Habsburg befolyás alól, s nyitva állt Oroszország előtt.
Suczawa, melyet Jeremiás ismét vajdai székhelylyé tett, ez állását már Jeremiás utódai alatt elveszté, kik Jászvásárban laktak. 1630-ban a suczawai érsekség is oda helyeztetett át. A régi székváros várával azonban még egy ideig második főváros maradt. Még a XVII. század végén is annak tartották s veszély esetén menedékűl szolgált a vajda családjának. Suczawa mellett ez időben Bukovinában még Czernowitz fejedelmi város és Radautz, a püspöki székhely vált ki. Ez időbe esik a solkai (Radautz mellett) zárda alapítása, melyet Tomsa István kezdett építeni (1615), de csak később, másodszori uralkodása idején (1623) készűlt el.
Lupul Vazulban (1634–1653) még egy derék vajdája támadt Moldvának. Aránylag hosszú uralkadását főleg a szellemi műveltség fejlesztése tűnteti ki. E tekintetben fontos dolog volt az, hogy az oláh nyelvet tette az addigi egyházi-szláv helyére az egyházi és állami életben. Ezzel kapcsolatban egyházi könyvek fordíttattak oláhra s terjesztésökre Jászvásárban nyomda alapíttatott. Ekkor kapta az ország első nyomatott törvénykönyvét (Pravilele împeratesti, Jászvásár 1646), mely a régi szokásjog alapján készűlt. A nemzeti nyelv ápolásával a püspöki és zárdaiskolák is lendűletet vettek s terjesztették a közműveltséget. A Jászvásárban alapított felsőbb (görög-latin) iskola Bukovinában is elősegítette a nagyobb műveltség terjedését. Vazul uralkodása alatt működtek Varlaam metropolita és egyházi író, valamint Ureche Gergely történetíró, kik a vajda legkiválóbb tanácsadói és művelődési törekvéseinek támaszai voltak. Ureche krónikája, mely Moldva régibb, szláv évkönyvei és krónikái alapján készűlt, az országnak első oláh nyelven írt története.
Kevésbbé volt szerencsés Lupul Vazul külpolitikájában. A portával és Lengyelországgal a leggondosabban ápolta a jó viszonyt. A lengyelek hű ragaszkodását a honfiúsítás kitűntetésével jutalmazták. Lengyelországra s a portára támaszkodva Havasalföldét igyekezett megszerezni. Vitéz Mihály az a kisérlete lebegett előtte, hogy Moldva, Havasalföld és Erdély egyesíttessék, csakhogy az eszmét nem Lengyel- és Törökország ellenére akarta valósítani. Ellenkezőleg gazdag és gyakori ajándékaival, melyek nagyon túlhaladták az ország teherbíró képességét; igyekezett a porta jó akaratát megnyerni. Csakhogy a hosszadalmas háború, melyet Baszaraba Máté havasalföldi vajda ellen indított, rá nézve szerencsétlenűl folyt. Máté az erdélyi fejedelem segítségével visszaverte támadásait s végűl magát is megbuktatta.
Vazul külső összeköttetései közűl Bukovina szempontjából még Chmelnitzki Bogdán kozák hetmanhoz való viszonya érdemel figyelmet. Ez fia, Timót számára megkérte Vazul leányának, Ruxandának kezét, kit I. Rákóczy György ifjabb fiával, Zsigmonddal óhajtott volna összeházasítani s kinek a lengyel urak közt is akadtak kérői. Chmelnitzki tagadó választ kapván, kozákjaival és tatáraival Moldvába tört s rabolva nyomúlt Suczawáig (1650), hová a vajda családja menekűlt. Vazul végre is kénytelen volt leányát Timótnak adni (1652).
Ez összeköttetést II. Rákóczy György alkalmúl használta, hogy Vazult bepanaszolja a portán s letételét sürgesse. Állítása szerint a vajda azon fáradozott, hogy a kozákokat a lengyelekkel kibékítse s azután mindkettejök segítségével a tatár és a török ellen törjön s mint független uralkodd Havasalföldet és Erdélyt is magához ragadja. Rákóczy és Máté vajda a veszélylyel szemben, melylyel Vazul fenyegette őket, véd- és daczszövetségre léptek ellene. 1653 tavaszán erdélyi és oláh hadak törtek Moldvába. Vazulnak a kozákokhoz kelle futnia, míg családja a suczawai várba menekűlt. Az ellenséges hadak István György nagy-logothetot választották vajdává, kit azonban Vazul, mikor kozák segítséggel visszatért, kivert az országból, s aztán Havasalfölde ellen nyomúlt, hol azonban sulyosan megverték.
E közben Rákóczy ismét a portához fordúlt s elmondotta, hogy Vazul a császárral akar a török ellen szövetkezni, s hogy a lengyel és kozák is csatlakozni készűl hozzájok, sőt Magyarországon már gyűjtik azon császári hadat, mely vele egyesűlten megtámadja a törököt. E jelentés, melynek volt némi alapja, mert Vazul tényleg érintkezett a bécsi udvarral, megtette hatását. 1653 július 29-én a török elcsapta Vazult s helybenhagyta István megválasztását.

Tomsa István moldvai vajda pecsétje (1615).
Siegl Károlytól
István erdélyi és oláh haddal indúlt trónja birtokba vételére. A megvert Vazul Chotin várába húzódott, hogy ott a kozák és tatár segélyét bevárja; veje Timót a vajda családjával Suczawa várába vonúlt, hol három havi ostromot állott ki. Rákóczy kivánságára a lengyelek, kik Chmelnitzkivel épen viszályban voltak, szintén az ostromlók segítségére mentek. Mikor Timótot egy lengyel golyó megölte, Suczawa vára 1653 október 9-én megadta magát. A kozákok eltávoztak s Vazul családja, valamint a várban fölhalmozott kincse a győztesek kezébe jutott. Mikor Vazul újonnan fogadott seregével Suczawa segítségére sietett, már minden oda volt. Gyanútlan engedett a tatár khán meghívásának, ki segélyhaddal látta el, most azonban elfogatta s Konstantinápolyba küldte, hol a Hét-toronyban halt meg.
Vazul kozák segélyhadai az országban tartózkodásuk idején kirabolták a Bukovinában levő dragomirnai, humori és putnai zárdákat. Különösen a putnai zárdát, melyet alapítója, Nagy István, dúsan ellátott s melynek ólomfedeléből Timót golyókat öntetett, dúlták föl s fosztották ki oly embertelenűl, hogy a templomot később újra kellett építeni, de ez alakjában nem lett oly művészi, mint egykor volt.
Bukovinának Lupul Vazul az utolsó moldvai vajdája, kinek uralkodása nagyobb fontosságú volt. Ez után a zűrzavaros kormányváltozások s rohamos politikai hanyatlás kora következett. A török kényuralom mellett a lengyel befolyás érvényesűlt hatalmasabban, míg a karloviczi béke után az emelkedő orosz hatalom ki nem szorította.
Az 1672–1699-ki török-lengyel háborúk folyamán az ország sokat szenvedett a lengyel és a török csapatoktól, melyek gyakrabban átvonúltak rajta s részben megszállották. A vajdák a törököt kényszerűltek hadaikkal segíteni, s midőn Petriczeiku István vajda (a Szereth melletti Szent Onufrius zárda-templom alapítója) 1673-ban a lengyelekhez pártolt át, a török azért rettenetes boszút állt. A lengyelek, kik Moldvába benyomúltak s úgy bántak vele, mint török terűlettel, szintén sokat pusztították. Suczawa, mely a hosszú küzdelmekben utóljára jelentkezik fontos erődített helyképen, 1675-ben, mikor a lengyelek, kik két évig birtokban tartották, eltávoztak belőle, tűzvész áldozata lett.
A źuravnói béke, mely 1676-ban köttetett, nem hozta meg a kivánt nyugalmat az országnak, mert a porta ekkor Ukrajna miatt Oroszországgal keveredett háborúba. Moldvának is ki kellett állítania hadait, s a vajda vette át a tartomány meghódított részének kormányzatát, a mi nagy terhet rótt Moldvára. Bécs ostromakor (1683) a moldvai hadak Duka vajda alatt szintén a török táborban küzdöttek.
Az új háborúban megint megkezdődtek a török-lengyel harczok Moldvában. A Lengyelországba menekűlt Petriczeiku István lengyel segítséggel visszatért, megszállta Suczawát s Jászvásárig nyomúlt; de csakhamar újra futnia kellett. A török-lengyel háború színhelye 1685-ben leginkább a Dnieszter vidéke és Bukovina volt. A következő évben maga Sobieski János király nyomúlt be Moldvába, hogy végleg meghódítsa, miben a Magyarországon működő császári seregnek is segítenie kellett volna. Útját ismét Bukovinán át vette és Suczawát a lengyel hadak újra megszállták. Augusztus 16-án Sobieski bevonúlt Jászvásárba, hol a metropolita s a bojárok hódolatát fogadta, míg Kantemir Konstantin vajda délnek húzódott vissza. A király azután a Dunáig nyomúlt, hogy a várt császári haddal egyesűljön. Ez azonban nem érkezett meg s így Sobieski szeptemberben Bukovinán át visszavonúlt. Vele ment Dositheu metropolita s magával vitte az érsekség sok kincsét és oklevelét, valamint Novi Szent János ereklyéit (1686), melyeket Źolkievben helyezett el; Suczawa városa ezeket II. József alatt szerzé vissza. Suczawában és Felső-Moldva más erődített helyein Sobieski őrségeket hagyott, melyeket 1688-ban és 1691-ben, mikor megint az országba ment, megszaporított. Czernowitz és a czernowitzi kerűlet más helyei, valamint Kimpolung is kapott őrséget. Ekképen egész Bukovinát, Chotint és Neamtzot is megszállták a lengyelek és csak a karloviczi béke (1699) után hagyták oda.
A béketárgyalásokban Lengyelország Moldva és Havasalföld átengedését követelte s Moldvát illetőleg azzal érvelt, hogy megszállotta az országot, mely meg is hódolt neki. Császári részről azonban határozottan ellenezték e kivánságot, s Lengyelország azt sem bírta kivinni, hogy legalább megszállott részét, melyhez Bukovina tartozott, megtarthassa. A karloviczi béke azon föltétele, mely szerint a lengyelek Moldvát tartoznak odahagyni, a Moldvára irányúló követelésekről való nemzetközi lemondást jelenti.
Ellenben Erdélyt a Habsburg család e békekötésben végleg visszaszerzé. Erdélyből pedig könnyű lett volna Moldvában a Habsburgok befolyását helyreállítani s öregbíteni. De az emelkedő orosz befolyás ebben megakadályozta a bécsi politikát. Oroszország már a karloviczi béketárgyalásokat alkalmúl használta, hogy a török birodalom keleti keresztényeinek védnökeképen viselkedjék. Ez álláspontjához a portával később kötött külön békében is ragaszkodott. Ennek hatása már az 1711-ki orosz-török háborúban nyilvánúlt.
Az oroszok már a háború kitörése előtt 1709-ben, mikor XII. Károly svéd királyt a pultavai csatában megverték s a moldvai terűletre menekűlt svédeket üldözték, Rakowitza Mihály vajdával egyetértésben érkeztek – ez úttal először – az országba. Lengyel földről hatoltak Bukovinába s a Czernowitzig és vidékeig hátráló svédeket megverték. Mikor e miatt XII. Károly ösztönzésére a szultán hadat üzent a czárnak, Kantemir Demeter, ki épen akkor lett vajda, az oroszokhoz csatlakozott. Nagy Péter czár 1711 ápril 13-án Demeterrel szerződést kötött, melyben ez utóbbi orosz védelem alá helyezkedett s kötelezte magát, hogy hadaival a török ellen harczol. Az egyesség, mely czéljáúl Moldva s a többi keresztények fölszabadítását tüzte ki, Kantemir nemzetségének biztosítja a régi kiterjedésű Moldva (bele értve a Törökországba kebelezett beszarábiai részeket) birtokát mint örökös fejedelemséget orosz védelem alatt mindaddig, míg a vajda el nem szakad az orthodox egyháztól s hűtlenné nem válik a czár irányában.
Csakhogy e tervekből semmi sem lett, mert az oroszok a Pruth mellett vereséget szenvedtek, s Kantemirnak Oroszországba kellett futnia. Ekkor állt be a moldvai történet legszerencsétlenebb korszaka, a fanarioták uralkodása.
Kantemir elpártolása arra bírta a portát, hogy többé ne benszülött vajdát állítson az ország élére. A vajdai szék immár leginkább a Fanarban, Konstantinápoly egyik külvárosában lakó görögöknek adományoztatott, kik roppant pénzt igértek érte s kiket merő önkény szerint mindúntalan változtattak. Az évi adón kivűl, mely akkor a köteles ajándékokkal együtt 200.000 tallérnál többre rúgott, minden kinevezésért rend szerint még legalább 100.000 tallért, néha többet fizettek. Így a gyakori vajdaváltozás a portának dús jövedelmi forrást nyitott, ellenben az országot a vajdai szék bérlői legdurvább zsarolásainak tette ki.
III. Károly király török háborúiban, melyek a passzaroviczi (1718) és a belgrádi (1739) békével végződtek, valamint az 1736–1739-ki orosz-török harczokban Bukovina is hadműveletek színhelye volt.
Mikor a császári csapatok Havasalföldön, hol a lakosság hozzájok állt, első hadi sikereiket aratták, néhány moldvai bojár Erdélylyel határos kerűleteivel császári védelem alá helyezkedett. Erre 1716/7 telén egy százados vezetése alatt császári csapatok nyomúltak Kimpolungnál Moldvába s a császárpárti bojárok támogatásával egész Jászvásárig hatoltak, de visszaverettek. Ekkor (a harmad izben kinevezett) Rakowitza Mihály vajda tatár segélyhaddal 1717 augusztusban Kimpolungon át betört Erdélybe; e betörés emlékét őrzi az úgy nevezett tatáremlék Vámánál. A betörést megboszúlandó Stainville tábornok még ez évben Moldvába nyomult s hadi sarcz fizetésére kényszeríté a vajdát. A lakosság tetemes része a császáriakhoz csatlakozott.
Moldva és Havasalföld népe e háború folyamán több ízben kérte a bécsi udvart, szabadítsa föl a török és fanariota uralom alól. De ez óhajtás többszöri bíztatás és a császári fegyverek győzelmei daczára sem teljesűlt. A passzaroviczi béketárgyalásokban a császári meghatalmazottak a két fejedelemség átengedését követelték ugyan, de végűl megelégedtek az úgy nevezett Kis-Oláhországgal. Így a lakosság bizalma mindinkább elfordúlt Ausztriától s Oroszországot kezdte fölszabadítójának tekinteni.
Ez már az 1737–1739-ki háborúban kitűnt. Midőn az osztrák csapatok Moldvába és Havasalföldre benyomúltak, a hangúlat Ausztria iránt már kevésbbé volt kedvező, mint az előbbi háborúban. A vajda s a nép irányadó része mindkét fejedelemségben orosz érzelmű volt. Ezt a passzaroviczi béke mellett főleg az a magatartás okozta, melyet az osztrák politika a niemirovi kongresszuson (1737) a fejedelemségek irányában követett. A császár megbizottai azt követelték, hogy Havasalföldön a Dimbowitza legyen a határ, Moldva meg a Pruthig engedtessék át Ausztriának. Ez az illető terűletek szétosztását jelentette volna. Ez ellen azonban az oroszok tiltakoztak s azt kivánták, hogy Moldva és Oláhország orosz védnökség alatt független fejedelemségek legyenek. A két hatalom közötti ellentét egész ridegségében ekkor nyilvánúlt először. A háború, melyet Ausztria Oroszországgal szövetkezve indított, a szövetséges felekre nagyon egyenetlenűl végződött. Ausztriának a szerencsétlen belgrádi békében le kellett mondania Kis-Oláhországról és sok egyébről, ellenben Oroszország csak hasznot húzott a háborúból.
A háború elején az ojtozi szoroson és Kimpolungon át osztrák csapatok nyomúltak az országba, de nem tarthatták magukat, hanem a határ őrzésére s alkalmilag portyázásra kellett szorítkozniok. Összehasonlíthatatlanul több sikerrel működtek az oroszok 1739-ben. Münnich tábornagy Bukovinában kelt át a Dnieszteren s augusztus 28-án Stawczánál döntő csapást mért a törökökre, kik egész Benderig visszavonúltak. Két nappal később Chotin vára adta meg magát. Münnich erre ellenállás nélkül Jászvásárig nyomúlt s ott fogadta szeptember 16-án a bojárok és a püspökök hódolatát. A meghódolás föltételei kimondják; hogy az orosz védelem alá helyezkedő fejedelemségben sem oroszok, sem görögök, sem más idegenek nem viselhetnek közhivatalt.
Mikor azonban Ausztria hirtelen megkötötte a belgrádi békét, ezzel egyszersmind az oroszoknak Moldva megszerzésére irányúló terveit is meghiusította. Oroszország kénytelen volt a szultánnal egyezségre lépni, melynek alapján Moldvát oda kellett hagynia. Az ország továbbra is török uralom alatt maradt.
Az 1768–1774-ki háború megint Bukovinába hozta a muszkát. Galiczin herczeg, kinek Chotin megvételére 1768 márcziusban tett első kisérlete meghiusúlt, a fő sereggel 1769 július elején másodszor átkelt a Dnieszteren s a bukovinai erdőt (a Dnieszter és a Pruth között) megkerűlve Czernowitz alatt Chotin várához nyomúlt, hol a török sereg háta mögött jelent meg. A chotini táborba csakhamar moldvai küldöttség érkezett, mely az oroszokat szabadítókúl üdvözölte s orosz védelembe ajánlá az országot. Chotin bevétele után az oroszok ünnepélyesen bevonúltak Jászvásárba, hol báró Elmpt főparancsnok szeptember 26-án és 27-én (ó-naptár szerint) fogadta a lakosság hódolatát s II. Katalin czárnő nevében birtokba vette az országot. Ugyanez történt Havasalföldén, mihelyt az orosz hadak Bukarestet megszállották. 1770 áprilban a két fejedelemség küldöttsége magának a czárnőnek hódolt meg. Minthogy a passzaroviczi béke óta az Ausztriába vetett remények nem teljesűltek, a lakosság megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egyedűl Oroszország szabadíthatja föl a török járom alól.
Az oroszok az öt évi megszállás idején, melynek a kucsuk-kainardsii béle (1774 július 21) vetett véget, Bukovinában pénzverő műhelyt állítottak s vezetését báró Gartenberg-Sadagurski Péterre bízták. Az 1771–1774-ki években ott vert rézpénznek 15 fajtája ismeretes. Az oroszon kivűl Moldva-Oláhország egyesített czímere, vagy csak Oláhországé volt rajtok látható, orosz körírattal. E pénzverő helyen Czernowitz közelében a mesteremberekből és iparosokból telep alakúlt, mely vezetője után Sadagóra nevet kapott.
Ausztriának Moldvára és Oláhországra írányúló követeléseit, melyek a magyar korona egykori fő uralmában gyökereztek, valamint a monarchia életérdekeit az orosz megszállás a legérzékenyebben csorbította. Ausztriának az volt tehát föladata, hogy az érdekköréből s egyszersmind történeti jogköveteléseiből kivont dunai fejedelemségeket megmentse az orosz birodalomba való beolvasztástól. Főleg az osztrák politika műve, hogy a porta a kucsukkainardsii békében visszakapta a két fejedelemséget. Ezek a körűlmények vezettek Bukovina megszerzésére, melylyel az említett jogkövetelések történeti megoldást nyertek.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT