Az Ausztriához való kapcsolás. Polek Jánostól, fordította Acsády Ignácz
Az Ausztriához való kapcsolás.
Polek Jánostól, fordította Acsády Ignácz
Polek Jánostól, fordította Acsády Ignácz
A bécsi udvar, hogy birtokterűletét megóvja, valamint hogy Kelet-Európa politikai egyensulyát föntartsa, kevéssel az orosz-török háború kitörése után katonai őrvonalat vont Moldva és Oláhország felé s nagy terűleteket megszállott, melyek egykor Erdélyhez tartoztak, de csellel, vagy erőszakkal elvétettek tőle. Ugyane czélból 1771 július 6-án a portával szerződést kötött, melyben a szultán Kis-Oláhország átengedését igéri, ha Ausztria, esetleg fegyveres erővel is, elfogadható békét eszközöl ki neki Oroszországtól.
E terűlet megszerzését Kaunitz államkanczellár akkor sem téveszté szem elől, mikor a háború további folyama, valamint Lengyelország fölosztása a helyzetet annyira megváltoztatta, hogy Ausztria nem teljesíthette többé elvállalt kötelezettségeit. Immár azt ajánlotta, hogy a bécsi udvar 5–6 milliót kináljon Kis-Oláhországért a portának, mely e pénzzel méltányosabb békeföltételeket vásárolhat Oroszországtól.
József császár azonban egész határozottan fölszólalt e terv ellen, mert Kis-Oláhországért ilyen pénzáldozatot hozni nem találta érdemesnek. Végűl is csak kelletlenűl nyugodott bele az államkanczellár javaslatába, mely azonban nem hajtatott végre. Meghiúsúlt az azon ultimátumon, melyet Oroszország 1773 márcziusban intézett a portához s melyben kijelentette, hogy a béketárgyalásokból a pénzbeli kárpótlás eszméje föltétlenűl kizárandó. Ekkor II. József császár más tervvel állt elő.
Azok a tapasztalatok, melyeket II. József erdélyi útja közben 1773 nyarán szerzett, még inkább megszilárdították azon nézetében, hogy Kis-Oláhországnak csekély értéke van. Ép oly értéktelennek tartotta az erdélyi őrvonal alakításakor megszállt oláh terűletet. Ellenben azt találta, hogy a török terűlet egy másik foszlánya, Moldvaország éjszaki sarka, vagyis a mai Bukovina, nemcsak alkalmas határkikerekítés lenne, hanem kivált katonai tekintetben kivánatos összeköttetésűl is szolgálna Erdély és az újonnan szerzett Galiczia közt. Ez a terűlet – írta anyjának 1773 június 19-én Szász-Régenből – legalább ér annyit, mint Kis-Oláhország, s az Erdélybe kebelezett oláh terűletek visszaadása fejében kétségkivűl megkaphatni a portától. Kérte tehát, hogy Kaunitz herczeg foglalkozzék a kérdéssel.
A császár nem maradt a terv megpendítésénél, hanem szokott buzgalmával dolgozni is kezdett annak megvalósításán. Még Radnából Felső-Moldvába küldte egy tiszttel és két altiszttel báró Enzenberg Károlyt, a második oláh gyalogezred ezredesét. A következő öt pontra nézve kellett tájékozást hozniok lehetséges lesz-e ott jó országútat építeni Erdélyből Galicziába; milyen terűletet kellene birtokba venni, hogy könnyen védhető határvonalat nyerjünk; milyen a megszállandó terűlet természete, minő értéke lesz a monarchiára nézve, s végűl hogyan fogja a lakosság az uralomváltozást fogadni?
További útjában, azon a nagy kerűlőn, melyet tenni kellett, hogy Kelet-Galicziába jusson, a császár bizonyára gyakran megemlékezhetett tervéről. A Galiczia és Bukovina közti határon, Szniatyn városkában kapta meg 1773 augusztus 10-én kiküldötteinek jelentését, mely minden tekintetben megfelelt várakozásainak. Az illető moldvai földdarab megszerzése – jelenti Enzenberg – nem csupán az Erdélyben és Kelet-Galicziában állomásozó csapatok számára teremtené meg a legjobb összeköttetést, hanem a két tartományt oldalt is biztosítaná. Előmozdítaná a kereskedelem lendűletét is, mert az árúczikkek, melyek Törökországból Jászvásáron át szállíttatnak Ukrajnába és Podoliába, Bukaresten, Brassón, Beszterczén, Czernowitzon és Szniatynon át vennék útjokat. A mi végűl a lakosok érzelmeit illeti, a parasztok, kik sulyos iga alatt nyögnek, azonnal Ausztria mellett nyilatkoznának; ellenben a nemesség és a papság eleinte félne, hogy az új uralom csorbítani fogja hatalmi körüket; de ők is hamar máskép gondolkodnának s örömmel csókolnák meg a Habsburgok igazságos kormánypálczáját.
Enzenberg jelentése alapján Mieg százados alatt nehány vezérkari tiszt bízatott meg a Galicziával, Magyarországgal és Erdélylyel határos terűlet térképészeti fölvételével. Mieg azt a részt vállalta el, melyet a Pruth és Dnieszter folyók és az úgy nevezett bukovinai erdő, vagyis a Chotintól éjszaknyugatra Czernowitz közeléig érő bükkös hegyhát zárnak közre. Erről 1773 szeptember 17-én habár csak vázlatos átnézeti térképet küldött a galicziai hadparancsnokságnak s egyszersmind hosszú jelentésben fejtegette, ép úgy mint Enzenberg tette, a terűlet megszerzésének hasznait.
Immár csak az volt hátra, hogy jogczímet találjanak, melynek alapján Moldva e részének átengedését követelni lehetne a portától. E föladat a történetben jártas bárd Seeger ezredesre hárúlt, ki 1773 deczemberben be is bizonyította, hogy a bukovinai erdőig s a Pruthig terjedő minden moldva terűlet, sőt ezenkivűl az is, mely délre feküdt a Czernowitztól Szerethnek s innen Borgónak menő hegyvonalig, egykor a most Ausztriához tartozó Galiczia és Lodomeria királyságok alkotó része volt.
Báró Splényi Gábor tábornok.
Hecht Vilmostól
Bármennyire ajánlotta Kaunitz herczeg annak idején Kis-Oláhország megszerzését, most teljes buzgalommal munkálkodott II. József császár tervének valósításán. De ő sem gondolt arra, hogy fegyverrel érjen czélt. Békés tárgyalások útján akarta a portát rábírni, hogy Ausztria javára lemondjon olyan terűletről, mely reá nézve csekély fontosságú, ellenben Ausztriára nézve nagyon értékes. Kaunitz is hajlandó volt volt Erdélynek az őrvonalba foglalt oláh terűletekre irányúló jogait föláldozni, ha a porta az Erdély és Galiczia összeköttetéséhez kellő terűletről lemond.
Mikor báró Thugut Ferencz, konstantinápolyi osztrák követ Kaunitztól az udvar e tervéről tájékozást nyert, egyenesen kimondotta, hogy ha nagyobb terűletet kivánnak, nem reméli, hogy annak átengedését barátságos úton kieszközölhetné a portától. E fölfogásához ragaszkodott, midőn Bécsből újra szóba hozták ezt az ügyet. Azt ajánlotta, pihentessék a dolgot legalább addig, mig elintézésére kedvező alkalom kinálkozik.
Thugut aggodalmai nem ingatták meg a császárt elhatározásában, sőt Mieg és Seeger jelentései jobban megszilárdították abban. E mellett Bécsben azt remélték, hogy az új és mérsékeltebb békeföltételek, melyeket a pétervári udvar 1773 deczemberben a portának tett, véget fognak vetni a hosszú háborúnak, mely esetben a török Ausztria irányában is előzékenyebb lesz. Így történt, hogy II. József 1774 január 4-én elrendelte, hogy a császári sasok kitűzését „Pokucziának újonnan megállapított határa mentén” akkorra halaszszák, mikor az orosz csapatok Moldva e részéből kivonúlnak, akkor azonban haladéktalanúl végrehajtsák s a kijelölt terűlet átengedését „határszabályozás név alatt” eszközöljék ki a portánál.
Csakhogy az események más folyamot vettek, mint Bécsben képzelték. 1774 január 24-én meghalt a békére hajló Musztafa szultán s utóda, Abdul Hamid, ridegen elutasította Oroszország ajánlatait. Thugut ekkor azt tanácsolta, hogy mindenek előtt a kivánt terűlet valóságos birtokába kell helyezkedni. A porta – írta február 3-án Kaunitznak – könnyebben elismeri a befejezett tényt, mint hogy önkényt engedjen át oly nagy terűletet. Ennélfogva a császár márczius 6-án azon hozzátétellel újította meg a sasok kitűzése tárgyában kiadott rendeletét, hogy Pokuczia és Moldva közt az addigi határjelző oszlopok eltávolításával a határ bizonytalanná tétessék, Mieg pedig mérje föl az egész terűletet s mihelyt a császári sasokat ki lehet tűzni, védelmökre némi katonaság menjen oda.
Áprilisban az orosz csapatok a Duna mentén új hadjáratra összpontosíttattak, s e végből Czernowitz és Suczawa vidékéről is távozni kezdtek. Ez arra ösztönzé Mieget, ki május elején akart munkájához fogni, hogy támogatásúl két huszárcsapatot kérjen, melyek lóavatás ürügye alatt Czernowitzban és Prevorodekben szállásoltassanak el. Noha e kivánság épen nem állt összhangban a császárnak 1774 január 4-ki és május 6-ki rendeleteivel, teljesítését József „a kitűzött szándék elérésére” alkalmasnak találta. Csak azt kell – mondá – Mieggel megértetni, hogy Moldva, míg ott orosz hadak állanak, a hadi jog szerint Oroszország által meghódított tartománynak tekintendő, hogy tehát az oroszok útjába nemcsak akadályt nem szabad emelni, hanem ellenkezőleg arra kell törekedni, hogy jó akaratuk megmaradjon; különösen a közelben parancsnokoló tisztet kell megnyerni, hogy ő is, csapatai is megengedjék a térképezést.
A két huszárcsapat, úgy látszik, még 1774 májusban bevonúlt Moldvába. Mindenesetre ezek voltak az első osztrák csapatok, melyek a mai Bukovina földjén tért foglalni igyekeztek. Az ország valóságos megszállásába az udvar a török-orosz béke után sem mert az oroszok beleegyezése nélkül fogni. De mivel még a kelet-galicziai határ tárgyában sem volt minden vitás kérdés elintézve, ekkor sem Pétervártt jelenté be szándékát, hanem csak gróf Rumjanzov tábornagygyal, az orosz hadak főparancsnokával próbált egyetértésre jutni. Ennek úgy adta elő a dolgot, hogy a csekély s magában véve értéktelen terűlet bekebelezésével nem akar egyebet, mint kedvező katonai állást foglalni Törökország ellen, a mi nem ellenkezik Oroszország érdekével. A fő dolgot az udvar maga fogja a portával elintézni úgy, hogy sem a tábornagyra, sem Oroszországra kár ez ügyből nem származhatik. Rumjanzov válasza nem sokáig késett. Már augusztus második felében tudták Bécsben, hogy nemcsak a pokucziai új határ megszállásába, hanem a császári sasok kitűzésébe is beleegyezett; emezzel azonban várni kellett, míg a tábornagy Jászvásárból távozik.
E közben osztrák részről minden előkészűletet megtettek a Moldvába való bevonúlásra. Három lovasezred és öt gyalogzászlóalj báró Splényi Gábor vezérőrnagy alatt parancsot kapott, hogy később megállapítandó időben Galicziából az új határőrvonalra indúljon. E csapatoknak a legszigorúbban meghagyták, hogy a bukovinai lakosság iránt barátságosan, az oroszok iránt udvariasan és szerényen viselkedjenek. Főhadiszállásúl Czernowitz jelöltetett ki.
Az első császári királyi csapatok 1774 augusztus 31 -én a helyi körűlményeket már jól ismerő Mieg őrnagy vezetése alatt Szniatynból, hol a főparancsnok tartózkodott, vonúltak át a határon s még az nap Czernowitzba érkeztek. Szeptember 2-án Szerethet és Suczawát, másnap a Moldva völgyében Kapukodruluit szállta meg. Minthogy minden fő őrségről nehány embert küldtek ki a fontosabb határpontokra, a Dniesztertől a Moldva vizéig három nap alatt meg volt alakítva az őrvonal, mely szeptember derekán 400 emberből állt.
Thugut szeptember 6-án és 20-án értesíttetett a történtekről. Azonnal erélyes eljárást ajánlott. A portát – jelenté október 3-án – sem a régibb jogkövetelések föltűntetésével, sem az Erdélyből elfoglalt oláh részek visszaadásával nem lehet a bukovinai kerűlet átengedésére bírni. Hosszú és meddő magyarázatok helyett először is teljesen birtokba kell venni egész Bukovinát, azután meg azon rövid nyilatkozatra kell szorítkozni, hogy nyomós okokból az Ausztriára szállt lengyel tartományok jogszerű alkotó részének tekintik a megszállott terűletet s azt szükség esetén fegyverrel is meg fogják védeni. Ennek következtében a császár október 27-én elrendelte, hogy nagyobb számú had szállja meg és biztosítsa Bukovinát, s ha a Galicziában állomásozó haderő e czélra nem elég, Magyarország legközelebb fekvő részeiből még hét ezredet küldjenek oda.
Báró Elrichshausen táborszernagy, Galiczia parancsnoka, e közben a kérdéses terűletet csaknem egészen megszállotta. Október 24-én Splényi tábornok is Czernowitzba érkezett. Összesen négy helyőrségi zászlóalj és egy huszárezred volt akkor Bukovinában. Novemberben még egy helyőrségi zászlóalj s egy második huszárezred érkezett oda. Elrichshausen e sereget minden eshetőségre elegendőnek találta. A császári sasok kitűzése is előbb megtörtént, mint várták, t. i. Rumjanzov beleegyezésével 1774 szeptember 16–19-én.
Az a hír, hogy az osztrákok bevonúltak Moldvába, Kostantinápolyban eleinte csak „megütközést” keltett, mely azonban külső izgatások következtében csakhamar elkeseredéssé fokozódott. Poroszország és Oroszország rosz szemmel nézték Ausztriának galicziai kikerekítését, s föllovalták a portát a bécsi udvar ellen. E czélra kivált Ghika moldvai vajdát használták eszközűl. Ez a kétkulacsos görög már mint portai tolmács, utóbb mint havasalföldi vajda (1768–1769) nagyon ellenségesen viselkedett Ausztria iránt; mint moldvai vajda (1774 október közepe óta) annál inkább az udvar szándékainak meghiúsításán működött, mert önérdeke ösztönözte rá, hogy országa terűletének csonkítását megakadályozza. Figyelmeztette a portát, mily kevéssé áll összhangban Bukovina birtokba vétele a bécsi udvar barátságos biztosításaival; kijelentette, hogy a kérdéses kerűlet termékenység dolgában túltesz Moldva összes többi vidékein; végűl nem riadt vissza attól a fenyegetéstől sem, hogy a moldvaiak, ha várakozásuk ellenére a szultán meg nem védi érdekeiket, idegen hatalomhoz fognak folyamodni.
E fenyegetés azonban a portát annyira fölháborította, hogy inkább gondolt a vakmerő hoszpodár megfenyítésére, mint Bukovina elvesztésére. Már első válasza ama nyilatkozatokra, melyeket Thugut a bécsi udvar nevében tett, nem épen elutasítólag hangzott, később meg olyan előzékenynek mutatkozott, hogy az internuntius azon alapon kérhette Bukovina átengedését, hogy egykor Pokucziához tartozott. 1775 márczius derekán már annyira haladtak a tárgyalások, hogy a porta elvileg jóvá hagyta, hogy Ausztria annyi moldvai terűletet kapjon, a mennyire a Galiczia és Erdély közötti összeköttetés létesítése czéljából szüksége van. Eleinte Ghika indítványára a határvonalat Erdélytől akarták Pokucziáig vonni; később azonban készek voltak azt Podoliának Ausztriára szállt részeig vezetni, de Chotin terűletének töröknek kellett maradnia. Végűl abban egyeztek meg, hogy vegyes bizottság állapítsa meg az új határvonalat s hogy a biztosok viszályba ne keveredjenek, általánosságban már a határhelységek is kijelöltettek. E megállapodások az 1745 május 7-én Konstantinápolyban aláírt egyezményben emelkedtek jogerőre. Ebben a porta az osztrák részről Havasalföld felé vont új erdélyi határt is elfogadta.
József császár nagy örömmel vette a tárgyalások befejezésének hírét, hisz Bukovina megszerzésének eszméje ő tőle indúlt ki. De nem feledkezett meg azokról, kik a terv kivitelében fáradhatatlanúl közreműködtek: Kaunitz államkanczellárról és Thugut internuntiusról. Sajátkezű levélben dicsérte meg Kaunitz „fáradhatatlan buzgalmát s ép oly óvatos, mint előre látó utasításait” s biztosította „igazi nagyrabecsűléséről és barátságos hálájáról”. Thugut érdemeit a Szent István-rend középkeresztjével jutalmazta.
A határ rendezésére az udvar báró Barkó Vincze altábornagyot, a porta Tahir aga építészeti felügyelőt nevezte ki. Tárgyalásaik 1775 szeptember derekán kezdődtek s eleinte olyan kedvezően folytak, hogy már október végén szabályozva volt az egész déli határ, valamint a keleti is Czernowkáig. Ausztria a konstantinápolyi egyezség ellenére Kandrenytől és Stulpikanytól délre, valamint a Suczawa és a Szereth folyók közt jó nagy terűleteket kapott. De a határ további szabályozása majdnem elháríthatatlan akadályokba ütközött. Barkó legfelsőbb utasításra azt kivánta, hogy a határvonalat Czernowkától a Dnieszternél a bukovinai erdő mentében Prevorodekig vonják meg. Ellenben Tahir agának a porta meghagyta, hogy a chotini terűletből egy talpalattnyit se engedjen át. A biztosok egyenetlenségét fokozták a moldvai és orosz besúgások, s Tahir aga csakhamar a Szereth és a Suczawa vize között már szabályozott részről is kijelenté, hogy nincs végleg elintézve. Ausztria annyiban engedett, hogy meg akart Rohatynnal, mint a Dnieszternél legszélső keleti határponttal elégedni, s Prevorordekben álló helyőrségét is oda vonta vissza. Mikor ezzel sem lehetett megegyezésre jutni, az 1776 május 12-ki egyezségben elfogadta a bukovinai erdőtől Onuthig vont vonalat határúl éjszakkeleten, ellenben kárpótlásúl azon terűletért, melyről ezzel lemondott, megkapta kilencz község határát a Pruth és a Rakitna patak közt. Végűl 1776 július 2-án Palamutkában a Szereth és a Suczawa vizei közti külön álló terűlet visszaadásába is beleegyezett.
A portával folyó tárgyalásokban szükségesnek bizonyúlt, hogy a birtokba vett terűletet pontosan megkülönböztessék attól az országtól, melyhez eddig tartozott. Arra a névre keresztelték el tehát, melyen Seeger ezredes történeti fejtegetései szerint Moldva e részét régóta nevezték. Bukovina bükkerdőt és bükkös vidéket is jelent. Ez a név 1774 szeptember óta háttérbe szorította a többi elnevezéseket s már 1775 novemberben az újonnan szerzett tartomány „igazi nevének” tekintették.
Az Ausztriához kapcsolás idejéből származó összes jelentések szerint Bukovinát akkor nagyobb részt erdő borította. Ehhez képest lakossága is fölöttébb gyér volt. 10.456 négyszögkilométeren (ennyi a tartomány kiterjedése) a városokat (Czernowitz, Szereth és Suczawa) sem véve ki, nem lakott több valami 12–15.000 családnál, vagy 60–70.000 embernél, a mi a mai lakosságnak alig egy kilenczed része. A községek szertelenűl nyomorúságosak voltak; a házak kevés kivétellel fából épűltek, rendesen csak egy szobából álltak s messze estek egymástól.
Nemzetiségre nézve a népesség többsége az oláh néptörzshöz tartozott. Csupán az orosz-kimpolungi járásban (a wiźnitzi és putillai bírósági járások). valamint a Dnieszternél laktak majdnem kizárólag rutének. E mellett Suczawában meglehetősen népes keleti-örmény hitközség volt s az egész tartományban szanaszét laktak zsidók meg czigányok. Volt már egy német telep is, Sadagóra, melyet az orosz pénzverő bérlője, báró Gartenberg (oroszúl Sadagurski) 1770-ben alapított. Az oláhok kivétel nélkül a görög-nemegyesűlt egyházhoz tartoztak és saját papjaik hiányában ahhoz csatlakoztak az az előtt görök-katholikus rutének is. A németek evangelikusok voltak.
A legelőföld nagy kiterjedése a lakosokat természetszerűen a baromtenyésztésre utasította, mint fő foglalkozásra. Csakhogy a marhát a legcsekélyebb gondozásban sem részesítették. A házaknál sem pajta, sem istálló nem levén, a jószág télen-nyáron szabad ég alatt tanyázott, kitéve az időjárás minden viszontagságának. Még kevesebb gondot fordítottak a földmívelésre. Földesúr és paraszt a lakása tőszomszédságában előzetes trágyázás nélkül annyi kukoricza-földet szokott megmunkálni, a mennyit az előre látható szükséglet kivánt. A ruházatukhoz kellő lent és kendert is hasonlóképen, a lehető legkezdetlegesebb módon termesztették. Hogy az erdőt is gondozni lehet és kell , az eszökbe sem jutott. Mindenki a legközelebbi erdőségből födözte fa-szükségletét s földesúr és község égette az erdőket, hogy új legelőt kapjon. Iparnak nyoma sem volt; még a városokban sem voltak föltalálhatók a légszükségesebb mesteremberek sem, minők a czipész, a szabó, kerékgyártó, stb. A legtöbben maguk készítették ruházatuk egyes darabjait, valamint szerszámaikat és bútoraikat, s a kinek módjában állt, hogy többet költsön, az idegenből födözte szükségletét.
A moldvai kormányzat idején még nem is sejtette senki, milyen gazdag érczekben a tartomány. Néhány sósforráson kivűl csak a Besztercze vizének arany-fövényét ismerték, melynek mosásával czigányok foglalkoztak. Némi fontossága csupán a kereskedésnek volt. Foglalkozásszenűen zsidók meg örmények űzték. Kivitelre kerűltek ló, marha, juh, nyers bőr, gyapjú, vaj, sajt, viasz és méz; bevittek kikészített bőrt, üveget és vasárút. Említést érdemel, hogy a kivitel sokkal meghaladta a bevitelt s így a kereskedelmi mérleg activ volt.
A megtelepedett czigányok, az úgy nevezett robyk kivételével az egész lakosság teljesen szabad volt. De csak az addig fejedelmi birtokok, a moldva-kimpolungi járás és a városok lakói bírtak saját ingatlan jószágot; a többiek a földesúrtól, a nemességtől és főbb papságtól (a püspököktől és apátoktól) kaptak annyi földet, a mennyire megélhetésükhöz szükségük volt. A haszonélvezetért minden terménytől tizedet adtak, évenként 12 napot robotoltak, egy szekér fát szállítottak s az urasági épűletek kijavításánál segédkeztek; de bele kellett törődniök, ha az általok mívelés alá vett földeket a földesúr a következő évben roszabbakkal cserélte föl.
A közkormányzat az osztrák megszállásig csupán az adók beszedéséből s az igazság kiszolgáltatásából állt. Az e czélra alkalmazottak nem húztak állandó fizetést, hanem az úgy nevezett sportulákra voltak útalva. Az előkelőbb tisztségek, a staroszta és ispravnik-hivatal (amaz Czernowitzban, ez Suczawában) nem élethossziglan, hanem két-három évre adományoztattak, vagy helyesebben a legtöbbet igérőnek árusíttattak el. Természetes, hogy ez emberek nemcsak a hivatalért fizetett pénzt mennél hamarább visszanyerni igyekeztek, hanem mindent elkövettek, hogy a nép rovására meggazdagodjanak.
Adó sokféle volt s főleg a lakosság szegényebb részére nehezedett. A főbb nemesség és a szerzetes papság a legfontosabb adót, a hűbérit, általában nem fizette. Az igazságszolgáltatás jellemzésére elég említeni azt, hogy minden pört ügyvéd, ülnők és jegyzőkönyv nélkül tisztán a bíró bölcs belátása és önkénye szerint tárgyaltak le s döntöttek el. Rendőrségnek még csirái is hiányzottak. Egyetlen orvos és gyógyszertár nem akadt az egész tartományban. Senkinek sem vagyona, sem élete nem volt biztos, s a szanaszét és egyedűl élő lakosság félelemből mindig szállást adott a zsiványoknak. A kevés országút oly mértékben el volt hanyagolva, hogy az útas minden pillanatban kátyúba rekedt. Hidak hiányában esős időjáráskor a patakoknál és folyóknál addig kellett várni, míg a víz leapadt: Ugyanolyan elhanyagoltság uralkodott a városokban, mint a vidéken. Sehol sem tétettek óvatossági intézkedések tűzvész ellen, sehol sem volt rendes suly- és térmérték, sehol sem volt tisztaság, vagy más olyasmi, a mi a városi élet és polgárosodás föllendűlését elősegítheti.
Természetes, hogy ily körűlmények közt a szellemi műveltség is a legalacsonyabb fokon állt. Volt ugyan néhány zárdaiskola (Putnában, Radautzban és Suczawán), de csak oly czélból, hogy a papi pályára készűlőket az istentisztelet végzéséhez múlhatatlanúl megkivántató ismeretek birtokába juttassa. A nép nagy tömege minden oktatás nélkül nőtt föl.
Mint az iskolai, akképen az egyházi élet is nyomorúságos volt. Első sorban az országos egyház terűleti alakúlata lett tömérdek baj kútforrása, mert egy részt a radautzi egyházmegye mélyen bele nyúlt a moldvai fejedelemségbe, más részt számos lelkészség, sőt az összes bukovinai zárdák egyenesen a jászvásári érsek joghatóságának voltak alá rendelve. Ehhez járúlt a legtöbb papnak szertelenűl szomorú anyagi helyzete, a minek szellemi és erkölcsi tekintetben a legszánalmasabb következményei voltak. A pópáknak és diakonoknak sem javadalmuk, sem meghatározott stolailletményök nem volt; részint azon földekből éltek, melyeket oly föltételek mellett míveltek, mint a parasztok, részint önkénytes adományokból, melyeket a könnyen hívő néptől ígérettel vagy fenyegetéssel ki tudtak csalni. A számos szerzetesnek – a kis tartományban 26 barát- és 3 apácza-klastrom volt 500-nál több taggal -, minthogy főnökeik a gazdag alapítványok jövedelmét eldorbézolták; vagy a zárda falai közt nyomorban kellett tengődnie, vagy a zárdán kívűl oly módon, mely a rend szabályaival nem mindig állt összhangban, kellett szükségleteit megkeresnie.
Ilyen állapotban volt Bukovina, mikor Ausztria birtokába kerűlt.
