Házi ipar. Kolbenheyer Erichtől, fordította Pasteiner Gyula
Házi ipar.
Kolbenheyer Erichtől, fordította Pasteiner Gyula
Kolbenheyer Erichtől, fordította Pasteiner Gyula
A házi ipar az osztrák tartományok egyikében sem oly általános elterjedtségű, mint a monarchia keleti szélén fekvő Bukovinában. A merre tekintünk, a tartomány legéjszakibb részétől, a hol a Dnieszter lomha hullámai hömpölyögnek, a legdélibb vidékig, a hol az Aranyos-Bisztricza és a Dorna gyönyörű zöldes vize csörgedez a völgy felé, a hucul magános kunyhójában, a Tomnatik lejtőin, keleten, a román határon a suczawai kerűletnek óriási kertekhez hasonlító falvaiban: mindenütt és minden népfajnál, legyen az rutén, román, hucul, magyar, német, lippován vagy tót, egyaránt megtaláljuk a házi ipart, mely valamennyinek közös sajátja, s melyet valamennyien egyenlő szeretettel, egyenlő szorgalommal ápolnak és művelnek.
A szokások, a viselet, az erkölcsök és a műveltségi állapotok szerint azonban más-más a házi ipar gyakorlata, nemkülönben a házi ipari termékek használata is.
Az úgy nevezett hazai népek, a románok és a rutének, összes ruházatukat egészen otthon készítik, ingeiket, fejkendőjüket eredeti mustrájú tarka hímzéssel gazdagon díszítik, kenderből vagy gyapjúból közönséges használatra, vagy pedig ünnepi alkalomra szolgáló pokróczot és szőnyeget szőnek: a bevándorolt németek házi ipara csupán a vászon szövésére, a magyaroké pedig a saját készítésű asztalterítőknek és ágyneműeknek hímzéssel való díszítésére szorítkozik.
Önként értendő, hogy a föld minősége és a földmívelésnek ahhoz alkalmazkodó módja is nagy hatással van a házi iparra. A sík vidéken a földmíves a saját szükségletét meghaladó mennyiségben termeszt kendert és lent, ellenben a gyapjút kénytelen a hegyi lakóktól vásárolni. Emezek a lent és kendert vásárolják amazoktól, s ennek fejében átengedik nekik saját házi iparuk termékeinek egy részét, jelesűl a fából és bőrből készűlt használati tárgyakat. Egy felől a nyers termények, más felől a házi ipari készítmények eladása és vevése majdnem egyedűl az évi és a heti vásárokon történik, a milyenek Czernowitzban, Szerethben, Suczawában, Radautzban, Kimpolungban, Wiżnitzben és az ország többi nagyobb helységeiben tartanak; Radautz, Kimpolung és Wiżnitz pusztán a hegyi lakók találkozó helyei. Érdekes képe van Czernowitznak a hetivásár reggelén. A falusiak hemzsegnek az országútakon és sűrű csoportokban özönlenek a város felé; az asszonyok övébe guzsaly van tűzve, melyről jobb kezükkel szaporán sodorják a fonalat, a mellett hangosan beszélgetve tárgyalják a falubeli kisebb-nagyobb eseményeket. A vállukra akasztott szatyorban viszik eladásra szánt árúikat: nehány rőf saját szövésű vásznat, két-három törűlközőt, s ha a szükség úgy kivánja, egy-egy szőnyeget vagy gyapjúból szőtt övet, sőt gyakran egy-egy tyúkot, vagy nehány tojást. Kárba menő fáradozás volna, ha valaki a parasztasszonyt rá akarná beszélni, hogy otthon adja el e tárgyakat talán drágábban, mint a mennyit a városban kaphat értök. Hisz az a nap, melyet a városban tölt, szórakozást és üdűlést szerez neki; ott találkozik ismerőseivel; a vásártéri bódé látványossága neki színház, a sípláda pedig hangverseny. Semmi áron le nem mondana erről a megszokott útról, annál kevésbé, mivel úgy sem tudna mit csinálni otthon, mikor a fél falu üres. Radautzban még eredetibb és élénkebb a vásári élet; ott leginkább gyapjút és mindenféle bőrneműt, faárút, kender- és lenfonalat s agyagedényt adnak és vesznek. A huculok a több mérföldnyire eső hegyvidékről gyapjúval, hordókkal, kannákkal, tálakkal és efféle készítményekkel megrakott szekereken, vagy pedig lóháton mennek a radautzi vásárra. Érdekes a kép az ilyen karaván: a hegyi lovak lépésben haladnak egymás mögött, az asszonyok és a leányok is férfiak módjára ülnek a lovon; ruházatuk rikító vörös, nyakukban szatyor lóg, rövid szárú fa pipából dohányoznak és a közben szaporán fonnak. Valóban festői látvány ez, melynek szembe szökő ellentétei megragadják figyelmüket és mélyen bevésődnek emlékünkbe. A vásáron ezrével állanak a legkülönfélébb szekerek és köztük huculok, románok, lippovánok, magyarok és németek tarka sokasága tolong; nem hiányzik a czigány sem, a ki saját keze faragta kanalat kinálgat megvételre. Sokféle nyelven foly az alku és nagy tarkaságot mutat a sokféle viselet és typus. Ámbár rendkivűl élénk a házi ipari készítményekkel és a nyers terményekkel való kereskedelem és ennek megfelelően az árúkat nagy tömegben viszik a vásárra, mindazáltal a házi ipar általában nem eladásra, hanem majdnem egyedűl saját szükségletre dolgozik, a szükségletet meghaladó készítményeket pedig, mint a tulajdonos gazdaságának bizonyítékait, a szobában polczokra rakják ki. Egyébként pedig e készítmények kiváló részét teszik az eladó leányok hozományának, s miként mindenütt, itt is megfelelő fontossága van annak, hogy több vagy kevesebb-e a hozomány.
Házi szövő szék (stativă, krosna).
Charlemont Húgótól
Ha új házat építenek, vagy a régit átalakítják, ha az istállót megnagyobbítják, ha marhát vásárolnak, ha rosz a termés, vagy fogytán van a vetőmag, ha adót kell fizetni: akkor rendszerint eladásra kerűl az otthon tartogatott efféle kincsek egy része. Csak kevesen, s pedig többnyire a legszegényebbek, a kik kis darab földjükből nem képesek megélni, űzik a házi ipart eladásra számítva, s rendszerint úgy, hogy vagyonosabb szomszédnéjuktól kapják a lent, a kendert vagy a gyapjút, azt megfonják vagy megszövik és a készítményt bizonyos munkabérért visszaszolgáltatják. Hogy e tárgyak, névszerint a szőnyegek készítésénél mennyire nem számítanak az eladásra, legjobban bizonyítja az, hogy maga a parasztasszony a legritkább esetben tudja annak az értékét meghatározni, a rá fordított munka és idő megítélésére meg épenséggel nem képes; ha a szükség úgy kivánja, készítményeit olyan nevetséges áron adja el, hogy azzal a nyers anyag is alig van megfizetve, míg más esetben a legnagyobb árat is csekélynek tartja.
A házi iparnak legelterjedtebb ága a szövés. Ezt többé vagy kevésbé űzi a tartománynak minden népfaja, s bármely falunak majdnem minden házában van szövőszék (románúl stativă, ruténűl krosna). Miután a tengerit behordták, a tököt pinczébe rakták és a ház el van látva téli élelemmel, akkor a szövőszéket, mely nyáron át a pitvartól balra eső kamrában, vagy pedig valamely félszerben volt, beállítják a fűtött szobába és az asszony vagy a leány, a mint ki-ki ráér, szorgosan veti a fonalat, míg a kikelet ismét a kerti vagy a mezei munkához nem szólítja. Ekkor a szövőszék megint a kamrába kerűl, de nyáron sem pihen, mihelyt a föld be van vetve, vagy ha a mezei munka mellett akad egy-egy üres óra. A szövőszék egészen kezdetleges, ős idők óta változatlanúl maradt; a régihez, ősi szokásaihoz csökönyösen ragaszkodó paraszt e tekintetben is nehezen hajlítható; idegenkedik minden újítástól még akkor is, ha annak haszna szembe szökő. Valóban csodálatos, hogy e mellett gyapjú- és lenszöveteik milyen kitűnőek, s hogy a parasztasszony kezéből gyakran szinte klasszikus szépségű mustrák kerűlnek ki.
A szövőszéken előállított készítmények a következők: fínomabb és durvább vászon (pânză, polotno), törűlköző és fejre való kendő (stergar, rucznyk), zsebkendő (năframă, szerenka) durva pokrócz (ţol, wereta), szőnyeg (lăicer, kowerec), tarisznya (traistă, taistra), keskenyebb és szélesebb öv (frânghie, brâu; okrajka, pojas), továbbá barna vagy fekete színű, néha aranynyal átszőtt, vörös szegélyű katrincza (cătrinţă, horbotka), végűl barna vagy fehér színű durva posztó (postav de sumane, sukno), melyből a férfiak és asszonyok felöltője, zekéje és nadrágja (mantă, suman, iţari; manta, serdak, haczi) készűl. A durva posztót, miután lekerűl a szövőszékről, a tartományban sokfelé található kallók (pină, stupa) valamelyikébe viszik, a hol 24 órán át kallják, a mitől tömöttebbé és bolyhossá válik. Különösen említésre méltó a szőnyegszövés; noha el kell ismerni, hogy mióta a tartomány megközelíthetőbb s a festett fonál és gyapjú bevitele megkönnyebbűlt, azóta e készítmények jósága megcsökkent, a színek szép összhangja kiveszett, s ha e hanyatlásnak hathatós módon útját nem állják, a bukovinai házi ipar ezen szép ágának teljes elpusztúlása rövid idő alatt bekövetkezik.
A házi szövőipar termékei.
Charlemont Húgótól
A mostanában készített szőnyegek, a többnyire keskeny szövőszékekhez mérten, majdnem kivétel nélkül 60–100 centiméter szélességű futószőnyegek. Az előtt, mikor a papi és az úri házaknál is űzték a szövést, készűltek szélesebb szőnyegek is, a mint a radautzi és a kimpolungi kerűletben a vagyonosabb parasztok házánál ma is találkoznak szélesebb szövőszékek; de ez nagy ritkaság.
Szélesebb szőnyegeket mostanság majdnem egyedűl csak az úgy nevezett szőnyeges zsidók készítenek, a kik az egész tartományban ismeretesek és egyik fő helyük a Czeremosz folyó melletti Waszkoutz. Ezek a szőnyeges zsidók 4 méter széles szőnyeget is szőnek, a földbirtokosok megrendelésére dolgoznak, s rendszerint a megrendelőtől kapják a szövéshez való anyagot.
Ámbár nem szövött kelme, de ugyanazon czélra szolgál, mint a szőnyeg, a nemeztakaró egy faja (pâslă), melyet 1 méter szélességű és 2 vagy 2.5 méter hosszúságú darabokban készítenek. Alkalmas nagyságú vászonlepedőre mintegy 20 centiméter magasságú rétegben kiterítik a laza gyapjút, azután vízzel folyton fecskendezve mind szorosabban begöngyölik, míg a gyapjú úgy össze nem áll, hogy a kész takaró 2 vagy 3 centiméter vastagságúvá lohad. E takaró sötét barna alapját egyszerű fehér mustra díszíti, a mit fehér gyapjú rárakásával állítanak elő.
Azonban a házi foglalkozás nem szorítkozik egyedűl a kész fonálnak a szövőszéken való földolgozására, hanem a fonalat is mindenütt maguk fonják. A paraszt jobbára tengerivel bevetett földjéből egy kis részt, nehány négyzetméternyi terűletet kihasít és abba lent (in, len), vagy kendert (cânepă, konopli) vet. A kendert, mikor elvirágzott és a lent, mikor közel van az éréshez, kinyövik, kévékbe kötik és a kévéket száradás végett sátoralakban fölállongatják. Azután következik az áztatás, a mi vagy a közeli patakban, vagy e czélra ásott sekély gödörben történik. Az áztatás után, a mi öt–nyolcz napig tart, az így kikészített kendert vagy lent a földön kiteregetik, hogy a nap jól kiszárítsa; majd összeszedik, megtilólják és gerebenezik. A tilólás kivétel nélkül közönséges nagyobb vagy kisebb kézi tilón történik (melitoi, batalia; melită, terlyca). A gerebenezést is előbb öreg (railă, derhiwka), majd fínomabb (peptene, hrebinky) gerebennel végezik. Ugyanekkor a rostszálakat hosszúságuk szerint gondosan osztályozzák, s belőle a szerint fínomabb vagy durvább fonalat, a hulladék csepűből pedig vastagabb fonalat fonnak. A fonáshoz kivétel nélkül vagy fonópálczát (furcă, kuziwka), vagy kézi orsót (fus, wereteno) használnak. A rokka Bukovinában majdnem teljesen ismeretlen. A fonalat arra szolgáló eszközökkel matringba vagy csévébe gombolyítják a szerint, a mint a szövőszéken szálas vagy bélfonálnak alkalmazzák. A kész vásznat a legközelebbi patak mellett a gyöpre kiteregetve fehérítik, azután összegöngyölgetik és vagy a ládába teszik a többi efféle készlethez, vagy pedig, ha a szükség úgy kivánja, mindjárt ruhát varrnak belőle.
A sokféle népfaj zagyva keveréke mellett a házi foglalkozásnak most vázolt ága, t. i. a len a kender termesztése és földolgozása az, mely Bukovinának olyan egységes jelleget kölcsönöz, a milyennel egyebütt nem igen találkozunk. Minden udvarból hallatszik a tilónak a zaja, itt gerebeneznek és fonnak, a kunyhóban a szövőszék vetélője surran szaporán jobbról balra és vissza; a legelőn és a patak partján asszonyok és leányok rövidre fölakasztott ingben sürögnek, öntözgetik és teregetik a maguk szőtte vásznat, hogy az a nap sugarainak fényénél megfehéredjék.
A parasztasszonyok közt általánosan el van terjedve a hímzés, de legkivált a tartomány két fő népfaja, a románok és a rutének közt űzik ezt nagy kedvvel, a mire a népviselet bő alkalmat nyújt.
Házi ipar: Fonatok, fa- és agyagárúk.
Charlemont Húgótól
E viselet magában véve a lehető legegyszerűbb, s tulajdonképen két ruhadarabból áll: az egyik a térden alúl érő, hosszú vászon ing és e fölött a gyapjúból szőtt katrincza, ruténűl horbotka, a melyet szintén gyapjúból szőtt s többször körűlcsavart öv szorít a derékhoz. Kivált az inget sajátos gazdag hímzés díszíti. Az ing újjának legfölső részét merőleges irányú egyes ékítmények sora három-négy rendben futja körűl, ennek a neve altiţă, pleczyky; alatta jobbára sárga, de esetleg kék, zöld vagy fekete színű geometriai vonalas mustra (increţeală, morszynka) fut körűl, a melyhez aztán egészen az újj szegélyeig érő szalagos ékítmény csatlakozik. Azonkivűl az ing mellét és hátát több sorban kisebb vagy nagyobb, jobbára rózsaformájú mustra díszíti. A sík vidék egyes helyein, így példáúl a huculoknál a férfiak ingét is kihímezik.
A legkülönfélébb és legszebb motivumok rendkivűli gazdagsága jellemzi e hímzéseket és egyben meggyőző bizonyságáúl szolgál e nép természetes művészi érzékének. A motivumok részben hagyományúl szállnak anyáról leányra, részben pedig a képzelő tehetség új alkotásai; a formák gazdagsága és a színek meglepő harmoniája a keleti művészet legjobb termékeihez hasonlít és ezek, miként ott, itt is a legkezdetlegesebb eszközökkel, vezetés és előkép nélkül keletkeznek. A fiatal leány, alig hogy fölserdűl, fogja a tűt és a fonalat és a gondjaira bizott libák és birkák őrizése mellett künn a legelőn teszi az első kisérletet e házi művészet gyakorlásában.
Majdnem minden falunak megvannak a maga mustrái, megkülönböztető sajátosságai és ismertető jelei, a melyekhez hűségesen ragaszkodik; az ing és katrincza hímzése után majdnem biztosan meg lehet mondani, hogy mely asszony mely vidékről való. Fölötte érdekes, hogy úgy a hímzett, mint a szövött ékítmények legtöbbje névvel megjelölt utánzata a népet környező tárgyaknak, valamint az állatoknak és növényeknek, ilyenek: a petrezselyem, a rózsa, a csirke, a rák, a ló, a gereblye, a borona, stb.
A hímzésnél és a szövésnél használt színek: a fekete, a vörös, a czitrom- és narancssárga, a kék, a zöld. De most már nem mindenütt találjuk e színeket, mert, sajnos, az anilin festésű gyapjú itt is mindjobban terjed. Az említett színeket több helyen, kivált az öreg asszonyok őrizték meg, a kik ragaszkodnak a régi eljáráshoz, melylyel a festéket növényekből állítják elő. A sárga festék a vadalmafa vagy a rekettye kérgéből, a vörös festék a pakóczából, a barna és a fekete festék a nyírfa, az égerfa, a tölgyfa, a szilvafa, a diófa kérgéből készül. A bodzafából, a sáfrányból, a kutyatejből, a gólyahírből, székfűből, a farkas-boroszlánból és egyéb növényből is állítanak elő szájhagyomány útján fönmaradt eljárás szerint festéket.
Kiváló ügyességgel és izléssel űzik továbbá a gyöngygyel való hímzés többféle nemét; különösen említésre méltó a gyöngyből font, sgardite, giordane nevű keskenyebb vagy szélesebb szalag, melyet a leányok a nyakukon hordanak, vagy hajékűl (ghîţă, coda) használnak, midőn vasárnap templomba vagy tánczra mennek. Ilyen szalaggal ajándékozza meg a leány kedvesét, a ki azzal a kalapját díszíti.
A bundából való ruhát (cojoc, pieptar, bondiţă, kožuch kyptar) is szokás hímzéssel díszíteni; de ezt csak férfiak űzik, s vannak, a kik ebben bizonyos művészeti tökéletességet érnek el, egész éven át faluról falura járnak és értékesítik képességüket.
A festék előállításáról és használatáról mondottakkal kapcsolatban megemlítjük, hogy az egész tartományban divatozik a húsvéti tojások festése, s különösen figyelemre méltó a tojásokat díszítő rajzok sokfélesége és szabatossága.
Bukovina déli és délnyugati részének hegyes és erdőben gazdag vidékein van leginkább elterjedve a fa földolgozásával foglalkozó házi ipar. Az e vidékeken lakó román és hucul a mint maga építi kunyhóját és istállóját, azonképen maga készíti a gazdaságában használt szerszámokat és egyéb tárgyakat is. E hegyi lakók hordót, vödröt, kannát, teknőt, tálat, tányért, sajtos és vajas bödönt, kisebb pálinkás hordót, szénvonót, taligát, gereblyét, szénavillát, pipát, sípot, orsót, botot és számos más tárgyat faragnak fából és e készítményeik számára kész vevőket találnak a heti vásárokon. A diszítésben való kedvtelés a faragványokon is mutatkozik; igaz, hogy megelégszik a legkezdetlegesebb módon beégetett egyszerű vonalas ékítménynyel. A botot (toporaş, toporec), a kis hordót, a dobozt, a fából vagy szaruból való puskaportartót, a fegyvert sodronyfonatokkal, bevert fémlemezekkel, vésetekkel, stb., valamint a bőrből való övet, tarisznyát, zacskót, ostort szintén fémlemezekkel, kapcsokkal, gombokkal szeretik czifrázni.
Részben házi iparilag, részben azonban már kézművesi foglalkozásszerűleg űzik a fazekasságot, nemkülönben a kőfaragást is; így készűlnek a Dnieszter kőben gazdag vidékén, valamint Suczawitza mellett a sírkeresztek, továbbá hasonló módon készítik Radautzban, Suczawában, Gurahumorában, Kimpolungban és Wižnitzben a nép által viselt bundát, kalapot és lábbelit.
A Czeremosz, Pruth és Szereth folyóknak mélyebben fekvő és fűzfában gazdag környékén űzik a kosárfonást; az éjszaki és az éjszaknyugati vidéknek, Bukovina magtárának lakosai maguk készítette lapos vagy magas tetejű szalmakalapot hordanak; készítnek szalmafonatokat, kaptárt és gyümölcsös kosarat; saját maga kötötte hálóval halászik a paraszt, hogy szert tegyen kedvelt eledelére, a barszcz-ra. Szóval a bukovinai paraszt szorgalmasan munkálkodik, nem teszi kezét az ölébe, hanem leleményesen földolgozza mindazt az anyagot, melyet az anyatermészet ad neki; a mely vidék iránt a természet mostohább volt, ott a szegényebb lakosság így munkálkodva tengeti életét, az áldottabb vidék lakossága ellenben díszessé teszi otthonát, megalapítja, előmozdítja és föntartja anyagi jóllétét.
