A huculok. Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
A huculok.
Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
A szorosabb értelemben vett ruténeknek, vagy a mint magukat nevezik, rusznyákoknak közel rokonai a huculok. Közel atyafiságban állnak egymással nyelvükben és szokásaikban egyaránt, miért is a hatóságok a tágabb értelemben vett ruténséghez számítják őket, melynek a köréhez rajtuk és az imént leírt rusznyákokon kívűl tudvalévőleg még egyéb, egymással szintén nagyon közel rokon törzsek is tartoznak. A galicziai huculoktól a bukovinaiakat a Czeremosz, a Fehér-Czeremosz, meg a Perkala patak völgyei választják el; de azért igen hasonlók egymáshoz. A legnagyobb különbség az közöttük, hogy más-más felekezethez tartoznak; a galicziai huculok ugyanis görögkatholikusok, a bukovinaiak ellenben majdnem egytől-egyig a görög-keleti egyház hívei. Kisebb különbségek mindazonáltal a szokásaikban, a viseletükben és a nyelvükben is találhatók. Így a galicziai hucul nők nemzeti szoknyája két kötényből áll, a bukovinaiak ellenben csupán csak egy szélesebb kötényt kötnek szoknyáúl a derekukra. A galicziai érdekes női köpönyeg, a guglia sem látható Bukovinában; itt a közönséges köpönyeget viselik helyette. A mi a nyelvet illeti, megjegyzendő, hogy a bukovinai huculoké gazdagabb román elemekben, mint a galicziaiaké, a mi azoknak oláh szomszédaikkal való sűrűbb érintkezéséből magyarázható. A huculok ugyanis az említett nyugati határvonaltól egészen a nagy Szereth-völgyig lakják Bukovina hegyvidékét, a hol a rónaságon a velük törzsrokon rusznyákokkal szomszédos a terűletük. Továbbá egész Frassinig lakják a felső Suczawa-völgyet, a hol a cs. kir. méntelep határolja el őket a völgy alsó részén lakó románoktól. Lejebb délnek telepeik határvonala az oláhság felé a Brodina patak balpartján húzódik. Jellemző, hogy míg e pataknak egy jobboldali mellékvize, a Kis-Brodina, a romános hangzású Brodinoara nevet viseli, addig egy másik, balfelől beléömlő patakot már tiszta szláv névvel Czorny potoknak hívnak. A Brodina balpartja és a Suczawa folyó közötti zugban emelkedő Heppa hegyen a hucul lakosságnak már ugyanazok a hagyományai és szokásai, mint a hegység többi részeiben. Tovább délre a huculok a Brodina vízválasztóján túl a Moldavitza völgyében Ardzelt és Russ-Moldavitzát lakják, a Suczawa felső forráspatakainak vízválasztóján innen pedig a Moldava-völgyben egész Briazáig, végűl délnyugaton egész Kirlibabáig terjed terűletük a Bistritza-völgyben. Tözsrokonaiktól elszakadozottan laknak még a huculok a Suchának, a Moldava egy mellékfolyójának völgyében is.
A Moldava felső völgyebeli huculok.
Ehrmanns Tivadartól
A bukovinai huculok e szerint csupa hegyvidéken laknak; kelet és dél felé a románság határolja őket a síkság irányában. Épen ezért a zárkózottabb hegyvidékek lakóinak minden jellemző tulajdonságai megtalálhatók náluk. A mennyiben a mértéktelen pálinkaivás vagy kicsapongó élet káros hatásaitól mentek, annyiban általán véve erősebb testalkatúak és öntudatosabb, önérzetesebb jelleműek, mint a síkföld lakói. Ősi erkölcseikhez és szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak, így pl. még világos nyomai találhatók náluk a szlávok hajdani házközösségének. Babonáik sokasága, regéik és mondáik, valamint találós meséik és közmondásaik dús kincse élénk képzeletükről tanúskodik; s habár az éneklésre nem mutatnak valami kiváló hajlamot, kisebb dalaik mégis elég leleményre vallanak; a fúvó hangszerek, kivált pedig a trembita nevű hosszú havasi kürt fúvásában pedig nem csekély ügyességűek. Hegyvidéki életük több, egészen sajátszerű és érdekes szokást és hagyományos intézményt is fejlesztett ki és tartott fönn náluk, a melyek jellemzőleg megkülönböztetik őket a szomszédos dombvidéken lakó törzsrokonaiktól.
E jellemző vonások közűl elsőűl említjük rendkivűl nagy vendégszeretetüket, melylyel házuk minden látogatóját fogadják. E fő erényük mellett azonban nyomban meg kell említenünk kissé laza erkölcsi fölfogásukat is, a mely szintén a hegyvidéki élet sajátos körűlményeinek a következménye. Az is, hogy a huculok a dombvidéken lakó rusznyákoktól eltérőleg inkább lóháton járnak, mint kocsin, és hogy igen jól megülik a lovat, szintén lakóhelyeik természetével függ össze. Nagy útakat kellvén tenniök, hogy olykor csak a legközelebbi városba, vagy csak a szomszéd faluba, templomba vagy törvényszékhez eljussanak, ez gyors járásra-kelésre kényszeríti őket; ámde szekérrel igen sok völgy még ma sem járható, mert még nem is oly régen általában igen kevés szekérút volt ebben a hegyes-völgyes országrészben. Tehát csak a helyi körűlményeknek és a föld alakúlatának tulajdonítható, hogy a huculok nemi és korbeli különbség nélkül valamennyien jó lovasok és a lovat sokra becsűlik. Apró, de edzett és kitartó mokány lovacskáik, melyeket szintén huculoknak hínak, szűkebb hazájuk határain túl is eléggé ismeretesek és jó hírűek. Jellemző az a közmondásuk, a mely a lovat majdnem az emberrel állítja egy rangba. A hucul ugyanis ezt a nemzetközi közmondást: „Tévedni emberi dolog”, így fejezi ki: „A lónak négy lába van, mégis megbotlik; hát az ember, a kinek csak kettő van, hogyne botlanék?” A hegyvidéki élettel járó szokások között a legérdekesebbek egyike az ú. n. hodowanci intézmény. Ez abban áll, hogy elaggott s többnyire családtalan huculok gyakran önálló s jómódú gazdákat örökbe fogadnak oly föltétellel, hogy ezek aztán holtuk napjáig tartsák és ápolják s végűl tisztességesen el is temessék őket, s ezért rájuk hagyják a vagyonukat. Ilyen örökbe fogadott fiaknak nem ritkán zsidókat is választanak a huculok, mert fölteszik róluk, hogy már a saját érdekükben is pontosan teljesítik az elvállalt kötelezettségeket; ellenben vérbeli rokonokkal csak ritkán kötnek ilyen szerződést, minthogy azokról, mint amúgy is öröklésre jogosúltakról nem teszik föl, hogy megtartanák az egyezséget. Természetes azonban, hogy az ilyen örökbe fogadott gyermekek és örökbe fogadó szülőik közt a viszony épen a fordítottja annak, a mit hasonló czímen a mi rendes fölfogásunkhoz képest látni szoktunk. Ugyanis a fogadott fiú tartja el az örökbe fogadóját s tulajdonképen ez az ő ápoltja és gyámoltja. Mindazonáltal az ilyen névleges örökbe fogadottak mégis „atyuská”-nak és „anyuská”-nak szólítják a gyámoltjaikat, emezek pedig „fiacskám”-nak az ápolóikat. Olykor két ilyen hodowanyc is kerűl egyűvé, még pedig egy hucul, meg egy zsidó. Az is megtörténik, hogy az örökbe fogadó szülők fogadott gyermeküknek már életükben átengedik a jószáguk haszonélvezetét. Az efféle viszony alapjáúl szolgáló szerződést rendesen írásban kötik meg, csak ritkábban pusztán szóval tanúk jelenlétében. Ha a hodowanyc nem tartja meg az elvállalt kötelezettségét, a szerződés föl is bontható. E sajátszerű intézmény keletkezése könnyen megmagyarázható a hegylakók különleges életkörűlményeiből, a melyek kivált magános öregekre nézve szinte elviselhetetlenekké tennék az aggsággal járó nehézségeket. Az eddig oly nagy elzárkózottság azonban hovatovább élénkűlő forgalomnak ad ma már e vidékeken is helyet, és a mint ezzel az általános életföltételek a haladó műveltség irányában változnak, úgy emelkedik egyre a földbirtok értéke is, a mivel együtt jár, hogy napjainkban már ez az ősi intézmény is kiveszőfélben van némely tájakon.
Huculok hétköznapi nyári viseletben.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Önként érthető, hogy a hegyvidéken való lakás e népesség egyéb életkörűlményeire, kivált pedig a ruházatára és foglalkozására is nagy és több rendbeli hatással van. A mi a huculok viseletét a dombvidék lakóiétól a legszembetűnőbben megkülönbözteti, az újjatlan ködmönük és ennek fölébe öltött subájuk rövidebb szabása, a mi kétségtelenűl a helyi körűlményekhez alkalmazkodik. Csak ritkább ünnepi alkalmakkor, így példáúl lakodalomba menetkor, továbbá tartós esős időben és szigorú téli hidegben vesznek a rövidebb subájuk fölé még egy hosszabbat, minthogy a hegyvidéken jóval zordabb időjárás a melegebb öltözködést elkerűlhetetlenné teszi. Ugyane szükség készti a nőket arra, hogy a rusznyákoknál és románoknál is általános kötényszoknya alatt télen gyapjú alsónadrágot viseljenek, a melynek a két szára két külön darabból áll. A dombvidék lakóinál ezt sehol sem találni. Egyebekben a huculok viselete hasonlít a szomszédaikéhoz, csakhogy általában élénkebb színezetű, dúsabb és festőibb. Házi iparuk valósággal remekel gyönyörű hímzéseikben és bámúlatos ügyességgel készűlt táskáikban, melyek részint bőrből és fémből, részint talmi arany és ezüst fonalakkal átszőtt szövetből vannak; továbbá ne feledjük el megemlíteni fémmel és csonttal kirakott szép díszítésű kézi botjaikat, a melyeknek náluk három különböző alakját láthatni. Különben a subától a pipaszurkálóig és a nők orsójáig minden ruhanemű és használati eszköz mind megannyi tanújele e népecske ügyességének és díszítő kedvének. A kereskedő ugyancsak keveset szállít a huculok házi fölszerelésének és ruházatának kellékeihez. Mindezeknek sok időbe kerűlő elkészítésére e hegylakóknál azért ér rá különösen az asszonynép, mivel a nők háztartási és ház körűli munkája nem valami sok. A kert- és mezőgazdaságot igen szűk korlátok közé szorítják a föld és éghajlat sajátosságai; a mi pedig a belső háztartási teendőket, így különösen a főzést illeti, az igen kevés időbe kerűl; a baromtenyésztés meg egészen a férfiak dolga, így a fehérnép bőven rá ér a házi ipari munkára. Csak a szénakaszálás idején gyűlik meg mindenkinek a dolga. De a férfiak is több ágát mívelik a házi iparnak. Így kivált. szűcsök, takácsok, fémművesek; kádárok és különösen rendkivűl ügyes faragók akadnak közöttük. Régebben a vadászat és halászat is hajtott egy-egy kis hasznot; manapság pedig a favágás és tutajozás, a melyben a huculok ritkítják pátjukat, tartoznak a jövedelmezőbb keresetágak közé.
Mindenek előtt azonban és legfökép baromtenyésztéssel foglalkoznak. Vagyonuk legfontosabb része is a marhaállomány. Birtokukat szarvasmarháik, lovaik és juhaik, kecskéik és sertéseik száma szerint becsűlik; ellenben a földbirtok terjedelmét e tekintetből nem igen veszik számba, minthogy a föld aránylag csekély értékű. Így mikor a községi választmányok az egyesekre eső adóösszeget kirójják, akkor sem a földbirtokot, hanem a marhaállományt veszik az adózás alapjáúl. A kinek marhája kevés, vagy épen nincs is, az szegény. A gazda marhaállományának évenkénti szaporúlatából csak annyit ad el évről-évre, a mennyinek eltartására a takarmány és legelő már nem lenne elégséges. 1895 nyarán az történt, hogy a Suczawa melletti Szipot Kamerale környékén emelkedő Jarowitza havason egy hucul gazda öngyilkossá lett azon való elkeseredésében, hogy a marhái számára nem volt elég takarmánya. Ez öngyilkosság oka valóban jellemzi a hucul gazdát. Ugyanúgy jellemzik a huculnak a baromtenyésztéssel teljesen összeforrott életét a közmondásai is, a melyek mindúntalan a kedves háziállatait emlegetik. Egy ilyen szokás-mondást az imént már említettünk; itt is elsorolunk még egynéhányat. Ha azt akarják mondani, hogy valaki egészen úgy cselekszik, a mint jellemének előzetes ismerete alapján következtetni lehetett, akkor így szólnak „A hogy megszokta, úgy bömböl a bika”. Ennek a közmondásnak: „Hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon”, a hucul párja így hangzik: „A kecske is ép, meg a farkas sem éhes”. A gazdagról, a kinek minden vállalata csodálatos módon sikerűl, azt mondják, hogy „még a kakasa is tojik, még a bikája is borjazik”. Azt akarván kifejezni, hogy a foglalkozása, a keresete, szokott munkája után megy az ember, ekként szólnak: „Azért kapar a tyúk, hogy valamit kikaparjon”. Az asszonyok csökönyösségéről ez a közmondás járja: „Könnyebb az elapadt tejű tehenet megfejni, mint egy boszorkától az igazat kicsikarni”. Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy hasonló, a nők iránt kevés becsűlésre valló közmondásuk a huculoknak igen sok van, a mint hogy a nőnek náluk valóban igen alárendelt a helyzete.
A baromtenyésztés e hegyvidéki lakóknál valóságos nomádgazdaság. A marhát csak júniusban hajtják föl a havasi legelőre, minthogy előbb nem igen olvad el a hó. A szegényebbek a maguk pár darab marháját a módosabbak őrizetére és gondjára bízzák; a dombvidéken lakók is így tesznek csordáikkal. A havasi tejgazdaság egyedűl a férfiak dolga. A havasi pásztor nagy juhászkutyája és mokány lovacskája kiséretében, mely a kellő gazdasági eszközöket és egy zsákban a kulesza nevű vastag kukoricza-péphez szükséges lisztet czipeli a hátán, övéinek jókivánataival indúl útnak S föltereli nyáját a hegyi legelőre. Magával viszi hosszú havasi kürtjét, a trembitát is, melynek vontatott hangjaival üdvözli már messziről a tanyája felé közeledő vándort. A mint a pásztorok a havasra megérkeznek, első dolguk, hogy ú. n. „élő” tüzet gyújtsanak. E czélra egy darab fának az egyik, behasított végébe taplót illesztenek, ezt egy másik fához dörzsölik s így élesztenek tüzet a pásztorkunyhóban. Ennek a tűznek mindaddig, a míg a nyájakat megint le nem terelik, szűntelen égnie kell, mert ha kialszik, azt rosz jelnek tartják a havas gazdájára nézve. Az így élesztett tűz hamuján pedig keresztűl hajtják a marhát, hogy a gonoszok hatalma és minden ártó bűbáj ellen védve legyen. Különösen a roszakaratú, irígy emberek ígéző vagy „rosz” szemétől féltik nagyon a marhát, s hogy ez a szemmel való ígézés meg ne ártson, kivált a szebb állatoknak piros pántlikát kötnek a nyakukra és a farkukra. Ha valamely gazda vagy pásztor azt hiszi magáról, hogy „rosz szeme” van, a háznépe valamelyik tagjának meghagyja, hogy titokban ördögnek vagy zsiványnak szidja őt, mikor a marhák felé közeledik, mert azt tartják, hogy ez elejét veszi a rosz szem ártalmának. Sok kárt tesznek továbbá a tehenekben a boszorkányok, a kik kivált ahhoz értenek, mint kell különféle módon a mások tehenének a tejét elvenni s maguknak eltulajdonítani. Az ilyen boszorkányok zacskót hordanak magukkal s abba gyűjtik a szemükkel megígézett tehenek tejét. A zacskó száját aztán varázserejű zsinórral kötik be s így teljesen elapasztják a megrontott tehenek tejét, mely állandóan az ő hasznukra fordúl. Más módja a tej elvételének az, hogy a boszorkány ott, a hol a teheneket rendesen fejni szokták, fából tehenet farag s az ehhez használt kést azon helyütt a földbe szúrja. Erre a teheneknek, „mintha csak késsel vágták volna el”, úgy elapad a tejük, mely mind a boszorkány fából faragott tehenére hárúl át. A boszorkányok különben sok egyéb más mesterkedéseik mellett ajtófélfából, lóczából, olajprésből is tudnak tejet fejni. A marhák fölötti hatalmuk kivált az évnek bizonyos napjain igen nagy. Ezek a veszedelmes napok, melyeken más gonosz erők is nagyobb mértékben ártalmasok, alább mindjárt szóba kerűlnek a huculok ünnepi naptára során. Itt még csak azt említjük meg, hogy a huculok külön ünnepeket ülnek a végből, hogy nyájaik iránt a ragadozó állatokat, kivált a farkasokat és a mérgeseknek tartott menyéteket jóindúlatúakká engeszteljék.
Huculok csoportja, köztük egy havasi kürtös.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Az évkör ünnepeihez fűződnek a hucul nép hagyományainak legfontosabb és legérdekesebb elemei. Kiválóan gazdag ősrégi hagyományos szokásokban a karácsony, a természetélet titokzatos újjászületésének ez ősi ünnepe. A karácsonyi asztal terítője alá szórt szalmát, a melyet Did (az Öreg) néven harmadnapra a ház előtt elégetnek, a gonosz tél jelképének tekintik. Ennek uralma az év legrövidebb napja után megtörik, s a visszatérő nappal, a mely ettől fogva napról-napra magasabban jár az égen, a jobb és szebb idők reménye is beköltözik a szívekbe. Ennek az újjászülető napnak legszebb jelképe az „élő tűz”, a melyet karácsonyestején ugyanoly módon élesztenek, mint a havasi legelőn, s aztán legalább az egész szent éjszakán át, de néhol egész vízkeresztnapig is égni hagyják. S a mint e szent idő, melyre az egyház oly mély jelentőséggel tette a Megváltó születése napját, minden élet forrásának titokzatos megújhodása: épen úgy telve van másrészt titkos sejtelemmel, s ezért egy időszak sem oly alkalmas, mint ez, a jövő titkainak kifürkészésére. Karácsonyestején tehát a ház gazdája jósjeleket próbál, a melyekből megtudni igyekszik, milyen sikerű lesz a következő év gazdálkodása. Így példáúl egy kanálnyi búzakását dob a szoba mennyezetére s a gerendákra tapadt szemek számából következtet a méhkasainak szaporaságára. Hogy a jég a következő nyáron a vetéseket el ne verje; a megszemélyesített Jégverést sajátszerű ígézéssel meghíjják a karácsonyesti lakomára. A leányok is mindenféle kalandos módon kutatják ez éjjel a jövőjüket. E szent éjszakán a jó és a gonosz hatalmak csodálatos harczra kelnek egymás ellen. Éjfélkor a kútak borral telnek meg, de ugyanekkor tele van a világ gonosz szellemekkel is, a melyek embernek, állatnak ártani törekszenek. A ki varázserejű fokhagymát nem tűzött az istállók ajtainak záraira, vagy nem kente be fokhagymával a barmai hátgerinczét, annak a házába bizony belopódzik a Gonosz és úgy megnyargal, úgy megugrál az állatain, hogy azok a nagy fáradtságtól még azon éjszaka megdöglenek, vagy legalább nagyon lesoványodnak. De nem kevésbbé gazdagok jelentős szokásokban a karácsonyt követő napok is. Több napig eltart ugyanis, a míg az égen járó nap ívei észrevehetőleg nagyobbodnak, s így a nap visszatérésének szent ünnepe is tizenkét napi időre, vagyis karácsonytól vízkeresztig tart. Már említettük, hogy némely vidéken az élő tüzet ezen egész időn át égetik. Másrészt az a szokás, hogy karácsonytól vízkeresztig nem szabad a házon kivűl enni, különben az egerek elpusztítják a vetést és a gabonakészletben is kárt tesznek. Kiváltképen tele van csodákkal ez időszakon belűl az újesztendő éjszakája, a melyen, mint karácsony éjjelén, az állatok megszólalnak; csakhogy a beszédüket nem szabad kihallgatni, mert a ki ezt tenné, az halál fia. Ez éjszakán a földbe rejtett kincsek a fölszínre vetődnek és égnek, mi által, a mint mondják, tisztúlnak. Azon a helyen, a hol az ilyen égő kincs lángja föllobban, czöveket kell a földbe verni, hogy aztán kikeletkor a kincset ki lehessen ásni. A jövendőt is szokás e napon mindenféle módon tudakolni. Hogy pl. megtudja valaki, életben lesz-e még egy esztendő múlva, vagy ki fog addigra meghalni: egy tálat megtöltenek hamuval s azon széles és mély barázdát vonnak. Ettől jobbra, balra két szilánkot tűznek a hamuba, melyek egyike a papot, másika a kántort jelzi. Továbbá minden jelenlévőért egy-egy szilánkot tűznek a barázda egyik szélére, a mely a sírgödröt jelenti. E szálkákat azután meggyújtják s arra vigyáznak, hová esik az elszenesedett pálczikák hamuja. Ha a barázdába esik, akkor az illető, a kié a pálczika, a következő újévig meghal; ha tőle oldalvást, akkor életben marad. Háromkirályok napján, mint a leleti keresztényeknél másutt is, ünnepélyes vízszentelés van. Ennek következtében e naptól két héten át minden víz szent, és ez idő alatt a folyók és patakok vizében nem szabad mosni. Minthogy a föld is megszentelődik, az ünnepet követő éjszakán minden a földben lakó gonosz lélek, nemkülönben a vízbe fúltak lelkei is a földón bolyongnak és kisértenek; ép úgy a kereszteletlenűl elhalt kisdedek lelkei is a levegőben röpködnek ez éjjel és keresztelésért rimánkodnak.
E szokások és babonák a téli napfordúlat ősi ünnepére vonatkoznak; ellenben a következő hónapoknak egész húsvétig sorakozó ünnepei, valamint e nagy nap maga is, továbbá még néhány húsvét utáni ünnep is a hajdani pogány tavaszi napéj-egyenlőség ünnepének emlékeit őrzi. Említsük meg pl., hogy Gyertyaszentelő napján (ó-naptár szerint február 2., új szerint 14.), a mint a néphit véli, a Nyár és a Tél találkoznak egymással. Ha e napon enyhe az idő, akkor a medve kijő barlangjából, de csak azért, hogy azt még jobban eltorlaszolja, mert a tél még jó sokáig fog tartani. Ha ellenben csikorgó hideg és hózivatar van, akkor a medve nem mozdúl ki odújából, a mi azonban jó jel, mert annál előbb beáll az enyhébb időjárás. Márczius második felére esnek a Baba Jeudocha (Eudoxia) napjai, kiről a huculok ép annyit tudnak regélni, mint a rusznyákok és a románok. Ez alak kétségkivűl a tél megszemélyesítője. A mint ez lassacskán oda lesz, úgy fagy meg, avagy dermed kővé az „öreg” Jeudocha is. Eredetileg a húsvét is a tavasznak a gonosz télen aratott diadalát ünnepelte. A mint karácsony után elégetik az „(reg”-et s márcziusban az „Öreg anyó” pusztúl el: nagycsütörtökön is tűzre teszik az „Öreg”-et. Csakhogy ezt a nagyheti szokást a huculok egyenesen a Judás (vagyis az ördög) elégetésének mondják, a mi szintén arra vall, hogy ekkor eredetileg a tél istenségének elégetése történt. Nagycsütörtökön reggel a leányok folyóvízben fürödnek, hogy szépek és egészségesek legyenek. Ugyane szándékkal történik a leányok és legények öntözködése is húsvét hétfőjén és keddjén, mivel a békóiból fölszabadúlt húsvéti víznek a néphit csodálatos erőt tulajdonít. Mint karácsony táján, úgy húsvétkor is mindenféle jóslás járja. Húsvét vasárnapján mindenki versenyt fut, hogy előbb elérje a harang kötelét, mert a ki legelőször húzza meg, annak az egész következő évben nem fog a munkában a keze megfájúlni, továbbá úgy fog rá a szerencse áradni, mint a hogy a harangból a hangok szétáradnak. Ezért hallani a húsvéti napokban majdnem szűntelen a harangokat. Sőt ez a húsvéti harangozás már annyira összeforrott a nép lelkében ez ünneppel, hogy ilyenkor még a rég elpusztúlt templomok helyén is hallani vélik a harangszót. Így azt regélik a huculok, hogy húsvét vasárnapján annak a kolostortemplomnak a harangjai is szólnak, a mely valaha Ploska és Serdźie községek határán azon a helyen állott, a hol a Lostun patak a Putilljukába szakad. E kolostort, minthogy szerzetesei erkölcstelen életet éltek, föloszlatták és a mellette épűlt templomot lebontották. Harangjainak egyikét ott ásták el a kolostor helyén, s ez a harang azóta is minden húsvétvasárnapon megkondúl. Húsvét után huszonötöd napra, vagyis a húsvét utáni negyedik hét szerdáján van a „rachmánok húsvétja” nevű érdekes ünnep, melyet a rusznyákok és az oláhok is megülnek. A huculok ez ünnepről azt regélik, hogy a kikről nevezik, azok a messze tengerparton lakó olyan kicsiny törpék, a minőkből tizenkettő elcsépelhetne egy sütőkemenczében. E lyüki emberkék igen jámborok, és a többiek csak példát vehetnének róluk. De nem tudják szegények a húsvét idejét. Ezért hát az emberek elhatározták, hogy valamiképen hírt adnak nekik az ünnepről. E czélra a húsvétkor elköltött tojások héját mind a patakok és folyók vizébe szórják, hogy ezek hírt vigyenek ama törpécskéknek a húsvétról. Mikor aztán e héjak leúsznak hozzájuk, akkor tartják a rachmánok a föltámadás ünnepét. Így van ez esztendőről-esztendőre, s évenként velük ünnepelik a többi emberek is e napot.
A tavasz első napjának Szent György napját (új naptár szerint május 5.) tekintik a huculok. Ennek előestején az udvarokban nagy tüzet raknak. Mindenekelőtt azonban arra kell ez estén ügyelni, hogy a mint csak lehet, távol tartsák a háztál és környékétől, kivált a barmoktól a boszorkányokat. Ezért a kapubálványokra és az istállók ajtai fölé gyepdarabokat raknak, a melyekbe virágvasárnapon szentelt barkát vagy rezgőnyárfa-ágakat dugdosnak. Kátránynyal kereszteket is szoktak a kapukra mázolni. A teheneket agyaggal hintik meg és tömjénnel vagy kígyóbőrrel füstölik. Szent György előtti este tartják a boszorkányok nagy gyűlésüket, melyre a kürtőn át szénvonón vagy seprőn nyargalnak. Ez útjokban szikráknak, vagy szálló csillagoknak látszanak. Mikor aztán énekelni kezdenek, olyan zúgás támad, mintha szélvész üvöltene végig a levegőn s az erdőkön; még a föld is megrendűl belé.
A nyári napéj-egyenlőség ideje táján, mikor leggyakoribb az égiháború, vannak a villám és a tűz ünnepei. Ezeket leginkább július és augusztus hóban tartják. E napokon a hucul a világért sem dolgoznék, mert szentűl meg van győződve, hogy különben a házát elpusztítaná a tűz, vagy belé csapna a villám. Kivált a Szent Illés napja (augusztus 1.) nevezetes ez ünnepek között. Öt tartják ugyanis az égiháború urának, a ki örökös harczban él az ördöggel s ezt villámaival agyonsújtani törekszik. A hová a villám beüt, oda is az ördög nyomába dobta azt Szent Illés.
Az őszi ünnepek közűl a Szent András napja érdemel leginkább említést, mint a melyen a hucul leányok is sokféle módon igyekeznek megtudni, mi sors vár rájuk a szerelem és házasság révén.
