A czigányok. Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
A czigányok.
Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
Belső háborúk, ellenséges beütések és Manu embertelen törvényei arra késztették a hindosztáni eredetű czigány népet, a mely magát roma vagy romaniczei néven nevezi, hogy őshazáját, a napsugaras Keletet mindenkorra elhagyva, vándorútra keljen s elszóródjék a nagy világban a nélkül, hogy valahol a föld rögéhez tudna tapadni. A czigányok világjáró útjukon 1400 táján, de tán már korábban is eljutottak Bukovina földére. Itt akkoriban rabszolgáknak nyilvánították őket, a mikké sokan önként is lettek közűlök, s azok is maradtak, a míg 1783-ban a nemes szívű II. József császár szabad emberekké nem tette őket.
Wulewai czigány család.
Zuber Gyulától
Ez évig Bukovina számos kolostora és a nagybirtokosok száz meg száz ilyen czigány rabszolga urai voltak. El lehetett őket adni s cserélni, akár az élettelen tárgyat vagy a barmot. Kemény szívű felügyelők, a kik ugyancsak gyakran suhogtatták a hátukon a „falanga” nevű ostort, hajtották őket a nagy kolostori és magán jószágokon mezei munkára; különben a ház és majorság körűl, avagy a konyhában teljesítettek szolgálatot. Valamely földesúr vagy kolostor gazdagságát akkoriban a czigányainak a számával mérték. A valamivel szabadabb, csupán bizonyos adó fizetésére kötelezett muzsikus czigányok pedig zenéjükkel, dalaikkal és bohóskodásaikkal járúltak az urasági lakok mulatságához. Jóllehet keresztények voltak és hitsorsosaik ugyancsak kizsákmányolták a testi-lelki erejüket, annyira megvetették őket, hogy halottaikat nem a közös sírkertbe temették, hanem külön helyen földelték el.
Régente a czigányoknak különféle foglalkozásuk szerint a következő osztályait különböztették meg: 1. kanálfaragók, lingurari; 2. medvetánczoltatók, ursari; 3. aranymosók, rudari vagy aurari; 4. vándorczigányok, lăieşi és 5. megtelepedettek, vătraşi. Ma már csak ilyen telepes vagy állandó tűzhelyű és kanálfaragó czigányok vannak Bukovinában, de csavargó sátoros czigány nincs többé. Azonban még mindig él bennük a régi vándorkedv, a mely arra készti őket, hogy legalább az egyik faluból mindúntalan másikba költözzenek. Az aranymosók száma is nagyon megapadt; medvetánczoltatók pedig már csak Erdélyből és Romániából kerűlnek mai napság Bukovinába.
A czigányok általában középtermetűek, gyönge testalkatúak és soványok; fejük azonban arányos, arczuk alacsony, széles és bronz-színű. Orruk magasabb állású, mint a tartomány többi lakóié. Szájuk kissé nagy, nyakuk erős, karjaik rövidek. Rendesen hosszúra növesztett, fésületlen, kóczos hajuk göndör, koromfekete és fényes; szemeik feketék és fénylők, fogaik hófehérek és épek.
Ritkán mosott, mindig rongyos ingüket sok sárga vagy fehér érczgombbal díszített széles bőr-öv szorítja derekukra, s az övről sárga vagy szürke lánczon függ a bicskájuk. Fényes gombokkal, lánczocskával és keresztlékkel czifrázott bőr-tarisznyát szeretnek hordani. Általában nagyon kedvelik a fényes holmit, akár csak a szarkák. Gyakran a férfiak is viselnek fülönfüggőket, részint hogy a szemmel való megígézés ellen védekezzenek, részint hogy jobb legyen a hallásuk. Oly családokban, a hol több leány mellett csak egy fiú van, ennek azért is akasztanak függőt a fülébe, hogy az istenek leánynak tartsák és életben hagyják.
Ingük fölé, ha hosszabb útra kelnek, rongyos sukmánt vagy köpönyeget öltenek. Ha esetleg új vagy jó a felöltőjük, akár fogadni lehetne rá, hogy az, ha nem lopott, legalább is kölcsön kért jászág. Nyáron az efféle felső ruhát nem tartván szükségesnek, inkább zálogba adják pálinkáért a zsidónak. Fején a czigány télen-nyáron kalapot vagy báránybór süveget visel. De ez is rendesen olyan rongyos, hogy közmondásossá lett. A czigány büszkébben jár, – szokták mondani, – ha a haja kikandikál a kalapja vagy kucsmája lyukain.
Teknőt árúló czigány.
Zuber Gyulától
A zsenge ifjú korukban olykor igen szép czigánynők, ha jobbmódúak, elég ízléssel öltözködnek, de mindig nagyon kedvelik a rikító színeket. Fejüket kaczkiásan sárga, vagy még inkább tulipiros gyapjúkendővel kötik be, és csak igen ritkán, legnagyobb inség idején, a tartományban általánosan viselt fehér pamutkendővel. Ingük vállát és mellét tarka selyem- vagy gyapjú fonállal és arany-pitykékkel varrják ki. Ruhájuk a gyakran aranyszálakkal átszőtt „katrincza”, vagy pedig gyakrabban a városban vett, rikító színű gyapjúszövet szoknya. Különben a katrinczáikat és itt-ott már az ingre való vásznat is készen vásárolják és nem maguk szövik. Felső ruhájuk rendesen térden alúl érő báránybőr ködmön vagy sukmán. Leányok és fiatal asszonyok a nyakukon becses régi ezüst, sőt olykor aranypénzekből fűzött salbá-t viselnek ékszerűl.
Lábbeliűl a jobbmódú férfiak bocskort, czipőt vagy csizmát hordanak, a szegényebbek mezitláb, a nők többnyire czipőben járnak. A gyermekeik ruházásával nem sokat törődnek, s legtöbbnyire egész pőrén látni őket, a mint az országút porában henteregnek, vagy az arra menő kocsikat és gyalog útasokat czigánykereket hányva jó messzire elkisérik, hogy, mutatváriyaikkal pár krajczárt koldúljanak tőlük.
Említésre méltó, hogy a czigányok öregje-ifja, apraja-nagyja s a férfi- és asszonynép egyaránt, sőt már a csecsemő is rendkivűl szereti a dohányzást. Még éjjel is szipákolják többnyire üres pipájukat.
A városi czigányok külön czigánysoron vagy útczákban laknak. A falusiak pedig a számukra kijelölt legelőn; a falvakon kivűl sátrakban (setre) tanyáznak. Néhol földbe vájt putrikat vagy nyomorúságos viskókat tákolnak maguknak, a melyek rendesen sokkal roszabbúl épűltek és piszkosabbak is, mint a helység többi lakóinak házai. E kunyhók belső beosztása és berendezése azonban a többi falubeliekéihez hasonló.
A hol a czigányok nagyobb számban laknak egy községben, ott maguk közűl választott külön bírájuk van; a ki azonban alattvalóival együtt az illető helység közigazgatási hatóságának van alárendelve.
Czigány ház nem igen lehet el kovács-műhely, fujtató és egyéb kezdetleges kovács-szerszámok nélkül, minthogy a kovácsolás a czigánynak legkedvesebb mestersége. Sokra ugyan ebben sem viszi, de azért elég ügyesen foltoz üstöket, igazít és élesít kapát, kést, kaszát, patkól jármos ökröt, készít vasmacskát, csípővasat, szeget, tűt, stb., sőt egyesek kolompöntéssel is foglalkoznak.
A famunkát is szereti a czigány; készít lapátot, rokkát, orsót, merőkanalat, tányért, teknőt, vékát, továbbá bőrfenekű szitát is, stb. Mindezen készítményeit a közeli vásárokra viszi eladni, vagy házról-házra járva árúlja, sokszor pedig sokat zaklatott feleségére bízza az elárúsítást. Meszelőt is csinál, vagy kőmíves munkára is elszegődik, sőt a mezőgazdaságban is beáll napszámosnak; a hol pedig alkalma kinálkozik, ott a lólopástól sem irtózik. A mennyiben a háza táján legalább egy-egy sovány malaczka és rosz gebe, meg a kikoplalt kuvasz jóformán soha sem hiányzik, annyiban állattenyésztőnek is mondható.
Tenyérből jósló czigányasszony.
Zuber Gyulától
A semmittevés mellett legnagyobb kedvtelése a zenélés. Ebben hangjegyismeret nélkül olykor igazán sokra is viszi. Csodálatos rátermettséggel játszik bármiféle hangszeren. Ha pedig hangszere nincs, legalább azzal mulatja magát, hogy a fűben hanyatt fekve, ajkai közé illesztett falevélen fütyörész olykor egész nótákat. Akármikor kész a maga vagy mások mulattatására játszani, de a nótái többnyire alkalmazkodnak a lelkiállapotához. Ha szomorú, bánatos vagy éhes, a mi nem épen ritka dolog nála, akkor meghatóan siralmas dallamokba önti búját; ha ellenben jókedvű; a minő leginkább valamely sikerült tolvajlás vagy bőséges lakoma után szokott lenni, akkor szilaj, tüzes táncznótát zendít rá.
A vénebb czigányasszonyok nagyon jól értenek a kártyavetés és mindenféle más jóslás, így bab- és kukoriczaszemekből, tenyérből, stb. való jövendőmondás mesterségéhez, a mi néha elég jól fizet. A babonás parasztasszonyok továbbá ijedés és betegségek elleni ráolvasásokért is folyamodnak hozzájuk. A szerelmes és ilyenkor annál hiszékenyebb falusi leányoknak pedig, sőt nem egy városi kisasszonykának is pénzért s ennivalóért ártatlan szerelmi bájitalokkal szolgálnak. Gyorsan elhadart s ezért többnyire érthetetlen jövendőmondó ígéjük rendesen így szól: „Szerencséd van és sok-sok lábas állatkáid lesznek. A szerencse a sarkadban van, mint a nyúl a kutya nyomában!”
De a koldúlást is kitűnően érti akár ifjú, akár vén czigányasszony, és ebben fülűlmúlhatatlan a szivós kitartása és tolakodó bőbeszédősége. Koldúlásban és lopásban, valamint a férjük készítette vas- és faárúk eladásában való nagy ügyességük, továbbá már említett jövendőmondó és kurúzsló mesterségük tartja el jórészt a nagy számú rajkókat és a dádét (dada), vagyis a lusta családfőt. Jaj is lenne a szegény czigányasszonynak, ha estére szalonna és liszt nélkül térne haza urához és parancsolójához, a ki különben olykor a menyecskét még így is jól ellazsnakolja, miután előbb jóllakott. Ezzel azonban csak azt tanúsítja, hogy szereti, s így az asszony nem is fölöttébb búsúl miatta.
A görög-keletiek húsvétja utáni harmadik csütörtökön a fiatal czigánynők fölkoszorúzva és piros szalagokkal, pénzfűzérrel díszítve házról-házra járnak s egy idősb társnőjük éneklése mellett tánczolnak. Erre a ház gazdasszonya egy fazék vízzel leönti őket, hogy nyárban bőven essék az eső, azután pedig pénzt, lisztet, vagy ócska ruhaneműt ajándékoz nekik.
A bukovinai czigányok majdnem kivétel nélkül a görög-keleti egyház hívei, de nem a legjobb keresztények. Vallási ismereteik legfölebb annyira terjednek, hogy úgy, a hogy, keresztet tudnak vetni, de többnyire még a kereszt értelmével sincsenek tisztában és a legközönségesebb imádságokat sem igén tudják. Templomban igen ritkán látni őket, miért is közmondássá lett róluk, hogy templomba nem járnak, csak keresztelésre és temetési beszentelésre viszik oda őket. A gyónást kerűlik, vagy ha a többi falusi lakót utánozva oda járúlnak is a gyóntatószékhez, sulyosabb bűneiket óvatosan elhallgatják. Templomukról sokat évődnek velük az oláhok. Ugyanis azt mondják róluk, hogy valamikor a czigányok is akartak maguknak külön templomot emelni s építettek is balmoş-ból, vagyis juhtúróval és vajjal kevert kukoricza-pépből, a tornyába pedig harangok helyett disznófejeket akgattak nyelvestűl. De midőn aztán egyszer nagyon megéheztek, fölfalták a templomukat harangostúl, s azóta nincsen saját egyházuk.
A czigányasszonyok varázsígékkel hárítják el gyermekeikről a szemmel való verést, az ijedést, stb., de csak ha már egy évesek. Korábban tenni ezt nagy bűn lenne. Fölcseperedő gyermekeikre igen kevés, vagy semmi gondot nem viselnek, hanem magukra hagyják őket. A czigányleányok Szent János napján denevéreket fogdosnak, 9 vagy 7 lyukkal áttört fazekakba zárják s aztán hangyabolyra teszik, mire gyorsan elfutnak, hogy a hangyáktól megtámadott denevér sikoltását ne hallják, mert attól megsiketűlnének. Miután a hangyák teljesen lerágták a denevér csontjairól a húst, a csontokat porrá törik és e port ételbe vagy italba keverve a kedvesüknek beadják, azt hivén, hogy az illető aztán elveszi őket. A férfiak szerelmének megnyerése végett még a ruhájuk rongyát és néhány szál hajukat szokták elégetni s ezek hamvából is kevernek az italukhoz, hogy maguk iránt, a mint vélik, heves szerelemre gyúlaszszák őket.
A czigány jegyesek néhány nappal vagy héttel az esküvőjük előtt megtudakolják a sorstól, lesz-e gyermekük. E végből valamely folyóvíz partján két égő gyertyát tűznek a földbe s vigyáznak, égve maradnak-e, avagy kialusznak-e mindjárt. Ha a gyertyák égve maradnak, lesz gyermekük, ha pedig a szél elfújja őket, gyermektelenek maradnak. Hogy azonban mégis legyen magzatuk, tojást és almát dobálnak a vízbe.
Mikor a czigány menyasszony esküvőre megy, a bal lába bokáját fonatlan kenderrel göngyöli be, hogy a házasságban szükséget ne szenvedjen. Esketés alatt a vőlegény és menyasszony egy-egy pénzdarabot szorongat a hóna alatt, hagy életükben minden balsorstól védve maradjanak. A templomból kilépve, e pénzdarabot messze elhajítják maguktól. A ki megtalálja, jaj neki, ha fölveszi, mert hét esztendőn át üldözni fogja a balsors. A házasság egyházi megáldására nem sokat adnak a czigányok; többre becsűlik azt a rövid szertartást, melynek kiséretében egy tölgyfa alatt áldja meg valamelyik törzsbelijük a kötött frigyet. Különben is a legtöbben csak vadházasságban élnek és hitvesi hűségükről, valamint erkölcseikről egyébként is igen kevés jót mondhatni.
Az enyém s tied fogalmát meglehetősen egynek veszik; ezért éjjel-nappal, bármikor készek a máséhoz nyúlni. De, az ilyen ebűl szerzett vagyon nem igen marad meg náluk, mert csakhamar eliszszák és elprédálják. A víg dáridónak ugyanis nagy kedvelői, s ez soha sem eshetik meg táncz és zene nélkül. Forró vérükben van a léha gondatlanság és a könnyelmű vidámság.
Ha keresztelőre, lakodalomra vagy búcsúra mennek, a vendégségben röstellnek sokat enni, mert nem akarnak abba a gyanúba keveredni, hogy odahaza talán szükséget szenvedtek s már régóta nem laktak jól. De annál többet isznak, a mi úgyis heves természetüket annyira föltüzeli, hogy az efféle czéczó alig eshetik meg czivakodás, sőt verekedés nélkül. Különben is nagyon hamar fölfortyannak; ezen tulajdonságukról való az a közmondás, hogy: olyan czivakodó, mint egy czigány. Verekedés előtt egy pillanat alatt lehántják magukról a rongyos ruháikat és rendesen mezítelenűl dulakodnak, mert azt tartják, hogy amúgy is szakadozott ruháikat kimélni kell; a megsérűlt bőr ugyanis, mint mondják, megint összenő, az eltépett ruha azonban nem. Szűkös ruházatuk miatt irtóznak a téltől s annak örömeitől. Hogy télen milyen fogyatkozást látnak ruhában, mutatja a czigány és fogvaczogva didergő fia közti következő párbeszéd: „Dádé, fázom, mert egészen csupasz vagyok!” „Tedd föl a kalapomat!” „De még így is fázom!” „Kösd a derekadra a tüszőmet!”
A czigányok egyes gonosz, elvadúlt ficzkók kivételével, általában szelíd, sőt jóindúlatú népség. Igaz, hogy sok bennük a hetykeség, elbizakodottság; úrhatnámság, boszúvágy; de épen úgy tulajdonaik a nagy mértékű butaság, a gondolkodásra való restség; a vakhit, babona, élhetetlenség és gyávaság is. Szomszédaik leginkább a restségük és ostobaságul miatt gúnyolják őket. Kivált az oláh szereti a czigányt mindenféle csúfnévvel illetni. A legszokottabb ezek sorában a „csóka”, s ettől a czigány annyira irtózik, hogy a csóka madarat a világért sem nevezné a maga nevén, nehogy ezzel önmagát csúfolja. Az „alkudozás” szót sokszor „czigánykodás”-nak mondják. Az ugorkafára fölkapaszkodottnak sértésűl ezt vágják az arczához: „Pénze a czigánynak is van, de nincs embersége!” Ha valamely házban nagy a rendetlenség és piszok, azt mondják róla: „Ez czigány-fészek!” A rendetlen emberről azt mondják, hogy rondább a czigánynál is.
A czigány tehát szégyenli a nevét és származását. Ha kérdik tőle, hogy micsoda nemzetbeli; azt feleli: „Román vagyok”, és ezt azzal erősíti, hogy „már az apám is az volt” A románokhoz egyáltalán bizonyos rokoni indúlattal vonzódik, pedig ezek ugyancsak megvetik a czigányt, a ki mégis kevésbbé szereti a rutént.
Utóbbi időben, noha nem valami szívesen, de már mégis elküldik gyermekeiket az iskolába, s néhány közűlök már magasabb műveltségre és a társadalomban tisztelt állásra is emelkedett.
A bukovinai czigányság pontos statisztikáját lehetetlen összeállítani, mivel a népszámlálásnál és egyéb számbavételnél mindig románoknak vallják magukat. Számukat mégis úgy körűlbelűl 2.000-re tehetni.
Tekintve azt a vonzódást, a melylyel a románokhoz húznak, rövid idő múlva, úgy látszik, teljesen ebbe a nemzetiségbe fognak beleolvadni.
