Az Árpád-házi királyoktól Budavár visszavételéig.
Az Árpád-házi királyoktól Budavár visszavételéig.
A Budapest közép- és renaissance-kori építészetéről szóló fejezet egy nagy pusztúlásnak a krónikája. Nyugat-Európában nincsen város, mely e tekintetben a mi fővárosunkkal versenyezhetne. Mert a hol a terület arányához mérten oly élénk volt az építési tevékenység, a hol oly szép számú és művészetileg is jelentékeny alkotások keletkeztek: ott az idők viszontagságai megkíméltek legalább annyit, a mennyiből a képzelet táplálkozhatik. Nálunk a pusztúlás olyan volt, hogy még romokat sem hagyott. Építészeti alkotásaink kevés kivétellel nyomtalanúl eltűntek; még kőhalom sem jelöli helyüket. Nem maradt meg annyi, a mennyiből némi vigasztalásúl bebizonyíthatnók, hogy mi volt a művészeti értéke annak, a mitől balsorsunk megfosztott bennünket. Nem tudjuk bebizonyítani még azt sem, vajjon e pusztúlásban rejlik-e az oka annak, hogy oly igen szerény szerepet játszunk e korszakok építésének történetében. Az emlékek híját semmiképen sem pótolják az egykorú írott források és rajzok. Az írók avatatlanok voltak a művészetben, sőt érzékök sem volt iránta. Ilyen Bonfinius is, ki a IV. Béla királytól I. Mátyás koráig keletkezett egyházi és világi épületek teljes díszében látta Budát. A város feltüntető távlati képek, mint a Schedel- vagy a Meldemann- és a Fontana-féle, hézagosak és önkényesek. Ezekből az írott források és a fönmaradt alaprajzok adatainak segítségével nagyon óvatosan csakis topographiai következtetéseket vonhatunk, a város építőművészetéről azonban nem nyújtanak tájékozást. Ekként Budapest régi építészetének ismertetését majdnem egészen emlékek hiján és művészeti szempontból hasznavehetlen adatokra utasítva kell megkisérlenünk.
A budavári főtemplom.
Rauscher Lajostól
Aquincum helyén talán már Szent István idejében volt valami helység, mely utóbb gyarapodhatott is, de nagyobb jelentőségre nem emelkedett, igazi várossá nem fejlődött. Az ország akkori két fő helye Székes-Fehérvár és Esztergom. Azonban kellett lenni Budán már a XII. században királyi várnak is és az valószínűleg a Királyhalmon állott. Itt volt azonkivűl az állítólag II. Gejza által 1148-ban alapított káptalan háza és temploma. Meg kell említeni a rejtelmes Fehéregyházat, melynek helye is kétséges. A várost 1241-ben elpusztították a tatárok. A már ekkor virágzásnak indúlt Pest épen olyan védtelen állapotban volt, mint Buda; annak sorsát ez sem kerűlhette el; a Domonkos-rendieknek nem sokkal épűlt itteni kolostorát és templomát, mely az angolkisasszonyok mai zárdája helyén állott, nemkülönben a város plebánai-templomát is földúlta az ellenség. A mostani belvárosi templom déli tornyának falába belűlről befalazott román művészetű félköríves párkányt a tatárok által földúlt régi templom maradványának tartják. Fővárosunknak a tatárjárás előtti építészetéről e nehány épület hirén kivűl egyebet nem tudunk.
Valószínű, hogy mikor ez épületek keletkeztek, az egykori római város még nem pusztúlt el egészen. Valószínű az is, hogy azok, kik Budán újonnan építkeztek, nem vetették meg az Aquincum romjaiban kínálkozó épületanyagot, a faragott köveket és a téglát. Kérdés azonban, vajjon a római művészet maradványai érvényesűltek-e helyi hagyományként, vajjon kiindúló pontjáúl szolgáltak-e az építészet újból kezdődő gyakorlatának, szóval fölhasználtattak-e, miként példáúl Dél-Francziaországban a nyugoti góthok által, egy sajátos építő-művészet megalkotására? E kérdésekre lehetetlen válaszolni, s így azt sem tudjuk, hogy mit vesztettünk.
A tatárjárás szomorú tapasztalatai megtanították IV. Béla királyt arra a régi igazságra, hogy a hegyen épített várak és városok nyújtanak legtöbb biztosságot a betörő ellenség ellen. Így keletkezett Buda vára Pesttel átellenben, a Duna partjának egészen közelében álló és vele majdnem párvonalos irányban terjedő, mintegy 86 holdnyi hosszúkás hegyháton. Alapítása 1249-re tehető. Az Aquincum helyén álló város ekkor kapta az Ó-Buda nevet. Kétségtelen, hogy Buda vára már alapítója, IV. Béla idejében nem csupán hegy hátára épített város, hanem egyszersmind, legalább részben, védművekkel megerősített hely, valóságos vár volt; de, hogy a védművek milyenek voltak, azt nem tudjuk. 1255-ben Budavárnak már számos lakosa volt: magyarok, németek és olaszok. A város kedvező fekvésénél fogva az iparral és kereskedelemmel való foglalkozás már akkor igen háládatos volt, s a lakosság csakhamar nagyobb jóllétre tett szert és ezzel karöltve élénk tevékenység fejlődött az építészet terén is, a mit IV. Béla is nagyban előmozdított. Feltűnő, hogy ez időben és az utána következő háromszáz éves korszakban, mely alatt Budavár fölépűlt, számos templom, kolostor, királyi paloták, előkelők lakházai keletkeztek, s noha ezekről számos följegyzés maradt ránk, egyiknek az építőmestere sem említtetik. Valószínű azonban, hogy Budavárt ez első korszakában leginkább német építőmesterek építettek. Az egyházi épületek közűl a legrégibb és építészetileg legjelentékenyebb alkotás a német lakosságnak Boldogasszonyról nevezett plebánia-temploma volt. Ez a várhegynek mintegy a közepén, a Duna felé néző oldal kiemelkedő helyén álló mai főtemplom, melyet most közönségesen Mátyás-templomnak neveznek.
A XIII. század második felének elején, IV. Béla uralkodása alatt megkezdett templom három hosszanti hajóból és kereszthajóból álló kora csúcsíves épület volt. Belső hossza 57 méter, a középhajó szélessége 11,30, magassága 16, az oldalhajók szélessége 6.50 méter. A kereszthajó nem szökött ki az oldalhajók falából. A középhajó három szakaszához csatlakozott nyugat felől a két torony közötti szakasz, kelet felől a kereszthajónak, továbbá a hosszú szentélynek két szakasza, erre következett a tizennégy szög feléből alakított és külső támasztó pillérekkel ellátott szentélyzáradék, melynek hét oldalán alúl egy-egy félkörívű magasabb, ezek fölött pedig csúcsos ívű és kezdetleges geometriai művű alacsonyabb ablak volt. Az oldalhajók a kereszthajó szakaszán túl megközelítőleg négyzetalakú szentélylyel végződtek. A középhajót az oldalhajóktól két rendben négy-négy zömök keresztpillér választá el, oldalaikon vastagabb, sarkaikban karcsúbb oszloptörzsek szöktek ki, melyek a keresztboltozatos mennyezet gerinczeivel vágtak össze. A nyugati homlokzaton zömök törzsekkel tagozott, egyszerű alakítású kapu, e fölött kerek ablak és oldalt egy-egy torony volt. A tornyok köze nyugat felől egy szakaszt alkotva, a főhajónak mintegy előcsarnoka volt, aljuk pedig mintegy folytatásaúl szolgált az oldalhajóknak, de azoknál alacsonyabb volt. A főkapun belűl lépcsők vezettek le a mélyebben fekvő hajóba. A déli oldalon is volt egy díszes faragású kisebb kapu, mely a hajó szintjével egyezett.
Nem lehet kimutatni, vajjon e helyen már korábban is állott-e templom; azonban az éjszaki oldalon több falpillér alakítása eltér a többitől és olyan, hogy korábbi időre is tehető. A XIII. századbeli templomot valószínűleg a szentélylyel kezdték építeni, aztán nyugat felé haladva folytatták az építést és következetes bazilikális elrendezésben be is fejezték a század végeig. Hogy a templom oldalhajói alacsonyabbak voltak a főhajónál, azt a pilléreken két sorban levő oszlopfők bizonyítják, melyek közűl az alsóbbak régiebbek; továbbá a pillérek fölötti boltozat részletei, melyek közűl az éjszaki torony keleti falán levő egész terjedelmében megtaláltatott; végűl e mellett szól az a körűlmény, hogy a XIII. századbeli bazilikális templomból megtaláltattak mind ama részletek, melyek a csarnoktemplommá való átalakításnak nem voltak útjában. Ez átalakítás a XIV. század végére tehető. Ekkor a fejlődött, sőt már hanyatló csúcsíves építés követelése szerint az oldalhajók boltozatát a középhajó boltozatával egyenlő magasra emelték, az oldalhajókat a középhajóval kelet felé egyenlő hosszúakká tették, nyolcszögnek három oldalával zárták le és szilárd támasztó pillérekkel megerősítették. De, minthogy az oldalhajók meghosszabbított részét a főhajó szentélyétől falak választották el, ezeket eltávolították és helyökbe ott, hol támasztékra volt szükség, a boltozat régi gerinczeit megtartván, azok alá alakra nézve tőlük elütő és föltűnően gyönge pilléreket állítottak. Ekként az eddigi négy pár pillér egy párral szaporodott. Ugyanekkor a főszentély záradékának délen és éjszakon egy-egy oldalát beépítették, többi oldalán pedig a közben levő faltömeget eltávolítván, az egymás fölött levő két-két ablakot egyesítették, minek következtében a támasztó pillérek sokat vesztettek szilárdságukból. Vajjon befejeztetett-e a XIII. vagy a XIV. században a nyugati homlokzat két tornya? E kérdésre nem lehet határozottan válaszolni. A Schedel-féle Világkrónikában Budavárának távlati képén az éjszaki torony az oromfalnál valamivel magasabb, a déli torony ellenben nem éri el az oldalfal magasságát, s egyiknek sincs födele. E szerint a XV. század közepén, a mely időtájban a kép készűlt, egyik torony sem lett volna befejezve. Hitelesebb tanú, maga az építmény, azt bizonyítja, hogy Mátyás király a déli tornyot 1470-ben alapjából újonnan építteté és hogy alapzásánál régibb épületrészek lebontásából nyert faragott, részben festett köveket használtak föl. A torony a hajó főpárkányáig négyszögű, azon felűl három és félemeletre osztva nyolczszögű és 43 méter magas volt. A XV. században a déli oldalnak előcsarnokkal ellátott nagyobb kapuja, melyből szintén lépcsők vezetnek le a hajóba, továbbá a déli szentély mellett és az éjszaki oldalon egy-egy kápolna és valószínűleg az éjszaki oldalhajó egész hoszszában voltak kápolnák is.
A XVI. században a török uralom alatt a főszentély záradékának a XIV. századbeli átalakítás következtében meggyöngűlt egyik pillére bedűlt, s ez alkalommal a törökök a záradékba patkóalakú három ablakot építettek. A XVII. és XVIII. században a jezsuiták a templom mellé kolostort építettek, ennek falait rátámasztották a templom falaira, a nyugati főkapu elé előcsarnokot emeltek, befalazták a déli kisebb kaput, teljesen átalakították az éjszaki oldal hoszszában volt kápolnákat, a főszentély záradékába oltárnak szolgáló falat építettek, az oldalfalak összes ablakait elpusztították és helyökbe kisebb ablakokat építettek, a szentély alatti sziklába sirboltot vágtak, az 1723-ik évi tűzvész által megrongált toronyra hagyma-alakú födelet tettek és nyolczszögű részének tövét két oldalt a födélszék alatt hozzá épített vastag fallal fogták körűl.
Ámbár a két utóbbi századbeli átalakítások sokat rontottak, mégsem pusztították el egészen a templom állapotának nyomait. Midőn elhatároztatott, hogy I. Ferencz József király 25 éves uralkodásának emlékeűl a nyugati homlokzat és a Mátyás-torony helyre állíttassék, s Ő Felsége 1873 november 25-ikén kelt rendeletével megengedte és elrendelte e czélba vett javítást, Schulek Frigyes, a helyreállítás munkájával megbízott építész, a később hozzá épített részletek alatt talált nyomokon haladva, földeríté fővárosunk e minden tekintetben legérdekesebb építészeti művének eddig elrejtve volt eredeti szervezetét és hatszáz éves történetét, melyet az álala szívesen nyújtott adatok alapján a föntiekben vázoltunk. De ugyanekkor kiderűlt az is, hogy az épület egyes részeit helyreállítani nem lehetséges, hanem az egészet újjá kell építeni, ha meg akarjuk menteni a végső pusztúlástól. E nagy és nehéz munkával is Schulek Frigyes építész bizatott meg, ki megelőző kutatásai folytán az építményből, mint nyitott könyvből olvasott. A XIII. századbeli elrendezésnek világosan fölismert alapeszméjét fogadta el kiindúló pontúl, de a művészet és a történet iránt való egyenlően élénk érzéke sugallatát követve, a XIV. és XV. századbeli csúcsíves részletek közűl egyetmást szintén megtartott. A részletek anyagi megújítását is csak ott eszközölte, a hol az múlhatatlanúl szükséges volt, azonban akkor is lelkiismeretesen megőrízte az eredeti formákat. Így a teljesen megújított szentélyeken is a régiből csak azt hagyta el, a mi szabálytalanság volt, a déli kisebb kapun pedig annak elfalazott nyilásában volt kövek között talált részleteket használta föl az új kapu alakításához. Az újjáépítés lépésről lépésre a régit keresve és megújítva, ekként hajtatott végre tizenhét év alatt. A XIII. századbeli alapeszméből következik, hogy a templom külseje és belseje nem bír a fejlődött csúcsíves épületnek határozottan fölfelé törekvő jellegével; színes ablakok által megvilágított térséges belseje, s kivált a szentély inkább a román építés hatásával bír, épen így a nyugati homlokzat éjszaki sarkán emelkedő vaskos torony is. A régi részleteken talált festék nyomai megczáfolhatatlanúl bizonyítják, hogy a templom belseje egykor színes díszítményű volt. Az újjáépített templom belsejének színes díszítése most van folyamatban. Ezzel be fog fejeztetni az épületnek, a múltból elővarázsolt e szép emléknek, belseje, melylyel az építész tudománya és művészete fővárosunkat megajándékozta. Külseje akkor lesz teljes, ha egészen újra fölépűl a Mátyás-torony, ennek tövében a déli oldal gazdag díszű nagyobb kapuzata, ennek előcsarnoka és végűl az éjszakkeleti sarkon volt s alapfalaiban most is fölismerhető kápolna. Akkor a templom történetében a XIII. századbeli elrendezés mellett a csarnokszerű fölépítés a XIV., a Mátyás-torony, a déli előcsarnok és az éjszak-keleti kápolna a XV. századbeli csúcsíves építésnek lesznek a képviselői.
A német lakosság plebánia-templomával körűlbelűl egy időben, 1259-ben épűlt a vár éjszak-nyugati végében a magyar czéheknek Mária Magdolnáról nevezett plebánia-temploma, a mai helyőrségi templom. A még nem kifejlett, erős, zömök csúcsíves épületnek magasabb középhajója, két alacsonyabb oldalhajója és nyolczszögből vett három oldalú szentélyzáradéka volt. A török uralom korában (XVII. század) egyidejűleg a r. kath. és a református felekezeté volt, melyek fölváltva tarták benne istenitiszteleteiket. A templom a XVIII. században egészen átalakíttatott, csupán a torony maradt meg. Ennek alaprajza a templom oromfaláig négyszögű és minden sarkán két-két egyszerű, de vaskos támasztó pillér emelkedik, azonfölül a torony két emelete nyolczszögű. Most lapos kupola-alakú réz födele van. Ha a Schedel távlati képén a Boldogasszony-templom szentélye mögött látható magas torony a valóságot tűnteti föl: akkor a torony a XV. században gazdag alakítású volt, sisakfödél födte, a sarkok támasztó pillérei pedig a felső emeletig nyúltak és a sisak karimájánál tornyocskákban végződtek.
E két templomnál nehány évvel korábban épűlt a Boldogasszony-templomtól nem messze éjszak felé, szintén a várhegy pesti oldalán a Domonkos-rendieknek Szent Miklósról nevezett temploma és kolostora. A rend 1254-ben itt tartotta nagy gyűlését. A templom keleti részének némi maradványai láthatók a bástyafalban; a toronytól való távolságuk azt bizonyítja, hogy e templom hosszabb volt a német plebánia-templomnál. A négyszögű alaprajzú, koczkakövekből épűlt, dísz nélkűli torony több emelet magasságú falai még állanak, az útczára néző sarkain féloszlopok vannak, dél-nyugati sarkán mintegy kétemeletnyi magasságban egykor mennyezet volt, melyben valamely szent faragott képe állott. A kolostor, melyben utóbb Mátyás király budai egyeteme volt, nyomtalanul elpusztult.
A pest-belvárosi plebánia-templom belseje.
Benczúr Bélától
IV. Béla uralkodása alatt 1269–1270-ben épűlt Buda várában a negyedik templom, a Szent-Ferencz-rendieknek Ev. Szent Jánosról nevezett temploma. Ez a mai várszínház helyén állott, s a hozzá tartozó kolostorral együtt elenyészett. Ide temettetett 1301-ben III. Endre, az Árpád-házbeli utolsó király. Ugyancsak Béla király szerzetesnővé lett Margit nevű leánya és ennek társai számára 1252 táján a Margit-legenda szerint lombardiai mesterek által az akkori Nyulak-szigetén, a mai Margit-szigeten, Domonkos-rendi templomot és apáczakolostort építtetett. A királykisasszonynyal együtt hetven apácza vonúlt a kolostorba; tehát annak is, meg a templomnak is tekintélyes épületnek kellett lennie. A török hódítás elől az apáczák elmenekűltek, az épületek lassankint elpusztúltak, s helyökön évek múltával sűrű cserjékkel benőtt domb támadt. Az 1838-ik évi árvíz után a domb lehordásakor kerűltek napvilágra a templom maradványai: a toronynak, az előcsarnoknak, a hajónak és a szentélynek többé-kevésbbé magas falai, pillérek, oszlopok és egyéb töredékek, melyeknek némi része a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűlt, nagyobb részét pedig utóbb széthordták. Az akkor megejtett kutatásokból tudjuk, hogy a templom rendkivűl hosszú (62 méter, a miből 30 méter esik a szentélyre, 13 méter széles) egy hajójú, nyugat felől oszlopos csarnokkal, e fölött karzattal és előcsarnokkal biró kora csúcsíves épület volt. A hajó és szentély falaihoz belűl voltak építve a támasztó pillérek; csak a szentélyzáradéknak voltak külső támasztó pillérei, s ezeknek gerincztartókkal tagozott féltörzsek feleltek meg belűl. Az előbbi pillérek lába igen egyszerű tagozatú volt; épen ilyen a pillérek feje is, csakhogy lefelé fordítva. A karzatot tartó oszlopok fejét két soros lombdíszítmény övezte. A torony a hajó tengelyén állott. A templomtól éjszakra fekvő kolostor elenyészett, épen úgy a minoritáknak V. István király által alapított kolostora, nemkülönben a Mihály arkangyalról nevezett premontrei templom és prépostság, meg a sziget többi épületei is.
A IV. Béla király által Budán és Pesten telepített és Zsigmond idejében virágzott Johannitáknak Felhévízen, a mai Császárfürdő táján, a Szentháromságról, a Gellért-hegy környékén Szent Erzsébetről és Pesten Szent Miklósról nevezett templomaikat, kolostoraikat és kórházaikat, továbbá Szent Péter vértanúnak a Vízivárosban és Szent Gellértnek a Kelenföldön már a XIII. században állott templomát hírből ismerjük, de helyüket pontosan megjelölni nem tudjuk. A Ferencz-rendiek Pesten is letelepedtek már a XIII. században és első templomukat a zárdájukkal együtt valószínűleg azon a helyen építették, a hol a mostani áll. A Domonkos-rendiek a tatárok által elpusztított pesti zárdájukat még ugyanabban a században fölépítették. Mindez adatok együtt annak a bizonyítékai, hogy a XIII. század második felében fővárosunk területén, a Duna mindkét partján nagy tevékenységű volt az egyházi építészet. Világi épületeket nem említenek a krónikák.
Pastoforium a pest-belvárosi plebánia-templomban.
Benczúr Bélától
A XIV. és XV. században az Anjou- és a vegyesházbeli királyok miatt Budavár mindinkább emelkedő politikai jelentőségének, az ipar és kereskedelem fejlődésének, a lakosság szaporodásának és gyarapodó jóllétének hatása az építészet terén is mutatkozik. Róbert Károly fővárosának nevezi Budát, (mely tényleg IV. Béla alatt is az volt már), de ritkán tartózkodott itt. Noha nem igen kedvelte a várost, s annak emelésére nem fordított gondot, uralkodása még sem maradt egészen nyomtalan a város építészetében. Az egyetlen magyar eredetű szerzetnek, a pálosoknak, Szent Lőrinczről nevezett temploma és terjedelmes kolostora a budai Jánoshegy és Hárshegy közötti nyergen Róbert Károly uralkodása alatt s az ő támogatása mellett fejeztetett be. 1381-ben november 14-én nagy ünnepélylyel ide helyeztetett el Remete Szent Pál feje, melyet a velenczeiek az utolsó békekötés egy titkos pontja következtében szolgáltattak ki. A ravatalnak, melyet az ereklye számára Dénes fráter, pálos szobrász készített, egy kis töredéke megvan a Nemzeti Múzeumban. A XVI. század elején is élt itt egy jeles kőfaragó, Vincze nevű szerzetes. Úgy látszik, hogy e század elején a templomot részben helyreállították és díszét emelték. Csúcsíves épület volt, a falak szögleteit faragott és csiszolt vörös kövekből rakták. A török uralom alatt dűlt romba. Egy névtelen író 1827-ben írja, hogy az ő gyermekkorában még ember-magasságúak voltak a falak, két rendben hat-hat faragott oszlop emelkedett ki félig a földből, hol oltár asztala még ép volt, sőt látott itt czímerekkel díszített vörös, fekete, fehér és kék márvány sírköveket, de mindezek 1826-ban már annyira elpusztúltak, hogy a templomnak a helye sem volt többé fölismerhető. E század elején a Szép juhásznéhoz czímzett mulatóhelyet, később a Ferenczhalmon levő templomot és még egy korcsmát építettek az itt szedett kövekből. Ma a kolostor egykori kútja és nehány darab kő jelöli a hajdan szép épület helyét.
Nagy Lajos 1346-ban tette át a királyi udvart Visegrádról Budára. Ezzel kezdődik fővárosunk építési történetének második fényes korszaka. Erzsébet anyakirályné, Róbert Károly özvegye, a kassai székesegyház alapítója, nyitja azt meg. A maga költségén újra építtette az ó-budai prépostság templomát. A klárás apáczáknak ugyanitt általa emelt és számos adománynyal gazdagított templomát és kolostorát Zsigmond király 1391-ben kelt oklevelében bámúlatos művészetűnek mondja; Ranzanus püspök is magasztalólag említi. Az özvegy királyné 1380-ban végakarata szerint ide temettetett. Utoljára 1494-ben említtetik e templom és kolostor; ez óta híre, nyoma veszett. Ez volt a sorsa a prépostsági templomnak is. Erzsébet és fia, Nagy Lajos, 1372-ben alapíták a karmelita templomot és kolostort a Vízivárosban. Ez 1688-ban Budavár visszafoglalásakor még állott s a Ferencz-rendieknek adatott át, kik helyébe új templomot és kolostort építettek. Nem ismerjük keletkezési idejét a nyomtalanúl elpusztúlt Szent-György kápolnának, mely a mai hason nevű tér tájékán a XIV. század végén már állott.
A Károly-kaszárnya főkapuja és homlokzata.
Nádler Róberttől
A királyné az ó-budai királyi várat, mely III. Endre halálakor is említtetik, s melyben özvegysége alatt állandóan lakott, végrendeletében Nagy Lajos nejére, Erzsébetre hagyta. Ez időtől fogva királynéi vár lett és Nagy Lajos özvegye után itt lakott Zsigmond neje, Cilley Borbála, ki 1425-ben újjá építteté és ez alkalommal Bécsből kért két téglavető mestert. Majd leánya, Erzsébet, osztrák Albertnek a neje, aztán Katalin, Mátyásnak első neje, ennek halála után Hunyadi János özvegye, Erzsébet, utóbb Beatrix, Mátyás második neje, volt a királynéi vár tulajdonosa és lakója. Az utóbbi szintén újjá építtette, kétségtelenűl olasz építészszel. A föntiekből következik, hogy a királynéi vár a XIV. és a XV. században fővárosunk területén a legkiválóbb világi épület lehetett. A törökök földúlták. Csak sejtjük, hogy a mai Királyhalmon állott.
Róbert Károlynak volt nagy udvarháza Budavárában a mai Bécsi kapu mellett. Nagy Lajosnak itteni háza bizonyára szintén nem valami jelentéktelen épület lehetett. Nagy Lajos öcscse, István herczeg, építtette a várhegy déli végén a nevéről nevezett tornyot, ezt a nevezetes és hatalmas építményt, mely a királyi várhoz tartozott. Az ország egyik-másik előkelőjének Nagy Lajos alatt is volt háza Buda várában, de utóda, Zsigmond király alatt szokássá, sőt szükségessé vált, hogy minden egyházi és világi előkelőnek legyen itt háza. Ez az uralkodó tette Budát a szó igazi értelmében királyi székhelylyé. Maga is gyakran és húzamosan tartózkodott itt; az országgyűléseket itt tartotta, és számos fejedelmi látogatót fogadott itt. Az ő uralkodása alatt nyert fővárosunkban nagyobb lendűletet a világi építés, ellentétben az előbbi századokbeli egyházi építészettel. Francziaországból való építőmestereket és kőfaragókat hozatván, fejleszté az építési technikát. A várhegynek déli végén volt királyi várat a városból hozzácsatolt területtel éjszak felé tetemesen megnagyobbította, minden oldalról erős fallal vette körűl, a falakra födött folyosót épített és egy négyszögű tornyon kivűl hat más toronynyal ellátott hatalmas palotát emelt, mely a régivel ellentétben még épülése közben elneveztetett friss palotának. Azonkivűl a királyi vár előtt Szent Zsigmondnak szentelt templomot és társas káptalant épített.
Az egykori Grassalkovich-palota kapuja.
Rauscher Lajostól
A Zsigmond által megkezdett, de egészen be nem fejezett építményeket utóbb Mátyás király fejezte be és azokon kivűl a királyi várban egy kápolnát s több újabb épületet emeltetett, valamennyinek belsejét gazdagon feldíszítteté és teljessé tevé a királyi vár építészeti pompáját. Mind e dicsőségből semmi sem maradt. Az írott és rajzolt források együtt is elégtelenek arra, hogy képzeletünk legalább megközelítőleg hű képet alkosson a királyi várról, úgy a mint a XV. század végén állott. A szemtanúk leírásai igen hiányosak, az általános dicsőítések e mesterei az épületek külsejéről hallgatnak. Zsigmond palotájáról megtudjuk tőlük legalább azt, hogy nagy tömegű, hatalmas épület volt; Mátyás építményeiről még ennyit sem mondanak. Leginkább az épületek belsejével foglalkoznak. Említenek aranyozott faragványokkal díszített mennyezeteket és könyvállványokat, márványból faragott ablak- és ajtófeleket, pompás lépcsőket és díszes oszlopos folyosókat, domborművekkel díszített érczkaput, márvány kútat és szobrokat. Azt tudjuk, hogy Chimenti Camicia, Baccio Cellini, Benedetto da Majano florenczi építészek (ez utóbbi szobrász is), Aristoteles Fioravanti bolognai építész, továbbá Trani Jakab és János dalmácziai építészek és szobrászok voltak Mátyás szolgálatában. Azt következtethetjük tehát, hogy Zsigmond király palotája talán franczia renaissance épület volt; a Mátyás király által emelt épületek pedig királyilag gazdag, olasz renaissance művészetű épületek lehettek, melyeknél, úgy látszik, mégis a belső díszítésre fordítottak legnagyobb gondot. Ez valószínű is, mert alig tehető föl, hogy akkoriban annyi alkalmas munkást hozathatott volna Olaszországból, s még kevésbbé találhatott annyi jó munkást itthon, a mennyi egy nagyobb szabású olasz renaissance palotának rövidebb idő alatt való fölépítéséhez megkivántatott. A Schedel-féle krónika távlati képén éjszak felé legszélűl látunk egy három emeletes, félköríves ablakú, erkélyes, oromfalas épületet; az oromfal két éle befelé hajlított, legfölűl kettős czímerpaizs díszíti. Ettől délre hoszszával néz felénk egy másik magas, meredek födelű épület, mely a bástyafalra látszik építve lenni. Továbbá látunk több sisakföldelű tornyot és oromfalas épületet, mejd egy hatszögű és apró tornyocskákkal czifrázott tornyot; aztán ismét egy magas födelű házat, melynek oromfala délre néz. E mögött emelkedik a királyi vár legdélibb pontján egy merész torony, melynek sisakját kiszökő erkély övezi. Az éjszaki szélen álló két épület kivételével az egész váron a bástyákra épített oszlopos folyosó fut körűl. E kép csak annak bizonyságaúl vehető, hogy a királyi várban több épület állott és azoknak hatását számos magasabb s alacsonyabb torony és erkély élénkítette. A királyi vár művészeti sajátságaira nézve tájékozást itt hiába keresünk. Nincs rajta egy vonásnyi olasz renaissance építészet sem. Ha tehát elfogadjuk hitelességét akár csak az épületek általános külsejére nézve is, akkor tagadnunk kell, hogy Budavárban XV. századbeli olasz építész bármit épített volna.
Kétségtelen, hogy a vár erődítése a XV. század folyamán Zsigmond és Mátyás királyok alatt vált teljessé. Föltehetjük, hogy éjszaki és déli keskeny oldalait, s valószínűleg nyugati hosszú oldalát is bástyák védelmezték; a Dunára szolgáló keleti oldala azonban szabadon maradt, s részint az éjszaki és a déli sarokról a Dunáig épített falak védelmezték, részint pedig ez oldalon úgy épűltek a házak, hogy külső felük védfalúl szolgált. Három kapuja volt a várnak: a Ker. Szt. János kapu (a mai Ferencz József kapu táján), ezzel átellenben a nyugati oldalon a Zsidó kapu (ma Fehérvári kapu) és éjszaki végén a Szombat kapu, a mai Bécsi kapu táján.
Az előkelők és a polgárok lakóházainak építéséről keveset tudunk. Emlékűl nem maradt egyéb, mint a várban az Országház-útcza 26., az Uri-útcza 34., 38. és 40. számú házak kapualjának csúcsíves töredékei. A tér szűk voltánál fogva a házak igen keskenyek és befelé is csekély terjedelműek voltak; homlokzatukon két, vagy legfölebb három ablak fért el; úgy látszik, nagyobb részük fa-vázas épület volt, legalább erre enged következtetni az a körűlmény, hogy az oklevelekben mindig határozottan megmondatik, ha kőből épűlt házról van szó.
A városi tánczterem (redoute) régi épülete 1849 előtt.
A negyvenes években készült rajz után, Háry Gyulától.
A XV. századból az egyházi építészetnek két emléke maradt ránk. A Mátyás király által 1470-ben épített és legutóbb lebontott csúcsíves toronyról, melyet bizonyára nem olaszok építettek, már szólottunk. E torony is bizonyítja, hogy az új művészet az egyházi építés terén nálunk még a XV. század második felében sem honosodott meg. – A pesti belvárosi templom mai szentélye a korábbi román művészetű épületnek talán ismételt átalakítása és újjáépítése után a XV. században nyerte azt az alakot, melyben ma is fönnáll. A szentély három hajós elrendezésű csarnoktemplom, vagyis a középhajó és az oldalhajók egyenlő magasságúak. A középhajót az oldalhajók folyosóként övezik és nyolczszögből vett öt oldalú szentélyzáradékot képeznek. Az oldalhajókat a középhajótól két rendben hat-hat magas talpú pillér választja el. A keleti pillér-pár a félkörű folyosóvá alakúló oldalhajók vonalának irányát követve egymáshoz közelebb áll; alakításuk a csúcsíves építés hanyatlására vall. Az első és a második pár pillér lapos oldalával, a többi pedig élével áll a hosszú tengelyen. A pilléreket a hevederekkel egyező vastagabb, a boltgerinczekkel egyező karcsúbb féloszloptörzsek tagozzák. A tagozatok közei homorúak. Az oszlopfőknek szabályos lombdíszítményük van. A falak csúcsíves ablakai fölnyúlnak egészen a boltsüvegig. A XVI. század elején is építettek a templomon egyet-mást; ez építés mibenlétét azonban nem ismerjük; úgy látszik, leginkább egyes részeknek renaissance ízlésű díszítésére szorítkozott. Erre utalnak az éjszaknyugati toronyba befalazott domborművű faragványok, továbbá a déli kapunál elhelyezett perselytartó és a szenteltvíztartó ugyanott. Ebből az időből, 1507-ből való a szentély déli és éjszaki falába beillesztett két pastoforium. Mind a kettő vörös és sárgás márványból faragott gazdag díszítményű munka és a legkiválóbb renaissance emlék, a melylyel birunk. A hajónak a török hódítás viszontagságai alatt romba dűlt nyugati részét, homlokzatát és tornyait a XVIII. század elején lehordták és építék a mai dongaboltozatú hajót és az elernyedt barokk ízlésű két tornyot és a homlokzatot. A legújabban eszközölt helyreállítás alkalmával a szentély belsejét színesre festették és gazdagon megaranyozták; a tarka dísz harmonikus hatását azonban rontja a templom hajójának ablakain beözönlő nagy világosság.
A törökök épületei közűl csak kettő maradt fönn: a Rudas-fürdő gőzfürdőjének kupolás, fölűl világított mai nagy medenczéje, melyet Mustafa budai basa 1556-ban épített, továbbá a Rózsa-dombon Gül Babának, a rózsák atyjának, a XVI. században élt e török szentnek sírjáúl szolgáló nyolczszögletes, kupolás szegényes mecset.
