I. Az egyházi zene. Bartalus Istvántól
I. Az egyházi zene.
Bartalus Istvántól
Bartalus Istvántól
A vallásújítás első századában, mint a magyar katholikusoknál már régebben, a protestansok közt is khorálzene-irodalom keletkezett. Buzgón fordítgatták magyarra a latin szövegeket, népszerűsítették a régi latin dallamokat. A protestansok a régi szertartásból sok mindent megtartottak; viszont a katholikusok sok eredeti protestans éneket (olykor dallamostól) átvettek saját gyűjteményeikbe.
A magyar katholikus egyházat illetőleg azonban megjegyzendő, hogy az általános szertartási egyöntetűség mellett is már a XVI. század előtt bizonyos tekintetben különbözött más országbeli katholikusoktól. Tudjuk, hogy több századnak kellett lefolynia addig, míg az egyöntetűség Európa-szerte teljesen sikerűlt; s föltehetjük, hogy a X. századon kezdve a magyarnak is hasonló mozgalmakon kellett átmennie, s a teljes egyöntetűség a reformatio ellenhatása nélkűl talán a XVI. században sem sikerűlt volna. A római egyház által követelt egyöntetűség megzavarását azon nemzeti elemek okozták, melyek főleg a magyar népénekekben folyton éltek, s a reformatio korában is fenmaradtak. Ezekre vonatkozik egy 1560-ban Oláh Miklós esztergomi érsek alatt tartott zsinat határozata, mely terhes büntetés alatt megtiltja az olyan, akár népies (azaz magyar), akár latin szövegű énekek egyházi használatát, melyekről nem bizonyos, hogy az egyháznagyok már száz évvel az előtt elfogadták, vagy a melyek, mint a jelenkor termékei, kivűl esnek az illető felsőbbség jóváhagyásán, nehogy a különben természeténél fogva vallásos magyar nép buzgóság színe alatt tévelygésre vezettessék, „mint – fájdalom! – már több helyen megtörtént”. Ez a zsinati határozat több tekintetben megérdemli figyelmünket. Ugyanis, hogy száz évvel régibb énekekre hivatkozik, melyeket vulgaris néven említ. Hogy ezek tisztán magyarok voltak, igazolják a XVII. század nyomtatott énekeskönyvei, melyek dallamai közt a korábbi századok termékei, s ezek közt valószínűleg sokkal korábbi mysteriumi énekek maradványai is szerepelnek, „régi ének” fölírattal vannak jelölve, s az előbbi zsinat értelmében szentesítve. Továbbá azt is kiolvashatjuk belőle, hogy a magyar nép a reformatio előtti századokban már részt vett a szertartásokban; mert különben a magyar szövegű népies (vulgaris) énekek emlegetésének nincs értelme. A latin szövegek alatt sem kizárólag rómaiakat kell értenünk, hanem vagy eredeti, vagy régibb dallamra Magyarországon írottakat. A nyomtatott gyűjteményekben ilyenekkel is találkozunk.
A föntebbi zsinat tulajdonképeni czélja, hogy t. i. megakadályozza a rohamosan terjedő protestans dallamokat, nem sikerűlt. Ezért ama határozat után négy év mulva, I. Ferdinándnak egy 1564 június 14-én kelt rendelete szerint az ellenőrzés szigorú megtartása mellett a népéneklésnek újabb engedmény adatott, s szabad lett a szent áldozás után is az egyház szellemével megegyező hymnusokat, vagy responsoriummal összekötött zsoltárokat magyarúl énekelni.
Az előbbi engedmény után a zsinatok csak 1611-ben foglalkoznak az énekügygyel. A pápa ugyanis elrendeli, hogy félretevén az eddig szokásos szertartásokat, helyettök a trienti zsinat reformját léptessék életbe. Ezt azon időkben Magyarországon is érvényesítni annyi lett volna, mint a magyar népet épen akkor fosztani meg századok által szentesített nemzeti énekeitől, mikor a protestantismus ezen jogokat elismervén, híveinek nemzeti nyelvű énekeket adott. Ily eljárás az anyaegyház híveit a protestantismus karjai közé terelte volna. Valószínűleg hasonló okokkal támogatja Forgács Ferencz bíbornok e tárgyban V. Pál pápához küldött emlékíratát, melyben előterjeszti a breviarium és missale megváltoztatásával járó nehézségeket, kérvén a pápát, hogy az eddigiek ne törűltessenek el egészen, hanem megrostálás után maradhassanak meg továbbra is.
Az évkönyvekben nincs ugyan nyoma, de valószínű, hogy Rómában meghallgatták az említett fölterjesztést, mert a szertartás s az abban megszokott magyar énekek megmaradtak; csak 18 év múlva (1629) vette újra kezébe az énekügyet a Pázmány alatt tartott nagyszombati zsinat. Látható az ott hozott határozatból, hogy az eddigi zsinatok nem tudtak gátat vetni a protestans énekek terjedésének, s hogy hasonló tiltakozások és reviziók helyett a visszaélések megszűntetésére erélyesebben kell föllépniök. Pázmány tehát rendelkezett, hogy az eddig írott énekeskönyvek külön bizottság őrködése mellett nyomtatásban adassanak közhasználatra, s ezeken kivűl az egyházban vagy processiók alkalmával mások ne énekeltessenek. E határozat életbe léptetésével vége lett a kántor-tanítók önkényes eljárásának, mely úton nemcsak protestans dallamok, de saját költői zsengéik is bejuthattak az egyházba.
Ily mozgalmas volt az énekügy a római katholikus egyház kebelében a XVII. század elejéig. A mozgalmak azonban elég bőven meghozták gyümölcseiket irodalmilag. Mindenik egyház mintegy versenyezve áldozott énekeskönyvei közzétételére s kellett is áldoznia, mert az akkori politikailag és vagyonilag zilált helyzetben csakis az egyházak versenye hozhatott oly tiszteletreméltó nagy áldozatokat.
A katholikus egyház írott énekgyűjteményei közűl a XVI. és megelőző századokból egy példányt sem ismerünk. Ezek a XVII. század nyomtatványai által fölöslegesekké, sőt tilosakká váltak és elvesztek. Nem lehet meghatározni, mennyit vesztettünk bennök; mert az anyaegyház megmentette ugyan a czéljaival egyezőket, de a kirekesztett dallamok közt lehettek nemzeti zenénkre nézve nagy fontosságúak. A XVII. századból azonban fönmaradt öt írott gyűjtemény, úgy mint: 1. A „Graduale Romanum” (1623); 2. Gyöngyösi khorál-könyv (1618–1623); 3. Cancionale Hungaricum (1617); 4. Cancionale et Passionale Hungaricum Societatis Jesu Residentiae Turociensis, a XVII. század végéről. Ezek ma a budapesti egyetemi könyvtár birtokában vannak.
A magyar zenére nézve nagy fontosságú egy erdélyi codex, jelenleg a csiksomlyói ferenczesek birtokában. Az egész orgona-táblázatokban van írva következő czímmel: „Organo Missale opera ac studio fratris patris Joannis Kájoni ordinia Minorum organistae et organifabri. Guardiani Conventus Mikháziensis. Anno 1667”.
Felötlő, hogy a nagyszombati zsinat határozata csakis 41 év múlva, 1672-ben, vétetett foganatba, t. i. ekkor jelent meg – Szelepcsényi György érsek alatt – Nagy-Szombatban ama bizottságilag szerkesztett Cancionale, mely a legújabb időkig szabályadó lett. Magyar czíme: „Régi és új, deák és magyar ájitatos egyházi énekek és litániák”, stb. De késhetett ez a gyűjtemény, mert már 1651-ben megelőzte a Kisdi Benedek egri püspöknek ajánlott énekeskönyv, mi által a közszükség fedezve lőn elannyira, hogy a Szelepcsényiét ennek czímlapjához, tartalmához s az énekek beosztásához hasonlítván, csak nehány énekkel bővített utánnyomatnak mondhatjuk.
Kisdiével versenyezni látszik a szintén egri püspök, Szegedi Lénárd, költségén 1674-ben Kassán nyomatott gyűjtemény, mely az énekeknek mind mennyiségére, mind változatosságára nézve fölűlmúlja az eddigieket, sőt magyarosabbnak mondható.
A XVII. századot Náray „Lyra coelestis” czímű gyűjteménye zárja be. A többieknél terjedelemre nézve kisebb, de nemzeti szempontból igen érdekes. Nagy-Szombatban nyomatott 1695-ben.
Erdély részéről a „Gyula-fejérvári Paterek” adtak ki egy „Lelki Paradicsom” czímű buzgalmi könyvet (Gyulafejérvár, 1700), melyben csoportonként igen becses hymnusok vannak, de dallamok nélkűl; továbbá a föntebb említett Kájoni is adott ki egy énekeskönyvet (dallamok nélkűl), mely Organo Missale-jával egy időre, 1676-ra, esik.
A protestansok a XVI. századból három codexet örököltek: egyik a Batthyányé (másolata az akadémia könyvtárában); a másik kettő a sárospataki főiskola sajátja; (másolatuk szintén az akadémia könyvtárában). Általában a codexeket egykor Toldy tévedésből a katholikusok közé számította, mi annál könnyebben megeshetett, mert czímlapjuk nincs; de más felől tudjuk, hogy Luther a római szertartást s az azzal kapcsolatos énekeket meghagyta. Erre szükségtelen más tanút fölhozni, mint Geleji Katona István erdélyi püspök nyomtatott graduálját, mely az említett codexekből van összeállítva.
Ugyane század folytán – mint már érintve volt – számosak a protestans egyházi költők, kiknek művei dallam nélkűl jelentek meg, legfölebb valamely általán ismert ének dallamára hivatkozva. Tenniök kellett ezt az akkor sok költséggel járó kótanyomás miatt, s tehették, mert a nép az illető dallamokat jól ismerte. Volt azonban az ilyen eljárásnak káros következménye is, a mennyiben olyan dallamok is elvesztek, melyeket valószínűleg a versköltők írtak, de róluk ma a szakirodalom története be sem számolhat. Ezeknek Tinódy stíljához kellett hasonlítniok, mit Sztárainak egy éneke is igazol, mely katholikus gyűjteményben maradt fenn. Ugyanis a Szelepcsényi- és Kisdi-féle cancionalékban több protestans ének meghagyatott (melyekről alább még lesz szó), s ezek közt Sztáraitól a XXII. zsoltár a dallamával együtt. Szerzőségét kétségtelenné teszik a versfők, melyekből (a 9. versszaknak későbbi módosításból származhatott R. betűjét kivéve) SZTÁRAI MI(R)ÁLY neve olvasható ki. Ez a reformátor méltó kortársa volt Tinódynak. Olaszországban tanúlt, főkép Paduában a lantvirtuózok fő helyén. Több helyütt volt pap, legtovább Tolnán és Debreczenben. Képzett zenész nemcsak az egyházi, de a világi zene terén is. Imre a XXII-ik zsoltár dallama, mely a fent nevezett gyűjteményekben egymaga maradt meg napjainkig, s ezért a végenyészettől megmentendő.
Szent Dávid próféta Éneklő könyvének Huszonkettőd részében Bizván az Istennek
Az ő reá való Nagy gondviselésében, És hálákat adván Ő szent felségének
Mind egész életében. Igen dicsekedik Lelkében minden hív Keresztyének Képében.
A reformátorok közt sokan foglalkoztak ugyan népies zsoltárírással, de legtöbbet írt Sztárai, ki mintegy útmutatója volt kortársainak. Szokás volt ezen időkben (sőt még később is sokáig) az acrostichonok írása, melyekbe az író vagy bizonyos jellemző mondatot, vagy pártfogója, vagy saját nevét szokta elrejteni. Az acrostichonok a versírásnak inkább kárára, mint hasznára voltak; azonban e korszak versei nem gyöngébbek azoknál, melyek ily rejtvény nélkűliek; sőt becsesebbek, a mennyiben több egyházi költő nevét megőrizték. Példáúl: István deák, Miklós deák, Németi Ferencz, Thordai, Harsányi Imre, Petki János, stb. Ezeken kivűl szintén mint egyházi írók is szerepeltek: Balassa Bálint, Rimai János és Beniczky Péter; az egyházi rendből pedig megemlítendők: Batizi András, Dévai Biró Mátyás, Radán Balázs, Huszár Gál, Szegedi Kis István, Skarica Máté.
A katholikusok nem levén kezdői a népies zsoltárírásnak, e téren nem is szerepeltek, sőt, miután ama zsoltárok tartalma nem dogmai, hanem tisztán emberi érzemények kifejezése, a versenyzés helyett gyűjteményeikben inkább rovatot nyitottak azok fölvételére. Ennek tulajdonítható, hogy Kisdinél 10, Szelepcsényinél ugyanennyi, Szegedinél 24, Kájoninál 50 zsoltáréneket találunk.
A protestans énekgyűjtemények közt első a Huszár Gál könyve, az „Isteni dicsiretek és Psalmusok” (Debreczen, 1560), melynek azonban ma csupán a czíme van még fenn; tíz-tizenöt évvel később (szintén Debreczenben) megjelent „Énekes könyv”-e, talán az előbbinek bővített kiadása, csak két csonka példányban ismeretes. Következik ezután Bornemisza Péteré. Megjelent Detrekőn 1582-ben ily czím alatt: „Enekec haromrendbe: kvloemb kvlömb felec. I. Elsoebe Roeuid diczeretec vadnac. Kiknec szamoc CXCVIII. kic koezzul, soc Praedicatioc melle valoc. II. Masikba, Hosszabbac vadnac: az szent Iras intesi és magyarazati szerint. Kic Praedikatioc gyarant oktatnac. Kiknek szamoc aproual elegy LX. III. Harmadikba: Az biblianac ki valogatot foe foe XVIII Historiaiabol valoc”.
Beythe István (1580 körűl sopron- és zalamegyei superintendens) szintén adott ki egy Énekes könyvet (kótákkal), melynek csak egy csonka példánya és egy töredéke ismeretes.
1590-ben is jelent meg egy ily czímű „Psalmusokból való isteni Dicsiretek.” Az író és kiadó nevét homály fedi. Gönczi Fábricius György debreczeni pap és püspök gyűjteménye három kiadást ért. Először megjelent 1592-ben Debreczenben, Bod Péter szerint ily czím alatt: „Keresztyéni énekek, melyek a Gradual mellett s a nélkűl is, a hol azzal nem élhetnek, a magyar nemzetben reformáltatott ekklézsiákban azoknak mondatni.” Újabban kiadták Debreczenben 1616-ban és 1620-ban, Bártfán 1640-ben és Lőcsén 1654-ben. A sárospataki könyvtárban van még egy bártfai kiadású csonka példány, mely Toldy szerint 1590 után jelent meg, de beosztása különbözik a Göncziétől, s némely ebben meg nem levő éneket is foglal magában.
1598-ban jelent meg először Debreczenben Ujfalvi Imre Halotti énekek gyűjteménye, a mely aztán több kiadást is ért.
Mindezek többé-kevésbbé egymásnak másolatai a XVII. század elejéig. Ekkor 1607-ben Herbornban jelent meg Szenczi Molnár Albert Zsoltáros könyve. A Magyar Tud. Akadémia könyvtárában őrzött példány 1612-ből való. Czíme: „Szent Davidnac Soltari az Franciai notaknak és verseknec módgyokra Magyar versekre fordítattac és rendeltettec. Az Szenczi Molnár Albert által. Egyéb régi szokott Psalmosockal és válogatott lelki énekeckel”; stb.
Ezt követi 1636-ban Geleji Katona István „Öreg Gradval”-ja, mely fejedelmi kiadójához, Rákóczi Györgyhöz, méltó díszes alakban Gyula-Fejérváron hagyta el a sajtót. Ezen túl a Gönczi-féle énekes könyv még kilencz, a Szenczi Molnár Albert-féle Zsoltáros könyv pedig még húsz különféle kiadást ért e században. E két kedvelt gyűjtemény együtt is különféle kiadást ért e században. E két kedvelt gyűjtemény együtt is megjelent egy kötetben 1654-ben Váradon. Vannak e századból írott gyűjtemények is, de tartalmuk régi énekekből áll. Ilyen gyűjtemények: a Lipcsei codex, a Lugossy codexe 1627–33-ból, meg az Akadémiának úgy nevezett Kecskeméti codexe 1637-ből.
Az unitáriusok a XVI. században csak írott énekeket használtak, melyek nyomtatásban csak a XVII. században jelentek meg; a régiebbek, ha voltak, mind elvesztek. Toldy említ egy kiadványt; de ez 1630–40 közt jelent meg, mert – mint Kriza, unitárius püspök után tudjuk – Molnár Alberttől is van benne egy ének, s egy másik Tordai János unitárius tanártól, ki 1636-ban végezte be a maga énekes könyvét. Az unitáriusoknak XVII. századbeli kiadványaiból ma csak kettő van meg. Tudomásunk van még Bogáti Fazekas Miklósnak 1604-ben kiadott Zsoltáros könyvéről, melynek egy állítólagos kézírata ma is megvan az unitáriusok kolozsvári főiskolájának könyvtárában. Hű mása ennek első részében az 1615-ben leírt s Lugossy által ismertetett Jancsó-codex. Szintén az unitáriusok birtokában van egy harmadik kézíratos gyűjtemény, melyet 1617–26-ig folytattak.
Ime az egyházak zenéje a XVI–XVII. században.
A protestansok khorál-irodalmában megtétetett az első lépés a műköltészetre; de részint a Calvin által szűkre szabott szertartás s ehhez való merev ragaszkodás, részint Magyarország politikai viszonyai megannyi akadályai voltak egy bizonyos műzene fejlesztésének, oly irányban példáúl, mint Németországon. Az első lépés után a Goudimél-féle zsoltárok összhangosításával megtették a másodikat is. Az összhangzatos éneklés azonban már sokkal elébb gyakorlatban volt; mert az úgy nevezett „Magyar Harmonikus” is ezzel adja okát világra jöttének: „a hármoniás éneklést szeretőknek kedvekért”, stb. Ez a négy szólamú, vegyes karra írott énekes könyv Debreczenben jelent meg 1774-ben. Ezekhez mellékelve Maróthi György elméleti jegyzetei kellő rövidséggel ismertetnek a zene rendszeréből annyit, a mennyi nézete szerint a khorál-éneklésre szükséges. Ez a 20 lap terjedelmű elméleti dolgozat a magyar irodalomban legelsőnek mondható. Maróthi debreczeni professor korában, 1743-ban írta. Az összhangzatos éneklés emelésére a „Magyar Harmonikus” volt tehát a második és napjainkig utolsó lépés.
A katholikusok helyzete az előbbiektől lényegesen különbözik. Zenei szempontból tekintve maga a szertartás egy hatalmas műzene szövegkönyve, mely Palaestrina korában már versenyezhetett a többi művészetekkel. Az olasz és német mesterek közűl koronként többen működtek Magyarországon, kik a történelem lapjain is szerepelnek. Ez előtti szemlénkben („Magyarország I. kötete 363. lapján”) Tinctor Jánost már említettük Monetarius Istvánnal együtt, ki, mint Magyarország fia, 1513-ban megjelent elméleti munkáját Thurzó Györgynek ajánlotta. Stolzer Tamás a híres német zeneszerző is volt egy ideig magyar királyi karmester II. Lajos király udvarában; utána a később világhírűvé lett Willaert Adorján, a ki a német alföldi iskola utolsó korszakának megalkotója, szintén Budán, II. Lajos udvarában volt alkalmazva, mint udvari karnagy, s e tisztet hét éven át 1526-ig viselte. Girolamo Diruta olasz mester pedig zenetanítója volt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek, mire „Il Transilvano” czímű elméleti munkája vonatkozik, melyben a czímzett szerepét maga Báthory vitte.
A régibb kézíratokból csak egyet ismerünk: Kájoni gvárdián s később erdélyi vicarius orgona-táblázatát, melyet föntebb már említettünk. E codex főleg két tekintetben vonja magára figyelmünket: igazolja előbbi föltevésünket az egyház irodalmi működéséről; más felől nemzeti szempontból is érdekes adatokat szolgáltat. Tartalma közt különféle külföldi és hazai misék sorakoznak, mindenik a maga keletkezési helynevével. Példáúl: „Missa Tyrnaviensis”, „Missa Kismartoniensis”, „Missa Siculorum, Pater Fr. Joannes Kájoni scribebat, organista et organifaber, sui Guardianatus Mikhaziensis conventus anno 1667. 14. Martii”, „Missa domin. per annum cantus Strigoniensis”, „Missa Strigoniensis tempore Paschali.” Nemzeti szempontból sokkal érdekesebb, mert láttatja, hogy a nemzeti sajátságok már ekkor az egyházakban is kezdenek nyilatkozni. A gyűjtemény Máriát üdvözlő 53 litániája közt ugyanis egészen más rhythmusúak a német helységekéi; a magyarok ellenben mintha megannyi népdal-frázisból alakúlnának. A pozsonyiak, nagyszombatiak, prágaiak, bécsiek kivétel nélkűl páratlan ütenyűek. Például:
Litaniae Virginis Viennenses.
Kyri e eleyson Christe audi nos.
Ellentétei az ilyeneknek a magyar stilúak, számra nézve mintegy 14 darab. Mutatványúl közöljük itt egyiket:
Litaniae Patris Francisci.
Kyrie eleyson, Christe audi nos. Pater de coelis Deus mi serere nobis.
Sancta Maria ora pro nobis Sancta Dei genitrix ora pro nobis.
Kájoni gyűjteményében egy pár szerző nevével is találkozunk: egy mise homlokán Spielenberger Jánossal, s egy litániáén Somlyai Miklóssal. A szerző – mint valószínűleg csik-somlyói barát – litániáját a nevezett zárda számára írta latin és magyar szöveggel. Ime az utóbbi:
Litaniae B. Virginis Ungarice.
Uram irgalmazz nekünk, Christus kegyelmezz nekünk, Mennybeli
atya isten, irgalmazz minekünk. Mária! Istennek szent anyja
imádj istent érettünk, bűnösökért, Ó Mária, drágalátos szép rózsa!
Esterházy Pál herczeg.
Roskovics Ignácztól
A műzene fejlésére vonatkozó ezen egyetlen példánynyal beszámolván, a nyomtatványokat illetőleg sem tehetünk többet, mint hogy bemutatunk egy szintén egyetlen példányt, melynek, tekintve a mostoha időkben a sajtó költséges voltát, valószínűleg több versenytársa nem is lehetett. Ily körűlmények közt csakis egy olyan költő pótolhatta a hiányt, kit a megélhetés köznapi szükségei nem háborgattak, ki függetlenűl élhetett zenei szenvedélyének, s művei kiadását nem a főpapoktól, vagy valamely űzérkedő kiadótól várta, hanem rangjához illő nagy vagyonából maga eszközölte. A viharos időkben egy ilyen magyar főúrral találkozunk a XVIII. század elején, Esterházy Pál herczeggel, Magyarország nádorával, mint a magyarországi egyházi műzene egyetlen képviselőjével. A herczeg zeneköltő és kiadó talán saját írói becsvágyának is tömjénezett, midőn műveit kinyomatta; de mint az egyház erős oszlopa kétségkivűl át volt hatva attól a meggyőződéstől is, hogy ama meddő korszakban vallása ügyének is hasznos szolgálatot tesz, s erre, tekintve művei tartalmát, föl is lehetett jogosítva. Tehát így tette közzé vegyes tartalmú műveit, következő czímmel: „Harmonia Caelestis, seu Melodiae Musicae Per Decursum totius anni adhibendae ad usum Musicorum, authore Paulo Sacri Romani Imper˙ principe Estoras de Galantha, Regni Hungariae Palatino. Anno Domini MDCCXI”. (Helynév nélkűl). Az ívrét alakú, 302 lap terjedelmű fényes kiadásnak az előbbin kivűl még két czímlapja van: egy kép, mely az égi harmoniát eszményíti, s a másik az Esterházyak czímere „Pro Deo, Rege et Patria” fölírattal. Tartalma 55, különféle hangszerekkel és orgonával, sőt zenekarral is kisért magán, kettős, hármas és négyes alkalmi ének. Több mint valószínű, hogy ámbár közhasználatra (ad usum musicorum) volt szánva, de közforgalomba nem mehetett; mert a herczeget ebben megakadályozta 1713 márczius 26-án Kismartonban történt halála. A Harmonia Coelestis belbecsén kivűl magyaros stíljával is magára vonja figyelmünket. Szép énekei még folyton élvezhetők volnának. Ilyenek egyike egy bölcső-dal két hegedű- s orgonakísérettel, vagyis Mária altató éneke a kisded Jézus mellett. Terjedelme miatt legyen elég mutatóúl itt az énekszólam kezdete:
Cur fles Jesu, tam amare, tuis pave lacrimis.
Tempus erit Cum, mi chare, rivos dabis sangvinis.
Mária e bölcsődala egészen magyaros zamatú. Méltó társa ennek az alábbi, melyet egész terjedelmében közlünk:
Ave maris Stella, Dei mater alma, Atque semper virgo, Felix coeli
porta. Sumens illud ave Gabrielis ore, Funda nos in pace, Mutans Evae nomen.
Ezekkel végére jutván az egyházi műzene történeti áttekintésének, még egy pár nevet említünk azon zeneszerzők közűl, kik a jelen század folytán éltek, s kiknek a katholikus egyházi zene terén nagy érdemeik voltak. Megelőzőleg azonban nem lesz érdektelen följegyezni, hogy a múlt század folytán igen sok jeles, sőt mondhatni világhírű külföldi zeneszerző hosszabb időkön át élt magyar ég alatt. Első sorban Haydn József, ki élte végeig Esterházy herczeg karnagya volt, fivére Haydn Mihály, ki már 20 éves korától kezdve (1757) öt évig volt templomi karnagya a nagyváradi székesegyháznak; nagy számú s általában kiváló egyházi zeneszerzeményei ma is megvannak. Dittersdorf Károly, az akkori német víg-operaszerzők egyik korifeusa, szintén Nagy-Váradon működött 1764-től 1769-ig, mint templomi karnagy; az akkori püspök igen kedvelte; ott léte alatt sok misét, motettát, gradualét és négy nagyszabású oratoriumot írt, „Izsák”, „Dávid”, „Eszter” és „Jób” czíműeket, melyek akkor nagy tetszés mellett elő is adattak Nagy-Váradon. A híres Albrechtsberger János György pedig, a múlt század legnagyobb zenei theoreticusa, ki Beethovent is tanítványai közé számíthatta, 1765-től 1767-ig mint orgonajátszó a győri székesegyháznál volt alkalmazva. Igen természetes, hogy az ily jeles erők működése kath. egyházi zenénk terén mély nyomokat hagyott s annak további fejlődését nagyon előmozdította. A jelen században éltek Fuss János pozsonyi karnagy, Ruzicska György, a kolozsvári Szent-Mihály-templom karnagya, kinek mintaszerű egyházi szerzeményeit még folyton előadják; Arnold György szabadkai karnagy, ki magyar palotásokat is írt; továbbá Bräuer Seraphin Ferencz pesti, Seiler Károly esztergomi és Hölzl Károly pécsi egyházi karnagyok; jeles egyházi műveiknek nagyobb része nyomtatásban is megjelent. Az egyházi zene téren működtek még Bartay András, kinek egy miséjét Pozsonyban 1830-ban V. Ferdinánd király koronázása alkalmával adták elő; újabb koriak a Zsasskovszky testvérek Egerben és a jeles Mosonyi (Brand) Mihály. Az újabb nemzedékből fölemlíthető még Beliczay Gyula zeneakadémiai tanár, Stara József kalocsai székesegyházi karnagy, Vavrinecz Mór a budavári plebánia karnagya és Farkas Ödön kolozsvári zenedeigazgató, kik az egyházi zene terén mint zeneszerzők szintén jeleskednek. Az egyházi zene irodalmi művelői közt, kiváló Bogisich Mihály, ki egyebek közt „A keresztény egyház ősi zenéje” czímű nagyobb történelmi munkát írt.
Egyházi zeneműveink közt legbecsesebbek a világirodalmi rangúak Liszt Ferencznek egyházi művei. Első ezek közt a primási bazilika fölszentelésére (1856) írt „Esztergomi mise”. Ezt követte a „Szent Erzsébet” oratorium (1865), a „Koronázási mise” (1867), majd a „Krisztus oratoriuma”, végűl „Requieme” és számos hymusai. Liszt volt az első, ki egyházi műveiben magyaros jellegű darabokat és népdalokat is alkalmazott, s azokkal a külföld előtt is kiváló sikert ért el; ilyen jellegű koronázási miséjéből a Benedictus, és „Erzsébet” oratoriumában a „magyar mágnások érkezését” jelző zene.
