Bécs művészi ipara. Falke Jakabtól, fordította Pasteiner Gyula
Bécs művészi ipara.
Falke Jakabtól, fordította Pasteiner Gyula
Falke Jakabtól, fordította Pasteiner Gyula
Giesel Frigyes Hermanntól
Kezdőbetű: Nagy Lázártól
Bécs kedvező fekvése azon a ponton, a hol az éjszaki és déli, a nyugoti és keleti műveltség találkozik, lakosságának szerencsés véralkata, továbbá a művészetet kedvelő uralkodók támogatása, ezek azon tényezők, melyek itt a művészet mellett a fényűzési ipart is virágzásra juttatták. A lakosság természeténél fogva, úgy látszik, mindig több érzékkel bírt az élénk díszítő elem gyakorlati czéljai, mintsem a művészet komolysága és mélyebb tartalma iránt. Már korán föltűnik és századokon át észrevehető ez az irány. De sokáig szűkebb körben és csendesen működött. Csakmiután Bécs nagy birodalom székvárosává lett, nyer ezen művészeti irány is nagyobb jelentőséget.
Alig háromszáz éve, hogy ez bekövetkezett, s az igazi művészi alkotások közűl mégis föltűnően kevés maradt fenn. icsoda értékkel bírnak példáúl a bécsi bélyeget viselő régi ötvösművek Augsburg és Nürnberg e fajta termékeihez képest? Bécs palotái a XVII. század végéről és a XVIII-iknak az elejéről vagy első feléből valók, a művészi tárgyak pedig, melyek egykor belsejöket díszíték, úgy szólván mind eltűntek. A levélárakban jól megőrzött régi jegyzékeket tanulmányozva nyerünk csak tiszta fogalmat az ilyen tárgyak hajdani nagy számáról és értékéről. Több ízben rossz idők jártak a fővárosra és Ausztriára. A szükség a drágaságokat, az arany és ezüst remekműveket is a pénzverőbe juttatta, s nincs osztrák család, mely azzal dicsekedhetnék, hogy régi ezüst készlete még megvan. Háború és ostrom elpusztította a régi házakat és palotákat tartalmukkal együtt, s a mi megmaradt, azt jobb időkben a megváltozott ízlés kivánalmai szerint újjá építették és átalakították.
Reggeliző edénykészlethez való tálcza a bécsi császári porczellángyárból (1790).
Schulmeister Villibaldtól
Innen van, hogy Bécs – s vele együtt Alsó-Ausztria is – kétszáz évnél korábbi időből feltűnően kevés olyan művészi tárgyat tud fölmutatni, mely saját alkotása volna. Sőt a XVIII. század művészi iparának is csak néhány ága van, melyeknek virágzását adatok bizonyítanák, vagy melyek ma is divatoznának. Kiválóak a kovácsolt vas munkák; ezek a rokoko formában is megőrízték azt az ügyességet, mely a XVI. századbeli osztrák és stájer műveket jellemzi. Mura melletti Bruckban és Gráczban látható kútak, akár a technika, akár a föladat nagysága és merészsége tekintetében bátran össze lehet hasonlítani úgy Schönbrunn, mint a bécsi Belvedere kertjének kapuit. És azonkivűl úgy Bécsben, mint a vidéken számos kapu, ablakrács és felső rács van, melyek tanúskodnak, hogy a föltalálásban milyen művészi szabadsággal és kivitelben milyen tökéletességgel űzték Bécsben a XVIII. század végén is a kovács- és lakatosmesterséget, míg végre hanyatlásnak indúlt, midőn a vas- és sárgarézöntés elterjedt.
Még közelebbi időig, sőt egészen élénk emlékezetünkben lévő korig ér le a művészi iparnak egy másik ága, melynek termékei szintén nagy számmal maradtak fönn, sőt részben most is használatban vannak. Ezek a bécsi császári porczellángyár munkái, mely másfél száz évig működött és csak húsz évvel ez előtt szűnt meg. Volt idő, körűlbelűl a múlt század nyolczvanas éveitől kezdve 1810 vagy 1815-ig, midőn e gyár büszkeségét képezte a városnak és az országnak. Ötszáznál több munkás dolgozott benne. Akkoriban ez művészi alkotásaira nézve a világ első gyára s igazi művészet intézete volt, melynek hatása a saját anyagán túl a művészet más ágaira is kiterjedt, így példáúl irányt adott a virágot és népéletet ábrázoló képírásnak is. A festői ábrázolásoknak mily gazdagságával díszítette porczellán edényeit! Mily szabadsággal és eredetiséggel alkalmazta és kezelte a pompéjii falfestés gyönyörű díszítményes elemeit, melyekből saját művészi diszítés képződött.
Ez a virágzás azonban csak rövid ideig tartott. A XIX. század első felében a tartós béke egy részt kedvezett ugyan a fényűzési ipar fejlődésének, de épen ezen korszak sokkal inkább szenvedett a ferde ízlés hibájában, mint bármely más. Manapság kicsoda tekinthetné művészi ipar műveinek azokat, melyek 1820 és 1860 között készűltek? Ehhez járúlt – a műveltség történetében először – a gépek uralomra jutása, melyek a kézi munkát, noha ez az alapja a művészi iparnak, háttérbe szorították. De erről a korszakról ne is szóljunk!
Csésze a bécsi császári porczellángyárból (1790 tájáról).
Schulmeister Villibaldtól
Az 1851-ben Londonban rendezett első nagy egyetemes tárlat ismertette meg az európai összes művészi ipar ezen állapotát. A második londoni tárlaton 1862-ben Angolország már bebizonyította, hogy jó minták és oktatás által ezen állapoton segíteni lehet és hogy az ipar a művészet helyes útjára terelhető. E tanulság hatása alatt alapíttatott Bécsben 1864-ben az osztrák iparművészeti múzeum, az első e nemű intézet a kontinensen, melynek példáját a következő évtizedben Európának majdnem minden országa követte és pedig oly eredménynyel, hogy az ízlés ma már teljesen átalakúlt az ipar minden ágában.
Nem tekintve az első lépést, melynek dicsősége a londoni South-Kensington-múzeumot illeti, valósággal elmondhatjuk, hogy ezen az úton Bécs járt elől, a művészi ipar átalakúláaának ez útján legalább is tíz éven át egyedűl e városé volt a vezérszerep. Kétségtelen, hogy ezen átalakúlást nagyban előmozdította az építés terén az utóbbi húsz év alatt kifejlett rendkivűli tevékenység, mely bő alkalmat nyújtott a művészi munkának, de az építészet nem lett volna képes e helyes útat megmutatni, ha tisztúlt fölfogásra nem jut, épen úgy, mint Angolországban, maga az ipar által, melyet tanítás és minták irányoztak. Pedig a művészi ipar számos ágát: a porczellánt, a faiencet, a szöveteket, az ötvösműveket sem nem érintette, sem nem érinti az építészet hatása.
Reggeliző edénykészlet a császári porczellángyárból. (A hozzá való tálczát l. a 274. lapon.)
Schulmeister Villibaldtól
Bécs , valamint az osztrák múzeum alapításával és a művészi iskolával, úgy művészileg is előljárt az irányadó eszmék tekintetében. És itt csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy a művészet az iparban – s pedig karöltve az új Bécs építészetével – a renaissance-irányt követte, s kiválóan olasz, nem pedig, vagy még nem német minták szerint, mely utóbbiak csak tíz évvel később vétettek figyelembe. De nem egyedűl ezen irány érvényesűlt; minden munkának, példáúl a porczellánnak ez nem is felelt volna meg. E mellett, vagy inkább mindenek előtt egy másik, igen egyszerű és mégis mindent felölelő alapelv jutott érvényre, azon elv t. i., hogy a művészi forma az anyagnak és a tárgy czéljának megfeleljen, s hogy a díszítmény kezelése is mindig alkalmazkodjék az anyag sajátságaihoz. Az ízlésnek ezen egyedűl helyes elve – jelenlegi műveltségünk követeléseihez mérten – legjobban és leggyakrabban a renaissance-formákon valósúlt meg, s így teljes volt az összhang az elmélet és a gyakorlat között. De nem csak ez egyedűl. Az edénynek számos szép és nemes alakja, melylyel a renaissance nem volt ellentétben, kínálkozott az ó-kor fazekas művei között. A művész ipar egy másik nagy ágát, a szövött kelméknek, tehát a sik fölszín díszítését keleten: Perzsiában, Sziriában, Indiában oly mintaszerűen, az észszerű elvnek oly megfelelően kezelték mindig és kezelik most is, hogy az ízlésnek vagy a művészi iparnak ezen elven alapúló átalakúlása a keleti mintákat nem hagyhatta figyelmen kívűl. Ezekben a színek összhangzatos, szelíd s mégis hatásos és élénk elrendezésének oly példáit nyerte, a mint az a bécsiek és átalán az osztrákok hajlamainak megfelel.
Ezen és más hasonló föltételeknek megfelelő elemekből, melyeknek gépies összeválogatása ellen óvó szer volt az az általános alapelv, hogy minden dolog önmagában véve jó legyen, – ezen elemekből, bátran mondható, mostanra már külön bécsi művészet képződött. Gyakorlott szem első pillanatra megkülönbözteti a bécsi munkát a párisitól vagy a münchenitől. A művészi iparnak Bécsben művelt minden ága egymás után újjá alakúlt, de nem mesterkélt szabályok, hanem mindegyik anyagának és fajának követelménye szerint természetesen úgy, hogy mintákra támaszkodott.
Sehol sem látható ez világosabban, mint a kovács- és lakatosmesterségben, egy szóval a vas munkákon. Még néhány évtizeddel ez előtt egyátalán kicsoda gondolt kovácsolt vasból való művészi munkára! Úgy látszott, hogy az öntés könnyű szerrel pótolja a kovácsolás művészetét és fáradságos voltát. Legföljebb építészek vagy régiségtudósok néztek vissza irígykedve a múlt idők műveire. Ezek azok, kik a bécsi építészet új korszakának fölvirágzásával a kovácsmesterséget új életre ébresztették. És ma számos nagyszerű műhelyben a vasat valóban művészileg kovácsolják. Paloták, templomok, házak, közkertek megtelnek sokféle dísztárgygyal s használati eszközzel, a milyenekről ezen anyagból s így készítve már szó sem volt. Eleinte, a mennyiben a tárgyak egyházi czélokra szolgáltak, a csúcsíves építéstől kölcsönzött formákat alkalmazták. De csakhamar érvényesűltek a technikailag úgy, mint művészileg remek renaissance-minták, a milyenek Ausztriában, kivált Alsó-Ausztriában, Stájerországban és Karinthiában nagyobb számmal maradtak fenn, mint egyebütt. A gömbölyű és szögletes rúdvas, a lapos abroncsvas, az átfűzött és összekapcsolt munka ismét fölelevenűlt, s velük együtt a díszítés fínomabb technikái: a maratás és a bevert díszítmény. Ennél alig van örvendetesebb tünemény a művészi ipar mai egész újjá alakúlásában. Legutóbb a renaissance mellett a XVII. és XVIII. századbeli művészetben is tettek kisérleteket; ezek részben nagyszerű és kitűnő munkák, melyek csak annyiban esnek kifogás alá, hogy rendkivűl szilárd anyagukhoz mérten nagyon nehézkesek, vagyis nagyon sok rajtuk a vas, szálaik nagyon vastagok és sűrűek, s ennélfogva nem elég átlátszók.
A bécsi cs. k. osztrák művészeti és ipar-múzeum oszlopos udvara.
Bernt Rudolftól
Más úton haladtak, de azért szintén gyökeresen átalakúltak a bécsi bronz munkák is. Az ízlés megújúlása előtt a bécsi bronz tárgyakat megaranyozták, s az aranyozás szépsége és tisztasága világhírűekké tette azokat. Az aranyozás kapcsolatban volt az úri lakásoknak akkor dívó világos díszitésével, melyben a fehér és a vörös szín uralkodott, az előbbit a falakon és a mennyezeten, az utóbbit a bútorokon és a függönyökön alkalmazták. Most azonban a lakások díszítésének egész jelleme megváltozott; a homályosabb és megtört színek jutottak uralomra, s mellettök az új, ragyogó arany nagyon rikító hatású volt. Ehhez mérten tehát meg kellett változnia a bécsi bronznak. A franczia ipar ekkor már készített bronz tárgyakat barna és zöld patinával különféle árnyalatokban, s ezekhez csatolta még a halavány sárgaréz bronzot, mely inkább összhangban volt a lakások újabb díszítésével. Ezt utánozták a bécsi bronz művek is az aranyozás mellett, mely tökéletességével ki is vívott magának bizonyos helyet.
El kell ismernünk, hogy ezen újításban a bécsi bronz nem volt eredeti; művészi alakítás tekintetében azonban az eredetiséget nem tagadhatjuk meg tőle. Míg a párisiak, mint ízlés dolgában általán szokásuk, egészen kényük szerint jártak el, s a mint a körülmények szerint kezök ügyébe esett, bármely idő formai elemeit és művészetét fölhasználták: a bécsiek minden tárgynál szigorúbban és kizárólagosabban ragaszkodtak a renaissance-formákhoz, talán nagyon is szigorúan, a mennyiben ama tárgyakat építészek tervezték, s hiányzott belőlök a föltalálás és a forma szabadsága. Legújabb időben kezdik már ezt is elsajátítani, s olyan eredetiségre tesznek szert fele, melynél fogva a bécsi bronz műveket másoktól könnyű megkülönböztetni. A mint formájuk szabadabbá vált, díszítményük is gazdagabb kifejlődést ért el, s lassankint megtanúlták a bronz tárgyakat az annyira megfelelő zománczczal díszíteni.
A zománcz, a díszítés ezen nemes technikája, szintén azon művészetek közé tartozik, melyek feledésbe merűltek volt, s melyeket a művészi ipar újjá alakúlása ismét fölelevenített, de nem egyedűl csak Bécsben és nem is épen eredeti módon. Mindazáltal Bécs művészi iparáról szólva, a zománczot nem mellőzhetjük. A francziák a zománczczal különösen a bronz tárgyakat szeretik díszíteni. Ámbár Bécsben is gyakorolják a díszítés ezen nemét úgy a rekeszes (cloisonné), mint a beágyazott (champlevé) zománcz technikájában, de mégis inkább ötvösműveket díszítenek zománczczal, s ezek közűl kivált azokat, melyek egyházi czélokra szolgálnak. A zománcz ezen alkalmazásában kétféle eljárást követnek, s pedig vagy a késő közép-kor módja szerint médaillon betétek kidomborított ezüst alapját áttetsző zománczczal borítják, vagy festék gyanánt használják a zománczot, s ábrázolásokat állítanak elő, sőt kisebb szobor-alakokat és díszítményeket is szokás zománczczal befesteni. A zománcz festésű képeknek két fajtája van: vagy a XVI. században Limoges-ban dívott eljárás szerint rézre fekete alapon egy szín árnyalataival – en camaďeu – vagy aranyra és ezüstre fehér alapon változatos színekkel festett zománcz képek. Amazt betéteknél és edények díszítésénél használják, s gyakorlatát kiválóan az osztrák múzeum iparművészeti iskolája honosította meg. A fehér alapon változatos színű zománcz medaillon-alakban ékszerdarabok díszítésére szolgál. És az utóbbi ez idő szerint még egyik sajátossága Bécsnek, legfölebb a svájczi órákat és szelenczéket díszítő zománczot említhetjük mellette.
A több színű zománcz által új fejlődési irányt vett a bécsi ékszerművesség. De ugyanakkor más jelenségek iránt is volt érzéke; így elsajátította a régi görög vagy görög-etruszk ékszerek díszítményének filigrán és fűzéres technikáját, mely már is nagyon elterjedt, hasonlóképen meghonosította a Tula orosz városról nevezett barna zománczot, melylyel kisebb ezüst tárgyakat szokás díszíteni; továbbá az indiai mód szerint bevert arany díszt, de úgy, hogy a díszítményt magát jelenkori elemekből alakítja. Mint bécsi különlegesség, már hírre vergődött mind a kettő.
A bécsi nagyobb ezüst művek kevesebbé dicsekedhetnek eredetiséggel, vagy sajátos technikával. A trébelt, öntött és vésett munka általánossá vált és ma egészen közönséges. Azonban, ha azon újabb ezüst munkákat, melyeknek nagyobb igényük van, a húsz vagy harmincz évvel ezelőtt készűlt tárgyakkal összehasonlítjuk, el fogjuk ismerni, hogy az ezüstművesség művészileg nagy haladást tett, sőt teljesen átalakúlt. Haladás van az edény vagy edényfélék czélszerű alakításában, a gazdagabb és művésziebb tagozásban, a trébelt domború díszítésben, s az ékítmények szép rajzában és plasztikai élénkségében. E tekintetben is kivált renaissance-minták, névszerint nürnbergi és augsburgi munkák után indúltak.
A bútor-iparra még ennél is nagyobb hatással voltak a renaissance-kori német munkák. Midőn Bécsben az első kisérletet tették a rokoko bútorok elavúlt formáinak leszorítására, akkor az osztrák múzeum iskolájának vezetése alatt az olasz renaissance volt irányadó. Azonban a német renaissance lett a jelszó, a midőn – tíz évvel később, mint Ausztria – Németország is csatlakozott a művészi ipar újjá alakítását czélzó törekvésekhez. A német és az olasz renaissance nincsenek ugyan egymással ellentétben, sőt ugyanazon elv alapján állanak; az olasz művészet azonban sokkal szabatosabb, mérsékeltebb, egész megjelenése finomabb, s ez különösen áll a bútorokról, míg a német bútorok nyersebbek, túlterheltek s tehát annyival inkább közelednek a barokhoz. München volt fő pártfogója a német művészetnek, mely tehetséges, ügyes és erélyes védelem alatt minden irányban előrehatolt s az osztrák és a bécsi bútor-iparra is megtette a maga hatását. Sajátságos, s többnyire igen szerencsésen szerkesztett formái méltánylásra és utánzásra találtak; egész szobák, sőt lakások, ide értve a berendezés mellett a falakat és a mennyezetet is, nagy számmal készültek az úgy nevezett ó-német ízlés szerint. Bécsben azonban az olasz renaissance tanúlmányozásának és szellemének hagyományai nem vesztek ki, úgy, hogy ott nem csak olasz ízlésű berendezések találhatók, hanem a németes bútorokat is sokkal fínomabban, szabatosabban állítják elő, mint akár a frankfurtiak, akár a müncheniek. Így Bécs e tekintetben is bizonyos sajátosságot őrzött meg, s ez az ébenfa, vagy ahhoz hasonlóvá feketített fa iránti előszeretetben mutatkozik, a mihez gyakran berakott díszítmény elefántcsontból járúl.
Azonban nem egyedűl csak a renaissance, vagy a mit azon értünk, a XVI. és XVII. század formái azok, melyek használatban vannak. Az újabb franczia ízlésnek hagyományos modora, vagyis a XVIII. század formái még mindig fölötte gyakoriak a termekben, találkozunk velük a czikornyás bútorokon, a falak és mennyezetek domború díszítményein. De e részben is változást veszünk észre, a mennyiben a termek falain ezelőtt föltétlenűl uralkodó fehér vagy világos szürke hideg színt melegebb színek váltották fel. Még a tüzes-vörös sincs kizárva. A kárpit ezelőtt, habár damasztszerűen mintázva, egy-színű, vörös, sárga vagy kék volt, most ez is egészen megváltozott; meleg, de megtört színű vagy pedig változatos színekkel összhangzatosan mustrázott.
Átalán a szövő-ipar, a mennyiben a lakás díszítésére szolgál, tehát művészi czélja van, teljesen átalakúlt, a díszítmény szempontjából rendkivűli gazdagságra tett szert úgy, hogy képes minden ízlés követelményeinek megfelelni. De, a mi e részben eredeti vagy jellemző volna Bécsre és Ausztriára nézve, az nem sok, s ma már az is a divat és az átalános ízlés tulajdonává lett. Ide tartoznak az osztrák múzeumban levő közép-kori minták szerint mustrázott szövetek. Ezt később követték a francziák és az angolok. A keleti szövetek és hímzések ízlése, melyben ma az egész világ osztozik, legelőször Bécsben talált művelőkre, s onnét indúlt ki; a keleti mintákat a mai munkák díszítésére, a mai díszítmény fölújítására és fölfrissítésére itt használták föl legelőször. Épen úgy azt sem szabad figyelmen kivűl hagynunk, hogy a színes díszítésű abrosz és vászon is bécsi eredetű ízlés; hogy az állam itt alapított először szakiskolát a művészi hímzés számára, mely a hímzésnek majdnem valamennyi művészi faját míveli. Utánzásra is találtak ezek mindenfelé. Végűl Bécs az, a hol a csipkeverésre tanfolyam nyílt meg, s ennek hatása alatt az Érczhegység és a többi koronatartomány csipke-ipara művészileg és technikailag újjá születik, s az eddigi ki nem elégítő és versenyre képtelen munka helyett jót és művészit termel.
Bronz csésze.
Schulmeister Villibaldtól
Mind ez kétségtelenűl bécsi kezdeményezés, bécsi vívmány, bécsi munka, és ezt nem szabad figyelmen kivűl hagyni. E tevékenységnek a gyümölcsei azonban gyakran Bécsen kivűl, sokszor távoli koronatartományokban teremnek és kamatoznak. Így az osztrák üvegipar kiválóan Csehországban virágzik, de mégis Bécsből indúlt ki a hatás, mely alatt új, de sajátos természetének egészen megfelelő irányba tért úgy, hogy más népek művészi törekvéseivel és vívmányaival szemben győzelmesen uralkodik a világ piaczain. Az üvegipar termékeiről bővebben kötet azon helyén lesz szó, mely Csehországgal fog foglalkozni; a különböző fajok közűl itt csak egyet említünk meg, a legszebbet, t. i. a legtisztább kristályból készűlt finom és ékes asztali üveg edényeket, melyek köszörűlt és vésett díszítményűek, s melyek eredetöknél fogva annál is inkább bécsieknek tekintendők, mivel egyenesen azon régi kristály edények mintájára készűltek, melyek a császári kincstárban őríztetnek. Ezen üveg termékek a tökéletességnek már legmagasabb fokát érték el.
Ugyanezt mondhatjuk a porczellánról és az evvel rokon faience és terrakottáról, mely két utóbbi különben Franczia- és Angolországhoz képest itt művészileg kevésbbé fejlődött, s nem is bir sajátos jelleggel. Mióta a császári porczellángyár megszűnt, Bécsben nem gyártanak porczellánt; de azért mégis csak Bécs az, a honnét az osztrák porczellán a mintákat, a díszítmények rajzait nyeri. Minden e nemű gyárnak Bécs a szellemi középpontja. Sőt még annál is több. Noha magában Bécsben nem gyártanak porczellánt, mégis űzik ott a porczellán-festést, mely maradványa a császári gyárnak, a mennyiben a festők saját kezökre tovább is folytatták a munkát. S mivel ráadták magukat az 1790 és 1810 között virágzó Sorgenthal-korszak tovább művelésére, ezen pompás modor segélyével a művészi iparnak egy új ágát teremtették meg, melynek művei ma az egész világot bejárják. Többnyire fényűzési czikkek ezek, azonban a fínom és legfínomabb asztali edényeket szintén gazdagon és gyönyörűen díszítik Bécsben. Ez is sajátos bécsi faj s el is van annak ismerve.
Ha azonban van ipari czikk, mely mint „bécsi különlegesség” tett szert a világon hírnévre: ilyenek a dísztárgyak, melyeknek tulajdonképeni anyaga a bőr, melyeken azonban díszítésűl mindenféle más anyagot is: fémeket, elefántcsontot, porczellánt, fát, stb. fölhasználnak. Ezen iparág révén állottak elő azok a pompás album-, diploma-, fölirat-, stb tokok és kötések, melyek minden köztárlaton egyik díszét képezték a bécsi iparnak. Ezek mellett azonban nem kevésbbé kedveltek és keresettek a kisebb tárgyak, szekrénykék, ládácskák, ékszertokok, táskák, rajzkönyvek, tárczakönyvek, s az íróasztalra való összes készletek. A mi ezeket a hasonnemű idegen munkáktól megkülönböztette, az a munka csínja és szabatossága s általán a megvesztegetőleg tetszetős külső. De más részt az újdonság hajhászata káros következményeit nem tudták elkerűlni. Kényszerítve voltak rá, vagy legalább megszokták, hogy karácsonyra évenkint valami újat vigyenek a piaczra, s így ezen ipar nem sokára a legképtelenebb eszmékre tévedt, melyek a művészetet annyira kiforgatták a maga valóságából, hogy az ilyen készítményeken nem lehetett fölismerni sem az anyagot, sem a tárgy czélját. A legútóbbi években megszabadúlt e hibától, megtanúlta saját anyagát becsülni, azt sajátosságainak megfelelően és régi technikák segélyével díszíteni, megtanúlta azt is, hogy a segédanyagokat miként kell jobban és helyesebben alkalmazni, s a tárgyat nem szeszélyes, hanem szépen rajzolt díszítménynyel emelni. Így egészben véve a bécsi dísztárgyak ipara sokkal gazdagabb és nemesebb lett, semmint tíz vagy húsz évvel előbb volt, s néhány más ipart, mely neki szolgál, vagy vele rokon, mint példáúl a véső-művészetet vagy a könyvkötést szintén magasabbra emelte. Az utóbbi sokáig vonakodott a helyes útra térni. Sokáig ingadozott a túlhalmozott díszborítékok és a közönséges megaranyozott vászon táblák között, most azonban kezdi a bőrt, ezen kitűnő és erős anyagot figyelembe venni.
Szekrény; Rudolf trónörökös Ő cs. és kir. Fensége tulajdona.
Tervezte Storck József, készítette Michel F., festményekkel díszítette Canon János. Schulmeister Villibaldtól.
S így van a dolog mindenütt, még ha a művészi ipar ezen fő ágai mellett a kisebbeket és szerényebbeket akarnók is bírálatunk tárgyává tenni. Noha nincsenek teljesen kiirtva a régi ízléstelenség nyomai, – a közönség, mely abban nőtt föl, nagyobbrészt ragaszkodik hozzá, – mindazáltal mindenfelé helyes elvek érvényesűlnek. Régi technikai eljárások ismét fölújúltak; megvan az igyekezet, hogy az anyag követelményeinek eleget tegyenek; átalános a szép formára, nemes díszre, helyes színekre és észszerű szerkezetre irányzott törekvés. A bécsi művészi ipar a termelésre képessé vált, s a mellett jellemére nézve bécsies maradt, sőt a saját odorával, miként láttuk, másoknak is példát adott.
Giesel Frigyes Hermanntól
