A zene Bécsben. Hanslick Edétől
A zene Bécsben.
Hanslick Edétől
Hanslick Edétől
Machold Józseftől
Bécs városát az a kimagasló állás, melyet a zene művészetében elfoglal, nemcsak Ausztriának tette zenei középpontjává, hanem önmagában véve is, mondhatni, egész birodalommá. A zene terén való uralma messze túl terjed a monarchia határain. Könnyed szláv, magyar, olasz nóták visszhangja csendűl bele lágyan a bécsi zenébe, megnemesítve és szebbé téve azt, de nem törűlve el annak kiválóan német jellemét. Ha a német zeneművészet egész birodalmát egy szabad államszövetkezetnek tekintjük, melyben egyszer ez, másszor amaz az ország ragyog fényesebben: Bécs úgy korát, mint rangját tekintve, mindig a legelső képviselője e nagy szövetkezetnek. Bécs nagy zeneköltői, kiket másfél évszázad óta a zeneművészetnek adott, az itt keletkezett halhatatlan zenei alkotások, s az az élénk zene, mely innen indúlt ki, mindez a zene általános történelmének is egyik legtartalmasabb fejezetét teszi s hatása kiterjed a zeneművészet egész világára. Ha pedig úgy beszélünk Bécsről, mint a zene művészetét ápoló városról: azonnal Haydn és Mozart, Beethoven és Schubert jutnak eszünkbe! Csakhogy Bécs zenei családfája még e nagy zeneköltők koránál és régibb időkbe ér vissza.
Bécs már a középkorban is mint a német költészet és zene virágzó melegágya volt ismeretes. A német minnesängerek ünnepeltjei közűl többen származtak osztrák földről s a „vidám művészet” dúsan virágzott az osztrák udvarnál a XII. és XIII. század folyamán. S ugyanebbe a távoli időbe vihető föl még az osztrák táncz-zenének nagy híre is. Az osztrák minnesängerek, mint Nithardt, Hohenfelsi Burkhart, Tannhäuser és mások mindenekfölött a „táncz-dalokban” voltak kitűnőek, vagyis azokban a zenekölteményekben, melyeknek legfőbb báját a szerencsésen eltalált dallam adta meg. A költő ezeket táncz alkalmával dalolta el, a mi olyan tisztes szerep vala, hogy gyakorlását még VII. Lipót és II. Frigyes sem vetette meg. Ausztria ettől kezdve különösen azért, mert fejedelmei kedvelték a zenét, a zeneművészet minden nagyobb fejlődésében tényező vala. Midőn Európában a németalföldiek, a mai műzene tulajdonképi megalapítói tarták kezökben a zenészet kormánypálczáját, a legjobb németalföldi zenészek az osztrák udvarnál működtek. Micsoda művészek gyülekeztek csak az egy I. Miksa császár köré is! Ott volt legelsőnek az udvari zenekar mestere, Deprčz Josquin, a legünnepeltebb németalföldi zeneszerző, aztán Isaak Henrik, a németeknek talán első neves dalszerzője. Ezek után ismét Isaak tanítványa, Senfl Lajos, Luther barátja és az új templomi énekművészetben dolgozó társa következett; végre a stiriai származású Hofhaimer Pál, korának legnagyobb orgonaművésze, kit I. Miksa császár nemesi rangra emelt. De a csillagok a bécsi zeneművészet egén még a XV. és XVI. században nem voltak oly sűrűen elhintve, mint a XVII. és XVIII-ikban.
Haydn József születésháza Rohrauban (Alsó-Ausztriában).
Kirchner J. Jánostól
Az osztrák néphymnus; Haydn József kézirata.
Eredetije a bécsi cs. és kir. udvari könyvtárban.
A németalföldiekére az olaszok zenei uralma következett. Ezek Európának egy fejedelmi udvarában is alig részesültek oly fényes fogadtatásban mint Bécsben. Ők emelték föl hírének tetőpontjára a császári udvari zenekart I. Lipót, I. József és VI. Károly császárok alatt, kik magok is nemcsak zenekedvelő, de egyúttal a zenéhez értő fejedelmek is voltak. A fénykor hajnalát a XVII. század elején Olaszországban fejlődött opera nyitotta meg. Az olasz opera, mely akkor kizárólag csak udvari ünnepiesség vala, Bécsben, a Stiriában 1660-ban született Fux J. J. udvari zeneigazgató s európai hírű opera- és egyházi zeneszerző alatt érte el legnagyobb pompáját.
A XVIII. század közepe táján a zeneművészetnek új világa nyilt meg, melynek Bécs lőn a kiindúló és középpontja. Az olaszok lankadó erővel ugyan, de egy ideig még tartották magokat. Ekkor azonban Gluck, Haydn és Mozart megnyiták a német zeneszerzők uralmát, mely aztán innen egész Európa zenevilágára elterjedett. Nyomban e híres zeneköltőkre következett Beethoven és Schubert, a zenei szépnek egy új, nem is sejtett birodalmát tárva föl. A maga nemében páratlan képet tár elénk a bécsi zenének ama dicsőséges korszaka, melyben öt nagy szabású, részben még egyidejűleg működő zeneszerző következett egymásra, kiknek mindenike, úgy szólva, egy-egy saját zenei dynastiát alapított.
Mozart Farkas Amadeus.
Frank Gusztávtól
Gluck Kristóf, a ki a többieket egy kevés idővel megelőzte s megmaradt a művészetnek szigorúan körülhatározott körében, bizonyos aristocrata elkülönzöttségben tűnik föl. Bajor földön született ugyan, de már mint kis fiú Csehországba származott át szülőivel, Prágában képezte ki magát s nem sokára mint udvari zenekari mester Bécsben nyert alkalmazást. Az operát tiszta művészeti alapelvek szerint reformálni, ez volt életének czélja. Az első két határozó lépést ez új irányban Bécsben merészlé megkisérleni, megírván a bécsi operaház számára „Orpheus”-át és „Alceste”-jét. Gluck, kinek nagyságát Sonnenfels bécsi műbiráló ismerte el először, mint császári udvari zeneszerző még életben volt s nagy tiszteletben és jó módban élt wiedeni házában, midőn a nála tizennyolcz évvel ifjabb Haydn József is föllépett, mint egy másik nagy zenei műfajnak, a symphoniának és quartettnek megteremtője. Haydn hangszeres zenéje csakhamar meghódította a világot s bevitte az osztrák kedélyt, az osztrák humort minden országba. Haydn az ő quartettjei által először a családok körében a zenei érzéket s a szerény műkedvelők között az előadási képességet emelte magasabbra, majd azonban symphoniáival az első valóságos nyilvános hangversenyeket is létre hozta. Tevékeny élete alkonyán állt elő még két nagy, a természetben nyilatkozó Istent dicsőitő cantatéjával, a „Teremtés”-sel és az „Évszakok”-kal. A mit azonban valamennyi szerzeményei között a legjobban szeretett, az egy egyszerű dal, az osztrák néphymnus, azzal a kezdettel: „Isten tartsd meg Ferencz császárt!” E hymnust első ízben 1796. február 12-én énekelték Bécs valamennyi szinházában. Haydn hosszú életkorába Mozart Farkas Amadénak oly rövid, dicső életpályája is teljesen bele esik. Haydn huszonnégy évvel volt idősebb Mozartnál, s mégis tizennyolcz esztendővel élte túl. E két nagy mester mindenike páratlanúl áll a zene történetében; de egymáshoz való személyes viszonyukat is ép ily páratlanná teszi a szeretet és minden irigység nélkűli csodálat megható kölcsönössége. Mozart már mint hat éves gyermek föltűnt, midőn egyszer Mária Terézia udvarában Schönbrunnban zongorázott. Később II. József, a nagy császár és jó zenész, lőn meleg pártfogója. Az ő bíztatására írta meg Mozart „Szöktetés a serailból” czímű dalművét, melylyel a német operának voltakép teremtőjévé lett. Bécs pedig, mely eddig ép úgy, mint a többi német fejedelmi székvárosok, csak olasz nyelven művelte az operát, a német nemzeti dalmüzenének lett kiindúló pontja. Arról se felejtkezzünk meg, a mit Mozart nagy tehetségű, noha kevésbbé jelentékeny kortársa, a bécsi Dittersdorff a víg daljátékban alkotott. Az ő általa szerzett „Orvos és gyógyszerész” csakhamar egész Németországnak kedvelt operája lett. Azt a rövid tíz évet, mely Mozartnak Bécsben való állandó letelepedése (1781) után még osztályrészűl jutott, a nagy zeneszerző egészen az ő kedves Bécsének szentelte, melyet elárasztott kimeríthetetlen alkotó erejének egész gazdagságával, operákkal, symphoniákkal, templomi és kamara-zenével. A „Szöktetés” után „Figaro lakodalma”, „Cosi fan tutte”, a „Varázsfuvola” kezdték meg körútjokat a világban. Zongora-hangversenyeit Mozart szintén Bécsben játszta először, az ú. n. akadémiákon, melyeket mint szorgalmas hangverseny-rendező az Augartenben, vagy a „Mehlgrubenhez” címzett vendéglőben, továbbá a Trattner-teremben a Grabenen vagy a Burgszinházban is tartott. Ő volt az első nagy előadó művész, ki a fortepianót a Stein András által hangversenyre is képessé tett formában rendesen használta s ez által a nagy szabású nyilvános zongora-hangversenyek tulajdonképi korszakát megnyitotta.
Beethoven szobra Bécsben. (Zumbusch Gáspár szobra)
Frank Gusztávtól
Az 1792-ik év november havában érkezett Bécsbe a huszonkét éves Beethoven Lajos. Egy osztrák főherczeg, a nagy Mária Terézia fia, Miksa Ferencz választófejedelem küldte volt Bonnból a nagy tehetségű ifjút Bécsbe, hogy ott a zenében tovább képezze magát; egy osztrák főúr, Waldstein gróf szerezte meg számára az útra való és a bécsi tartózkodásra szükséges költségeket. Beethoven tehát még mielőtt osztrák földre tette volna lábát, már osztrák támogatással kezdte meg pályáját. Bécsben lakott akkoriban Haydn, korának legnagyobb zeneköltője, s Albrechtsberger, a zene elméletének leghiresebb mestere; e két nagy mester vezetése alatt szándékozott a fiatal Beethoven néhány tanuló évet eltölteni. De Bécs bűvös vonzó ereje őt is megragadta s nem eresztette el többé egész életén át Szent-István tornyának varázsköréből. Beethovenben eleinte töbre becsülték az előadó művészt, sem mint a zeneszerzőt. Valamint Mozart a nyolczvanas, úgy lőn Beethoven a kilenczvenes években a legfényesebb tünemény a bécsi zongoraművészek között. De csakhamar előtűnik benne a zeneköltő s még bámulatosabb magasságra emelkedik. Bécs birta legelőször, Bécs élvezte legelőször valamennyi nagy művét. És a nagy művész oly erősen megragadt a bécsi talajban, hogy soha többé el nem kivánkozott onnan. Szerette Ausztriát és az osztrákokat, kik között 35 évet élt s a kiknek művészetét szentelé. Beethoven művészete, mely még sokkal szigorúbb értelemben volt németnek mondható, mint bécsi nagy elődeinek zenéje, a szellemi együvé tartozandóságnak egy újabb kötelékét teremté meg Ausztria és Németország között. Beethovent Bécsben úgy tisztelték, mint a legnagyobbak egyikét; az is vala ő a közönség szemében, mely áhitattal csüngött művein, az különösen a műértő főnemesség köreiben, a hol őt, a republikánust, a merev különczöt, egyenrangúnak tekinték s akként is bántak vele. Rudolf főherczeg, Kinsky és Lobkovitz herczegek 4000 forint évi díjat rendeltek számára élete fogytáig csupán csak azért, hogy Beethoven anyagi gondoktól menten szentelhesse életét a művészetnek. 1809-ben volt ez, Haydn és Albrechtsberger halála évében, mely év határkövet képez a régibb és az újabb zene korszakai között. Bécstől nyeré Beethoven a leghatalmasabb művészi serkentést, s lángelméje Bécsre árasztá vissza fényét és termékenyítő melegét. „Ebben a Schubertben isteni szikra van!” kiálta fölt Beethoven, midőn halálos ágyán átlapozta Schubert dalait. Schubert ez „isteni szikrája” Beethoven lángjánál gyúladt meg, hogy csakhamar a saját fényével világoljon. Zenéje a Beethovenére emlékeztet, de ennek zárkózott, emberkerülő természete távol áll Schuberttől, e tőzsgyökeres bécsitől. Nyilt, derűlt kedélyével, bizodalmas gyermetegségével a szintén igazi osztrák kedvességű Mozarthoz hasonlít, kivel élete módjára s fájdalom, kora halálára nézve is megegyez. Schubert egy emeletes kis szülőháza a Himmelpfortgrund külvárosban önkénytelen arra a fölkiáltásra kényszeríti az arra menőt, mely Beethoven ajkain röppent el, midőn Haydn szülőházának egy előtte igen kedves képét nézé: „mily nyomorúlt parasztkunyhó, s mily nagy ember született benne!” Schubert gyermekévei, melyeket atyja házában töltött, megható családi képet nyújtanak a régi Bécs szegényebb középosztályának életéből. Az atya, egy 19 gyermekkel megáldott iskolamester, zenét játszik ép úgy, mint fiai. Egész héten keresztűl küzködnek, fáradnak; vasárnap azonban, mikor otthon együtt zenélnek, királyokkal sem cserélnének. Schubert a zene minden nemében kifogyhatatlan és szerencsés alkotó vala, de különösen egyben: a dalban tárt föl új világot ép úgy, mint Mozart az operában, Beethoven a symphoniában. Schubertnek azon utolsó kivánata, hogy Beethoven mellé temessék, beteljesűlt. Azt azonban legmerészebb álmában is alig képzelhette, hogy 50 évvel később Beethoven emlékszobra mellett, virágokkal, koszorúkkal díszítve az övé is ott fog díszleni. Nem sokára egy harmadik, a Mozarté is melléjök sorakozik. Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, a mit ezek alkottak, az végig hangzik az egész világon; de életök, örömével és fájdalmával, szerető ragaszkodásuk, személyes lényük Ausztriáé, Bécsé!
Schubert szobra a bécsi Stadtparkban. (Kundmann Károly szobra)
Berger Gyulától
A zenekedvelők társulatának épülete Bécsben.
Bültemeyer Henriktől
Beethoven és Schubert halálával hosszú, hosszú szünet következett Ausztria zenei alkotásaiban! A nagy, a világidvezítő zeneköltés koszorúja nagy időre bezáródott. A mi ez után következett, csak szerény virág vala, mely egy nap díszéül szolgálva, el is hervadt a leáldozó nappal. Ilyenek voltak a kärtnerthori szinház két karmesterének, Weigl Józsefnek és Gyrowetz Adalbertnek operái (amazé „A svájczi család”, ezé „Sorel Ágnes”); továbbá a népies zenei tehetségek mesterének, Müller Venczelnek („A prágai nővérek”, „Az ördög malma” stb.) és társainak, Kauer Ferdinandnak, Haiblnak, Tuczeknek, Drechslernek bohózatos daljátékai. A nagy teremtő szellemek hiányában szenvedő korra azonban lassanként a zenei reproductiónak, a zene öntudatos, serény művelésének fokozatos fejlődése következett. Nagy zeneköltőkben Bécs korában vala gazdag, mint más városok. Hogyan állott azonban a zene eszközei dolgában, melyek ama mesterek zenéjének életet voltak adandók? Mekkora volt azon emberek köre, kik amaz élvezetnek részesei lehettek? A bécsi zene „aranykora” ebben a tekintetben sokkal kevésbé fényes, mint a mostani. Haydn és Mozart idejében, sőt még Beethoven korában is a zene gyakorlata nagyobbára csak a fejedelmi magán zenekarok s a kisebb-nagyobb műkedvelő társulatok kezében vala. A Gaszmann Flórián udvari zenemester által 1771-ben alapított „zenész-társaság”, mel tagjai özvegyeinek és árváinak fölsegélésére évenként négy akademiát rendezett (nyolczvan éven keresztűl felváltva Haydnnak egyszer „Teremtését”, másszor „Évszakait” adva elő), volt akkor az egyetlen nyilvános hangversenyző Bécsben. Tagjai méltán mondhaták, hogy az övék az első, állandó, szakszerűen képzett zenészekből álló hangversenyző társulat egész Németországban. Csakhogy e tiszteletreméltó intézetnek inkább a saját emberbaráti érdekei, mintsem tisztán művészeti czélok lebegtek a szeme előtt. a két főtényező, mely a zenei előadásban szerepelt, állandóan az előkelő magánosok zenekara és a polgári műkedvelők társasága maradt. Ez utóbbiból keletkezett 1812-ben „az osztrák zenekedvelők társulata”, mely évtizedeken át önzetlenűl, de szerény eszközökkel egymaga mívelte bécsben a komoly zenét.
Részlet a bécsi operaház belsejéből.
Bültemeyer Henriktől
Beethoven és Schubert után nyilt meg a tulajdonképi zongoraművészek korszaka, eleinte Hummel, Moscheles és Czerny kimért modorában. Ezzel karöltve fejlődött a zongorakészítés ipara is, melyben Bécs Stein, Graf Konrád és Streicher czégei által világhírre emelkedett. A classicai hegedűjáték mestereiként Schuppanzhig, Mayseder és Böhm működtek Bécsben. A negyvenes évek kezdetével a zongorajáték művészete Bécsben éri el tökéletességét, itt üli legfényesebb diadalait: Liszt Ferencz és a bécsi Thalberg Zsigmond által. az érzékkábító zenére, melyet a virtuozitás, a táncz-zene és az olasz opera egyoldalú ünneplése jellemzett, a túlteltség időszaka s azzal együtt a tartalmas, komoly, nagy szabású zene utáni vágy következett. Az 1848-ik év e tekintetben is határvető vala a régi és az új Bécs között.
A reform és haladás jelszava a zene terén is fölhangzott s új szervező tevékenységre adott ösztönt. A magán zenekarok és a műkedvelő zenetársaságok nem feleltek meg többé az igényeknek; most már a művészek szövetkezete következett. A philharmonikus hangversenyek megalapításával s a „zenekedvelők társulatának” teljes átalakúlásával a classicai zenekari művek megbízható ápoló szervet nyertek. Megalakúlt az „ének-egyesület” és az „ének-akadémia” s ezzel most először kezdődött meg Bécsben a nagy, különösen templomi karzene szabályszerű művelése.
Hogy külsőleg is mekkora átalakúlás ment végbe Bécs zenészetében, azt legszembeötlőbben a legújabb időből származó két szép palota mutatja, melyek mindegyike a zenének van szentelve. Ezek az új operaház (1869), meg az új zeneegyesületi épület (1873). A szűk utczácskából kibontakozó kärthnerthori szinházhoz az új operaház úgy viszonylik, mint a jelenlegi nagy zeneegyesületi terem az „unter den Tuchlauben” nevű kényelmetlen, sötét hangversenyteremhez. Pedig mikor ez utóbbit 1831-ben megnyitották, már ezt is oly roppant nyereségnek tartották, hogy Grillparzer meg is énekelte! A bécsi zene „aranykorá”-val szemben tehát legalább egy más irányban van ma zenei hírnevünk, abban t. i. hogy meleg érdeklődéssel, ahhoz értő készültséggel s gazdagabb eszközökkel léphetünk jelenben ama korszak örökségének birtokába, szépségeit kikutathatjuk, tolmácsolhatjuk s minden irányban tökéletes formában terjeszthetjük. Mozart, Beethoven, Schubert nem járnak ugyan többé Bécs utczáin föl s alá, de szellemökkel szemben több érdemünk van nekünk, mint ama letűnt boldogabb korszaknak.
Idősb Strauss János.
Kriehuber József után
A pompás opera s a tökéletes hangverseny-intézetek, a műértő udvar s a műkedvelők nagy köre, mindezek önmagukban nem nyithatták meg a zenei életnek azt az őseredeti kútfőből oly gazdagon csergedező forrását, a milyennek emberemlékezet óta a bécsiekét ismerjük. A népben magában, vérében, lelkületében, szellemi tehetségeiben kell rezegni annak az alaphangnak, melyből a zenei műalkotások keletkeznek és megzendűlnek. A szorosabb értelemben vett nép, a mely maga nem foglalkozik zenével, Bécsben mindig egész a rajongásig fogékony hallgatóság vala. E nép zenei tekintetben közelebb áll az olaszhoz, mint az éjszaki némethez. A bécsi alsó osztályoknak nem volt szükségök épen operát és hangversenyt látogatniok, hogy jó zenét halljanak. A nép mindenek előtt a nagy számú templomokban hell komoly, magasztos zenét. Ausztria nagy zenemesterei, Haydn és Mozart, fáradhatatlanúl buzgólkodnak abban, hogy a katholikus isteni tiszteletet zeneileg magasztossá tegyék. Aztán Bécsben régi idő óta megvan a népies zenének három fontos tényezője: a katonai zene, a tánczzene és a népénekesek.
A bécsi katonai zene a világnak e nemben talán legkitűnőbb zenéje. Ennek nagy híre nemcsak a Radetzky táborozásától vagy az 1867-iki párisi közkiállítástól kezdődik. Tagadhatatlan azonban, hogy az osztrák katonazene is a fúvóhangszereknek már az újabb korban történt javítása óta vált tökéletesebbé. Ama békés hódítások, melyeket a mi hadseregünk szurony helyett a klarinettnek köszönhet, nem az utolsók közül valók. Az osztrák katonaság nem egy ízben vonúlt már be a harmonikus zene szárnyain egész nemzetek szívébe. Az ezred zenekara rendszerint szabad téren játszván, mindig biztosan számíthat nagy számú fogékony hallgatóságra. Nincs az a műélvezet, mely oly nagy mértékben volna demokratikusnak mondható, mint a melyet katonai zenekarok nyujtanak. Ebben minden ember belépti díj és szalonruha nélkűl részesűlhet. A zenét hallani vágyók számtalan ezrei szabad ég alatt hallgathatják e hangversenyeket. A zenében leginkább bővelkedő fővárosokban is oly feltünő módon nyilatkozik a lakosság szeretete a katona-zene iránt, hogy annak hangjaira minden ablak föltárúl s a zenei peripatetikusok százai vonúlnak utána. Bécsben a Burg főőrállomása előtti tér egyik napon úgy, mint a másikon közönséggel van sűrűn ellepve jóval előbb a déli óránál, a mikor a várva várt hangok fölharsannak s ha ilyenkor az ezred zenekara zengő zeneszóval visszavonúl a kaszárnyába: mily kedves, vidám látványt nyújt a hálás, nagy néptömeg, mely a banda előtt és utána ütemes lépésekben együtt masiroz vele! De térjünk át a katona-zenéről a táncz-zenére, Bécs e második világhírű nevezetességére! Kik is voltak tulajdonképen Strausz és Lanner, a bécsi keringő e voltaképi megteremtői? Két „mesterinas” Bécs külvárosi szegényebb lakosságából, az egyik könyvkötőlegény, a másik keztyűs. Egyik sem részesűlt rendszeres zeneoktatásban, titokban gyakorolta a hegedűjátékot a padlásszobában. Bécs sohasem volt híjával a jó tánczzenének, a hajlam és a tehetség a zene e faja iránt feltűnő mértékben megvan az osztrákban. Mikor még „nagyapám elvette nagyanyámat” (egy régi bécsi dal kezdete), már akkor meg tudta csinálni a maga „ländler”-ét minden bécsi első hegedűs. Aztán meg a legnagyobb mesterek, mint Mozart, Beethoven sem tartották méltóságukon alólinak tánczzenét írni a bécsi „redout-bálok” számára. A tánczzenének egészen új korszaka azonban csak akkor nyílott meg, midőn Strausz és Lanner az ő kicsiny, eleintén csak öt-hat tagot számláló zenekarukkal s elragadó keringő-dallamaikkal kezdték benépesíteni a szerény külvárosi tánczvigalmakat a „Sperl”-nél és az „Arany körté”-nél. Ez apró báli termekből jutottak be a legnagyobbakba, legelőkelőbbekbe. Magok köré gyűjték egész Bécset a „Wasserglacis” és a „Volksgarten” kerti pavillonjaiba s végül körútra vitték hirüket és zenekarukat Európa minden nagy városába. Strausz és Lanner addig alig sejtett kellemmel ékesítették föl kis zeneműfajukat. El tudták bájolni a népet és érdekelni a zeneművészt. Az osztrák zene régi hírnevét oly időben hirdeték és tarták fenn mindenütt, a mikor Bécsnek (Schubert halála után) nem volt több lángeszű zeneköltője. A mit az öreg Strausz megkezdett, azt fia, Strausz János hasonló tehetséggel, de sokkal öntudatosabb művészi tudománynyal folytatá és fejleszté. Az ó és az új világban egyaránt ismeretes keringője, az „An der schönen blauen Donau” arról tanúskodik, hogy a bécsi tánczzene uralma még mai nap is korlátlan s vitássá senki sem teszi.
Lanner József.
Kriehuber József után
A bécsi ének és zene teljes képének kiegészítői végre a népénekesek, a kik a korcsmaházakban és vendéglők udvarán tartják előadásaikat a fölötte fogékony s a mellett kedélyesen vacsorálgató közönség előtt. Röviden csak „hárfások”-nak nevezték őket korábban, mivelhogy hárfával kisérték dalaikat. Az egyszerű hárfa ugyan a világpolgárias zongorának engedte át a tért, de a bécsi népénekes megmaradt a maga tősgyökeres humorával, találékonyságával, rythmikus dallamaival annak, a mi volt. A népénekesek álal előadott couplet-k minden művészi igény nélkűl lépnek föl, sokszor minden zenei előkészültség nélkűl keletkeznek s így is adatnak elő, s mégis egész kincsét árúlják el a népben fölhalmozódott eredeti zenei tehetségnek. Tény, hogy a bécsi népénekesekéhez hasonló, azzal tehetségre és népszerűségre egyenrangú tüneményt a világ egy fővárosa sem bír fölmutatni.
Futólag elkisértük tehát a bécsi zenét kezdetétől egész a mai napig, fejlődése legfelsőbb magaslatától egész a naiv népvigalmak koráig. Jó szelleme kisérje tovább!
Karger Károlytól
