A színészet Bécsben. Speidel Lajostól, fordította Rákosi Jenő
A színészet Bécsben.
Speidel Lajostól, fordította Rákosi Jenő
Speidel Lajostól, fordította Rákosi Jenő
Schmid Gyulától
A legrégibb odavaló színházi név, mely a bécsi ember emlékezetében megmaradt, a Schmelzl Farkasé. Bárha e félig elharapott végső szótagú név jó bécsinek látszik, mégsem e földön termett. Schmelzl a XVI. évszáz elején felső pfalczi Kemnatban született szegény emberek gyermekének, Ambergben kántorkodott, és minekutána nem egy német várost bejárt, már érettebb éveiben szakadt Bécsbe, a hol iskolamester lett a skót papoknál, családot alapított és kényelmes viszonyok közt éldegélt. Mint aféle fürge természet, a jókedvű és jóízű város jelleme által rokonságosan megilletve, gyorsan beleélte magát Bécsbe s irásain önérzettel mondogatja magát Bécs polgárának. 1540-től 1551-ig hét iskolai drámát írt, melyek a skót klastrom tanúlói által elő is adattak. Az ilyen iskolai drámák épen nem voltak Bécsben új dolgok; ismerték őket még Celtis Konrád idejéből, a skótoknál is divatban voltak. Az azonban újítás vala, hogy Schmelzl előttünk ismeretlen okokból szakított a latin nyelvvel és drámáit németűl írta. Ez szélesebb körét vonzotta a nézőknek s a kinyomtatott daraboknak jobban el kellett terjedniök. Közvetlenűl népies érdek fűződött az iskolás drámához, melyhez eddigelé nem fért volt csak a nagyobb műveltségű ember. Egyébként Schmelzl nem volt elég ember arra, hogy ez érdeknek nagyobb lendűletet adjon. Alkotó, találékony csak szerény mértékben vala. Utánzónak lépett fel s példaképeitől soha sem tudott igazában elszakadni. Mint Nürnberg született szomszédja megismerkedett e város polgári játékaival, meg különösen Hans Sachs-szal, s útazásain, melyek Lipcsébe is elvitték, alkalmasint megismerkedett a szász iskolai drámával is. A korabeli kedvelt színdarabokat ő is, más is olybá nézte, mint közbirtokot, melyhez lelkiismereti furdalások nélkűl hozzá nyúlhat az ember. Így irta másnak a művére támaszkodva első darabját, a tékozló fiúról szóló színművet, mely az udvar jelenlétében adatot először s évekig ismételtetett mint kedves darabja a bécsieknek. A tékozló fiú az egész évszáznak kedves drámai tárgya volt, mert nagy gazdagságát nyújtja a helyzeteknek, a világot sok oldaláról mutatja és a költők moralizáló kedvének, a dráma az erény iskolájának tetszvén nekik, kövér táplálékot adott. Schmelzl is hódolt e moralizáló iránynak, mely közhelyek szellemtelen ismétlésében sajátos kedvét leli. Egyébként észre lehet venni, évek folytán mint gyarapszik drámaiságában Schmelzl, mint viszi őt magával a tisztán drámai érdek. Művészetének, természetesen még mindig szerény művészetének delelő pontján utolsó műve, „Sámuel és Saul” czímű drámája mutatja őt. Történeti eseményhez, alkalmasint az 1547-iki cseh fölkeléshez kapcsolva, azt a thémát iparkodik keresztűl vinni, hogy minden felsőbbség, ha jó, ha rosz, istentől vagyon. Sámuel és Saul szilárd és szilárdan meg is tartott alakot nyernek; pártvezérek állíttatnak elő bennök jellemző körvonalakban; a nép szenvedőleg és cselekvőleg van a darabba bevonva; a beszélgetés élénkűl: mondásmondásra esik, szóra szó. Voltaképen most hallja az ember elsőben a színházi függönyt felgördűlni, de gyorsan le is gördűl megint a Schmelzl Farkas eltűnik. És eltűnik a nélkűl, hogy színházi működésének igazi képét megkaphattuk volna. Hogy darabjai Bécsben irattak és Bécsben adattak elő, azt néha nagyon is nyíltan engedi észrevennünk. A „Kanai menyegző”-ben asztali imádságát az Üdvözítő a török veszedelem ellen mondja, és a borról, melyet az Úr vízből szerzett, azt mondja Tóbiás: ennél jobbat ugyan nem ivott még, nyilván kahlenbergi termés. Bécs villan meg itten egy szempillantásra természetbeli áldásával és történeti szorongatottságában, hanem hogy miképen hatott a költő a bécsiekre, hogy s mint sírtak és nevettek, miképen álltak és űltek ott, milyen volt Schmelzl színházának az egész képe, arról, egy szó nem sok, annyi sincsen.
Szerencsére Schmelzl Farkas „Bécs városa dicséreté”-ben a császári városnak egy oly leirásával szolgált nekünk, hogy lélektani igazság, a részletek gazdagsága és a színek frissesége dolgában semmi kivánni valónk nem marad. A költő egész lelke él e kurta páros rímekben, egész hálája ezen, a hogy mindig mondja, „nemes” Bécs iránt. A szeretet teszi ki a poétát, a ki itt századának legkülönb költőjét, Hans Sachsot, nem ritkán eléri világos szemléltetés, kedvesen tréfás lénye és alkalmatos szórakás dolgában. Azért készítette, azt mondja Schmelzl, Bécsnek e leirását, hadd lássák és értsék meg az emberek, „mely rózsás kertben, édenben és paradicsomban” helyheztetett légyen bennünket más nemzetek és országok fölött a jó Isten. Úgy öltözteti föl verseményét, hogy maga mint idegen érkezik Bécsbe, kiváncsian barangolja be az utczákat és a járókelőktől nyer szíves fölvilágosítást mindarról, a mi neki feltűnik. Kedvteléssel nézi az egyenes, tiszta utczákat, a kőből épült házakat téres udvarukkal, melyek kívül belül festve vannak, s megélénkítve madárfütty által, mintha csak a zöld erdőben járna az ember; ámulva nézi a város piaczain a fölhalmozott élelmi szereket, melyek sokaságuknál és sokféleségüknél fogva kényelmes jólétre mutatnak; föltekint, más vele együtt bámészkodók által körülvéve, a Szent István temploma tornyára, melynek csúcsán egy óriási aranyos gomb tüzel. Bécs tudósai összegyűlnek, hogy valakiből doktort csináljanak; a hatóságok elvonúlnak mellette. Újra meg újra élelmi szerek vásárja, nagyszerű borkészletek, azután nyilvános intézkedések a lakosság egészsége iránt: serpenyők, melyeken gyalogfenyő és tömény ég; ispitályok és jótékonysági intézetek. A tűzi és török veszedelem elleni elmés készülékről is terjedelmesen megemlékezik Schmelzl. De érdemes is ám Bécsért a törökkel megverekedni, mert, ha kivettetődnénk ez fészekből és elvesztenénk ez eleségtárat, „ránk estveledvén, nagy lenne az mi didergésünk”. Bécs lelke, az asszony is, előlép Schmelzl leirásában szelid hatalmával. A Rothenthurm-kapu alatt szegen lóg egy nagy oldalszalonna, a melyet elvihet az, a ki nem fél a feleségétől s a ki úr is a házban. De szinte kinyílik a szíve, mikor belép a skótok klastromába, jövendő szerencséjének helyére. Tetszik neki a klastrom iparkodó szelleme, a szép orgona, a kert, a mély pincze. Van fris vizök, egészséges levegőjük „és nagy hordókban jó boruk”. Jó helyem lenne itt nekem, gondolá magában s elfogadta a mesteri állást. A „Schmelzl” (hájacska), mondja, bécsi módon megugratva a szót, „ennél különb hájbányát se talált még”. És erre következnek e hires sorok:
Nincsen több ilyen tartomány!
Itt a sok nótás, cziterás,
Sok czimbora, sok mulatás;
Több muzsikust, több hegedűt
Csak nem találni már sehütt.
Itt a sok nótás, cziterás,
Sok czimbora, sok mulatás;
Több muzsikust, több hegedűt
Csak nem találni már sehütt.
Első rendben az ő korabeli Bécs az, melyet Schmelzl Farkas leír; de jobban szemügyre véve, minden idők Bécsét irta le. Ha száz évvel visszalapozunk, megtaláljuk, csakhogy kevesebb jóakarattal emlegetve, Aeneas Sylviusnál; további száz évvel saját tréfáiban, és ismét száz évvel előbb a tánczdalokban, melyeket egy Babembergi énekel udvara előtt. És ha előre számlálunk, megtaláljuk Abraham a Sancta Claránál, Lady Montague leirásaiban és végül a negyvenes évek derekán ez évszázban Graeffer Ferencznél, a furcsa könyvboltosnál, a ki, persze nagyon is túlozva, ezt irja „Bécsi időtöltései”-ben („Wienerischer Kurzweil”): „Ez az irigylésre méltó város az örökös vigasság paradicsoma; mindent áthat és bilincseiben tart itt a vidámság elementoma; senki sem unatkozik, mindenki mulat itt…” Ez a Bécs a maga érzéki fogékonyságával, ez ránk nézve első sorban a bécsi színház talaja. Nem puszta véletlen szűlte itt föl a színpadot: megtermékenyítette, táplálta, vállán hordta Bécs géniusa. Bécs jóléte, társas természete, asszonyainak fénye, a tréfának s élcznek elfogúlatlan szeretete, a ruházkodásban, a személyiségének érvényesítésében, reprezentáló képességében való ügyessége a bécsinek: mindez előfeltétel a színház fejlődésének, s mindezt egyenként kedvezőbben feltalálni sem lehetne. A könnyűvérűség, mely mégis ki nem zárja a komolyságot és a lobbanékony férfiasságot, örökös jellemvonása Bécsnek. Schmelzl Farkas kiemeli ugyan egyszer „szegény és keserves időnk gyors, rémisztő és nehéz járását”, de Bécsről adott leírása nem mutat sem sebet, sem sebhelyet. Beszél egy paradicsomról, melynek látására megnyílik a szíve. Sem a török szultán, sem a pestis, e két legbőszebb ellensége, nem tudta Bécset megrontani. A bécsi ember mindig művész volt abban, hogy egy-egy visszás helyzetből a lélek csodálatos rugékonyságával gyorsan talpra álljon. Vannak művészi ösztönei, és hogy úgy oda adta magát a színháznak, az a legszebb gyümölcsöket termette: teremtett oly szinpadot és színirodalmat, mely egész Bécs tulajdona és nem legkisebb jogczíme a dicsőségének. Semelyik más német város fel nem dolgozta magában alaposabban a népies színművet, a Hanswurst-(Paprika-Jancsi-) játékot, mint Bécs , és egy bécsi fi, a ki mint költő is, mint színész is jelentékeny, egy idealizált népszínművel ajándékozta meg Bécset; és két más bécsi fi a város érzületéből fogant tragédiákat és vígjátékokat költött, melyek a magok nemében klasszikusok; Burg-színházába a német színművészet legjobb hagyományait vette át, és részvételével, éltető szellemével e színpadból mintaintézetet csinált egész Németországra nézve.
A dicsőséges történet eleje, fájdalom, a legmakacsabb homályba rejtőzik előlünk. A Schmelzl Farkas előtti állapot csaknem üres lap, és még utána is vagy száz éven át csak jelekre és sejtelmekre van az ember utalva. Jó szerencse, ha egy-egy városi számadásból értesűlhetünk, hogy a tanácsteremben vagy a polgári fegyvertárban egy-egy színi előadás volt, melyről azonban még se tudunk meg többet, minthogy a polgárok és feleségeik mennyi bort és nyalánkságot fogyasztottak el, avagy, mint egy policziális rendeletből gyanítható, micsoda komédiás-csínyt kellett megfenyíteni. Egyházi játék, farsangi játék, polgári játék, – minden, mintha a föld nyelte volna el. Csak tán épen Schmelzl Farkas idejéből maradt fenn egy egyházi játék: a Szent István templombeli passió. Új idők formájára szabott költemény ez, mely nyilván jó távol időből való, mit ősrégi szólásformák bizonyítanak. Ez a passió nagypénteken adatott elő a Szent István templomában isteni tisztelet alatt. A prédikálószék közelében színpad volt emelve, a játszók Bécs városa adószedő hivatalosai voltak. Délelőtt a keresztre feszítés, a levétel és a sírba tétel adatott elő, délután a sírnál való kesergés. Egy prologus elbeszéli a Megváltó kínszenvedéseit s végűl egy órányi türelmet kér a rá következő passió számára. Föllép Mária Magdolna, vele a három Mária, kik megkerűlvén a keresztet, elmondják panaszaikat. Simeon odalép az isten-anyjához, „kihúzza kardját és Mária szivébe mártja”, a kardot, mely Máriának általjárja a lelkét. Erre felszólítja József Nikodemust, menjen vele Pilátushoz, elkérni tőle az Üdvözítő holttestét. Hogy bizonyost tudhasson, vajjon Krisztus meghalt-e már, elküldi a vak Longinust. Ez Jézusnak oldalába szúrja a lándzsát, a vértől, mely a sebből folyik, Longinus visszakapja szeme világát. Látván saját szemével Krisztusnak igaz isten voltát, fölkerekedik és hirdeti a csodát. Pilátus elcsodálkozik, hogy Krisztus már meghalt, hiszen még oly fiatal és erős volt; egyébként Krisztus derék ember vala, úgy véli, neki igen nehezen esett, hogy a zsidók halálát követelték, mert ő maga saját jó szántából sohasem lépett volna fel ellene. Pilátus fia is bizonykodik, hogy atyja és anyja mindig Krisztus mellett voltak, sőt hogy anyja még imádkozott is az Üdvözítőért, a miért is ők ártatlanok a halálában. A holttest kiadatik és eltemettetik. Újabb siratás. Délután megjelenik a sírnál Judás, felveszi János szidalmait és végűl önváddal tetézi magát; nem is fogja győzni soká türelemmel, „magam fölakasztom az magam kezemmel”. Majd újra sirató és vigasztaló szózatok következnek. Az őrangyal megjelen s a bűnbánó vétkesnek vétkei bocsánatát hirdeti. Nincs a földön oly nagy vétkes, hogy bűnbocsánatot ne nyerjen, ha Jézushoz járúl. A prologus isten-anyja közbejárásáért esdekel, az összes személyek háromszor megkerülik a sírt s a prologus térden állva bezáró imádságot mond.
A drámai lélek e passióban nem igen erős. Minden személy a legáradozóbban beszéli ki magát s mindeniknek ki kell várnia, míg a másik elkészűl; csak a József és Pilátus közti beszélgetésben szűrődik meg a párbeszéd, csattan közelebbről egymásra szó és felelet. A költemény poétai jelleme olyan, hogy megismerszik rajta, hogy belőle egy nemesebb szellem lassanként veszett ki. A vers megromlott, a nyelv eldurvúlt; az érzés és gondolat erős és tartalmas kifejezése puszta alakká üresűlt. Míg Mária panaszára az ó-német költés megtalálta a leggyöngédebb s legmegindítóbb szavakat, addig a Szent Istvánbeli passió Máriája a legjobb esetben ily, nem szépség nélküli panaszra fakad: „Jaj, hogy megértem a napot, a kin meghalt a magzatom”, vagy ez épen oly anyai, mint dogma-ellenes szavakra: „Oh, bár én lehetnék az ő helyén!” A legszebb mondás valamennyi közűl Mária Magdolna szájába van adva, mikor a sír mellett áll és szemeiből „könyvei görögnek”. Így kesereg:
„Csak eljövök, csak elmegyek,
Reménységre de nem lelek”.
Reménységre de nem lelek”.
A humornak csak egy kis szellőcskéje sem rezdűl e passiós játékban. A németek egyházi költészete gyakran magától jut a humorra az által, hogy a komolyságot túlságosan erőlteti. Itt azonban csak szomorú komolyság van, mely nem engedi magán túl hajtani. Ennek a játéknak épenséggel még polemikus éle is van, mely a világ vidám felfogása ellen fordúl, midőn a prolog, a jelenlevőket szigorú figyelemre intve, így szól:
„Mert hogy ez nem fársángi játék ám,
Milyest az velág mostanság kéván”.
Milyest az velág mostanság kéván”.
Ez már nem az elfogúlatlan katholiczizmus, itt egy idegen csepp szivárgott a bécsi vérbe: mintha már érezné az ember az ellenreformáczió nyomását.
A dráma a templomban keletkezett a hívek abbeli vallásos és művészi szükségéből, hogy az üdv tényeit testi szemeikkel lássák, az alakokat, melyekhez az üdv tényei kötvék, mintegy a jelenben megszólamlani hallják. Csatlakozik az egyház szertartásaihoz és elég gyakran egygyé is forr velök. E szerint olyan játék az, melynek a komolyság az alapja, tehát a legjobb értelemben veendő művészet, melyet csakis tárgya tesz egyoldalúvá. Midőn a dráma a templomból ki-, sőt ellene föllépett, mint önálló hatalom és éles küzdő fegyver, a század vallásos harczaiból támadt jezsuitarend vállalkozott rá, hogy a drámát az egyház számára megmentse. A Jézus-társaság okos páterei, kik a legnagyobb sikereket mindig az által érték el, hogy számoltak az élettel és törekvéseivel, hogy így saját terveik szerint intézzék, úgy vették a színházat, a hogyan kapták. A színház világi látszatát még fokozták, hogy annál biztosabban hatalmukba kerítsék a nevelés e fontos eszközét. Bécsben 1551-ben jelennek meg a jezsuiták és néhány évre rá már szorgos színházi tevékenységben látni őket. Ez időbe esik „a jó rendőrség szervezése és reformálása”, melynek szigora a „bohóczok” ellen fordúlt s Bécset alkalmatosan megtisztogatta az „országkerülők, házaló énekesek és versmondók” minden fajtájától. A népies színház elnémúl mindjárt megszólalása idején s a polgári színjátékok, melyek közűl az utolsó 1604-ben volt, nem tudnak boldogúlni. A jezsuiták veszik örökükbe a bécsi színházat. Am Hof téri collegiumukban ezerekre menő nézőség előtt játszanak, melyben a társadalom minden rétege jelen van. Előadnak görög tragédiákat, római darabokat, feldolgozzák a világi s egyházi történetet. Nem baj, hogy rendszerint a latin nyelvet használják, – hiszen a szenvedélynek megvan a hanglejtésben a maga érthető melodiája, s a mi a szem előtt látható, magában hordja saját ékesszólását. És ezek a színművek teljes erővel az érzéki emberhez fordúlnak. Belevonatnak a zene és a táncz, a díszletek és jelmezek legnagyobb fényét keresik: a föld, az ég, a pokol jelennek meg a néző előtt fényességökkel és borzalmaikkal. Nyilván hallani a nézőtéren az iszonyodás egy-egy kiáltását, ha a félelmetes ördögöknek egy-egy csapatja betör, zokogás és sírás támad, ha egy ifjú vétkest a pokolban leforráznak, angyalok serege örvendező ámulatot kelt, a kaczaj s ki-kitör, mert a tréfa is, az incselkedés is kikapja a maga szerény részét. Ha nem is a legnemesebb értelemben megrázó a hatás, de csak megrázódik az ember egész mivoltában. És nem vagyunk bizonyítékok híján, melyek a jezsuiták játékainak mód nélküli hatásáról tesznek tanúságot. Egy 1610-ben megjelent „Az embri nem pusztúlásának borzalmai” czímű könyvben ezeket irja Hallban Guaronimi Hyppolit főherczegi orvos: „És e hatalmas és épületes nézni és hallgatni való játékokban oly erő és nyomaték vagyon, hogy nem csupán az igaz hivőket, hanem az ellenpártiakat és mindenféle más felekezetűeket is oda vonzzák távolról is, sőt nem különben, valamint Orfeus magához vonzotta vala a vadon hegyeket, völgyeket és állatokat, épenséggel oda kényszerítik, nem is szólván itten minden országbeli előkelő uraságokról, s nagy potentákról, kik a nagy fontosságú birodalmi és országos ügyeket elégséges gondossággal egy időre félre tévén, semmit sem néztek vala sürgetősebbnek, mint épenséggel ezen nemes színjátékokat, melyeken különös vágygyal és kedvteléssel valóságban személyesen és telhetetlenül megjelennek vala önként oda ajánlott és ráfordított saját költségükön”.
A jezsuiták színjátékainak a nemzeti színművészetre tett hatása azonban nem nagy számba megy s csak olybá vehető, mint a hogy minden nagyobb technikai kifejlődés hat a művészetre. A jezsuiták színháza inkább rhetorikus, mint költői és személyiség nélkül való, nem tekintve magát a Jézus társasága erkölcsi személyét, mely magához minden darabban, tehát a színdarabban is örökké hű marad. Az előadás érzéki eszközeinek erős kiemelésével a jezsuiták színpadja még legnagyobb hatással volt az opera kifejlődésére. Míg azonban a jezsuiták még csak ifjúkori fiatalos babérokat arattak színjátszásukkal, a legcsodálatraméltób események egyike következik be, melyről a művészet története hirt tud mondani, s mely a német színpad szellemét és formáját nagy időre lényegesen meghatározta. Ez az angol színészek inváziója Németországban. Akár hogy fölös számuk, a mi az Erzsébet Angliájában termett, kivándorlásra kényszerítette a színészeket, akár hogy kalandvágy és a nyereség reménye csalta őket idegen országba – hisz mindenik lehet egy gondviseléses ötlet hajtó ereje, – elég az hozzá, hogy 1591-ben megjelent egy csapat angol színész Németalföldön, majd egy évre rá Frankfurtban. Mint egy tengeri csodát jelenti a frankfurti polgármester a városatyáknak, hogy „néhány idegen színjátszó jött át Angliából a tengeren”, és próbáját kivánja adni művészetének. E színész csapatból, mely Frankfurtot csak futólag érintette, toborzották aztán angol udvari színjátszóikat Heinrich Julius braunschweigi herczeg és Móricz, caselli landgróf; Drezdának és Berlinnek is megvoltak a maga angol színészei, más társaságok pedig Alsó- és Felső-Németországot járták be. Mint manapság a meiningeniek, akkép vendégszerepeltek ez angol udvari színészek messze földeken; megjelentek Ausztriában is: Prágában, Gráczban, Innsbruckban, csak mintha Bécset hagyta volna szárazon a nagy áradat, mely az egész német földet elöntötte; mert az csak gyanítás, hogy a hesszeni udvari színész, Green John, 1617-ben Bécsben játszott volna a maga társaságával. Mindazonáltal a bécsi színpad sem menekűlt meg az angol színészek hatásától, kik mintegy szegődött színjátszói voltak a német népnek, mint a hogy, teszem, a czigányok muzsikusai a magyaroknak. E színészek a magok Angliájából magokkal hozták a bátorságot, mely mindenre kész, az iszonyatosban való gyönyörűséget, a tréfán való örömet, és a germán lélek abbeli sajátos szükségét, mely a tragikus dolgot a komikussal vegyest kivánja. Otthon megtanúlták, hogy kell kedvezni a dolgok története drámai alakúlása iránt való érdeknek, és gerjeszteni a cselekvés által a feszűltséget. Hoztak magokkal nagy drámai tárgyakat, de elhozták a Pickelhaeringet is, a Hanswurst (Paprika-Jancsi) atyjafiát. Marlowe, Massinger, Dekker – és valamennyiök közt a legnagyobb, Shakespeare, földijök volt és kortársuk. Visszaadták a németeknek Faustjokat, játszták „Romeo és Juliá”-t, a „Velenczei zsidó”-t, alkalmasint a „Vihar”-t, tán „Hamlet”-et, – jelentős események a német színházra nézve, bárha e darabok foglalatja elvesztette is eredeti zománczát a színpad mesterembereinek öklei alatt. Fejedelmek és polgárok sorában támasztottak költőket, kik az ő modorukban, az ő számukra írtak. Minthogy a prózának elsőbbséget adtak, összetörték a hagyományos rigmust, mely szűk volt a gondolatnak és a párbeszédet terjengővé tette. Így gyakoroltak az angol színjátszók elhatározó és nagy időre szóló hatást a német színpadra; még a fő- és status-akcziók is az ő ivadékaik, de sőt Göthe „Faust”-ján is megismerszik az ő hatásuk, valaminthogy e költeményben mintha ismétlődnék a német színház története.
A Hanswurst (Paprika-Jancsi).
Kinzel Józseftől
Időközben kedves hír érkezik Bécsből: feltűnnek az első mesterség szerint való színészek, persze csak nevök szerint, nem pedig művészetökkel. Az 1615-iki esztendő adja a jó Schmidt nevet, az 1617-iki Ibele-ét, a ki aligha tagadhatja sváb eredetét. Egyáltalán sok történik most színházi dolgokban, de nincsenek róla biztos híreink; annyi a színész, hogy a színház sem látszik tőlük. Meglazúlásával a régi policziális rendtartásnak, mely legnagyobb szigorát épenséggel e csavargó nép ellen fordította volt, úgy bújt elő a sok kókler, mint eső után a béka. Bécs csak úgy hemzseg az efféle népségtől. Színész, kókler, kötéltánczos, dobos, hárfás, házaló énekes, csepűrágó, késevő, medve-, majom- és kutya-tánczoltató sürgölődik Bécs nyilvános térein és szállásain. Az összes kóklermesterségek fölé egy külön rendőri és adóhivatal van téve, a „Spielgrafenamt”. Testi és pénzbeli bűntetés terhe mellett tiltja ez mindazoknak, a kik országos és heti vásárokon és más öröm- és ünnepnapokon „pénzért mutogatják magukat mások mulatságára”, a káromkodást, esküdözést, a szemérmetlen beszédet és mozdúlatokat; rendesen folyamodniok kell az engedelemért és szabályszerű taksákat fizetniök. Bécs városa tanácsának sok gondos okoznak ez emberek nyilvános előadásai, melyek ritkán esnek meg galiba nélkűl; iparkodik is őket zárt helyiségekbe szorítani, a mi a régi módba való némi visszaesések után idő múltán sikerűl is. Így teltek meg a bálházak – házak, melyek a labdázásra nagy helyiségekkel voltak ellátva – komédiás néppel, különösen a Teinfalstrasse- és a Himmelpfortgasse-beli bálházak; a Judenplatzon lévő, Kärntnerthor előtti és a Neu-Markton lévő fakalibákban színdarabok játszattak. Egyik vándorcsapat a másikat szorította ki s Bécs a magáéból csak a kimeríthetetlen néző kedvet adta hozzá. Mikor egy bécsi kpolgár 1671-ben saját szakállára akart színházat építeni abból a nyilván kimondott okból, hogy a pénz az országban maradjon, a vállalat nem tudott magának útat törni. Bécs függésben maradt a vándor társaságoktól, a melyek a német birodalomból jártak belé.
De már a küszöbön volt az az ember, a ki a bécsi színházat megalapította s a német színpadokat a maga föltalálásaitól függővé tette. Stranitzky József volt ez, születésére vagy legalább lelkűletére nézve sziléziai: könnyűvérű, közlékeny, nem bizonyos komolyság nélkűl, a mely egész a tréfáig is elért. Megszökött diák volt, a mint tartják, valaminthogy a későbbi német színmű is az iskolából megszökött dráma volt. Egy magister, egy Veltheim nevezetű szász alakította meg az első rendes társaságot, mely az angol színészek hagyományaira támaszkodva, fő- és status-akcziókat adott elő, a rögtönzést ápolta s a másik, világra szóló költőt, a ki egyszersmind színész is volt, Moličre-t átültette a német színpadra. Stranitzkyra nézve egész jövőjét elhatározó esemény volt, hogy e jól szervezett színházi berendezést költői törekvéseivel együtt megismerte. A második esemény, mely őt találékonynyá tette, egy útazás volt Olaszországba, a hol alaposan megbarátkozott az odavaló rögtönző álarczosjátékkal, mely pajkosságát, soha ki nem apadó jó kedvét a pillanat ötletéből merítette. Állítólag számos olasz bohóság tervrajzát hozta magával Németországba. Most aztán apró színész csapatokkal apró városokat járt be Stranitzky. Így merült fel, mint állítják, Salzburgban, s később ennek viseletébe és szójárásába öltöztette bohóczát. Mindez adatok azonban, melyeket Nikolai szedett egy színész ajkáról, híjával vannak a historiai hitelességnek. Eddigelé sem meg nem lehetett állapítni, hogy hol született és hol nevelkedett Stranitzky, sem nem tudni, miképen kerűlt a színészek közé. Megesik, hogy olasz utazását csakis olasz színművek köteteiben tette meg. Salzburgot, úgy látszik, soha sem érintette és a zöld kalapos salzuburgi ember, lehet, már az ő ideje előtt is megvolt, mint furcsa népies alak. Állítólagos salzburgi tartózkodása után nagy tömegeknek és tetszéssel játszik a színházi fabódékban a Neue-Markton Bécsben. Néhány évvel utóbb bevonúl társaságával a város által a Kärnerthorhoz közel épített színházba. Ez 1712-ben volt; ez az esztendő korszakalkotó a bécsi színház történetében. Stranitzky végre megállította Theszpisz gurúló szekerét. Bécs első állandó színpada az ő alkotása vala. Az új házban felváltva játszott az olaszokkal, mert az olasz hagyomány már az 1568-iki esztendőhöz kapcsolódik, a mikor II. Miksa császár egy olasz társaságot tartott és fonala Bécsben, legalább az operában, soha sem is szakadt el. Maga Stranitzky sem idegen az olaszoktól; ad bohóságokat, mint azok, rögtönöz, mint azok, és az új komikus alak, melyet divatba hozott és mesterien játszik, az olaszoktól ered. Alapjában csak visszafejlesztése az olasz Arlechinónak az ősrégi német Hanswursttá, csakhogy ez a Hanswurst az akkori idő egész arczátlanságával, a legdurvább valóság követeléseivel lép fel. Stranitzky a maga Hanswurstját Salzburg vidéke paraszt gúnyájába bújtatta és a harlekin csapó lapoczkáját adta kezébe; zöld kalapja olyan tulajdon sajátsága, hogy a ficzkót magát is arról nevezik el. Hanswurst egy nagybélű, iszákos, mosdatlan szájú kópé; nyers egyenessége, bután merész vonásai mögött ott leskelődik az igazi parasztfurfang, mely földi jók elérésére a legalkalmatosabb fogdosó szervekkel van ellátva. Híjával lévén minden ideális motivumnak, hozzá nem férhet a lelkek világa az ő tragikus bonyodalmaival. Oly biztosan jár-kel, mint egy furfangos állat. Hadd haljanak bele mások a szerelembe, ő haza viszi a menyasszonyt; hadd lássa szemeivel fönkelt szándékok hajótörését, ő a borravalót csörgeti zsebében; ám veszejtsék el polgárok a szabadságukat, királyok koronájukat, ő abból is kiveszi a pecsenyéjét. Még egy lépés, és utálat a neve; de a határ meg van tartva: Hanswurst nem rosz ember, csak nem jó ember. Ez válik neki komikus emeltyűjévé. Az aztán a nagy mulatság, látni, mily rendíthetetlenűl megtartja fején zöld kalapját a nagy események legszörnyűbb bonyodalmaiban is, mint játszik veleszületett goromba elméssége a dolgokkal, mint nézi és kapja el a világban csak magát és a maga hasznát, mint eszik minden lakomán a többiekkel a nélkűl, hogy fizetne is érte. Legföljebb ha jól elverik, de ebből is többet ád, mintsem kap. Hanswurst e cselekményekben mindenütt jelen van. A világ minden tájékán,minden évszázban kitűzi zöld kalapját, s beszéli salzburgi tájszólását. „Micsoda”, mondja egy lombardiai király udvarán, „én ne tudnám, mi a szerelem? Hiszen ez gyalázat volna egész nagy Salzburgiában”. Hanswurst a paraszt ész a világtörténelemben. Az ő váratlan és rettenthetetlen beleszólása a világ minden dolgába, a nyers bajuvári parasztnak és földinek jelenléte mindenütt, nyilván kell, hogy véghetetlenűl mulatságos volt légyen a bécsiekre nézve.
A „Bernardon”.
Kinzel Józseftől
Starnitzky színdarabjai, vagy, óvatosabban mondva, a színdarabok, melyek neki tulajdoníttatnak, oly tömegét adják az eseményeknek és cselekvéseikben oly bonyolódottak, hogy elbeszéléssé felbontva, alig foglalhatók össze. Gyakran kanyarog két szerelmi cselszövés egymás mellett és egymáson keresztűl, keresztezve még Hanswurstnak is egy szerelmi ügye által. Már a czímök megigazítja a daraboknak csakis látszólagos komolyságát. Ha az egyik így szól: „A világhírű szép-szónok, Cicero halála”, jön is mindjárt a kitoldás hozzá: „Hanswursttal, a különös vadászszal, a jókedvű galiótával, a zavart levélhordóval, nevetséges uszóval, pórúl járt hírhozóval”. Cicerónak körülbelűl való meggyilkolása mellett szinte duzzad a cselekmény a sok szerelemtől. A kegyetlenséggel is csak csinyján bántak el, mert a bécsiek lágyabb lelkülete nem vette be az éjszaknémet nagy- és államakcziók vér- és vas-politikáját. Némileg rejtelmesen áll egy darab: „Nepomuki szent János dicsőséges vértanúsága Venczel, Csehország férges királya alatt”, a Stranitzky által előadott fő- és statusakcziók mellett. Bécs számára van írva vagy legalább oda alkalmazva, mint előljáró szavából látni, mely a „híresneves Bécshez” fordúl. Az érzület, melyben írva van, egyházi körökre vall, szellem és kidolgozás az angol darabokra. Mindene van: zárt motivácziója, csomós cselekménye, hatásos szemlélhetősége, mozgalmas párbeszéde; csak egyje nincs: ízlése és érzéke az illendőség iránt. A király és a szent ember közti döntő beszélgetésben, a hol az ellentétek élesen csapnak egymásra, jelentékeny drámai hatásra emelkedik fel. Az egyetemes humor egy vonása van abban, hogy a bakó, a prágai hóhér mint a király komája lép fel, hacsak oly értelemben nem kell e megszólítást vennünk, mint a hogy a bohócz komának, a postakocsis sógornak neveztetik. A bohóczot valami Dabra dr. képviseli, ki a személyek lajstromában „zavartfejű juristá”-nak és a király kegyeltjének van mondva. Az alexandrinus kezelése sok tekintetben jeles, a próza gyakran csodálatos erejű és hathatósságú. Ocsmány komikum dolgában versenyez az ama korbeli legarczátlanabb hanswurstságokkal. Egy oly talentum hatását érzi az ember, a mely kortársai legtöbbjénél erősebb ugyan, de nem bír elég művészi és erkölcsi energiával arra, hogy környezete poétai giz-gazán keresztűl törjőn. Az ember azt hinné, legalább méltóbb utódokat támaszthatott volna az ismeretlen, vagy inkább névtelen szerző.
Egyébiránt komolyabb műfajok ápolása egyelőre még nem volt meg a bécsi színházi szellem irányzatában. Mintha fenékig ki akarták volna meríteni a bolondosságot. Az öreg Stranitzky Prehauser Gottfriedben utódot állított magának, nyilvánosan adván át neki a zöld kalapot s a hadarót, a népi komikum koronáját és kormánybotját. Prehauser, mint e város szülötte, igazi bécsi vér volt. Mesterén túltett jó kedvben, komikai erőben és fürgeségben; mintegy fokozott Hanswurst vala. A félkomolyság, mely Stranitzky alakításaiban még a Hanswurstot körűlvette, mintha úntatta volna, művészete kifejtésében mintha megbénította volna őt; azért is előszeretettel a mester másik műfajára, a rögtönzésre vetette magát. Ebben a Hanswurst adutt volt és minden egyéb kártyát elütött; ebben a színész személyes képessége, lélekjelenléte, a hirtelen ötlet volt a döntő. Nem egészen könnyű elképzelni ezt a rögtönzött beszédű játékot, de el lehet lesni a közlése formájának titkát a társas beszélgetésből. A beszéd, ha egyszer meg van indítva, önálló hatalommá válik; megélénkíti a beszélő szervet, akár a malmot s öntve önti a garatra fölhalmozott őrleni valóit. Szólásmódok, képes kifejezések, mindenikök által használt, de egyikök által se termelt gondolatok, hasonlatok, közmondások – mind készen kinálkozik a neki melegedett beszélőnek. A gyors szó már félgondolat. De a rögtönzők tudják korlátozni a véletlent is. A beszélgetés főmenetét előre kijelölik, a döntő fordúlatokban megegyeznek, a főmozzanatokat megállapítják, és a véletlen, melyet ki akartak kerűlni, mégis csak oda járúl a dologhoz a maga külön szerencséjével, sőt a megakadás és zavar is alkalommá válik a fürge színésznek arra, hogy szellemesen fordítson a dolgon. Körűlbelűl így képzelhetjük a rögtönzött színjátszást, mert fönn semmi sem maradt az egész dicsőségből, mivelhogy a rögtönzött darabok szerzői semmit sem írtak le, csak a rendezést, meg a dalszövegeket. A rögtönzött játék nagy hatásának sokféle bizonyítéka maradt ránk, de kezessége már csak hosszú élete is. E technikát aztán beledolgozták a hanswurst-játékokba, melyek, a meddig a találékonyság győzte, a legkülönfélébbképen s a legszabadabb módon termettek. Prehauser az egész világot ebbe a gúnyába bújtatta. Hanswurst, az átöltözködések nagy mestere, belebújt minden hivatásba; most a női alsószoknyát vette föl, majd tojásból mászott ki. A néma játékokban visszaváltozott harlekinné, a hol aztán mindig az volt a főtréfa, hogy Pantalont rászedte, jól elverte és maga is elverődött – mert az embernek személyében való ezen goromba megtámadása s ennek nevetséges volta a komikum őseredeti jelenségei közé tartozik – és végűl elvette Colombinát. A tréfa e világba változatosságot egy Weiszkern nevű színész vitt, a ki Odoardo, a nyűgös öreg úr alakját talála ki. Egy más komikus jellem feltalálása félelmes versenyt hozott a Hanswurstra. Kurz Felix József nevű vándorszínész Bécsbe vetődött s megtetszett a Bernardon, egy vásott, korhely, ügyefogyott ficzkó, szerepében; meg is tartotta a nevet s a jellemet egy állandó alakban s meghökkentő hatást csinált vele. Bécs nem tudott betelni e kaczagtató suhanczczal.
A régi Burg-színház Bécsben a Michaelerplatzon.
Kirchner József Jánostól
Kurcz szemes ember volt, a ki értette publikumát; noha Prehauser-Hanswurst urammal nem mérkőzött igazi komikum dolgában, mégis túlszárnyalta, mert mozgékonyabb volt, s a szóvicczet gyakorolta és tréfáit erősebben fűszerszámozta. Bors volt a só után. Prehauser elég előrelátó volt arra, hogy Kurczczal a dolgok során közös munkára egyesűljön. Fönnmaradt közös színészi munkásságuknak egy irodalmi emléke is: „Bernardon, Pumphia a hűséges herczegkisasszony és Hanswurst, a zsarnok tatár Kulikán”. Kurcz-Bernardon adta Pumphia herczegkisasszonyt, Prehauser-Hanswurst a Kulikánt, Tatárország urát. Kulikán és Cyrus perzsa király, kik háborúban vannak egymással, két nyúlszívű fennhéjázó, kik egymást felváltva győzik le egy-egy maroknyi pipogya legénynyel a szerint, hogy hol az egyik, hol a másik viseli magát gyávábban. Először is Kulikán győz, aztán Cyrus. Kulikán szerelemre akarja erőszakolni Pumphiát, Cyrus leányát; de ez már rég titkon felesége egy Faustibus nevű hajdúnak és hű is az urához. Kulikán megveretik. Cyrus először felháborodik ugyan Faustibus hajdú szerelme vakmerőségén, utóbb azonban megáldja a hűséges párt. Kulikán is meggyőzi szenvedelmét. „Pumphia herczegkisasszony” sokáig kedves darabja volt a bécsieknek s a közmondásban maig is él még. Ez előadásnak a maga nemében tökéletesnek kellett lennie, mert a bécsi komikum ama fő-főemberein kivűl még Odoardo-Weiszkern is részt vett benne, meg amaz idők híres szerelmese, Huber J. K. is. A darab, melyet Kurz írt, merev alexandrinusokban páváskodik, melyek a föllépő hősök ingadozó érzületének és hangúlataik hirtelen változásainak még élesebb komikumot adtak. Kurznak e „kisded művében” czélzata volt, hogy legyen az „kritikája vagy parodiája a különben sok német társulat által igen rosszúl játszott tragoediáknak”. Gúnyja a vénhedő fő- és státusakcziók mellett amaz újabb német szomorújátékok ellen irányzottnak is látszik, melyek franczia példa szerint készültek. A bécsi Hanswurstok védekeznek a komolyság ellen.
Schröder Zsófia.
Kriehuber József után
A mint a rögtönzött játék és a hanswurst-bohóság a rendes színmű által magát fenyegetve látta, fegyverhez nyúlt és maga a színház története is drámaivá lett. Lipcsében már rég kitették a Hanswurst szűrét; az új szellem, mely a német irodalomban feltámadt, a rendes színműre törekszik. Bécsben Sonnenfels József az új szellem főembere és legjobb, legbefolyásosabb pártfogója. Voltaképen nem is a Hanswurst ellen hadakozik, hanem a rögtönzött játék, mint a Hanswurst igazi fészke ellen. Harczol a színpad tisztátalan szelleme ellen, a nyers durvaság, a póriasság, a trágárság ellen. Ellenségeket támaszt magának, a Hanswurst barátait, magát Hanswurstot is. Egy napon a színház ügyét oda viszik a színpadra. A darab neve: „A Parnassusra átplántált zöld kalap”, szerzője Klemm Gottlieb Christian, azelőtt Sonnenfelsnek elvtársa. Apollót s vele a vígjáték múzsáját lehozzák az Olympusról, hadd győződjék meg a Hanswurst ártatlanságáról és rágalmazója fekete lelkéről. Hanswurst fölmentetik s zöld kalapja helyet kap a Parnassuson. Prehauser játszta ez alkalommal a Hanswurstot s egyik álöltözetében bemutatta Sonnenfels kormánytanácsost szakasztott úgy, a mint volt. Sonnenfels kénytelen volt végig hallgatni minden kigyót-békát, a mit a kritikára, a termelés e szemes szolgálóleányára, valaha csak kiáltottak. Hanem a kormánytanácsos úgy viseli magát, mint egy szűkkeblű nyárspolgár: rendőrért kiált. És a rendőrség csakugyan megjelen, ha nem is rögtön, de nem sokára. Sonnenfels győz a hevenyészett komédia elleni harczban és a rögtönzést letiltják a színpadról. Hanswurst meghalt, ha egyátalán megölhető volna.
Ilyetén torzjátékok és czivakodások hátterében lassanként mutatkozni kezdett a Burg-színház, eleintén ingatag körvonalakban, majd felismerhetőbben és tisztábban. Nagy munka volt e házat, mely hivatva volt arra, hogy a német színpad büszkesége legyen, biztos alapokra helyezni. Mária Terézia alatt nőtt ki azudvari labdázóból (Hofballhaus). A múlt évszáz első negyven esztendejében térben megnagyobbodik, nehány évre rá „valóságos színház”-zá alakíttatik át, és 1756-ban nyeri azt a formáját, melyben ma is látjuk, a Michaelerplatzra szolgáló homlokzatával. A Burg-színház első bérlője kénytelen volt magát arra kötelezni, hogy mindennap ád egy-egy operát vagy színdarabot, akár németet, akár olaszt. Minthogy a bérletes kezelésben nem volt köszönet, annálfogva a két udvari színház, úgy a Kaerntnerthor melletti, mint a Burgbeli, egy udvari igazgatóság alatt egyesíttetett; a Kartnerthori színházra jutott a német dráma, a Burgban a franczia dráma és az olasz opera váltakozott. Mikor a Kaerntnerthori színház leégett, a német dráma is a Burgba ment át vendégképen; de megint visszatért az újonnan fölépített színházba. Jeléül annak, hogy mily szívósan fönn tudtak maradni a színházi szokások, kiemelhető, hogy a szerepbeli rögtönzés, noha az első rendes színdarab már 1747-ben adatott elő, csak 1769-ben tiltatott el egyszer mindenkorra az udvari színházakban. Különféle kisérletek az iránt, hogy a Burg-színház különbbé tétessék, hogy összhangba hozassék az ébredő német irodalommal, mely hallhatóan kopogtatott az ajtón, gazdasági tekinteteknél fogva nem sikerűltek; de mégis az idők jele volt, hogy a franczia színészek, kik egyébiránt jelesen működtek és eltörűlhetetlen nyomokat hagytak a Burg-színházban, 1772-ben elbocsájtattak.
Anschütz Henrik.
Michalek Lajostól
E dramaturgiai előzmények csak igen csekély jelentőséggel bírnak a Burg-színház történetére nézve. A Burg-színház oly értelemben, a hogy ma ismerjük, csak 1776-ban kezdődött meg. József császár, a „nagy akaró”, a minek Herder, e férfiú nagylelkű kezdéseit és végűl való hajótörését e két szóba kötve, őt nevezte, igazi megalapítója a Burg-színháznak. A német nemzeti irodalomnak üdén fölpezsdülő szellemétől élénken megilletve, s meggyőződve, hogy a színmű a nép művelésére hasznos, elhatározta, hogy a drámai művészet számára tisztességes és szabad otthont állít. A bérlőket, a régi nézetek képviselőit, a félénkeket és aggságosokat ez elhatározott szókkal utasítá vissza: a német színház ezentúl az udvar gondja alatt álljon. A Burg-színház, a német színművek színpada, ezentúl nemzeti színház és a színészek mint cs. kir. udvari színészek a császár szolgálatában állanak. Az első főudvarmester vitte meg az egybegyűlt színészeknek a császári parancsot: „Miszerint Ő Felsége kegyeskedvén a Burg melletti színházat udvari és nemzeti színháznak kijelenteni, ott ezentúl ne adassanak elő, csak jó és rendes eredeti darabok és más nyelvekből helyesen készűlt fordítások, és hogy ott a színészeknek a darabok kiválasztásában ne a művek tömegére, hanem jóságára legyen gondjuk”. Míg a színház üzleti vezetése tisztán az udvar gondja volt: addig az intézet művezetése, jóllehet állandó fenntartásával a legfőbb udvari igazgatóság helybenhagyásának, a színészek kezébe tétetett. A Burg-színház József-féle szabályzata az önkormányzat elvein alapszik. Hetenként összesereglenek a színház idősb férfi- és nőtagjai, ők teszik az úgy nevezett gyűlést, és intézkednek a darabok kiválasztása és a szerepek kiosztása körűl. A gyűlés választ a maga kebeléből rendezőket, kik heteseknek neveztetnek, mert hétről-hétre fölváltják egymást, és ezek végzik el a kanczellária dolgait s közvetítik a felsőbb hatósággal való érintkezést. Emberi, szabad szellem vonúl végig e színházi szabályzaton, mely azonban huzamosabban nem tartható fenn, mert nem számolt az emberek, kivált a legizgékonyabb emberek, a színészek szenvedélyeivel. E határozmányok életbeléptetésének már harmadik évében egy szervező szabályzatot adott József császár a Burg-színháznak, mely a József-féle színházi törvény czíme alatt ismeretes, és lényegében egész a mi évszázunk elejéig fennállott. A zavaros és zavaró sokak-uralma megszoríttatott és egy ötös-bizottság küldetett ki, mely az összes tagok által egy évre választott felügyelőkből állott. A darabok megválasztására nézve a bizottság a legszigorúbb szabályokat kapta, melyek moralizáló, a művészetet egyoldalúlag csak hasznossága szerint felfogó irányzatukkal egészen a felvilágosodás időszakának szellemét lehelik. De e bizottságban is sok volt még a zűrzavar eleme, s utóbb csakugyan ez is kénytelen lett a helyét egy dramaturgnak, egy igazgatónak átengedni.
Fichtner Károly.
Kriehuber József után
Mintegy tavaszi fuvallat lengett végig a Burg-színházon, midőn József császár feléje fordítá gondjait. A császárnak volt érzéke a leendő, a reménybeli iránt is, midőn a színmű mellett a német dalos játékot is ápolta, melyből a német opera támadt. Meleg, személyes részvétel lelkesítette színházi alkotása iránt; örűlt minden új sikernek, dicsérte és bátorította barátságos beszélgetés közben a színészeket s szívesen látta, ha az ő Burg-színháza idegen vendégekre is jó hatást tett. Gondoskodott színészeiről s a szerzők javára a jutalék egy nemét honosította meg. Némely bécsi író korlátolt felfogásával szemben kereste és fenntartotta a kapcsolatot a „külfölddel”, külországi nevezetes színészek szerződtetését eszközölte, gondja volt arra, hogy a német irodalom legkiválóbb képviselőivel érintkezés jőjjön létre. A nagy Schröder szerződtetése, mondhatni, az ő saját műve volt, s midőn Schröder kilépett a Burg-színházból, a császár e szavakkal bocsájtotta el: „Ön kétszer megúnta Hamburgot; én megjövendölöm, hogy harmadszor is ott fogja hagyni, és akkor senkihez ne fordúljon, csak én hozzám”. József császár áldó keze tovább munkált a Burg-színházban. Mióta feléje fordúlt jóakaratával, azóta a Burg-színházba való felvétel nincs más föltételhez kötve, mint az arravalóság föltételéhez.
Az a négy esztendő, melyben (1781-től fogva) Schröder Bécsben játszott, jelöli a Burg-színháznak múlt századbeli fénykorát; noha már Schröder előtt is áthatottak a német művészet újabb áramlatai Bécsre. A Neuber-féle társaság szétszórt maradványai segítségére jöttek a rendes színműnek; olyan színészek, mint Lange József, Müller, Brockmann, s olyan színésznők, mint Jaquet Nanny, Weidnerné-Lorenz Friderika Krisztina és Sacco Johanna, működtek a Burgban, csupa művészek, kik részben olyan hatások alatt álltak, mint Schröder, kiknek részben mintaképök is ő volt. Egyszer aztán ő maga jött el. Ez egy férfiúban egyesűlve van a maga idejének egész német színművészete. Közlegénységen kezdte, hogy elérje a legfőbbet, a mi az ő természetével s az ő korában elérhető volt. Közreműködve és segítve meg is érte mindazt, a mi a múlt évszáz német színészetét mozgatta. A Hanswurst még kortársa volt, játszta a Harlekint, csak akarnia kellett és mintakép volt a rögtönzött játékban. Mindenhez értett, a mit a színpad férfiútól csak követelhet: volt ő tánczos, mimikus, énekes, színész, és mint színész, megfutotta az egész hosszú pályát a Hanswursttól Lear királyig. Schröder a hamburgi iskola természetességi irányát szóban és játékban a tökéletességig vitte. „Sohasem láttam őt a való életnél sem föntebb, sem alantabb a színpadon”, mondja róla életírója, Meyer. Játéka és személyisége, a művész és az emberséges polgári jellem, szóval az egész nagy Schröder, korszakot alkotott a Burg-színházban s kijelölte az intézet elé azt az irányt, melyet ez még ma sem hagyott el. Bárha Schröder Zsófia, a Burg-színház tragikai genieje, bárha Devrient Lajos és Eszlair, kik legalább vendégjátékok révén oda tartoztak a Burg-színházhoz, meghaladták is Schröder művészetét, a mennyiben föladatokat, melyeket az újabb költészet tűzött eléjök, megfelelőbb szellemességgel oldottak meg, és az öröklött szerepeket újabb költői felfogással mélyebbekké tették, ott szónoki fényt, itt a jellemzés gazdagságát adván nekik: mégis művészetök azon az alapon nyugodott, melyet Schröder tett volt le egyszer mindenkorra. A jelentékeny színészek, a kiket a Burg-színházban eddig ismertünk, mind csak azt a mozgalmat folytatták, a mely Hamburgból és Schrödertől indúlt volt ki. Anschütz nagy volt a beszédben, kihez az értelem nyugodt eltagolásában, a szó pompájában és pathoszában senki sem volt hasonló; de a polgári szomorújátékban egész föl Lear királyig teljes élességgel ment bele a tragikus jellem reális föltételeibe s gazdag volt jelentős részletekben a nélkűl, hogy csak egy szempillantásra is elvesztette volna szeme elől a szerep jellembeli egységét. Az ő Miller muzsikusa, Erbförstere, Lear királya tragikai kedveltjei valának a Burg-színháznak. La Rocheból, ki merev és körülményes volt a szomorújátékban, e félre nem ismerhető weimári emberből, genre-szerű alakításokban, melyek ép oly mélyen járhattak a kedvességben, mint a komikumban, csak úgy buzgott az eredetiség és a találékonyság; előkelő művésztermészete harmoniásan tartott össze benne mindent. A jellemzetesben szélső határa Mephisto vala. Löwe Lajos, tán a legfényesebb fiatal hős, kit valaha a német szinpad látott, később természete egész rugalmasságával és pezsgő hatalmával találta magát bele polgári és tragikus apaszerepekbe. Késő öreg korában is alkotott még új szerepeket. Fichtner az idősb Korntól vette át – azt mondhatná az ember – a férfias báj és szeretetreméltóság szakmáját. Olyan természeti kecsesség rejlett Fichtnerben, hogy szelíd fényét még a tragédiába is bevitte, de a társalgási darabban, a vígjátékban árasztotta szét legderítőbb ragyogását. Művészi lánytestvére volt neki a kecsességben Neumann Luiza, Haizingerné Amália leánya; enyhe, csendes játékában bizonyos előkelő érzület nyert kifejezést. És maga az anyja, Haizingerné Amália, késő öregségeig jó kedve, egészséges kaczagása volt a Burg-színháznak. Azzal a tekintélylyel, melyet szellem és jellem adnak, mozgott e művészek között Rettichné Julia. Wagner József a romantika és a költői lendület képviselője volt. Mindazok az előkelő színészek, kiket eddig fölemlítettünk, többé-kevésbbé e jelszók által jelöltetnek meg: természet és természetesség. A mannheimi iskola mesterségesebb modorossága s a weimari iskola klasszikus állásai Bécsben soha sem tudtak igazán lábra kapni; Schröder és, hogy el ne felejtsük, a francziák, a kik parfumjöket ott hagyták a Burg-színházban, e színpad művészetére lényeges hatást gyakoroltak.
La Roche Károly.
Kriehuber József után
A kiváló igazgatók, kikkel a Burg-színház bírt, őrei voltak e művészetnek s közvetítők a színpad és az irodalom közt. Féltékenyek voltak az intézet német jellemére és őrízték e jellemet, a melyben végre is bizonyos egyetemes vonás él, még az által is, hogy az idegen – úgy régi, mint új – irodalmaknak jó és használható műveit is bevonták a Burg-színház körébe. A jó játékrenden alapszik, úgy véli Schreyvogel, végre is minden színház fennállása. Gyakorlati természetek okosságával, kik egyúttal nemesebb czélokat is követnek, állt rá látszólag és kiméletesen Schreyvogel az adott viszonyokra, hogy, csendesen közeledvén hozzájok s észrevétlen saját czélzatai szerint fordítván rajtok, mást és jobbat csináljon belőlök. Sok tekintetben a színészekkel ellentétben, kiknek túlnyomó beleszólását a darabok megválasztásába és a szerepek kiosztásába kárhozatosnak tartja, azonkivűl állandó harczban egy czenzurával, mely semmikép sem hallgat az okos szóra, a játékrendet szakavatott átdolgozásokkal és eredeti darabokkal lényegesen kibővítette. Goethének, Schillernek, kiknek darabjaira részben tilalom volt téve, a spanyoloknak, angoloknak és francziáknak szabad tért szerzett Bécsben. A hazai erőket meg tudta becsűlni, meg tudta óvni és tudta vezetni, mint finoman iskolázott itéletű ember, kinek szerény mértékben a költői alkotás tehetsége is rendelkezésére állott. Grillparzert ő emelte drámaíró tehetségének biztos tudatára, A Burg-színház abban a szerencsében részesűlt, hogy volt költője, a ki, a németek klasszikus költészetével volt benső kapcsolata mellett is, magában ebben a színházban s azon a talajon termett, melyen e színház áll. Grillparzer minden ízében osztrák volt abban az értelemben, a hogy Ausztria a maga birodalmi fővárosában tükröződik. Ebben a szellemben ragadta meg s dolgozta ki nemzeti tárgyait; semmi sincsen e darabokban, a mit egy jó érzelmű bécsi nem ép úgy érezhetne s ne helyeselhetne. Ama tárgyakból is, melyeket a régi korból vesz, kilátszik az ó-osztrák, a bécsi ember, kivált az érzelmek lágyságából és simulékonyságából, a fölidézett összeütközések keményebb megoldásától való tartózkodásból, a mit tragikus érzékenykedésnek lehetne mondani. Medea ilyen világításban jelenik meg: a felelősséget helyette nagyobb részt a viszonyok viselik; ő nem szuverén személyiség. Grillparzer bécsi klasszikus. Utóbb e tragikushoz Bauernfeldben egy vígjátékíró járúlt, a ki szintén a Burg-színházban s bécsi földön termett. Jelentékeny színészek termelőkké lesznek az által, hogy költőket termelésre ihletnek. Ki sem számítható, mennyit köszön Bauernfeld egy oly színészi világfinak, minő Fichtner volt s egy oly színészi nagyvilági hölgynek, minő Neumann Luiza vala. Bauernfeld is igazi osztrák, és kétszeresen igazi, mert Ausztriát nem nagyon dicsérgeti; a Burg-színháznak ez iránt finom érzéke van s nem is vette soha se rossz néven Bauernfeld szatirikus fölindúlásait. Könnyű, vidor, szellemes társalgás tűnteti ki vígjátékait; az ember fölismeri a nagyvárost, mely a háta mögött áll s a társadalmi köröket, melyekben forogni szokott. Jó színházak mindig megteremtették magoknak költőiket s ezek ismét visszahatnak a színházra. Az ily kölcsönhatásokon alapszik voltaképen a színművészet valódi élete.
Haizinger Amália.
Kriehuber József után
A Franzensringre néző új Burg-színház Bécsben.
Bernt Rudolftól
Schreyvogel törekvéseit nehány évtizedi megszakítás után ismét fölvette Laube Henrik. Laube szabadabb viszonyokat talált, melyeket azonnal fel is használt a játékrend kitágítására, melynek most már csak magától értődő tekintetek szabtak korlátot. Laube szándékához képest az évi játékrend legyen áttekinthető képe mindannak, a mit a németek drámai irodalma Lessing óta életrevalót termett; az idegen irodalom természetesen nem vala kizárva, az újabb franczia irodalom épenséggel kedvezésben is részesűlt. Laube ott élt és sürgött-forgott a Burg-színházban. Elsőrendű munkaerő volt, tele föladata iránti lelkesedéssel. Kitűnő felolvasó, sőt színészi talentum lévén, ki csak a szerencsés érzéki eszközök híjával volt, fáradhatatlanúl dolgozott színészeivel. Schröder öröksége, a természetes beszéd, a legszeretőbb ápolásban részesűlt nála. Mindamellett, hogy ő oly fáradhatatlan volt, hogy az újat, sőt legújabbat úgy hajhászta, kudarczos kisérletek nélkűl nem maradhatott a dolga; személyzet és játékrend gyakran voltak lázas változások rabjai, régibb tagok mellőzve érezték magokat; Laube teremtményei, s nem is mindig a legjobbak, léptek előtérbe. De bírt Laube vérmes temperamentuma mellett, mely minden újítástól rendkivűlit várt, annak a művészetével is, hogy mindent, a mi ki nem elégítőnek bizonyúlt, vagy a mi kivűlről visszautasíttatott, többé-kevésbbé hamar el is ejtsen. Ekképen vakmerésekből és engedményekből mindig kitelt egy tűrhető közepes állapot, és végre Laube mégis maradandót alkotott, a mennyiben rátermett erőket szerzett és a játékrendnek messzeható lökéseket adott. Midőn Laube, minthogy hatalmi körét meg akarták szorítani, működésének régi és szeretett terét önként, de nehéz szívvel odahagyta, a Burg-színházzal egy dacz-színházat akart szembe állítani; csakhogy számítását már alapjában szörnyen elhibázta, mert a Burg-színházzal daczolni csak a Burg-színház erőinek segedelmével lehetett, melyekkel azonban nem lehetett rendelkeznie. Így a bécsi Stadttheater, melyre Laube kimondhatatlan munkát fordított, inkább belső lehetetlenség, mint a körülmények mostohasága miatt ment tönkre. A meddő időszaknak, mely Laube után következett, Münch-Bellinghausen báró adta oda a nevét, kinek mint, Halm Frigyesnek, egykor kitűnő költői jelentősége volt a Burg-színházra nézve. Ő egy volt színészt hívott meg a Burg-színházba igazgatónak, a ki előbb a mannheimi színházat igazgatta. A gondolat, hogy színész tétessék a színészek fölé, rögtön gyakorlatiatlannak bizonyúlt. Münch báró intendáns egy jobb órájában Dingelstedt Ferenczet hívta meg igazgatónak, s így ismét egy irodalmi név állott az intézet élén. Dingelstedt nem volt színészbarát; törekvéseik, becsvágyuk, hogy művészileg előre haladjanak, nem bírta érdeklődését. Úgy vette a színészeket, a mint voltak, a nélkűl, hogy meg kivánta volna őket változtatni. Legbensőbb hite szerint nem volt érdemes velük bővebben foglalkozni. Erős hajlandósága volt a repraesentatióhoz, vállalkozásaiban szeretett egyszersmind személyesen tündökleni. Ily értelemben adatta elő Goethe „Götz von Berlichingen”-jét, valamint Shakespeare históriáit, melyek neki becsületet szereztek s egyúttal a színészek előadó képességeit is alaposan felrázták. Mint kényelemszerető világfi, a ki e világ hiúságaival kelleténél többet foglalkozott, a színház dolgaiba csak ritkán nyúlt bele, de akkor határozottan úrként is viselte magát. Ő vele, – e fényes, de eredményeiben csak kis ideig tartó jelenséggel, – elbúcsúzunk a Burg-színháztól, minthogy e leírás czélja a jelen időt kizárja. Még él a Burg-színház szelleme s remélhetőleg áttelepszik régi történeti helyéről az új színházi épületnek díszes csarnokaiba is.
Raimund Ferdinánd, mint hamuszedő (Wurzel) a „Bauer als Millionaer”-ben.
Kinzel Józseftől
Krones Teréz, mint Ifjúság a „Bauer als Millionaer”-ben.
Kinzel Józseftől
A Burg-színházzal együtt és mellette Bécs külvárosi színpadjai is sokoldalúlag kifejlődtek. A Theater an der Wien meg a József-külvárosi színház az összes drámai műfajokat ápolták, még a ballettet s az operát is. Sajátságosabban fejlődött a Lipót-külvárosi színház, a későbbi Carltheater. Ez a Hanswurst örökébe lépett. Színházi írók, minők Pernet, Meisl és Bäuerle; színészek, minő La Roche és Schuster Ignácz emelték föl. Különböző alakokban: mint Kasperl, Staberl, Lipperl, Thaddaedl, éledt fel a régi Hanswurst s a bécsieknek mérhetetlen mulatságára vala. Bohóság, mythologikus darab, parodia, tündérség: egymást váltotta fel minden, igazi népies volt minden, igazi bécsies, de oly igazán komikus is, hogy eljutott egész Németországban mindenüvé. A tündéres bohózatot később egy jelentékeny költő kerítette hatalmába, a ki maradandó formát adott neki. De ez az egész jó kedvű dicsőség eltűnt, csak Raimund Ferdinánd színdarabjai élnek s adatnak még folyton tetszéssel. A legegyenletesebb hatást, mint egész, a „Verschwender” („A tékozló”) teszi, valaminthogy ez Raimundnak legteljesebb, legérettebb műve is; legjobban megkapja az embert az „Alpenkönig und Menschenfeind” („Havasok királya és embergyűlölő”), a költőnek kétségkivül leggeniálisabb alkotása, mely abban a jelenetben, midőn Rappelkopffal saját lénye áll szembe, semmihez sem hasonlítható módon éri el tetőpontját; ellenben lehanyatlik némileg a „Bauer als Millionaer” („A paraszt mint milliomos”), de megmentetik azon gyönyörű jelenetek által, melyekben az elkapatott paraszt, Wurzel Fortunatusnak, a búcsúzó ifjúsággal és a közelgő öregséggel van dolga. Az ifjúság, valaha sokat csodált szerepe Krones Teréznek, beszökdécsel a színpadra, mint férfiruhába öltözött s ez által kétszeresen bájoló leány. Soha az élet e fájdalmas eseménye, az ember búcsúja az ifjúságtól, vagyis inkább, minthogy senki sem enged önként, az ifjúságé az embertől, pajkosabb humorral nem ábrázoltatott, és mégis oly humorral, a mely érezni engedi a pillanat kemény voltát, csakhogy csalókán rózsával hinti be. E verssorok: „Brüderlein fein, Brüderlein fein” („Szép kis öcsém, szép kis öcsém!”) – mily behízelgően zenés ismétlés! – az ő magától értődő voltában oly mély és megrendítő eme hasonlatukkal: „Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergehn”, („Bármi szépen süssön is, csak lenyugszik a nap is”), addig fognak élni és ismételtetni, a meddig emberek lesznek, kiknek elveszteni való ifjúságuk és boldogságuk lesz. Egyszer kimondva, az ily szavak örökkévalók. És az ifjúságnak ez allegorikus alakja, nem melegséggel s élettel teljes virúló lény-e, nem igazi bécsi lány-e, kivel már találkoztunk is a Praterban vagy a Stefansplatzon? Tova suhog és rózsák illata jelöli az útját. Majd jelentik, hogy az öregség érkezik. Eisgrubból [(jégveremből) osztrák falu Bécs környékén] való, mint az inas helyi élczű czélzattal jelenti. És most a darabbeli utasítás, a mely maga egy darab költészet: „Az ablakszárnyakat fölszaggatja a szél, az üveg csörömpölve törik össze, hogy darabjai szétrepűlnek. Az öregség berepűl az ablakon egy felhős hosszú szekéren. Két vén szürke parasztló van a szekér elé fogva. A kocsi sárga galylyal van tele rakva. Rajta ül az öregség ócska házi kabátban, mely térdig ér, fején prémes hálósipka van, lábán takaró párna, az ölében egy alvó mopszli, a vállán bagoly. A bakon egy vénséges vén alacsonyka kocsis ül. A szekér egy kissé be van szitálva hóval . . .” Az öregség megérkezése hangúlatosan van előkészítve: Wurzel az ablakból nézi, hogy esik a hó, milyen fejér minden, hogy sárgúl a levél. Fázni kezd, befűttet. Székfű-herbatét kér most már az előbb rendelt pezsgő helyett. Ekkor érkezik meg az öregség „nehézkes tiszteletét” tenni. Wurzel tiltakozik, mit sem akar tudni a hozzá hóként behullt vendégről. Ekkor az eisgrubi öreg úr megérinti a zsémbelő fejét, „és Wurzel nyomban megőszűl”. „Így la”, mondja az öregség, „most már a pejkóból szürke lett. Így bizony! Gyű, te szűrke! No, nem gyű, te?” Önkéntelenűl a lovacskázó gyermekjáték hangjába esik az öreg legénynyel szemben, a mi itt oly természetesen s egyúttal oly erővel szólal meg. Aztán megint: „Így, most pá, öreg apó; kövesse tanácsomat”, tudniillik hogy mértékletesen éljen. De nem volna jó osztrák az öregség, ha végűl még egy rossz viczczet nem csinálna, s egy szójátékkal végezve jelenetét, kocsijába űl.
Elszler Fanni cachuchát tánczolva.
Kinzel Józseftől
Scholz Venczel, mint Eulenspiegel a „Till Eulenspiegel”-ben.
Kinzel Józseftől
A „Bauer als Millionaer”-en ugan az az eszme vonúl végig, mint a „Verschwender”-en, csakhogy a költő más-más végén fogja meg a dolgát. Flottwelnek és Wurczelnak egy a sorsa: keresik s meg is találják a szerencsét. Egyik a szegénység próbáin megy által, másik a gazdagságéin. Se’ szegénység, se’ gazdagság nem boldogság, de van boldog szegénység épen úgy, mint boldog gazdagság. A szerencse adományainak csak viszonylagos értéke van; a mi boldogságot ad, az a tiszta, megelégedett szív. E nézetben találkoznak Raimund és Grillparzer, Bécs legnagyobb komikusa és legnagyobb tragikusa. Ez a nézet Bécs földjében gyökerezik, s a népnek is általánosan elterjedt felfogása volt oly időben, midőn az arany gyapjú még nem zavarta meg az emberek elméjét. Ez teremtette Valentin alakját (a „Verschwender”-ben), melyben a bécsi kedély szépsége, lágysága és jószívűsége öltött teste. Az élességet is, melytől a bécsi lélek nem idegen s mely első sorban mint viccz nyilatkozik, a legszeretetreméltóbb módon képviseli. Minden, a mi jó osztrák és jó bécsi, mintha magával és a világgal egy kissé elégedetlen volna. Az igazi bécsi költők, Raimund, és még inkább Grillparzer és Bauernfeld, elégedetlenek a magok korával és hazájokkal, tele vannak metsző szókkal és megjegyzésekkel, és mégis testtel, lélekkel odavalók, azon kivűl élni sem képesek, noha élesen ostorozzák, a mit gyöngéden szeretnek. Valentinban is van valami élesség. Mint szegény asztalos, a ki keservesen tartja fönn magát s hozzátartozóit, külvárosi színezetű, mint egyáltalán Raimund egész költészete. Nyers, de jószívű; szavaiban oly válogatós, hogy, midőn legkisebb fia felől tudakozódnak tőle, szabadszájúságának ne-továbbja mindössze eme szemérmetes szavakban tör ki: „Szeszélyem legifjabb magzata”. Az ember nem hinné, hogy ez a tiszta, szemérmes lélek közvetve a Hanswurst ivadéka. Valentin mint cseléd kezdi, mint mesterember végzi a dolgát. Leveti a Hanswurstot és felölti magára a polgárt. Raimund fantáziájában ment végbe ez a jelentős átalakúlás. Virágzó kora volt az a népszínműnek és népies drámai művészetnek, midőn Raimund maga játszott a saját alkotásaiban, e töprengő, kedélyes, élczes ember, és mellette Krones Teréz, a külvárosi színpad ama tündére, ki, mint Elszler Fanni más téren, a bécsi báj képviselője vala.
Nestroy János, mint Sansquartier a „Zwölf Mädchen in Uniform”-ban.
Kinzel Józseftől
Nestroy János Raimund után következett, de ő már egészen más volt az ő nyers realizmusával és metsző humorával, mint elődje. Kiméletlen gúny és dúló szellem volt ebben az emberben, a mely elég erősen nyilatkozott benne mint íróban, de még erősebben mint színészben. Nestroy János és Scholz Venczel mintha megosztoztak volna a Hanswurst örökén: minden élessége és fürgesége Nestroyra maradt, minden terjengés és kényelmetesség a Scholzé lett. Nestroynak minden sikert ki kelle küzdenie; Scholz Venczel, a ki megingathatatlanúl a Werther-jelmezt viselte (kék frakk és sárga nadrág), már a puszta megjelenésével győzött. A magas, sovány Nestroy meg az alacsony, vaskos Scholz hasonlíthatatlan komikus-pár volt. Scholz a símúlékony, a szenvedő, Nestroy a cselekvő, a támadó komikum képviselője volt. Scholzczal, az isteni filiszterrel szemben állt Sansquartier-Nestroy, a ki mindent, a való életet és a költészet eszményi életét egyaránt kérlelhetetlenűl ízekre szedte. Nestroy Párisból szerezte darabjait. Elővette a franczia vázat, s a mesét helyi színűvé téve, beaggatta a maga tréfáival és élczeivel. Mint a görög komédia-író a parabazisban, időnként ő is kilépett személyesen a darab összefüggéséből, hogy kábító bőbeszédűségével, mely a régi rögtönzőkre emlékeztethetné az embert, a közönséghez fordúljon, melyet végül csakis csattanó refrain-sorok által egymáshoz tartozó couplet-dalok sorozatával tartott jól. Ritka tehetséggel művelte Nestroy a parodiának régi bécsi fajtáját, mely mindent a maga körébe vont, a mi Bécs első színpadjain figyelmet keltett. Mesterien parodizálta példának okáért Hebbel „Judith”-ját. E parodiában Nesroy nem ugyan művészet és szép-érzék, de a biztos találás dolgában egy színvonalon áll a leggeniálisabb vigjátékírókkal. Arisztofánesz nem ostorozta keserűbben Eüripideszt, sem Moliére meg nem tépázta maróbban a précieuse-öket, mint a hogy Nestroy Holofernesze mond, megsemmisítő Hebberl Holoferneszére nézve: „Én vagyok a természet fénypontja”, így kiált fel Nestroy Holofernesze, „én még csatát nem vesztettem, én vagyok a szűz a vezérek között. Szeretném egyszer magamra uszítani magamat, csak hogy meglátnám, melyikünk erősebb: én-e, vagy én?” Mikor hírűl adják neki, hogy Nabukodonozor istenűl kivánja magát tiszteltetni, odavetve mondja: „Tessék, milyen pökhendiek mindjárt a királyok, mihely Holoferneszeik vannak, a kik meghódítják számukra a világot… Látod, látod, Nabukodonozor most már isten! És ki tette azzá? Az én spádém, a ki elnáspádélta az ellenséget”. (Kardjára üt): „Itt van az isten-gyár! A mit most panganéttal csinálnak, azt mink, ős régi időkbéliek, karddal végezzük.” Maga-magától megittasodva így kiált fel egyszer Holofernesz: „Nagyszerű ficzkó vagyok én!” Midőn hadba indúl a zsidók ellen, azt mondja: „Nyergeljétek fel a legpúposabb tevémet, föl, izé, minek is híjják azt a fészket? – „Bethuliának!” – „Tehátlan fel Kituliába!” („Betteltuttlien”). Abban a pillanatban, mikor Judith jelentkezik nála, megparancsolja, rakják félre sátrából a holttesteket, kimondhatatlan haragja áldozatait. „Előbb szedjétek rendbe becsületesen a sátort. Csupa agyonszúrt ember itt minden: nem szeretem a lampértosságot!” Mindenütt igazi komikus emelkedés van itt és Holofernesz saját mivolta alapján van agyonütve. Nestroy parodiázó ereje csakugyan egyetlen volt a maga nemében. Minden hitványságra és nevetségesre éles szeme volt. Nemcsak Hebbel tapasztalta ez erőt magán, hanem a fátum poezisének költői, valamint Halm Friedrich, Meyerbeer és Wagner Richard is.
Nestroy bizony a legmagasabbra is rátette pogány kezét, és a tiszta sem volt biztos az ő érintésétől. Ezt sokszor mondották rá egyoldalúan, a mi zavarta a róla való ítéletet. Hallhatni, hogy Nestroy lerombolta a bécsiek ideáljait. Ez ítélet nagyon kemény, nagyon föltétlen. Nestroy nem idegenűl kerűlt Bécsbe, hogy erőszakosan rájok tegye a bécsiekre szelleme jármát; ellenkezőleg, Bécs méhéből támadt s csak meglevő irányokat ejtett hatalmába, csak meglevő hajlandóságokat fokozott. Midőn föllépett, nem volt Ausztriában semminő nagy, nyilvános érdek. Mindent felülről kormányoztak, az államhoz nem volt szabad nyúlnia az osztrák embernek. Kereset és élvezet; harmadik nem volt. És mily könnyű volt a kereset, mily olcsó az élvezet! Egy ezüst huszasból akkoribban egy ember egész nap elmulathatott. Bécs gőzköre el volt telve kirántott csirke illatával, a gumpoldskircheni szőlőtőke virágjával, s közbe szólt Strauss és Lanner keringőinek elbűvölő hármas rhythmusa. A tavasznak megvolt a virága, a nyárnak kirándulása, a télnek táncza s az egész esztendőnek a sok szép asszonya. A hatalmasok túlkapásai elleni védelem volt a rossz élcz, mely kielégítette a bécsinek veleszületett nevető kedvét. És mégis e sima fölszín alatt komolyabb érzelmek lappangtak, melyek, hogy bátran napvilágra jőjjenek, csak a mentő szót lesték. A kedély s a lélek ily helyzete számára szinte teremtve vala Nestroy. Mint jó, igazságos, bensőleg lágy természet – mert őt, a rakonczátlant, végűl is megbilincselte egy kisded asszonykéz – szívére vett minden igazságtalanságot, minden hitványságot, a mely felfuvalkodik, minden nevetségest, mely imponálni akar. Haragjának formája az élcz, a maró gúny vala s néha a szeméremmel sem törődő felháborodás: a cynismus fel- s leszállott a gúny egész létráján végig s tomboló csúfondárossága néha felfokozódott Swift színvonaláig. A hogy a félnéma idő magával hozta, fele erejét Nestroy a néma játékába lopta be. A mit a szó kimondatlan hagyott vagy hagyni kénytelen volt, kimondotta azt a játéka. Voltak neki élczes taglejtései, gúnyos arczkifejezései, sőt szeme és szemöldöke játéka daemoni volt s el tudott torzúlni az ördögiesig. Ha már most élcze által nem ritkán valósággal mintegy a fölszabadítás művét végezte, mégis nem mindig maradt az illendőnek keretén belűl. Az élcz oly hatalom, melyet nehéz kezelni; az élcz szuverenitásra törekszik s nem ritkán ura a gazdájának. Könnyen feláldoz aztán az élczes ember mindent a tréfa kedveért és az elvtelenségnek esik áldozatáúl. Attól a vágytól, hogy mindenen élczelődjék, Nestroy sem ment. Azt a szélesen elerjedt modort, hogy a legkomolyabb dolgot is élczczel üsse el, fel nem találta ugyan, de példájával bátorította. Hogy a trágárságba is nagyon belegázolt, az szintén korával függ össze, mely nagy tárgyakról minden szót tilalmazott, a mikor aztán az élcz mindig a nemi viszonyoknak mindenha kedvelt themájára veti magát, melyek, ha szenvedély vagy erkölcsi komolyság meg nem nemesíti őket, oly könnyen nevetségesek. Nestroy és kora egymást nevelték és értették. Benne jelenik meg még egyszer a múlt százév Bécsének tréfás kedve, de élesebb szervekkel ellátva és egy megegyszerűsített s vele hatékonyabb drámai technikával, Nestroy volt a bécsieknek utolsó nagy Hanswurstja.
Ha már most, a bejárt vidékre visszatekintve, azt kérdezzük, mit tett Bécs a színházért, a felelet elég kedvező. A Hanswurst idejét alaposabban dolgozta fel magában, mint bármely német város, és komikai feltalálásai által magától függővé tette Németország színpadjait. Burg-színházában megalkotott egy mintaszerű német színpadot, melynek előadása kánoni tekintélyt élvez. Grillparzerben egy tragikus, Bauernfeldben egy komikus költőt szült, kiknek művei a magok nemében klasszikusak. Raimund színműveiben ideálizálta a német népszínművet. Mind ez Bécs természetéből és szelleméből támadt, azért a bécsi embertől nem is vehető rossz néven, ha kedvteléssel mulat színházi emlékei között és némi önérzettel tekint színházára.
Schmid Gyulától
