Olasz irodalom. Zernitz Antaltól, fordította Király Pál
Olasz irodalom.
Zernitz Antaltól, fordította Király Pál
Zernitz Antaltól, fordította Király Pál
Ha Isztriában az olasz irodalom fejlödése kezdetben nem oly mértékben tartott lépést az olaszországi irodalom haladásával, mint a XVI. század óta: ennek az az oka, hogy e tartomány nagyon messze van Szicziliától és Toscanától, az olaszországbeli irodalom és költészet e két góczpontjától. Ebből magyarázható meg az is, hogy olyan emlékei, mint a milyeneket az azon korbeli olasz lantos költészet alkotott, nincsenek. Ellenben mindjárt az irodalomnak, tudományoknak és művészeteknek Italiában való fölébredésekor, meg az úgy nevezett humanismus kezdetén Isztriában is találkoznak nevezetes férfiak, kik irataikban a latin nyelvet sikeresen használták és kiknek híre szűk hazájuk határain túl, nem ritkán az egész művelt Európában is elterjedt.
Mindjárt, a mint Olaszországban a classicai tudományok fölébredtek, az a nemes becsvágy lelkesítette Isztria nevezetesebb városait, hogy e tudományokat polgáraik közt virágozni lássák és nagy áldozatokkal híres tanárokat bírtak rá, hogy iskoláikban a görög és latin nyelv tanítását elvállalják. Nehány akadémiát is alapítottak az azon korbeli más akadémiák mintájára; különös említést érdemel ezek közűl az 1464. esztendőben alapított capodistriai, mely folytán különböző neveket vett föl s a múlt századik fönnállt. Ez eleintén lovagi játékviadalok bajnoktere volt, nem sokára azonban a szellemi élet góczpontjává lett az egész tartományra nézve s egy valódi irodalmi akadémia jellegét és alakját ölté föl. Nem csoda tehát, hogy ezen idő óta a tudományos munkásság nagyon föllendűlt s hogy azok közt, kiknek a XV. században a classicismus újraébredése közönhető, a capodistriai idősebb Vergerio Péter Pál kiváló helyet foglal el. Ez az ember megérdemli, hogy a legnevezetesebb humanisták mellé helyeztessék, mert ő is, mint Aurispa, Poggio, Filelfo és más híres tudósok, nemcsak a classicus irodalmak terén aratott babérokat, hanem mint bölcselő, jogász, történetíró, szónok, költő és komédiaíró is nevezetes alkotásokat hozott létre. Késő vénségében, 80 éves korában halt meg Zsigmond király udvarában. Vergeriónak kortársa s a latin tudományoknak és a költészetnek szintén nevezetes művelője volt a trieszti származású Zovenzoni Rafáel.
A következő XVI. században tetemesen fölszaporodott a humanisták válogatott serege. Kiváló tudós volt az albonai Flacius Mátyás, a híres protestáns theologus, Luther és Melachthon tanítványa s jenai egyetemi tanár. Élénk részt vett ő korának theologiai vitáiban; de, mivel manichaeismussal vádoltatott, barátai elhagyták. 1575-ben halt meg Majnai Frankfurtban. Fenmaradt számos, theologiai és történelmi tartalmú művei mind tiszta és választékos latinsággal írvák s azt bizonyítják, hogy Flacius a classicusok jó iskolájában képezte ki magát.
Szintén ebben a szellemben írt az ifjabb Vergerio Péter Pál is, ki először katholikus püspök volt szülővárosában, Capo ďIstriában, később azonban mint protestáns pap működött Graubündtenben. Ellenfele volt neki a capodistriai családból származott paduai Muzio Girolamo, ki „Vergeriane” czímű munkájában, noha nem saját területén támadott ellene. Muzio egyik legnevezetesebb olasz írója volt korának. Éles esze, sokoldalú és nagy képzettsége, nemkülönben talpra esett előadásmódja kegyeltté tették őt a korabeli fejedelmek előtt, kik közűl sokan, példáúl X. Leo pápa is, versenyezve tűntették ki és halmozták el adományaikkal. Sok költői műve közűl említendők öt könyvből álló „Eklogái” és „Elegyes versei” (Rime diverse), melyek canzonék- és szonettekben a platói szerelmet ünneplik. A capodistriai Divo András a classicai tanúlmányok iránt lelkesűlt s tetszéssel fogadott latin fordítását készítette az Odysseának. Végre megemlítjük még Patrizio Ferenczet, ki 1529-ben Chersóban született; ezt Tiraboschi az azon korbeli legtekintélyesebb latin és olasz írók között emlegeti.
A XVII. században szintén egész sorát találjuk a nevezetes isztriai íróknak; mert, míg a classicai tanúlmányok ápolása tovább folyt, egyszersmind az olasz szépirodalomért is lelkesűltek. Kitűntek e részben: a capodistriai Pola Péter, ki mint a „Jogos csalás” (I giusti inganni) és egy „Szerelem heve” (Ardor di amore) czímű falusi ekloga szerzője ismeretes; továbbá Belli Ottoniello, egy tragikomédia, a „Lombkoszorús erdők” (Le selve incoronate) czímű pásztori játék költője, mely művet méltán helyeztek Guarini „Hű pásztor”-a (Pastor fido) mellé.
Ugyanebben az időben tette közzé az isolai Bonio Rocco „Austrias” czímű hőskölteményét, melyet II. Ferdinánd császárnak ajánlott; Zarotti Cesare, ez inkább ügyes verselő, mint költő, a „De pugna angelorum” czímű költeményt írta; Caldana Marco Petronio, a „Clodias” czímű költemény szerzője, melyet XIV. Lajosnak ajánlott, azon nevezetes férfiak koszorújába tartozik, kik e király udvarát díszítették; költeménye annyira kielégíté a francziák ízlését, hogy azt Virgilius mellett olvasták és magyarázgatták a nyilvános iskolákban.
A hazai történelemnek a capodistriai Manzuoli Miklós volt egyik derék művelője, ki egy „Isztria leírása” (Descrizione delľ Istria) czímű munkát írt. Ireneo della Croce karmelita szerzetbeli pap és Scussa Vincenzo kanonok közös szülővárosuk, Trieszt, történetét írták meg, s műveiket még ma is mint fontos forrásmunkákat használják.
A capodistriai Carli Rinaldo gróf megemlítésével Isztriának irodalmilag legtermékenyebb korszakába lépünk. Carli gróf az olasz íróknak azon válogatott sorába tartozik, kik a mély belátású kormányoktól bátoríttatva jogtudományi és közgazdasági tanúlmányokra szentelték magukat azzal a szándékkal, hogy a népeket a jogok igazságtalan megosztásától, mihez a mindinkább hátráló despotismus görcsösen ragaszkodott, megszabadítsák. Carli egy sorban áll Filangerivel, a két Berrivel, Beccariával és másokkal, kik írataikban vagy a népek szükségeit tárták föl a fejedelmek előtt, vagy pedig maguktól a fejedelmektől fölszólítva, hasznos újításokat javasoltak a polgári és büntető jog, az állami jövedelmek kezelése, a kereskedelem és az ipar ügyében. Kaunitz herczeg és Firmian gróf meghívására Carli 1765-ben Bécsbe ment, hol Mária Terézia hízelgő fogadásban részesítette s aztán Lombardia kormányzásával bízta meg. Ebben az állásban kitűnő reformátornak bizonyúlt a közigazgatás terén, a mi II. József részéről is nagy elismerést szerzett neki. Nem itt a helye, hogy számos történelmi, politikai és közgazdasági írataikról beszéljünk; csupán azokat kivánjuk fölemlíteni, a melyek a szépirodalomban való jelentőségét bizonyítják. Mint korán érett tehetség, alig tizenkét éves korában egy „Menalcas” czímű drámát írt, melyet Capo ď Istriában tetszés mellett elő is adtak. Később az ó-kori költőkre és tragikusokra vonatkozó mély tanúlmányainak eredményeként egy érdekes munkát tett közzé e czím alatt: „Az ó- és jelenkori tragédia szelleme”; kinyomatta „Iphigenia Taurisban” czímű, tetszéssel fogadott tragédiáját, melyet Velenczében 1774-ben több estén előadtak; nagy pontossággal lefordította Hesiodus theogoniáját és Euripides „Iphigeniá”-jának legfontosabb jeleneteit. A capodistriai „Föltámadottak” (Risorti) akadémiája, mely abban a korban érte el legnagyobb virágzását, teljes joggal mint legszebb ékességével dicsekedett Carli gróffal.
Szép hírnévnek örvendő jeles író volt a Capo ď Istriából való Gravisi Girolamo őrgróf (marchčse), Carli kortársa. Már tizenöt éves korában tagjává választatott szülővárosa akadémiájának, később pedig az urbinói, rovignói, bellunói, paduai és görczi akadémiáknak is.
Fontos történelmi kutatásokat tettek az Osztrák Tengermellékre vonatkozólag – hogy a legkitűnőbb búvárkodók közűl csak nehányat említsünk – a parenzói Vergottini Bartolomeo, a trieszti Bonomo András, az albonai Giorgini Bartolomeo és a capodistriai Almerigotti Ferencz.
Mint költő tűntette ki magát egyebek közt a capodistriai Bonzio József, kinek lantos költeményei („Poesie liriche”) halála után honfitársa, Gravisi Dionisio költeményeivel együtt jelentek meg (1771-ben). Chiabrera, vagy Menzini utánzójának mutatkozik költeményeiben, melyeket nagy költői becsök, természetességök és igaz érzéstől ihletett voltuk vonzó olvasmánynyá tesznek. Másik, dícsérő fölemlítést érdemlő költő a pinguentei Ricci Vincenzo, ki a classicusok mintájára jeles szonetteket szerzett. Ennek honfitársa, Marchesini Marcello számos melodrámát írt, melyek a nápolyi San Carlo Színház számára készűltek; szintén ő jó fordítását adta Horatius „De arte poetica” czímű tankölteményének. A parenzói Sincich Lorenzo sok latin elegián kivűl a „La Stefaneide” czímű költeményt írta.
Mellőzzük itt sok más olyan író megemlítését, kikről egy terjedelmesebb munkában szólni kellene, s egyszerűen áttérünk a XIX. századra, mely a szépirodalom terén széles körben ismeretes írókat mutat föl. Első sorban itt is Capo ď Istriát, e nagy műveltségű városkát kell említenünk, mely teljes joggal kapta az „isztriai Athene” megtisztelő melléknevet. Itt működött példáúl Gavardo Sándor, a 19 énekből álló „La Rinaldeide” czímű komikus hősköltemény és egyéb költői művek szerzője; továbbá Pellegrini Domenico, a Zeniana könyvtárnoka Velenczében, ki híres szónok és sok irodalmi munka jeles szerzője volt; aztán Carli Gianstefano, ki mint történetíró és költő tűnt ki s egy „Crizia” czímű, Voltairenek ajánlott tragédiát írt. Rovignónak költői fiai Angelini, Sbisŕ és a soká gyászolt Oplanich Gabriele. Parenzo büszkesége Albertini, e tudós theologus, kit mint egyházi szónokot Olaszország legnagyobb városaiban csodáltak; szintén ide való származású volt Oplanich Giovanni, Oplanich Gabriele testvére, e figyelemre méltó olasz költő és író. Végre Barbanában született Stancovich Péter kanonok, Isztria Plutarchusa, szerzője az „Isztria kiváló férfiainak élete” czímű igen becses munkának, mely két kiadást ért.
Carli Giov. Rinaldo gróf.
Rézmetszet után, König Frigyestől.
Ugyanebben a korban élt a nagy tehetségű Besenghi degli Ughi költő, ki 1797-ben Isolában született s 1849-ben Triesztben halt meg kolerában. El lévén telve a vallás és a szabadság szent törvényei iránt való lelkesedéssel, mint Byron, ő is élénk részt vett a görögöknek a törökök elleni harczaiban. Nagyon ügyesen tudta a szatira ostorát pattogtatni, s művei közűl sok a Parini stílusára emlékeztet; egyéb lantos költeményei pedig olykor Leopardit juttatják eszünkbe. Költői művein kivűl még „Keleti beszélykisérletek” (Saggio di novelle orientali) czímű könyvét említjük meg, mely választékos és gördűlékeny nyelve miatt még ma is élvezetes olvasmány; továbbá verses „Meséit”, melyeket nagy részt személyes neheztelés sugallt, de melyek telvék szellemmel és élettel, bár olykor bizony talán nagyon is szabad szájúak. Néhány színdarabot is szerzett.
Szintén olyan férfiak még, kikre Isztria büszke lehet, a következők: a capodistriai Combi Ferencz, Virgilius eklogáinak kitűnő fordítója, meg a visinadai Fachinetti Mihály, Besenghi barátja és kedves költő. Ez a két költő Triesztben folytatta működését, hol századunk első felében a komoly tudományok és a szépirodalom nagyon föllendűltek. Itt alapíttatott 1793-ban az Arcado-Sonziaci akadémiája, mely később a könyvtárát a városnak ajándékozta s igy megvetette alapját a mai városi könyvtárnak, mely több mint 55.000 kötet könyvet foglal magában; különösen nevezetes ennek egy része, a „Petrarchesca”, melyben minden, Petrarkára vonatkozó munka megvan. A Sonziaci akadémiája helyett Rosetti Domenico, egy trieszti patricius család tagja, 1810-ben a Societŕ di Minerva czímű társaságot alapította, mely még ma is virágzik és díszes egyesűlete mindazoknak, kik Triesztbe a tudományok és irodalom terén kitűnők. Szintén hálára kötelezte szülővárosát Rosetti az „Archeografo Triestino” czímű történettudományi folyóírat alapításával, melynek első száma 1829-ben jelent meg s melyet maga a Societŕ di Minerva még ma is fentart és évnegyedes fűzetekben ad ki. Ez a folyóirat mindent összegyűjt, a mi a hazai történelemre vonatkozik s az egész Tengermelléket illetőleg közölt történelmi dolgozatokat. Rosetti számos munkái mind nagy értékűek Isztria történetére nézve. Még csak „Trieszt szabadságaira vonatkozó történelmi elmélkedései”-t kivánjuk megemlíteni, melyek neki úgy is, mint történetírónak, úgy is, mint régiségbúvárnak nagy hírnevet szereztek.
Az 1784-dik évben alapítá a római Colletti József az „Osservatora Triestino” (Trieszti figyelő) czímű kereskedelmi és politikai újságot, mely azonban eleintén nevezetes irodalmi dolgozatokat is közölt; ez a hírlap még ma is fennáll s így Európa legrégibb hírlapjai közé számítandó. Ugyanezen időben adta ki a trieszti Mainatti „Croniche” és „Dialoghi” czímű fontos műveit szülővárosa nyelvjárásán, míg Kohen Gioele Polybiust fordította le és Canova „Venus”-át énekelte meg. Nem csekély hatással volt a maga idejében a „La Favilla” (A szikra) czímű irodalmi lap, mely 1836-tól 1846-ig állott fenn, s melynek az akkori társaság színe-java munkatársa volt, különösen pedig az azonkori három nagy író és költő: Gazzoletti, Dalľ Ongero és Somma. Megjelent még továbbá nehány évfolyama a „Letture di famiglia” (Családi olvasmányok) czímű vállalatnak becses történelmi, tudományos és irodalmi tartalmú dolgozatokkal, aztán a „Porta orientale” (Kelet kapuja), mely nagy tetszésben részesűlt. Nagy sikerű volt az olasz remekírók kiadása, melyet a tudós dr. Racheli A. rendezett és látott el történelmi és nyelvészeti jegyzetekkel; e kiadványt külső kiállításaért is nagyon dicsérik, s valóban nagy becsűletére is válik az osztrák Lloyd jeles nyomdájának.
Kandler Péter.
Dauthage Adolf kőnyomata (1854) után.
Legnagyobb e korban a trieszti születésű írók közt Kandler Péter, a kitűnő történetíró és régiségbúvár. 1804-ben született a Capo ď Istriában, Paduában, Bécsben és Paviában tanúlt, hol doctori rangot nyert. Életét és vagyonát Triesztre és Isztriára vonatkozó tanúlmányozásra szentelte; Isztriát minden irányban átbúvárolta, csaknem lázas tevékenységgel folyvást ide-oda útazgatva és dolgozva is egyszerre. Különös buzgósággal tanúlmányozta a római uralom korát s e téren alapos kutatónak és éles elméjű bírálónak bizonyúlt. Barátja, Rossetti, tevékeny társa volt munkálkodásában. Kandler különféle hivatalokat viselt. 1844-től éveken át Rossetti utódja volt a városi procuratorságban, s ezen kivűl őre vala a Tengermellék régiségeinek. 1872-ben halt meg s Trieszt város költségén temettetett el nagy ünnepélyességgel. 1887 november 7-én földi maradványait más sírba helyezték át, melyet az ő carrarai márvány mellszobra és egy, Hortis Attilio által igen ékesen fogalmazott sírírat díszít. Igen nagy számú történelmi munkái közűl csak a következőket említjük meg: az isztriai „Codex diplomaticus”, mely 1847-től 1861-ig terjed, továbbá a „Ľ Istria” czímű hetilap, melyben 1846-tól 1852-ig olyan jegyzetek, oklevelek és fölírások jelentek meg, melyek Trieszt, Isztria és Fiume történetére nézve nagy fontosságúak. – Moise Giovanni apát, a jelen század legkiválóbb olasz nyelvészeinek egyike, 1888-ban húnyt el szülővárosában, Chersóban, 1889-ben pedig Revere József (született Triesztben 1812-ben) drámaíró és lantos költő halt meg Rómában.
Most pedig az élőkhöz térve át, első helyen a trieszti származású Hortis Attili Trieszt városi könyvtárnokot kell említenünk, kinek a hazai történelem és az olasz irodalom terén való működése általában a legteljesebb méltánylást érdemli. Szintén trieszti származásúak még Zamboni Filep és Pitteri Rikhárd, kik mint költők honuk határán túl is ismeretesek; Boccardi Albert jeles regényíró is trieszti születésű. Végezetűl megemlítjük még Cambon-Tagliapietra, Bazzocchi, Butti, Gianelli és Martinuzzi nő irókat, kik a költészet terén mindannyian jeleskednek.
Capodistriai régiségek.
Charlemont Húgótól
A templomtér (Domplatz) Capo ď Istriában.
Nordio Henriktől
