Őstörténet, történet és művelődési fejlődés. id. Czoernig Károly bárótól, fordította Acsády Ignácz
Őstörténet, történet és művelődési fejlődés.
id. Czoernig Károly bárótól, fordította Acsády Ignácz
id. Czoernig Károly bárótól, fordította Acsády Ignácz
Görcz grófság neve későn, Krisztus után csak az ezredik évvel merűl föl a történelemben, míg a megelőző idők homályát csupán egy pár adat világítja meg. Midőn a venetek Thrácziából az Adriai tenger éjszaki szélén bevonúltak, mi körűlbelűl Krisztus előtt a XIV. században történt, a Juli-Alpeseken (melyeket a régiek ezért neveztek „Alpes Venetae”-nek) a mai Birnbaumi erdőben léptek át, mire a Timavus vizénél a tengerpart közelében telepedtek meg, ott, mint Strabo írja, Diomedesnek templomot emeltek, a közeli erdőt bekerítették s folytatták a régi lakhelyökön megszokott lótenyésztést. Erre a Karszt-hegység oldalán lévő gyönyörű tölgyfaerdőségek, az állandó éghajlat, az enyhe levegő s a kemény talaj fölötte alkalmasok voltak. Utóbb a venetek, valószínűleg kelta szomszédaiktól szorongatva, folytatták előnyomúlásukat a tenger nyugati szélén, hol a későbbi Padua területén állandóan megtelepedtek. De a Karszt lejtőjén a későbbi idők minden változásai közt is fenmaradt a lótenyésztés, s a lótenyésztők utolsó alkotása a még ma is meglevő lipizzai császári ménes a Karszton.
Mintegy ezer évvel később a Timavus folyó vidéke már történetileg szerepel, mert Skymnos görög tengerész „Peryplus”-ában e néven említi.
Krisztus előtt 181-ben építették a rómaiak a hegyi népek támadásai ellen való védelműl Aquileja határvárat s coloniává emelték. A város a népesség szaporodásával lassankint a Karszt aljáig terjedt. A vidék termékeny földén, melyhez a mai monfalconei kerület is tartozott, a rómaiak nagyszerű földmívelést űztek. Bizonyítja ezt Herodianus (a harmadik században Krisztus után), a ki elmondja, hogy itt a fákat sorokba ültették s a köztük levő szőlőtőkék felfutó vesszőivel egyiket a másikkal összekötötték, mi által olyan kedves látványt nyújtottak, mint ha az egész tartomány lombkoszorúval lett volna diszítve. Ez a kép ma is illik e vidékre, valamint a lakosság római eleme minden idők változásai mellett is fenmaradt Monfalcone környékén.
Midőn Maximinus császár (Kr. u. 238-ban) hadával Aquileja meghódítására indúlt, előnyomúlását a wippachi völgy kijáratánál elfolyó Sontius vize gátolta, mert a rajta volt hídak mind le valának rontva. Elrendelte tehát, hogy a közeli és távoli tanyákból hordják össze a legvastagabb szőlőtőkéket, melyekből hajóhídat raktak a folyón. Ez is mutatja, milyen élénken űzték akkor e vidéken a bortermesztést.
A világuralomért való küzdelem, mely a bitorló Eugenius és Theodosius császár közt támadt, szintén görczi területen dőlt el, s ezt az eldöntést a kereszténység és az általános polgárosodás javára a bóra idézte elő. A pogány Arbogast által trónra emelt Eugenius, hogy magához ragadja a római birodalom fölötti uralmat, hatalmas hadsereggel tört be Galliából s a Wippach széles völgyében ütött tábort. Theodosius császár Pannoniából nyomúlván elő hadaival, itt találkozott ellenfelével. 394 szeptember 6-án kezdődött a harcz a két sereg közt. Mindkét fél vitézűl küzdött, de Eugenius maradt kedvezőbb helyzetben, mert a császár elővédjét lekaszabolta; azonban a teljes diadal kivívásában meggátolta az éj beállta. Más nap Theodosius újra megkezdte a harczot s már-már azon veszélyben forgott, hogy csekély seregével elveszti a csatát, midőn a válságos pillanatban egyszerre rettenetes bóra támadt. Theodosius seregét hátban, Eugeniusét arczban találta a szélvész. A vihar olyan heves volt, hogy a katonáknak, kiknek szemébe fújt, elállt a lélekzetök, s a szél zaja olyan szörnyű volt, hogy a tisztek parancsait nem lehetett hallani. A vetőgépek lövedékei a széláramlatba ütközvén, a földre húlltak, mielőtt az ellenséget elérték volna; míg Theodosius lövedékei a szél irányától támogatva, kétszeres erővel hullottak az ellenségre, melyet a fölkavart porfelhők sűrű homályba takartak. Az egyenlőtlen harcz megbénította Eugenius csapatainak támadását, soraik megzavarodtak s a portól majdnem megfúlasztva, szétszóródtak. Theodosius fölhasználta a kedvező perczet, s egy utolsó támadással eldöntötte a harczot, melyben Eugenius seregét és életét vesztette.
Kr. után 489-ben a Wippach völgy torkolatánál, a Sontius hídjánál (ad pontem Sontii) újabb csata vívatott, melyben Theodorik, a góthok királya, a herul fejedelmet, Odoakert, legyőzte. A népvándorlás folyamán Attila király hunjai annyira földúlták e vidéket, hogy csaknem lakatlan pusztasággá lett. Így Alboin, mikor longobardjaival a Birnbaumi erdőn átvonúlt, nem talált ellenállásra s folytathatta útját (Kr. u. 568) Italiába. Utóbb a hetedik század elején, a nyugatra nyomúló szlovének befejezték görczi területen a népvándorlást; megtelepedtek a néptelen földön annak egész déli széleig s mind a mai napig ott maradtak.
Midőn I. Ottó császár Berengár királyt legyőzte s Felső-Olaszországot meghódította, Verona őrgrófságot (Trevisóval, Aquilejával és a görczi területtel) elválasztotta Olaszországtól s az alpesi átjárók biztosításával testvérének, Henriknek, Bajorország és Karinthia herczegének adományozta (952). Ekkor Karinthia Bajorországtól elválasztatott, de a görczi terület állandó kapcsolatban maradt vele, mely változó alakban fönnállott az újabb korig, az osztrák uralom bekövetkeztéig. Görczöt oklevélileg időszámításunk első évezredének végén említik először. 1001-ben III. Ottó császár János aquilejai patriarchának adományozta Salcano (Silicanum) vára és Görcz helység (villa) felét az összes telkekkel, erdőségekkel és más földesúri jogokkal a Wippach és az Isonzo vize közti területen az azt környező Alpesek gerinczeiig, vagyis csaknem az egész mai görczi kerületet. Még ugyanazon évben a császár a terület másik felét Werigand friauli grófnak adományozta. Az adományozás Ottó karinthiai herczeg beleegyezésével történt. Közösen bírta-e a két adományos a területet (a mi valószínű), vagy megosztozott rajta, azt nem tudni; de bizonyos, hogy Werigand gróf birtoka nagyon messze terjedő s neki annál értékesebb volt, mert összekötötte a friauli grófságot a szintén kezén levő isztriai grófsággal. Friault fia, Azzo, a görczi területet leánya, Hedvig örökölte, ki az Eppensteinok házából való III. Marquard grófhoz ment nőűl. Minthogy Salcano vára magas fekvésénél fogva kevéssé lehetett alkalmas kormányzói székhely, Marquard (talán már Werigand) a Görcz helység melletti magános dombon új várat épített, melyről görczi grófnak nevezte magát. Ilyen czímmel van jelen már Marquard az aquilejai székesegyháznak Popo patriarcha által való fölszentelésekor (1031); később mint a patriarchatus védnöke szerepel s 1060-ban már oklevélben is görczi grófnak neveztetik. Míg idősebb fia, Liutold, Karinthia herczege lett: Görcz grófság Isztria őrgrófsággal együtt másodszülött fiára, Henrikre szállt. Minő kiterjedt birtoka volt Henriknek a görczi grófságban, kitűnik ama nagyszerű jószágadományozásokból, melyeket a közeli Friaulban lévő rosazzói apátságnak tett, mely később a görczi grófok temetkező helyévé lőn.
Midőn Henrik testvérének, Liutoldnak, halála után Karinthia herczegévé lett, a görczi grófság megüresedett s új uralkodó családra szállt, mely a XII. század elején lép föl, mint a görczi terület ura, s tagjai 1500-ban történt kihalásukig, tehát teljes négyszáz esztendőn át voltak Görcz uralkodói. Ez uralkodók Pusterthal és Lurn grófjai voltak, kik egy ősrégi karinthiai nemzetségből, a Lurni és a Leobeni grófoktól származtak. Hogyan jutottak Görcz grófság birtokába, nem tudni. Valószínűleg rokonságban álltak a karinthiai Eppenstein herczegekkel, s Karinthiában igen nagy jószágaik voltak; ezek közé tartoztak a Lurni grófság, valamint a steini és moosburgi, meg más uradalmak.
A görczi grófok csakhamar az aquilejai patriarchatus fővédnökeivé lettek, mely viszony azonban a grófok rakonczátlanságai és erőszakosságai következtében örökös viszály kútfejévé vált. E viszony rendezésére jött létre 1150-ben I. Pilgrim patriarcha és II. Engelbert gróf között a ramoscellói szerződés. Minthogy azonban ez sem tartatott meg s Engelbert gróf a patriarchával új viszályba bonyolódott, a barátságos német fejedelmek közbenjárásával II. Pilgrim patriarcha meg III. Engelbert és II. Meinhard grófok 1202 január 27-én Cormons mellett a S.-Quirino-templomban újabb békeszerződést kötöttek. Ez a szerződés nagyon kedvező volt a görczi grófokra nézve, mert végleg rendezte birtokjogaikat a grófság területén. III. Ottó császár adományozása szerint ugyanis addig a grófság birtoka megoszlott a patriarcha és a görczi grófok közt. Hogyan történt a megosztás, azt ma már nem tudni. De a görczi gróf valószínűleg a patriarcha részét is hűbérűl bírta. Az új szerződésben a patriarcha lemondott a maga részéről s a görczi grófnak engedte át Görcz vára és területe teljes tulajdonát. Az erre következő időben a görczi grófok mindúntalan viszályban álltak friauli szomszédaikkal, de azért folyton gyarapították birtokaikat. III. Meinhard gróffal (meghalt 1258-ban), III. Engelbert gróf fiával, új korszak kezdődik a görczi grófok történetében; ekkor örökösödés és házasság útján jószágaikat nehány év alatt tetemesen szaporították, a német birodalom leghatalmasabb grófjai lettek s egy időre a herczegi és királyi koronát is megszerzék családjuknak.
Az Andechs család kihaltával III. Meinhard, kinek nagyatyja e családból származott, megkapta az Andechseknek az Inn- és a Wipp-völgyben, továbbá a vindus márkában levő birtokait, valamint Isztria grófságot is (Mitterburgot vagy Pisinót). Öt évvel később, 1253-ban elhúnyt IV. Albert tiroli gróf, kinek két leánya maradt: Adelhaid, III. Meinhard hitvese, és Erzsébet, Hirschberg gróf neje. E házasság által Meinhard Tirol legnagyobb részének is birtokába jutott.
III. Meinhardot két fia, IV. Meinhard és II. Albert (akkor még kiskorú) követte, s amaz vette át a közös birtokok kezelését. Okosan, erős kézzel gyarapította a családi vagyont s a körűlmények kedvezése mellett ügyessége, bátorsága, vitézsége a tekintély és hatalom magas fokára emelték. Meinhard sok pénzt gyűjtött s az akkori szegény világban ez nagyon elősegítette emelkedését, a minthogy a pénz általában nagy szerepet játszik a görczi grófok történetében, s IV. Meinhard, valamint unokaöcscse, II. Henrik, a pénz okos alkalmazásával épen úgy gyarapították hatalmukat, mint a hogy utódaik a pénz szűke, kivált pedig tehetetlenségök miatt őseik magas állásáról lehanyatlottak s szegényesen tengődtek. Meinhard tiroli birtokait vétel, erőszak, valamint püspöki javak adományoztatása útján tetemesen fokozta s lassanként a későbbi tiroli grófság egész területének urává lett. Nagyra törő lelke nyilvánúlt abban is, hogy nőűl vette Erzsébet bajor herczegasszonyt, IV. Konrád király özvegyét, a szerencsétlen sváb Konradin anyját. E házasságával a Felső-Inn völgyében és a Vintschgauban volt welf birtokokat szerezte meg. Meinhard tevékenysége kiterjedt Trieszttől és Friaultól egész Frankfurtig. De leginkább Habsburgi Rudolf gróffal, a későbbi királylyal való összeköttetésnek lettek hasznos következései. Így pl. Meinhard döntőleg elősegítette Rudolfnak az Ottokár cseh királyon aratott győzelmeit. Rudolf élete fogytáig barátja maradt, fiát, Albertet, pedig Erzsébettel, Meinhard leányával házasította össze, ki ekképen a Habsburg uralkodó család ősanyja lett. Rudolf 1286-ban Meinhardot birodalmi herczegi rangra emelte s Karinthiát is neki adományozta. Meinhard alapította nemzetségének tiroli ágát, mert 1271-ben testvérével szerződésre lépett, mely az addig közös birtokokat államjogilag két egymástól elvált területre, Tirol grófságra és Görcz grófságra osztotta. E szerződés alapján Meinhard kapta Tirolt a haslachi (mühlbachi) völgyszorosig, mely e területet a Pusterthaltól elválasztja, II. Albert pedig a családnak Karinthia felé levő többi javait, a karinthiai herczegséget és a görczi grófságot a hozzá kapcsolt területekkel együtt. A következő 1272 évben Meinhard még a vindus márkában levő möttlingi uradalmat, az Isztriában fekvő pisinói grófságot, meg a rechbergi uradalmat is átengedte testvérének, Albertnek. A „Görcz és Tirol grófja” és az „aquilejai, trienti és brixeni egyházak védnöke” czímet közösen viselték.
IV. Meinhard görczi gróf pecsétje (1259).
A bécsi cs. és kir. udvari és állami levéltárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Idők folytán gyakran megesik, hogy szerény helyzetben föllépő uralkodó családok a szerencsés vétetlen, örökség és házasság útján birtokukat és politikai jelentőségüket fokozzák, míg végre egy tettekre való, vállalkozó egyéniség gyarapítva az öröklött vagyont, nemzetségét a hatalom tetőpontjára emeli s nagy országok sorsára döntő hatást gyakorol; míg ellenben az ő letűntével a családfők képtelensége, a vagyon megosztása s az ezzel okozott anyagi bajok, vagy más csapások következtében lassanként az egész család veszteni kezdi jelentőségét, majd szegénységbe hanyatlik s végűl csaknem nyomtalanúl elenyészik. Ez történt a görczi grófokkal is. Ugyanis II. Albert gróf fia, II. Henrik, az ősei által gyűjtött vagyon segélyével a körűlmények kedvezését arra használta, hogy az alpesi tartományokban a leghatalmasabb urrá emelkedjék föl. Paduától és Trevisótól kezdve, mely városok szintén az ő hatalma alá tartoztak, a vindus márkáig és a tiroli Alpesek magaslatától le Isztria széleig ő volt az úr. E mellett sok pénze is volt; kiterjedt birtokairól jól fegyelmezett hadat állított ki, szellemi tehetségeivel, katonai tapasztalataival és erélyével legyőzött minden ellenséget. Frigyes német királylyal és osztrák herczeggel való barátsága lényegesen elősegítette hatalma és tekintélye gyarapodását. Egész életén át hadi vállalatok foglalkoztatták. Először az aquilejai patriarchát támadta meg, s végűl tényleg ura lett az alapjaiban megingatott patriarchatusnak. Utóbb Henrik gróf dicsőségszomjának még tágasabb tér kínálkozott. Felső-Olaszország közállapotainak ziláltsága, az ottani fejedelmek örökös küzdelmei megadták a tettre vágyó grófnak a kedvező alkalmat arra, hogy az általános zürzavart a saját czéljaira kizsákmányolja. Hatalma delelőjét akkor érte el, mikor Treviso birodalmi helytartójává lett, hol ellenségeivel is enyhén bánt, mi közelismerést szerzett neki. De Henriket nemcsak vitéz fejedelemnek, hanem alattvalói igaz atyjának is rajzolják. Családi székhelyét, Görczöt, városi rangra emelte s önálló közigazgatással, valamint az ahhoz kellő költségek fedezésére szükséges jövedelemmel látta el. Henrik gróf alig hatvan éves korában 1323-ban húnyt el Görczben, mint állítják, méregtől, melylyel ellensége, Scaligero, étette meg.
Görczi II. Albert érme (1258–1304).
Bécsben a felséges uralkodóház pénz- és éremgyűjteményében levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Henrik gróf fia, János Henrik, atyja halálakor még kis gyermek volt. Az özvegy és gyám Beatrix, egy bajor herczegasszony, vitte az összes görczi jószágok kormányzatát. Okos és erélyes asszony volt s tekintélyéről tanúskodik az a tény, hogy ő rá ruházták Pagano patriarcha halála után a patriarchatus világi kormányzatát és a védnökséget, sőt, a mi ritka eset, a friauli főkapitányságot is.
János Henrik korai halálával (1338) a görczi tartomány birtoka II. Henrik testvérének, III. Albertnek fiaira, IV. Albertre, VII. Meinhardra és III. Henrikre szállt. Ez idővel kezdődik a görczi grófok hatalmának és tekintélyének hanyatlása; mert a jószágok ismételve megoszttattak, mi a testvérek közt sok viszálykodást idézett elő. A patriarchával támadt küzdelmek (egy ízben Bertrand patriarcha katonáival egész a görczi várig nyomúlt s karácsony napján teljes fegyverzetben misézett), valamint a leányok kiházasításának költségei, meg a rosz gazdálkodás adósságokba sodorták s jószágaik elzálogosítására, részben eladására kényszerítették a grófokat. Ausztria herczegei kölcsönnel segítették őket, s ezzel azt nyerték, hogy a család kihalása esetére több szerződéssel nekik biztosíttatott az öröklés. S Albert gróf csakhamar meg is halt. Albertnek nem levén gyermekei, oly föltétellel, hogy adósságait kifizetik, Ausztria herczegeire ruházta a közös vagyonból a maga részét. Így a Habsburgok kevéssel halála után (1374) megszerezték a pisinói grófságot és a vindus márkát. Meinhard fia, IV. Henrik, kinek nevelését nagyon elhanyagolták, Bécsben könnyelmű életet folytatott s szintén az osztrák herczegek pénzbeli támogatására szorúlt. Fiaiban, Jánosban és Lénárdban, tehát a harmadik nemzedékben, 1500-ban kihalt a görczi grófok nemzetsége, mely a két utolsó század folyamán a görczi grófságot tiszteivel kezeltette, maga pedig leginkább a lienzi grófságban székelt, hol II. Albert gróf a ma is meglevő Bruck várkastélyt építtette.
Lénárd gróf elhunytával Görcz a Habsburg család birtokába jutott. I. Miksa, Erzsébetnek, IV. Meinhard gróf leányának ivadéka, az örökösödési jog, valamint az 1436., 1474. és 1490. évi örökösödési szerződések alapján birtokba vette az országot. Ezzel új, nagy reményű időszak viradt a félre eső, addig elszigetelt területre. Hatalmas, mindenütt igen nagy tekintélyben álló uralkodó kormánya alá jutott, ki erős kézzel fogta az állam gyeplőit; Görcz belépett a császár többi országainak közösségébe s részt vett azok jogaiban és kedvezményeiben. Lelkesedéssel üdvözölték a görcziek a kormányváltozást, mely csakhamar kedvező eredményeket szűlt, minthogy Miksa császár a velenczei háborúban (1508–1516) az Isonzón túli szomszédos helyeket Aquilejával együtt – a későbbi gradiskai grófság területét – elfoglalta és a görczi grófsággal egyesítette. Habár a földrajzi fekvés s az útaknak majdnem teljes hiánya fölötte gátolta a szomszéd osztrák tartományokkal való gazdasági összeköttetést, a lakosság értelmesebb része mégis egyre jobban vonzódott a birodalom középpontja, a hatalom és a tekintély kútfeje felé. A nemesség a bécsi és gráczi iskolákba küldte fiait s közpályára szentelte őket, hol természetes tehetségeikkel s akkor másutt még ritka nyelvismereteikkel lassanként nagy szerepre vergődtek. A kis országból az utóbbi századok folyamán egész napjainkig annyi derék hadvezér és okos államférfiú kerűlt ki, mennyivel más, hasonló csekély terjedelmű tartomány alig dicsekedhetik, mint ezt az Attems, Cobenzl, Coronini, Rabatta, Strassoldo és Thurn nevek bizonyítják.
Görcz legrégibb városi pecsétje (XIV. század).
A görczi előljárósági hivatalban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
A harczias idők sokáig nem engedték nyugalomhoz jutni a tartományt. A velenczei háborúk 1508-tól 1516-ig és 1616-tól 1617-ig, valamint a törökök ismételt betörései sok bajt okoztak, ámbár a harmincz éves háború rombolásától ez a vidék ment maradt. I. Ferdinánd császár alatt rendszert hoztak a belső kormányzatba s szabályozták az adók és illetékek behajtását. Károly főherczeg, Belső-Ausztria uralkodója alatt a belkormányzat még tovább fejlődött s az ország jóllétének alapjai szilárdúltak. Különösen iskolákat állítottak, melyek addig teljesen hiányoztak. Területében a tartomány érzékeny csorbát szenvedett Gradiska elkülönítésével, melyet III. Ferdinánd császár Eggenberg herczegnek adományozott. Ez a különválás hetven esztendeig tartott, mígnem a herczegi család kihaltával a gradiskai terület visszaszállt Görczre s vele politikailag egy testté egyesíttetett. VI. Károly császár kormányzata nagyban elősegítette az útépítést, a kereskedelmet s szabályozta a Velenczével fenforgó örökös határvillongásokat.
Szerencsés korszak viradt Görczre Mária Terézia alatt, kinek emlékezetét ma is áldja a lakosság. Az ő anyai gondoskodása folyton alattvalói jóllétének gyarapítására, az anyagi és szellemi műveltség terjesztésére, valamint az ország kormányzatának javítására irányúlt. Habár minden országa egyiránt közel állt szívéhez, törekvéseinek boldogító gyümölcsei főleg Görczben mutatkoztak; e kis tartományt a középkor zavaros állapotaiból ő emelte ki s juttatta az új kor haladott polgárosodásának élvezésére. A javítások az államélet minden terére kiterjedtek. Az aquilejai mocsárok virúló termőföldekké változtak át s ezzel eltávolíttattak az állandó láz csirái; a népesség szaporodott, mert számára a földmívelés javításában, de főleg a kormány részéről támogatott selyemtermesztésben, valamint az újonnan alapított gyárakban a vagyonosság új forrásai nyíltak. Az ország közigazgatása új beosztást nyert, mely a középponti hatalom fejlődését jobban biztosította, a hivatalnokok működését fokozta és lefelé sikeresebbé tette. A reformok a szellemi térre is kiterjedtek; a császárné különös gondot viselt a közoktatásra. Még mélyebbre ható volt tevékenysége a papságot illetőleg. A grófság az aquilejai patriarcha egyházmegyéjéhez tartozott; de a patriarcha árnyképpé sülyedve, Velencze által neveztetett ki, velenczei területen székelt s vagy semmi, vagy csak kártékony hatást gyakorolt a görczi papságra; ennek tehát nem volt feje, a ki vezesse, a fegyelmet fentartsa, a tekintélyt gyakorolja. Tudatlanság és erkölcstelenség harapódzott el a papságban. Ez arra ösztönözte a császárnét, hogy egész tekintélyét érvényesítse a pápánál, s tőle a patriarchatus megszűntetését s Görczben érsekség alapítását eszközölje ki. Hosszú és heves küzdelmek után czélt ért s Edlinggel, az új érsekkel, az egyházkormányzatot teljesen átalakíttatta. Az ájtatos császárné e reformot legszebb vívmányai közé számította s az érsekséget, valamint annak papnevelő iskoláját gazdag adományokkal látta el.
Lénárd, az utolsó görczi gróf sírköve a görczi székesegyházban (XV. század).
Siegl Károlytól
II. József reformjai Görczben is számos visszásságot megszűntettek ugyan, de kevés hasznot hajtottak a tartománynak, mert a császár az érsekséget eltörölte, a legfőbb hatóságokat más tartományokba helyezte át. Mindez s más hasonló intézkedései károsak voltak a lakosság érdekeire. II. Lipót alatt Görcz is visszakapta előbbi alkotmányát. I. Ferencz uralkodásának első fele háborús események közt folyt le, melyek Görczöt is érzékenyen sújtották. Háromszor: az 1797., 1805. és 1809-dik években szállották meg az ellenséges hadak a grófságot, mely területének egy részét elvesztette, utóbb pedig részint Francziaországnak, részint az olasz királyságnak engedtetett át teljesen. Ez azonban csak négy esztendeig, 1809-től 1813-ig, tartott; ekkor Görcz visszaszállt Ausztriára, még pedig Monfalcone területével gyarapodva, melyet először a campoformiói szerződés juttatott a Habsburg-háznak. A béke visszaállításával Görcz a nyugalmas fejlődés korát élte, melyben I. Ferencz a görczi érsekséget is visszaállította. 1848-ig a beligazgatásban számos reform történt s Görcz, mint tengermelléki tartomány, az illir királyságba kebeleztetett. A szomszédos olasz tartományok 1848-ki fölkelése, valamint az 1859-ki és 1866-ki háború Görczöt érintetlenűl hagyta. – Görcz művelődéstörténete körűlbelűl összeesik Felső-Olaszországéval, ámbár eleinte máskép állt a dolog. A görczi gróf német úr volt s görczi kastélyában lakott. Német miniszterialisai a várhegy alján telepedtek meg s olyan községet alkottak, mely két századon át változatlanul fenmaradt. Csak mikor II. Henrik gróf a XIV. században városi jogot adományozott a községnek, fejlődött itt is ki a német városi szervezet. Ez száz évnél tovább tartott, mely időben Görcz városa elszigetelt lételre volt kárhoztatva. A magas hegyek és a járatlan útak csaknem teljesen megakadályozták Görcznek a német belfölddel való összeköttetését, s midőn a görczi gróf udvartartásával székhelyét a távoli lienzi grófságba tette át, a németség Görczben egészen elcsenevészett. Ugyanakkor nyugaton élénk forgalom támadt a friauli síkság helységeivel, melyeket természeti akadály nem választott el a grófságtól. Minthogy ez időben, a XV. század elején, a műveltség Friaulban, valamint egész Felső-Olaszországban már nagyon kifejlődött, természetszerűen éreztette hatásait az elmaradt görczi grófsággal is. Olasz böjti prédikátorok szerepeltek s friauli közjegyzők – ez volt az Attems grófok ősatyja is – telepedtek meg Görczben. Friauli iparosok költöztek be, s jogtudós birákat, kikben Görcz hiányt szenvedett. Olaszországból hívtak; ezzel az olasz nyelv bejutott a városi kormányzatba. Midőn a XVI. század elején Miksa császár a velenczei háborúban a friauli terület egy részét elfoglalta s azt (a későbbi gradiskai grófságot) Görczczel egyesítette, a fejlődésnek induló tartományban megélénkűlt a gazdasági élet. Az újonnan szerzett vidéknek szegény, de munkás lakosai tömegesen húzódtak a városba, hol jobb keresetet reméltek és találtak. Ők vetették meg a friauli köznép alapját, mely még ma is megvan Görczben. Mindez nagyon terjesztette a friauli-olasz nyelvet a lakosság alsó és közép rétegeiben s később a jezsuiták az olasz nyelvet a felső, a művelt osztályokban is diadalra juttatták. A jezsuiták, kik akkor a velenczei köztársaságból kiutasíttattak, a határhoz oly közel eső Görczben telepedtek meg, hogy friauli növendékeiket el ne veszítsék. Az osztrák kormány sokfélekép elősegítette a rend letelepedését, mert szakavatott tanférfiaitól az elhanyagolt közoktatás javítását remélte. A jezsuiták nagy konventet alakítottak, olasz népiskolákat és egy gymnasiumot nyitottak s utóbb az egész nevelésügyet magukhoz ragadták. Olasz nevelő intézetet – convictust – rendeztek be, melybe a művelt osztályok fiait vették föl. Az itt olaszúl tanított és nevelt nemzedék, mikor a gyakorlati életbe kilépett, oda is bevitte az olasz nyelv ismeretét és használatát, minek következtében Görcz lassankint kizárólag olasz város lett. Csak a nemesség őrizte féltékenyen német nemzetiségét és német nyelvét, s már I. Ferdinándtól azt a kiváltságot kérte, hogy a német birodalomhoz való tartozandósága és német jellege elismertessék. Számos nemes úr a bécsi és gráczi német iskolába küldötte fiait s a császári udvarhoz költözött, hol szívesen fogadták. Az urak a közigazgatásnál és a hadseregnél császári szolgálatba léptek és sokszor kitűntették magukat.
Görcz városa ma.
Zoff Alfrédtól
Így folytak a dolgok kétszáz esztendőnél tovább Mária Terézie trónrajutásaig. Minthogy a jezsuita-rend eltörlésekor az olasz iskolákat Görczben bezárták, a császárné újjá szervezte a közoktatásügyet s ezzel a görczi grófságot visszahódította a német műveltségnek. Mindenütt német népiskolát állított, német gymnasiumot alapított bölcsészeti és hittani intézettel, a közigazgatásban német tisztségeket szervezett, német mesterembereket hívott a tartományba s mindenképen elősegítette Görcz grófságnak a német tartományokkal való forgalmát. A görczi nemesség fiait az általa alapított Terézia nemesi akadémiába rendelte; ebből kerűlt ki a császárnénak egyik kedvencze, gróf Coronini Rudolf, a későbbi görczi történetíró. E czélszerű intézkedések hatása tökéletes volt, mert a német iskolákban nevelt ifjak a német nyelv használatát bevitték családjokba s így a művelt osztályok, fentartva olasz nemzetségöket, a német nyelvet is elsajátították. Ez századunk elejéig tartott, mikor az idegen hadak ismételt betörése újra háttérbe szorította a német nyelv használatát. De, mikor a görczi grófság visszakerűlt az osztrák uralom alá, a német nyelv szintén visszanyerte jogait s megtartotta azokat 1848-ig. Az akkor keletkezett nemzeti áramlatok következtében a német nyelv is kénytelen volt kiváltságos állását a nép nyelvével megosztani; az 1867-ki alaptörvények s az új népiskola-törvények uralma alatt mindenütt a lakosság anyanyelve szerinti népiskolák szerveztettek. De a német nyelv tanítása a forgalom s az egyetemi tanúlmányokra való előkészület szempontjából annyira égető szükségnek mutatkozott, hogy a császári kormány indíttatva érezte magát, hogy a görczi tanítónő-képző intézettel nagyobb részt német tannyelvű gyakorló iskolákat kapcsoljon össze.
Már a XVIII. században élénk szellemi élet fejlődött Görczben, miről a legkülönbözőbb czéloknak szolgáló egyletek és testületek alakítása tanúskodik. Olyanok mellett, melyek tisztán társas szórakozásoknak szolgáltak, ott találjuk az 1765-ben alakúlt s maig fennálló cs. kir. gazdasági egyesűletet, mely Ausztriában egyik legrégibb ilyen intézet, s melyre Mária Terézia nem csupán a mezőgazdaság, hanem az ipar és kereskedés gondozását is bízta. Volt továbbá vadász-szövetkezet, – Societŕ dei Cavalieri di Diana cacciatrice –, melynek élén mint nagymester a nápolyi király állt; volt irodalmi akadémia – accademia degli Arcadi Romano-Sonziaci, – mely egyik fiókja volt az akkor nagy tekintélyben álló római Accademia degli Arcadi-nak, de nehány év múlva Triesztbe költözött át, hol azonban szintén nem sokáig állt fönn.
A görcziek a művészet és irodalom minden ágában kitűntek. A legkiválóbbak voltak Pacassi Miklós építész, a schönbrunni fejedelmi palota építője, Caucig festő, Morelli Károly és gróf Coronini Rudolf történetírók, kiknek nyomdokában haladva, a jelen században Della Bona János Domokos szerzett érdemet a honi történetírás körűl. Az 1743-ban elhúnyt Bosizio János pap Vergil Aeneisét és Georgicáját igen sikerűlten ültette át friauli nyelvre. A jelenkorban Görcz szűlte Olaszország legkiválóbb nyelvészét, Ascolit, Blaserna jeles római természettani és mennyiségtani tanárt és Rotta Antonio kitűnő genre-képírót. Marsano Vilmos vezérőrnagy jeles osztrák költő élete utolsó éveit Görczben töltötte, mely Milow (Millenkovics) István költőnek s dr. Noé Henrik ismert német írónak is második hazája lett, míg a benszülöttek közűl Hohenlohe-Thurn Terézia herczegné olasz, Coronini Károly gróf német és Gregorčič Simon szlovén nyelven írtak költeményeket.
A később oly hiressé vált zeneszerző, Meyerbeer, fiatalsága nehány esztendejét Görczben töltötte s „Il Crociato” czímű dalművét ott írta. A görcziek olasz fajrokonaikkal együtt általában nagyon szeretik a zenét, főleg az operát. Épen száz esztendeje, hogy a görczi nemesség és polgárság tagjai oly tágas, stílszerű színházat építettek, minővel kevés tartományi főváros dicsekedhetik. Farsangban olasz operákat adnak elő benne rendesen Olaszországból való színtársúlatok. Máskor meg olasz színműveket játszanak; s nagy ritkán német színdarabok is adatnak elő.
Egy negyed század óta Görcz a csöndes vidéki városkából elég tekintélyes tartományi fővárossá emelkedett, melynek lakossága rövid időn 10.000-ről 20.000-re szaporodott. Új városrészek keletkeznek széles útczákkal; az egykor szűk és sötét kereskedő-boltokból csábító kirakattal ellátott nagy üzletek lettek, melyeknek gazdag árúkészlete a városi élet legúribb szükségleteit is kielégíti. A város közepén téres közkert terűl buja növényzettel, melynek majdnem dél-európai jellege van.
Görczre nézve különös szerencsének mondható, hogy kedvező, dél felé nyíló fekvése következtében ott nemcsak a dél-európai égaljnak minden növénye megél a szabadban, hanem a japáni flóra növényzete is. Ritter Vilmos kertjében ezernyi ezer virággal ékes fa-nagyságú kamelia-liget van, mely Felső-Olaszországban a Lago Maggioreig a szabadban sehol meg nem él. Azok a déli növények pedig, melyek Görczben is, Felső-Olaszországban is tenyésznek, Görczben különösen dúsan fejlődnek; így a cziprusok, melyeket Felső-Olaszországban csak egyenkint, vagy gyér sorokban találunk, Görczben fölötte számosak s nagy csoportokban fordúlnak elő; magában a régi temetőben 450 darab van. Díszes fürdők fokozzák a kényelmet, s hogy a város forgalma minő élénk, kitűnik abból, hogy a bérkocsik száma a százat meghaladja. A város nagy lendűlete főleg három körűlménynek köszönhető. A lombard-velenczei királyság átengedésével Görcz határváros s ezzel a nemzetközi forgalom egyik főhelye lett, mi a bizományi kereskedést nagyban emelte. A vasút kiépítésével Görcz közgazdaságilag azon rendkivűl kedvező helyzetbe jutott, hogy földmívelése termékeit, a zöldséget, gyümölcsöt, burgonyát, főleg a szőlőt, mely az enyhe éghajlat alatt nehány héttel előbb megérik, mint az éjszaki országokban, igen jó áron adhatja el Bécsben és más osztrák városokban. Leginkább azonban az emelte a várost, hogy egy évtized óta belépett a téli éghajlati gyógyhelyek sorába, melyek közt már elismert hírű; a mi a kitűnő éghajlatot, az enyhe, egészségosztó levegőt, szelektől való csaknem teljes mentességét illeti, mikhez még a városi élet kellemességei járúlnak, alig találhat egyenrangú versenytársra.
