Isztria szláv részének néprajza. Spinčić Alajostól, fordította Katotna Lajos
Isztria szláv részének néprajza.
Spinčić Alajostól, fordította Katotna Lajos
Spinčić Alajostól, fordította Katotna Lajos
Isztria szlávjai, kik legnagyobb részt horvátok, kelet felé a szomszédos tartományokban lakó törzsrokonaikkal érintkeznek; Isztria éjszak-nyugati részén pedig a rokon szlovének laknak, kik krajnai, görczi és trieszti testvéreikkel határosak.
Úgy a horvátok, mint a szlovének jobbára falvakban, tanyákon és szétszórtan fekvő házakban laknak. A nyugati parton lévő városokban csak kevesen vannak, Közép-Isztria városaiban már számosabbak; a tartomány keleti részében pedig már a városok és mezővárosok lakosságának is ők teszik a nagy többségét. A szláv lakosság ezen eloszlása még Isztriában való megtelepedésük idejéből való. Tömegesebb bevándorlásuk két ízben történt. Az egyetemes európai népvándorlás korában, a VI. század első felében, a horvátok és szlovének első európai hazájukból, a Kárpátokon túli vidékekről fölkerekedvén s a Kárpátokon és a Dunán átkelvén, délnyugat felé húzódtak és a Dráva meg a Száva vidékét elárasztva, egészen az Adriai tenger keleti partjáig nyomúltak előre, hol már a VII. század első évtizedeiben állandóan megtelepedve találjuk őket. Így kerűltek éjszakról és keletről Isztriába, meg Görcz és Trieszt környékére. Részben a keresztények üldözése, részben pedig a népvándorlás okozta politikai zavarok következtében Isztria ősi lakosságának száma tetemesen megapadt. Isztria régebbi lakói, úgy szólván csak a nyugati parton lévő városokban maradhattak meg, hová a tartomány belsejéből is nagyobb számban özönlöttek a menekűlők, mialatt a beáramló horvátok és szlovének a többi vidékeket szállták meg. Az őseredeti városi lakók a szlávokat még ma is schiaviknak, ezek pedig amazokat latinoknak nevezik.
A régi szlávok Procopius tanúsága szerint demokratikus kormányzat alatt állottak; nagyra becsűlték, mint Mauritius császár mondja, a szabadságot, földmívelők voltak s szétszórtan fekvő, nem valami gondosan elzárt, földszintes, vagy egy-emeletes kis házakban laktak, melyeknek bejárásához kivűlről nehány lépcsőn kellett fölhágni, s melyekben gyakran csak egy szoba volt; ilyeneket még ma is elég nagy számmal lehet látni Isztriában. Magánosan álló lakaikból csak tanácskozásra, isteni tiszteletre, vagy védelmi okokból szoktak összegyűlni a többnyire magaslatokon fekvő várakba. A szó szorosabb értelmében vett egyes családokból idővel nagyobb rokonsági szövetkezetek, az úgy nevezett házközösségek (zadruge) fejlődtek. Ezekből lettek a még tágabb körű atyafisági kötelékek (bratstva), melyek ismét még nagyobb törzsszövetkezetekké alakúltak. Ekképen házcsoportok, majd falvak és županijé-k (a mai közigazgatási községek) keletkeztek egy-egy župan (ispán) vagy podžup (alispán) alatt, s nevüket rendesen az első házközösség alapítójától kapták. A várakban a világi és egyházi hatóságok mellett lassanként másféle lakosság is telepedett meg; így keletkezett az úgy nevezett városi lakosság, mely időhaladtával s a politikai helyzet következtében a környékbeli lakosság nyelvétől legalább annyiban elidegenedett, hogy azon kivűl még egy másikat is értett, sőt gyakran beszélt is.
Dignano-vidéki juhász.
Joanovits Páltól
Hasonlót mondhatunk a horvát faluk és tanyák keletkezéséről, fejlődéséről és neveik eredetéről; csakhogy ezek későbbi keletűek, mert a horvátok a XVI. és XVII. században vándoroltak be az akkoriban nagyon meggyérűlt lakosságú tartományba. Minthogy a velenczei köztársaság sok háborút viselt egyes városok ellen, részint pedig e városokért Génuával, s minthogy a velenczei kereskedés útján keletről behurczolt dögvész a XV., XVI. és XVII. század folyamán ismételten dühöngött: majdnem teljesen kipusztúlt Umago, Cittanova, Parenzo, Pola és az e városok körűl fekvő falvak lakossága. Ezért a velenczei köztársaság kormánya Dalmácziából, Boszniából és Herczegovinából nagyobb részt horvátokat, de kisebb részben a pisinói grófság lakosságából is toborzott telepedőket, bizonyos föltételek mellett átengedvén nekik e néptelen területeket; erre pedig a horvátok főkép azért álltak rá oly készségesen, mert előbbi lakhelyeiken igen elnyomták őket a törökök. Isztria lakatlan részeiben falvakat alapítottak, vagy építettek újra s a városokat új életre keltették. Az akkori és a későbbi olasz hatóságok (provveditori), mint békés, mértékletes, hűséges és kiválóképen mint szorgalmas és ügyes földmívelőket dicsérik őket.
Nem sokkal az imént említett horvát bevándorlás előtt kerűlt előbbi honából – a tenger, az Unna és a Verbas folyók közötti Velebit hegység, meg az éjszakra és délre húzódó hegyek vidékéről – az isztriai Karszt-területre az a népecske, melyet az itteni régebbi lakosság csics-nek nevezett el (valószínűleg a čića = „atyafi”, vagy „bátya” szótól, melyet egymás megszólítására használnak), értve ezt különbség nélkűl mind a horvátokra, mind a velök beköltözött ruménekre. Ezek egyes falvakban valószínűleg még ott találták a régi római vagy elrómaiasított lakosságnak némi maradványait. Ma már a Karszton csak az egy Žejane falunak ćiribirci néven ismeretes lakói beszélnek legalább maguk között olyas „román” (ćiribiri) nyelvet, melynek több mint egy harmadrészét horvát elemek teszik; máskülönben horvátúl is egészen jól tudnak. A Karszt többi falvaiban lakó csicsek nem is értik a ćiribiri nyelvet s csakis horvátúl beszélnek. Csak arczjellegükben mutatkozik még valamely román törzszsel való keveredésüknek némi nyoma. Az Učka-hegység (Monte Maggiore) nyugati lejtőjén lakó rumének, a kik magukat vlah-oknak, tehát oláhoknak nevezik, holott szomszédaik őket is ćiribirc-eknek hívják, szintén horvátokkal elegyesen kerűltek ide Dalmácziából, s családneveik is ép úgy, mint a Žejane-beliekéi, majdnem kivétel nélkűl horvátok. Ezek Sušnjevica, Novavas, Brdo és Grobnik falvakban laknak, maguk között, különösen pedig gyermekeikkel még a Žejane-belieknél is horvátosabb „román” nyelven beszélnek, melynek horvát elemekkel való kevertségét már az is jellemzi, hogy ezt: „mi oláhúl beszélünk”, így mondják: mi govorimo vlaški. A gyermekek hét éves korukban már általában jól beszélnek horvátúl. Elvont fogalmakra az ő oláh nyelvüknek nincsenek is szavai. Dalaik is horvát nyelvűek s már a 8-as és 9-es számot is horvát szóval jelölik (osam, devet). Életmódjuk, foglalkozásuk, viseletök, sőt még az egyes ruhadarabok nevei, valamint a szokások és erkölcsök tekintetében is úgy a Žejane-beli, mint a Sušnjevica-, Novavas-, Brdo- és Grobnikban lakó ćiribircek egészen, vagy majdnem teljesen megegyezőknek mondhatók a körűlöttük lakó horvátokkal. Épen azért az alább következő leírás ő rájuk is vonatkozik.
Chersóról Martinšćicáról való parasztnő ünnepnapon és Veglia szigeti parasztférfi.
Joanovits Páltól
Mai napság is, mind a horvátok, mind a szlovének, még pedig úgy az első, mint a második bevándorláskor letelepűltek utódai, többnyire földmíveléssel foglalkoznak. A férfiak örege és ifja s nagyobb részt az asszonyok is, úgy szólván, elválhatatlanúl oda vannak kötve földjükhöz. Munkájukat hol vidám, hol mélabús danolás közt szeretik végezni. A földmívelés mellett Isztria szlávjainak egyáltalán, de főleg a félsziget nyugati részén lakóknak fő foglalkozásuk a juhtenyésztés. Az egész Csicsföldön le Promontoréig és Salvorétől a Schneebergig, valamint a szigeteken is mindenütt találkozunk az opankát, szűk posztó nadrágot, hosszú, ujjatlan gyapjú kabátot (krožat) s isztriai sapkát vagy kalapot viselő juhászszal, ki kettős sípján (blizni, dvojnice) hol víg, hol szomorú nótákat fújva mulattatja magát és engedelmes alattvalóit. Mikor a hó belepi a magaslatokat, a pásztorok nyájaikkal levonúlnak a tengerpartra, s míg a tél tart, ott legeltetik birkáikat.
Kézmíves mesterségre Nyugati-Isztria szlávjai csak a legnagyobb szükségben szánják magukat. Idegen mesteremberek építik házaikat és istállóikat s készítik azt a kevés házieszközt, edényt, meg ruhaneműt, a mire szükségük van. Az asszonyok igen szorgalmasak és azon kivűl, hogy férjüknek a mezei munkában segítenek s a háztartás dolgait végzik, még az összes férfi és női ruhákhoz szükséges fonalat, vásznat és posztót is maguk fonják és szövik.
Majdnem az egész isztriai félsziget szlávjainak összes öltözéke még néhány évtizeddel ez előtt csupa házivászonból s otthon szőtt gyapjúposztóból készült, s Nyugat-Isztriának a városoktól távolabb fekvő falvaiban, meg a csicseknél ez még ma is így van. Vasárnap és ünnep alkalmával a férfiak összes felső ruházata, ú. m. a bokáig érő fehér nadrág, a sötétszínű mellény, a hosszú újjatlan kabát, a rövid újjas, itt-ott térdig érő fehér nadrág és fekete szárharisnya, nemkülönben a nőknek ječerma nevű telides tele hímzett, esőköpenyeghez hasonló, derekukon sárga rézgombos övvel megszorított köntöse mind gyapjúszövetből van.
A szigeteken élő horvátok életmódja a föntebbi rajztól csak abban különbözik, hogy ott a fölötte szorgalmas földmíveseken kivűl néhány matróz és halász is éldegél, s hogy az asszonyok, különösen Cherso szigetén, a gyapjút többnyire nem háziposztó szövésére, hanem inkább harisnyáknak és újjasoknak való fonallá dolgozzák föl, melynek egy részét maguk használják, más részét eladják. Veglia szigetén házivászonból való alsóruhát és fekete felső öltözéket viselnek. A férfiaknál még gyakori a bő nadrág, s a rövid, testhez álló barna kabát. A nők szoknyát s vállfűzőt, fejükön pedig széles karimájú kalapot viselnek. Cherso szigetén többféle viseletet láthatni, s némely helyütt különösen a nőké igazán festői. Az ide való asszonyok koszorú alakban font hajukat vörös fejkendővel födik le, hímzéssel szegett újjú fehér inget, vörös mellényt, rövid tarka szoknyát, nyakukon három-négy sor gyöngyöt s keblükön rozmarin-bokrétát viselnek.
Öszvérrel vásárra menő csics.
Joanovits Páltól
A mit a szigetlakók foglalkozásáról mondtunk, általában ugyanazt ismételhetnők a félsziget keleti partján fekvő Berzeč, Mošćenice, Lovran és Veprinac községeket illetőleg is, hol többnyire a nők mívelik a földet a mellett, hogy még a gyapjú szövésével is foglalkoznak, míg a férfiak nagyobb részt a tengeren járnak. Voloska és Opatija (Abbazia) lakói ez előtt majdnem kivétel nélkűl csupa tengerészek voltak s nagy többségük még ma is az. Isztria horvátjai közűl Kastavban (Castua) van legtöbb mesterember. De ezeknek sem kizárólagos foglalkozásuk a kézmívesség, mert majdnem mindnyájan földmívelők is egyúttal. Csakhogy a föld, jóllehet igazán minden tenyérnyi darabkáját a lehető legjobban fölhasználják, olyan köves és olyan sovány, hogy jövedelmével a szegény nép alig éri be egy félévig, s így még valami mesterséghez is kell látnia. Szorgalmuk és becsűletességük megérdemelt jó hírnevet szerzett nekik. Sokan pintérekűl találnak foglalkozást Voloskában, honnan a boros hordókkal megrakott hajók Nyugati-Isztria különböző vidékeire és Dalmácziába járnak. Odahaza a könnyebb földmívelő munkát az asszonyokra és leányokra bízzák, kik szorgalmukban versenyeznek a férfiakkal, vasárnap és ünnepen azonban olyan takarosan és egész városi módra vannak kiöltözve, hogy alig látszik meg rajtuk fárasztó hétköznapi foglalkozásuk. Szintén ez okból a Karszt-lakók, az úgy nevezett csicsek is rá kényszerűlnek egyéb keresetágakra. Míg a nők a csekély számú völgyeket és dolinákat mívelik, a férfiak pásztorkodnak, vagy szenet égetnek az erdőmaradványokban. A szenet a városokban adogatják el, főleg Triesztben és Fiuméban. Sokszor hat, sőt nyolcz óra járásnyira hajtják szénnel megrakott öszvéreiket. A fa szűke miatt pár évtized óta eczetárúlgatásra adták magukat, árúczikkükkel nemcsak a monarchia közeli és távolabbi tartományait, de Németországos is bejárva.
Meg kell még említenünk a piranói és capodistriai kerűletből, meg a Trieszt környékéről való szlovén piaczi kofákat, az u. n. šavrinkákat, kiket naponként látni Pirano és Buje, még inkább pedig Capo ď Istria és Trieszt piaczain. A šavrinka minden nap már három-négy óra tájban fölkerekedik s eladni valóját: gyümölcsöt, tűzifát, tejet, tojást és kenyeret szamarára, vagy saját hátára rakva, gyakran több órajárásnyira gyalogol. Többnyire késő este kerűl haza, hol öreg éjszakáig foglalkozik a másnapra való előkészűletekkel, kenyérsütéshez való dagasztással, hogy már korán megint talpon legyen és útra kelhessen. A šavrinkák ezen épen nem ősrégi keletkezésű foglalkozásuk miatt sajátszerű, könnyebb ruházatot viselnek és ez által különböznek a többi isztriai nőktől, noha az öregebb asszonyok ő köztük is még mindig gyapjú ječermában járnak.
Lássuk most az isztriai szlávok vasárnapi és ünnepi életét, búcsúnapi és egyéb mulatságait. Habár a legtöbb helyen jókora útat kell a templomig megtenniök, mégis minden vasárnap és ünnepen megjelennek a misén. Tisztán és a lehető legtakarosabban öltözve, a lányok keblükre, a legények pedig sipkájukhoz bokrétát tűzve, sietnek szanaszét fekvő tanyáikról a plebánia-templomba. Az isteni tisztelet előtt és után a férfiak és nők szóval, Déli-Isztriában pedig kézszorítással és csókkal is üdvözlik egymást. A templomban áhítatosan vesznek részt az isteni szolgálatban, nagy lelki gyönyörűséggel hallgatva különösen az epistolát és evangeliumot, némely vidéken pedig, a hol a pap „ősi szokás szerint” ó-szlovén, illetőleg horvát nyelven énekli a misét, ennek többi részeit is; az egyházi beszédet is nagy figyelemmel hallgatják annál is inkább, mivel a legtöbbnek, kivált az idősebbeknek, ez az egyetlen szellemi tápláléka. Az olvasni nem tudók a rózsafűzért morzsolgatják; a kik pedig olvasni tudnak, leginkább a Dobrila György által kiadott Otče budi volja tvoja (Atyánk, legyen meg a te akaratod) czímű imakönyvet használják. Az ifjak mai napság szinte röstelnének ezen imádságos könyv nélkűl menni a templomba, s az olvasásban, ha még oly nehezen megy is, legalább annyira igyekeznek jutni, hogy e könyv tartalmát úgy, a hogy kibetűzhessék. Elég, ha egyetlen olvasni tudó lány akad a faluban; attól aztán vasárnaponként a többiek is megtanúlják a betűk ismeretét.
Capodistriai járásbeli parasztnő kosárral és tejesedénynyel.
Joanovits Páltól
A dél előtti isteni tisztelet után a férfiak a templom előtti téren maradnak, vagy a helység más terén gyülekeznek egybe, hogy a klic-et, vagyis a hatóságoknak az erdőfelosztásra, a sorozásra s általában a községi teendőkre vonatkozó hirdetéseit meghallgassák. Ezek szolgálnak azután az az napi beszélgetés, fontolgatás és okoskodás, sőt némely esetben az egyes érdekelt feleknél a hevesebb vitatkozásnak is tárgyaiúl. Délre a közelebb lakók haza mennek, de a délutáni áldásra, vagy vecsernyére megint visszatérnek; a távolabb lakók pedig rendesen együtt maradnak a téren álló hársfa alatt, s ott letelepedve, elmondják egymásnak elmúlt heti tapasztalataikat és élményeiket, valamely falubeli polgártól megtudják az utóbbi napok újdonságait; esetleg elintézik a plebánosnál, vagy az előljáróságnál ügyes-bajos dolgaikat. Némelyek a korcsmában várják meg a dél utáni isteni tiszteletet, mely után egyes falvakban tekejátékre gyülekeznek, olasz kártyákkal briscola-t, tresette-t játszanak, vagy pedig tánczolnak. A kiváncsiabbak az olvasókörbe (čitaonica) mennek újságot olvasni, vagy körűlállják azokat, a kik nekik a Naša Sloga, vagy az Edinost czímű trieszti szlovén lapokat fölolvassák. A čitaonicába falusiak közűl sokan azért is járnak, hogy ott valami szép dalt, szavalást, vagy szónoki beszédet hallgassanak, szóval hogy ott szívöket nemesítsék, ismereteiket gyarapítsák, vagy mulassanak is.
A búcsúk és országos vásárok többnyire vasárnapra esnek. A vásárokra közeli és távoli városokból kereskedők érkeznek; az oda valók minden felől tódúlnak adni és venni, vagy sokan a végett, hogy templomba menjenek, a vásárban szétnézzenek, rokonaikkal találkozzanak, barátaikat s ismerőseiket üdvözöljék s velök egymás egészségére egy pohár bort igyanak, beszélgessenek s kettősben hősi dalokat (bugarija) énekeljenek. Az ifjúságnak fő mulatsága azonban a táncz, mely nélkűl búcsú és vásár meg sem eshetik. Rendesen a szabadban tánczolnak s leginkább a kedvelt horvát nemzeti tánczot, a kolót járják, melyhez a zenészek egy magasabb, meg egy mélyebb hangú klarinét-féle hangszeren (sopila) vagy dudán fújják a nótát. Ma már itt-ott a hegedű is járja. A tánczoló párok majd egy helyben keringenek, majd meg jobb kezén fogva balra fordítja a tánczos tánczosnőjét; aztán hol egyenként, hol párosával tánczolnak, majd több pár lejt együtt s közben-közben valamennyien összefogódzva kört alkotnak. A kolón kivűl némely helyütt a tipegőt és a keringőt is járják. A táncz rendesen csak naplementéig tart, mert a lányoknak estére odahaza kell lenniök; de néha az éjszakába is belenyúlik a mulatság, melynek ilyenkor valami födött helyiség a színtere.
Falusi búcsú Visinada vidékén.
Joanovits Páltól
Az isteni tisztelet után ételeket és italokat árúlnak. Egész ürüket sütnek a szabadban, kenyeret, gyümölcsöt, édességeket és bort kinálgatnak; a vendégek kerek csoportokba ülnek a földre, kés és villa nélkűl eszik az ürüsültet; a bort kézről kézre adott kancsóból iszszák. Ha új jövevény érkezik, isznak az egészségére s megkinálják a kancsóval, melyet az ivás után köszönettel visszatesz a kör közepére. Az egyes csoportok is ráköszöntenek egymásra kancsóik kicserélésével. Az ifjúság azonban alig várja az ebéd végét, mert a zene a tánczhelyre csalogatja. A mulatság hova-tovább élénkűl, víg dalok és bugariák harsannak föl minden felől.
A tengermelléki szlávok némely népéleti jelensége az egyházi ünnepkör egyes szakaszaihoz és a szentségek fölvételéhez fűződik. Adventben igen szeretnek eljárni a hajnali rorate-misékre (zornice). Mint más keresztény népeknél, ő náluk is a karácsony (božić) a legnagyobb ünnep. Az erre való előkészűlet több napon át tart. Varrnak, mosnak, házat és udvart tisztogatnak, jobb és bőségesebb eledelekről gondoskodnak. Legszorgosabban dolgoznak karácsony szombatján. Napfölkelte előtt babér- vagy olajfa-ágakkal, avagy egyéb zöld galylyal díszítik föl a házat és udvart, a mi hitük szerint a villámcsapás ellen hasznos. Ez a szokás, valamint a karácsonyestnek (a bdjeti = „virrasztani” szótól) neve badnjak, még alighanem a pogánykorból való. A nap ugyanis, melyet a régi szlávok istenként tiszteltek, e napon mintegy álmából ébred föl s a nappal újra hosszabbodni kezd. Már pedig Perun, a nap atyja, egyúttal a mennydörgés istene is volt. Ennek az istennek, kit a népdalok ma már Szent Illéssel cserélnek föl, a tölgy volt a szent fája, s karácsony estején még ma is egy nagy tölgyfa tuskót (božićnjak, vagy badnjak) tesznek a tűzre s annak tüzénél főzik meg a vacsorát. A tuskó aztán egész éjjel, meg a következő napon át is ég, vagy silákol, sőt sok helyütt gonddal ügyelnek, hogy nyolcz álló napig el ne hamvadjon. A badnjaknak a család minden tagja ad valamit mindabból, a mi karácsonyeste az asztalra kerűl, miközben e szókat intézik egymáshoz: daj mu, daj! (Adj neki, adj!) Vacsora előtt és után s a templomba menet és onnan jövet pisztolyokat durrogtatnak. A tűzhelyen, tehát a pogány őskor házi oltárán, égő tölgyfa tuskó tüzénél sütnek-főznek; a háznép a tűzhely körűl, mindenesetre pedig, még ha több szobája van is a háznak, a konyhában gyülekezik össze közös imára, mely uton az egész napi bőjtre bőséges vacsora következik. Az asztal közepén egy szegetlen kenyér van, melybe három szál, késő éjszakáig, vagy az egész éjen át égő gyertya van tűzve. Ezt az úgy nevezett őskenyeret (didujak) elteszik a következő évre s darabkánként beadják a juhoknak és teheneknek, mikor ellenek, vagy ha valami bajuk támad. Vacsora után „A szeplőtelen Szűz Máriától született Mennyek királya” kezdetű dicséretet éneklik, s az ifjúság hagyományos karácsonyi játékokat játszik. A játszók ugyanis liszt- és korparakásokat halmoznak föl maguk előtt az asztalon s azok egyikébe egy pénzdarabot rejtenek. A pénz azé, a ki eltalálja, hogy melyik rakásba van elrejtve. Karácsony napján szintén dúsabb és jobb az étkezés a szokottnál, s e napon nem mennek a rokonokhoz vagy szomszédokhoz, mint más ünnepeken, látogatóba. A családnak a házon kivűl férjnél levő leánya azonban urával s – ha vannak – gyermekeivel együtt szüleihez megy ebédre, a miért a megelőző napon anyjának fínomabb, apjának meg közönségesebb lisztből sűlt s telhetőleg nagy kenyeret küld ajándékba.
A karácsonyi napok alatt, különösen Szent István napján és vízkeresztkor vannak a koleda-járások. Nagyobb részt a már felnőtt ifjúság, néhol pedig meglett férfiak is egy vagy több csoportban sorra járják a falu házait s minden ajtó előtt elzengenek egy karácsonyi éneket, a miért bőkezűen megajándékozzák s borral is megvendégelik őket. A házról-házra járó énekesek egyike köszönetet mond s dús olaj- és borszüretet s általában bő termést és állandó szerencsét kiván a ház lakóinak, kik tako budi (úgy legyen!) szavakkal felelnek a beszédre. Újév napján a gyermekek rendeznek ilyenféle körjáratot. Rozmarin-szálat dugva egy almába, melybe egy- és tízkrajczárosok vannak betűzdelve, házról-házra járnak s mindenütt szerencsét kivánnak és ajándékot kérnek. Némely vidéken a gyermekeket aprószentek napján a szőlőkbe küldik, hol vesszőkkel végig verik a tőkéket, ezt énekelve: „Teremj, teremj gyümölcsöt, szép szőlőveszsző, mert különben leütöm a fejedet” Vízkereszt előtti napon a pap a híveinek akármily szanaszét fekvő házait is sorra járja s meghinti szentelt vízzel, a miért mindenütt megajándékozzák. Egyébként e napon minden ház igyekszik szentelt vizet szerezni, melylyel néhol a családfő maga hinti meg házát, istállóját és szántóföldjét. A szentelt víz maradékát gondosan elteszik betegségek vagy haláleset alkalmára.
Ősrégi ünnep s egyúttal az egyetlen, mely semmi egyházi szertartással nincs kapcsolatban: a farsang (poklade, pust), melyet egész Isztriában kisebb-nagyobb hűhóval, néhol bizony nagyon is vígan tartanak. Farsang hétfőjén tánczoló férfiak csapatai vonúlnak végig a falukon, kiknek egy része csinosan, másik része pedig ijesztő torzalakra van álarczozva s a fején szarvak, az övén pedig három-négy kilogrammos kolompok vannak; ezek a kolomposok (zvončari) egyik kezükben jókora fütyköst, másikban meg egy zacskó hamut tartanak. Tánczolva, bohóskodva s a velük találkozó álarczos csapatokkal évődve és czivakodva járják be a falut, s útközben az asszonyokra és az előlük futó gyermekekre hamut szórnak. Egyikük rendesen egy piszkos rongyokba öltöztetett, emberforma bábot czipel; ez a Pust (Farsang), melyet másnap, vagy hamvazó-szerdán eltemetnek, avagy elégetnek (Görcz és Zágráb környékén e bábot vízbe dobják). Ez is alighanem pogánykori eredetű szokás s a Morana vagy Mora nevű éj-, sötétség-, tél- és halál-istennő elégetésének, eltemetésének vagy vízbe fojtásának emléke. Ez még ma is él a néptudatban, mely őt tartja az embereket álmokban nyomó, fojtogató s vérüket szívó lidércznek. A Mora segítő társa a Mrak (alkonyat), ki az esti szürkűlet homályában lopott kis gyermekeket visz a házakhoz. Ezen istennő hatalma már karácsony estéjétől fogva csökkenni kezd, s a nap és a világosság, melyek ellene küzdenek, farsang vége felé, vagyis körűlbelűl ekkora eső tavaszi napéjegyenlőség ideje táján teljes diadalt aratnak. Némely vidéken, így példáúl az Učka-hegység nyugati lejtőjének lábánál lakó „rumének”-nél is, a tél végét farsang közepe táján ünneplik s ezt az ünnepet „Pilibabá”-nak hívják.
A bőjtöt szigorúan megtartják. Sokan a nagycsütörtöki gloria-harangszótól egész a nagyszombati mise gloria-harangozásaig egy falatot sem esznek, vagy legfölebb kenyéren és vízen élnek. Mikor nagyszombaton megkondúlnak a harangok, mindazok, kik nincsenek épen a templomban, minden munkát félbe hagyva, a legközelebbi vízhez futnak, hogy arczukat megmossák. „A nap melegít s lemossa vétkeinket”, mondja egyik népdaluk, s a mi csodahatást hajdan a napnak tulajdonítottak, azt most a föltámadás (uskrs) ünnepétől várják. A templomot az egész nagyhéten át sűrűn látogatják az ájtatoskodók, különösen nagy számmal jelenvén meg a nép nyelvén énekelt passióra (muka), a reggeli, meg a dél esti zsolozsmára (jutrnje és večernje) és a hét három utolsó napján a szent sír látogatására. Húsvét előtt az összes felnőttek meggyónnak. A föltámadásra, melyet rendesen kora hajnalban tartanak, különösen nagy számban jelennek meg a hajadonok és legények, kik ez alkalomra virágokkal díszítik föl magukat. Az isteni tisztelet után történik a húsvéti kenyér (pogača), a főtt sódar, a bárány- és fiatal pulykasült, meg a fokhagyma és a torma, nemkülönben a föld első gyümölcseinek megszentelése; az ily alkalomra sütött bárányok- és pulykáknak is zsengéknek kell lenniök. Ez a szokás szintén a pogánykorból eredő hagyományon alapszik, minthogy hajdan a tavaszi napéjegyenlőség idején a napistennek áldozták föl az állatok és növények zsengéit. A kenyér és a zsengék megáldása után a családtagok imára gyűlnek össze és megízlelik a megszentelt étkeket. A maradék csontokat, tojáshéjakat, kenyérmorzsákat stb. a tűzbe dobják, vagy a vízbe, mely megtisztúl, – vagy a káposztás földre, mely termőbbé lesz tőlük.
Úrnapján (tielova), a háziasszonyt kivéve, a ki csak talpra tud állni, mind virágokkal ékesíti föl magát és részt vesz a körmenetben. Az asszonyok és leányok bent a templomban s a körmenet útján letérdelve és mellüket verve a szentséget vivő pap elé szórják mindenféle virágtól és fűből kötött bokrétáikat, hogy a sűrű néptömegtől követett pap a virágokra lépjen, vagy legalább megérintse s ez által megáldja azokat. Ezeket az úrnapi virágokat azután gondosan elteszik s fenyegető zivatar előtt a ház ajtaja elé szórnak belőlük, vagy alkalom adtával a betegeket füstölik meg velök. Ugyanígy tesznek a virágvasárnapi szentelt olajágakkal is, melyek egyike rendesen a házastársak ágya fölött függ. Az egyházi évkör utolsó ünnepei Keresztelő Szent János, meg Péter és Pál napja a nyári napfordúlat ideje táján, mely időre a pogánykori naptisztelet fő ünnepe esett. E napok előestején, vagy estején minden falu örömtüzet gyújt a határában lévő hegyen. E máglyához (kries) már hetekkel előbb hordogatják a fiúk a tüzelő anyagot. A faluk népe, kivált fiatalsága e tüzek köré gyülekezik, újjong, dalol és táncol köröttük s átugrálja a lángokat, ha már kissé lelohadtak.
Lássuk most az ember életszakait bölcsőjétől sírjáig követő szokásokat. A nő meddőségét az isztriai szlávok Isten bűntetésének tartják s a gyermektelenségnél nem ismernek nagyobb szerencsétlenséget. A gyermektelenség különben elég ritka dolog. Mikor a nő szűlési idejét közeledni érzi, rendesen meggyón és megáldoz, s azután a Boldogságos Szűzhöz imádkozik szerencsés szűlésért. Mikor elkezdődnek a vajudás fájdalmai, ágyba fekszik, s ágyát, ha az a közös lakószobában áll, függönynyel takarják el. Oda aztán senki másnak, még férjének sem, csak egy tapasztaltabb falubeli asszonynak szabad járúlnia, a ki legtöbbnyire nem okleveles bába, mert az ilyent a szláv asszonyok nem látják szívesen. Ha fiúgyermek az újszülött, akkor kivált az apának nagy az öröme. Mihelyt csak lehet, még télben és esőben is azonnal elviszik apja és keresztapja kiséretében a sokszor jó távol fekvő templomba megkeresztelni. A keresztapát rendesen a rokonság köréből választják, s ha nem rokon, a komaság lelki rokonságot köt a felek közt, kik a keresztelő után váltott csókkal egész életükre megpecsételik ezen új szövetséget. A paszitán a gyermekágyas nő és az újszülött egészségére isznak, s a gyermeknek azt kivánják, hogy jó és nagyapjához, illetőleg nagyanyjához méltó legyen. A kis babát angyalnak nevezgetik s megajándékozzák mindenütt, a hová csak viszik. A gyermekágyas is az asztalhoz ül s a karjain lévő újszülöttre mutatva, így szól komájához: „E nélkűl ma nem volnánk itt ily vígan”. Ételnek, italnak a legjavával szolgálnak neki. Nehány hétig csak harisnyában, czipő nélkűl jár-kel a házban, de ki nem megy; mikor végre elég erősnek érzi magát a házi munkákra, ajándékkal a plebánoshoz megy, a ki megáldja és bevezeti a templomba, hol misét hallgat s a Boldogságos Szűz tiszteletére egy viaszgyertyát gyújt.
Legjellemzőbbek a lakodalmi szokások. Isztria több vidékén a fiú, mikor a tizennyolczadik évét eléri, a legények sorába lép, kik falujokat s különösen annak leányait a szomszéd falvak ifjúsága ellen megvédeni kötelesek, esténként pajtásaikkal a falubeli leányokat meglátogatják, hogy velök a szülők jelenlétében beszélgessenek, tréfálkozzanak és dalolgassanak. Hogy pedig erre jogot nyerjen, meg kell egy este a faluja legényeit vendégelnie, más különben, ha a lányoknál kapják, éretlen tacskóként bánnak vele s haza kergetik. Az érett ifjúság sorába való ezen fölvételt néhol testvériségnek nevezik, s az új tagot ettől kezdve „fiatal testvér”-nek, de később, miután valamely idősebb legény a jogaira és kötelességeire megoktatta, „testvér”-nek czímezik.
Az ép említett látogatásoknál, vagy egyéb kinálkozó alkalommal választja ki magának az ifjú jövendőbeli életpárját, többnyire a saját falujabeli leányok közűl, mert mint a dal mondja: „a chersói lány nem megy feleségűl nemeshez, s a lussini legény bármily velenczei hölgynek elébe teszi a saját honabeli lányt”. Szándékát az ifjú egyelőre még választottja előtt is titokban tartja, s régebben bizony az is megtörtént, hogy az anya, mint a népdal mondja, lányát már bölcsőjében eljegyezte. A szerelmes legény mindenekelőtt szülőivel közli óhajtását, kiknek beleegyezése nagyon fontos dolog, s kik a maguk részéről főleg arra néznek, hogy „a lány egészséges vérű és jó anyától való” legyen, mert „a hogy az anyja fon, úgy sző a lánya”, vagy „lónak nézd a járását, lánynak a származását”, meg azt, hogy jó viseletű és dolgos-e. Ekkor a leánykérésre kerűl a sor, mely alkalommal a lány szüléi első sorban szintén arra néznek, hogy a legény „egészséges vérből való” legyen. Az első lépéseket rendesen a legénynek valamely idősebb távoli nő rokona teszi meg, hogy előre kipuhatolja a helyzetet. Ha kedvezőnek vélik az eredményt, akkor az ifjúnak nehány korosabb férfi rokona, rendesen a nagybátyja, vagy olykor az atyja is elmegy a lányos házhoz a kérés egyenes előadása végett. Némely vidéken vasárnap és lóháton mennek a kérők, s le sem szállva a lóról, csak künn a ház előtt mondják el, hogy mi járatban vannak. Következő szerdán már megküldi a lány a legénynek a választ; beleegyezése esetén bokrétát, ellenkező esetben ürömágacskát csatolván hozzá. Kedvező válaszra azután a legközelebbi vasárnapon a kérők már a legénynyel együtt mennek a házhoz, hol dús lakoma melett értekeznek a teendőkről. Sem a háziasszony, sem a menyasszony nem ül az asztalhoz; amaz csak be-benéz tudakozódni, vajjon minden rendben van-e, a lány pedig úgy sürög-forog s jár ki és be, mintha nem is törődnék a vendégekkel. A vőlegény is csak keveset beszél. E vendégség alkalmával állapítják meg az esküvő napját s a hozományt, mely rendesen egy láda ruhából és fehérneműből, egy új felöltőből s a vőlegény ajándékaiból áll. Már többnyire ilyenkor megajándékozza a legény mátkáját egy kendőcskével vagy valami ezüst emléktárgygyal, melyet ezentúl a keblén visel a lány, a ki viszont nem minden elfogúltság nélkűl száraz virággal koszorúzza meg jegyesét s a kérőket. A virágokat egész az esküvő utánig szokás viselni. Egyes vidékeken a menyasszony és a vőlegény kiürített boros poharaikat ivás után oly erősen koczintják össze, hogy a poharak darabokra törnek; ezt nevezik ők eljegyzésnek (vjeritba). Castua környékén a menyasszony a ruhásláda helyett fényezett ruhaszekrényt, nyoszolyát, fehérneműt és ruhát, sőt néha pénzt is kap. Ugyanott gyűrűt is szokás a menyasszonynak venni, s az imént leírt lakomával járó eljegyzés (obećki) is e gyűrűvel történik. Néha a menyasszony is el szokott menni esküvője előtt vőlegénye házába kissé körűlnézni (na oglede). A lakodalom előtti napon a hozományért mennek, melyet a násznagyok jelenlétében a varrónők darabonként megbecsűlnek. Régebben, a hányszor tíz forintnyi volt az érték, annyi keresztet (tízest) róttak egy rovásfára, melynek egyik párját az egyik, másikat pedig a másik fél vette kezéhez; mostanában már rendesen írott leltárt vesznek föl. Már ezen alkalommal is dalolgatnak, lövöldöznek, szóval mind örűlnek, mert ezzel a lakodalom, mely a körűlményekhez képest mindenütt egy vagy több napig tart, elkezdődött. Csak özvegy házasúlandóknál történik minden egyszerűbben.
A vőlegény fölkoszorúzott vendégei az esküvő reggelén részben gyalog, részben lóháton mennek a menyasszonyért, útközben a „Mi megyünk s útazunk, lóháton meg gyalog járunk” kezdetű dalt énekelve.
Kiválóan szép a menyasszonyért menő nászkiséret a polai és parenzói kerületek szlávjainál.
Elől halad a násznagy (stari svat), vagy a zászlótartó (barjaktar), a ki rendesen a vőlegénynek valamelyik nőtlen rokona. Ez egy hosszú rúdon különféle színű vászondarabokból összevarrt zászlót (barjak) lobogtat, mely fölé a rúd hegyére egy kerek házikalács, meg egy nagy alma van tűzve. A vendégek s legelől a zászlós a menyasszony házánál többször kopogtatnak az ajtón, de oda benn énekelnek, a lehető leghangosabban beszélgetnek, kaczagnak, nagy zajjal ide s tova járnak, tesznek-vesznek, a házi malmon őrölnek, hogy a külső kopogást és kiabálást hallatlanná tegyék. Minthogy azonban a kopogás és lárma csak azért sem csöndesedik el, végre azt kérdi belűlről egy hang, hogy ki az és mit akar. A vendégek egyike, közönségesen a násznagy vagy a barjaktar azt feleli, hogy a kertből egy rózsaszálat, vagy a berekből egy szarvasünőt szeretnének kapni. Így kezdődnek a kint és bent levő vendégek közt az alkudozások és tartanak, mígnem előbb egy öregebb asszonyt, aztán egy fiatalabbat, utóbb pedig a nyoszolyólányt (podruka) is kiadják nekik; mindegyiket szívesen fogadják, de azért mégis mást kivánnak: „Van itt még egy mezítlábas”, mondják nekik belűlről. Végre kimegy a menyasszony. „Ez az igazi; ezt kivánjuk mi felöltöztetni”, kiáltozzák felé, s a vőfély egy pár harisnyát, meg egy pár finomabb czipőt ad át neki, melyeket a menyasszony maga húz föl lábára. (Gyakran egy ezüst pénzdarab is van a czipőben.) A vőlegény a menyasszony anyját, meg a háznép többi tagjait is megajándékozza czipővel, vagy valami egyébbel. A ház tetején egy rúdra vagy valamelyik fának a hegyibe egy alma van tűzve, melyet a vőlegény vendégei közűl valamelyiknek le kell lőnie, s mindnyájukra nézve nagy szégyen, ha el nem találja.
Most a menyasszony koszorús fejjel jelenik meg s kezében egy, némely vidéken három, almát visz, hogy azokat a vőlegényre dobja, ki tréfából a zászlóval igyekszik magát oltalmazni. Akár eltalálta a mátkája, akár nem, a vőlegény fölszedi az almát s az esküvő után immár hites feleségével együtt eszi meg. Mostanában maga a vőlegény vezeti a menyasszonyt a templomba, míg ezelőtt a vőfélylyel ment, ki többnyire testvére volt, holott a vőlegény a nászasszonyt (rendesen keresztapja feleségét vagy testvérét) vezette. A templom, vagy azon ház tetején át, a hová a fiatal asszonyt viszik, néha egy kalácsot dobnak, s a templom előtt, meg az onnan vissza vezető úton apróbb süteményeket és kenyérdarabokat is szokás dobálni, melyekért a gyerekek zajongva dulakodnak. Confettiket is hajigálnak a nép közé, lövöldöznek, danolnak, kedvelt nemzeti hangszerükön, a kettős sípon sípolnak, s haza érkezve tánczra perdűlnek.
A lakodalom apja (domaćina vagy starješina), kit e tisztségre az örömapa szemel ki idősb rokonai közűl, a lakománál előbb megáldja az ételeket, majd kancsót emel, mint első felköszöntő, aztán tovább adja a kancsót a szomszédjának és sorra mindenki iszik belőle az új házasok boldogságára (zdravića). Ezzel a zdravica-ivással a lakodalom apjának tiszte véget ér s a násznagynak („öreg vendég”: stari svat) adja át a mulatság vezetését, a kit e tisztében helyettese, a nastačija is támogat. Ők ketten gondoskodnak a felköszöntőkről, a jókedv élénkítéséről és ügyelnek a rendre. Néhol bokréta is kerűl az új pár elé az asztalra, meg egy kenyér is, melybe kés és villa van szúrva; s a vőfély, meg a nyoszolyólány kötelessége vigyázni, hogy azokat valamelyik vendég el ne csenje. Nagy öröm támad, ha ez mégis sikerűl; de az őrzők is mindent elkövetnek, hogy az elcsent jószágot újra előkerítsék. A csenést este megint ismétlik vagy a menyasszony, vagy a vőlegény házánál; végül a bokrétát széttépik – s a virág oda van.
Lakoma után a menyasszony nehány barátnője kiséretében körűljárja a falut, meglátogatja, megcsókolja s kalácsokkal ajándékozza meg eddigi szomszédnőit. A vendégek szétoszlása előtt az új házaspár a szülékkel együtt a szobába megy, ott a szoba közepére leterített lepedőre térdel s különösen a menyasszony üdvös oktatásokat kap a jövőt illetőleg; végűl a szülék megáldják s megcsókolják őket. Elválás előtt még kanalat, kést, villát és egy kancsó bort adnak a menyasszonynak, meg egy jó csomó lennel fölszerelt rokkát annak jelzésére, hogy anyja példáját követve, majd ő is maga fonja meg háznépe számára a fehérneműnek valót. A vendégek csak késő éjjel távoznak gyalog vagy lóháton. Ekkor is a barjaktar a menet vezetője; a násznagy minden szembe jövőt megkinál boros kancsójával ép úgy, mint a hogy reggel, mikor a menyasszonyért mentek, egy asszony kenyérrel kinálta meg a velük találkozókat.
Ha a menyasszonyt a faluból kiviszik, némely helyütt akadályt vetnek elébök. A legények szalmát gyújtanak a kivezető út legszűkebb részén, s csak bizonyos váltságdíj fejében eresztik ki falujokból az új asszonyt. Másutt egy asztal állítanak az útra s bort és szivart tesznek rá, melyekkel a vendégeket, kivált pedig az új férjet kinálják meg s tőle pénzt, a násznagytól pedig bort kapnak viszonzásúl.
Az új házasok tiszteletére útközben szerelmi és hősdalokat énekelnek, lakásuk elé érkezve pedig rendesen az „Örvendj, hős anya, fiad zöld fenyőszálat s rózsás arczocskát hoz a házhoz” kezdetű dalra gyújtanak. De benn a házban a vőlegény anyja s a többiek sem akarnak tudni a künn levőkről. A zárt ajtók előtt állók szállást kérnek, azt mondván, hogy az úton egy pár báránykát találtak, melyek aligha nem e házba valók. Belűlről azt felelik, hogy ilyen sok embernek nem adhatnak szállást, s így évődnek azon módon, mint a menyasszony kikérésekor, míg végre ajtót nyitnak. A vőlegény anyja, vagy ha ez már nem él, a ház gazdasszonya fogadja a menyasszonyt az ajtóban s legelső ajándékúl egy kendőt dob az új pár nyakába, mindkettejüket egyszerre húzza be a pitvarba s ott megcsókolja őket. Másutt a háziasszony már az ajtó küszöbén üdvözli a menyasszonyt. Ennek aztán a feléje nyújtott pohárból innia kell, mi közben egy pénzdarabot dob bele („hiti u kupu”), belép a konyhába, felkapja a legelső, keze ügyébe eső kis gyermeket, a tűzhely padkájára ül vele, össze-vissza öleli és csókolgatja s valami ajándékot ad neki. Ezután a násznagy megmutogatja neki a ház helyiségeit, a gazdasági eszközöket, a házi malmot s e közben minden házi teendőre figyelmezteti. Néhol még az is szokásban van, hogy a vőlegény egy szőnyegre lép, mely alá kés, pisztoly és fejsze van téve, s megfogadja, hogy e fegyverekkel haláláig védelmezni fogja feleségét, de ellene sohasem fogja azokat használni. Vacsora után, míg az öregek kedvelt régi nótákat énekelgetnek, vagy hajdani nemzeti hőseikről regélnek, az ifjúság újra tánczolni kezd, majd valamennyien nyugovóra térnek.
Másnap reggel az ifjú párnak kell legelőször talpon lennie s a fiatal asszony most már koszorú nélkűl, tegnapi skarlátpiros ruhája helyett egyszerűbb kéket (modrina) öltve, jelenik meg a vendégek előtt. Ritka dolog, de mégis előfordúl némely helyütt, hogy az új asszonynak sárgaréz gombos szíjon lógó kulcscsomót adnak át háziasszonyi tiszte jeléűl. A vendégek szemeláttára vízért kell mennie, vidám arczczal ismételten ki kell söpörnie a szobát, melyet a vendégek, hogy türelmét próbára tegyék, újra meg újra beszemetelnek. Mindjárt a legelső nap férjével együtt másoknak kell szolgálnia, s a vendégekkel együtt meg kell látogatniok új rokonaikat, még ha több órajárásnyira laknak is. A háziasszony mindenütt csókkal fogadja őket s egy kalácsot ad az uj menyecskének ezen hagyományos szavak kíséretében: „Ha kicsi is az ajándék, annál nagyobb a szeretet”. Ezzel barátságot kötnek s kölcsönös támogatást igérnek egymásnak.
A lakodalmi ünnepségek végén az új menyecske ízletes kalácsokat oszt ki vendégei közt, melyekért többnyire egy-egy ezüst pénzt kap tőlük. Másutt két almát köröztetnek s ezek egyikébe a vendégek egy ezüst pénzt dugnak, másikát pedig magukkal viszik, vagy egy narancscsal cserélik ki. Itt-ott a jegyeseknek már a lakodalom előtt húst, kenyeret, búzát vagy egyéb ételneműeket küldenek ajándékba.
Hasonló ajándékokat kap az újmisés is első áldozata bemutatásakor, vagyis mint az itteni szokásmondás tartja: mikor az egyházzal házasságra lép. Az újmise mindig valami rendkivűl örvendetes ünnep, kivált azért, mivel nagyon ritka dolog főleg a tartomány nyugati részén. Száz meg száz vendég gyülekezik egybe, s valamennyitől megajándékozva megy a kezében bokrétát tartó újmisés hosszú kiséretével a templomba. Messze vidékről összecsődűl a nép, abban a hitben, hogy imádkozása ilyen napokon foganatosabb, meg hogy szép prédikácziót hallhat. Az újmisét rendesen vasárnap tartják, de az ünneplés már előtte való napon kezdődik és sokszor egy egész hétig is eltart. Van felköszöntés, dal és táncz, melyet az újmisésnek kell megkezdenie az anyjával, vagy valamely nőrokonával.
Noha e szlávok sok esetben derűlt lelkületűek, mindamellett föltűnő nyugalmat tanúsítanak, ha utolsó órájuk közeleg. Vagyonukra vonatkozó végső rendelkezéseiket tanúk előtt teszik meg s legtöbbnyire élőszóval. Orvosi segítséghez ritkán folyamodnak. Háziszerekkel gyógyítgatják magukat, vagy valami magukforma javasembertől, avagy asszonytól kérnek tanácsot. Töredelmesen végzik a gyónást és veszik föl az áldozás szentségét s az utolsó kenetet. A rokonság és szomszédság oda járúl a beteg ágyához, hogy még egyszer megcsókolják, érette imádkozzanak s szentelt vízzel meghintsék. Mihelyt a haldokló kiadta lelkét, imádkoznak érte, szentelt vizet hintenek rá s tudatják halálát a plebánossal, meg az egész rokonsággal, mely nagy számmal vesz részt a temetésen. A rokonság, még ha egyébként rendesen nem visel is posztó ruhát, a temetésen még a legforróbb nyári napon is ilyenben jelenik meg. A nehéz gyászruhát a közeli rokonok egy egész éven át, a távoliak és a megholttal egy falubeliek pedig néhány hétig viselik. A nőrokonság a posztó köpenyeg fölé még egy sarkig érő fekete, vagy legalább sötét fátyolt borít gyásza jeléűl. A polai kerületben fekvő Juršičiben az asszonyok gyászuk jeléűl egy nagy kendőt viselnek; a hol azonban már városiasan öltözködnek, ott fekete ruhában gyászolnak s fekete kendőt kötnek a fejükre. A haldokló körűl lévő asszonyok már a vívódásnál is sírnak ugyan, egyelőre azonban csak csendesen; hangos jajveszékelésben csak akkor törnek ki, mikor már kiszenvedett. Azután megmossák s újra meg újra kitörő síránkozással csókolgatják. A siratás mindaddig tart, mig a halott a ravatalon fekszik s csak éjjelenkint szűnetel. Hangos síránkozás tör ki a halottnak koporsóba fektetésénél s a koporsó beszögezésénél is, valamint útközben mindenütt, a hol a gyászkíséret megállapodik, nemkülönben a templomban is, kivéve a mise alatt. A sír közelébe csak a férfiak járúlnak s egy-egy marék földet dobnak a koporsóra e szavakkal: „Uram, irgalmazz néki!” Az asszonyok ezalatt haza térnek s otthon többnyire gyászénekekkel siratják a halottat, dicsőítvén érdemeit s kérvén őt, hogy üdvözölje az élők nevében a többi elköltözötteket is. A szokásos halotti tornál a jelenlévők egyike hosszabb beszédben méltatja az elköltözött érdemeit; ugyanekkor a szegények imádságába ajánlják a megboldogúltnak lelkét, a miért halálesetek alkalmával bőkezűen megajándékozzák a szűkölködőket. A halott körűl némely helyütt égetni szokott viaszgyertyákat kiválóan szentelteknek tartják, s a ravatalon fekvő mellett égő olajmécsest néhány napig még a temetés után is égve hagyják. A mécsesben maradt olajat néhol szentelt vízzel és kenyérrel keverve a tűzbe öntik, a mi az őskori halotti áldozatok emléke lehet. Mélyen gyökerezik a nép lelkében az a babona, hogy a halottak följárnak sírjukból, hogy valakihez tanácsot, fenyegetést, vagy valami kérést intézzenek.
Igen el van terjedve az a hit, hogy a 13-as szám szerencsétlen, hogy pénteken, vagy egyik-másik holdváltozáskor nem szabad semmihez sem kezdeni; hogy az üstökösök, nap- és holdfogyatkozások valami nagy csapás előjelei; hogy az embernek születéskor kigyúl az égen jó, vagy balsorsát intéző csillaga; hogy a rosz szem ártalmas, s hogy, a mit az emberről sorsa elvégzett, az elől nincs menekvés; hogy harangozással, vagy egy háromlábú edény fölfordításával az égiháborút és jégesőt el lehet hárítani. A jégesőt a hegyeken kolót tánczoló boszorkányok okozzák, kiknek egyéb károkat is szerző gonosz hatalma ellen csak a kriesnici, vagyis a burokban születettek küzdhetnek sikerrel. Hisznek a megbűvölésben is, és azt tartják, hogy a varázslat alól csak bizonyos tudós asszonyok oldhatják föl az illetőt kapuczinus-porral, vagy szentelt ruhába öltöztetés által. Hisznek a lidércznyomásban (Mora); azt tartják, hogy a Mrak, vagyis a megszemélyesített esti szürkűlet gyermekeket rabol, meg hogy vörös sipkás kis fiúk alakjában kóborló manók (malici), továbbá a farkasokká változott emberek (vukodlaci) sok kárt okozhatnak; nemkülönben, hogy keresztútakon macskák, fekete kutyák s egyéb állatok alakjában leskelődő szörnyetegek ijesztgetik az arra járókat.
Isztriában a horvátok és szlovének közt testalkotás tekintetében általán véve alig van különbség; úgy amazok, mint emezek majdnem kivétel nélkűl szálas, erős, munkabíró és serény emberek, a kik nagyobb részt, de kivált némely községekben, igen magas életkort érnek. Általában szorgalmasok, jó fölfogásúak és tanúlékonyak; maguk erején tanúlt emberek és népköltők is akadnak köztük.
A rokoni köteléket nagy kegyeletben tartják, s a rokonság tagjai szorosan fűződnek egymáshoz. S mintha a vérrokoni kötelékekkel be sem érnék, még különféle lelki rokonságokat is keresnek. Az ilyeket csak érett megfontolás után kötik, s csak ritkán csalódnak választásukban. De jaj annak, ki a lelki rokonság palástja alatt a komája házi békéjét földúlja! Rendesen az ily rokoni viszony minden háborítás nélkűl egész az illetők haláláig szokott tartani. Az atyafiak és lelkirokonok gyakran eljárnak egymáshoz vendégségbe.
A szlávok vendégszeretete azonban korántsem szorítkozik csupán a rokonság körére, sőt úgy szólván határtalan az. Bárki érkezik a házhoz, addig el nem eresztik, míg a gazda borát és kenyerét meg nem ízlelte. A vendégszeretetnek egy sajátságos nemét gyakorolják az idegen koldúsok iránt; helybeli koldús csak ritkán akad köztük. Ha már az idegennel is így bánnak, annál természetesebb, hogy cselédeiket egészen családjuk tagjai közé számítják, s hogy továbbá kiválóan megtisztelve érzik magukat, ha papjuk, tanítójuk, a falu előljárója (župan), vagy bármely egyházi, vagy világi fölebbvaló látogatja meg házukat. Uralkodójukhoz nemcsak hűséggel, hanem minden áldozatra kész odaadással ragaszkodnak. Ugyanily hűséggel és szeretettel csüggnek vallásukon, nemzetiségükön és hazájukon.
Hibájokúl kell fölrónunk túlságos vendégeskedéseiket, melyek azonban utóbbi időben megcsappant jómódjukkal együtt most már alább kezdenek szállni. Annál gyakoriabbak ellenben a mértéktelen ivással járó összejövetelek, melyek nem ritkán véres verekedéssel végződnek. Bosszúálló cselekedetek is történnek, de ritkábban maguk az emberek, mint barmaik vagy ültetvényeik ellen; amazokat agyonverik, emezeket, példáúl a szőlőt kivagdalják. Általán véve azonban nem mondható róluk, hogy durvák, megbízhatatlanok és kétszínűek. Annyi bizonyos, hogy a kaputos urak iránt, kik közűl már nem egy rászedte őket, legalább a míg ki nem ismerik, azon közmondás szerint viselkednek, hogy: „a hűtlen ember nem érdemel hűséget”. De, ha becsűletes és igaz embernek ismerték meg az úri embert, akkor ők is őszinték és nyíltak iránta.
Pásztornő.
Joanovits Páltól
