Görczi és gradiskai népélet. Coronini-Cronberg Ferencz gróftól, fordította Katotna Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Görczi és gradiskai népélet.
Coronini-Cronberg Ferencz gróftól, fordította Katotna Lajos

Paraszt lakodalmi menet.
Šubić Jánostól

Az a tartomány, melynek lakóiról itt szólani fogunk, nemcsak azzal válik ki a többi közűl, hogy csekély kiterjedése mellett is két nevet visel, hanem egyébként is meglepi már a nagyjában szemlélőt is, annál inkább pedig az alapos kutatót, jelenségeinek változatosságával, ellentétekben való bővelkedésével. Kiváltképen elmondható ez népéletéről, mert az ősidők óta népvándorlások országútjáúl szolgált tartomány lakossága három népcsalád tagjaiból kerűl ki. Nyugat felől két külön ágban nyúlik át a tartománynak az osztrák birodalmi határral itt egybeeső szélén a román faj két ága. A tengerpart hoszszában tulajdonképeni olaszok, a velenczések közeli rokonai, telepedtek le. Lakóhelyeik befelé a tartományba az Isonzónak Sagradónál kezdődő alsó folyásától, a Karsztnak nyugat felé elágazó végső emelkedéseitől s az Adriai tenger legéjszakibb öblétől körűlzárt vidéken, az úgy nevezett Territorión terjeszkedtek ki, hol bisiacco nevű, egyes alakjaival már a friauli nyelvhez sokban hasonló tájszólásokat beszélik. A tartomány további sík részeit friauliak lakják, kivéve azt a területet, mely az Isonzo bal partján a Wippachnak amabba ömlésétől fölfelé egész Görczön túl terjed. Különben az olasz nyelv, mely a műveltebb néposztályban már is általában el van terjedve s a népiskolákban is a tanítás nyelve, lassanként egészen kiszorítja a friaulit, jóllehet a pap még többnyire ezen beszél a szószékről híveihez. Keleten a havasokon, a hegy- és dombvidéken, meg ott, hol az Isonzo és a Wippach völgyei Görcztől délre összértükben egy medenczévé szélesedve, végső nyúlványát alkotják a nagy felsőolaszországi síkságnak, a monarchia egyéb részeiben lakó törzsrokonaikkal érintkező szlovének telepedtek meg. A szlovén kiejtésének bizonyos sajátszerűségeivel elárúlja, melyik országrésznek, sőt gyakran azt is, melyik völgynek a lakója; de azért tulajdonképeni szlovén nyelvjárásokról még sem lehet szó. Németek csak igen csekély számban élnek elszórtan e tartományban. Az a maroknyi németség többnyire egyes iparosokból és kézművesekből, szolgálatban levő, vagy nyugalmazott hivatalnokokból és egyes nemes családokból áll, de német község egyetlen egy sincs a tartományban. Ez azonban csak az idők folytán bekövetkezett változások eredménye.

A Ternovani erdő fensíkján Mária Terézia uralkodása idejében a császári erdőfelügyelőségtől behívott alsóausztriai favágók telepedtek le. Gyarmatuknak még ma is Pri Nemcih („a németeknél”) a neve, habár ma már a kivétel nélkűl német családneveken kivűl semmi jel sem mutat e lakosság német eredetére. Nagyobb német bevándorlások történtek a XIV. században a Pusterthalból, mely akkoriban a görczi grófok hatalma alatt állt s az aquilejai patriarchától is függésben volt. A patriarcha telepítette be németekkel a Bača-völgyet és a krajnai Wochein-, meg az említett völgy közt fekvő hegyhátat. Deutschruth, Staržišče és Podberda helységeket e gyarmatosok népesítették be. E falvak lakói ugyan szívósabban ragaszkodtak nemzetiségökhöz; de azért ma már (megint csak számos családnevet leszámítva) teljesen szlovének. Azonban sok mindennapi eszköz jelölésére még ma is német szóval élnek, s kiejtésök is eltér némileg a szomszédságukban lakó tősgyökeres szlovénekétől, kiket ők maguk is „pravi Slovenci” – igazi szlovéneknek – neveznek. Mindazonáltal a német nyelv ismerete az egész tartományban el van terjedve. Legsűrűbben laknak együtt a németek Görczben, a tartomány fővárosában, melynek útczáin olasz, friauli, német és szlovén beszéd tarka keveréke hangzik fülünkbe.

A polgárság nagy tömegét s mindazon elemeket, a melyek egy város nemzetiségi jellegét meghatározzák, Görczben habozás nélkűl olasznak kell mondanunk, habár a lakosok közt elég nagy számmal vannak olyanok, a kik mind a négy említett nyelvet tudják. Még csak két emberöltővel ez előtt a friauli nyelv épen a város előbbkelő köreiben általános elterjedtségnek örvendett; ma már e körökben csak tréfás szólásmódokban járatos, a melyekre kiválóan alkalmas is. A szlovén nyelv a város szélén lakó földmíves nép ajkán tartja magát, e lakosság foglalkozásával kapcsolatosan a legállhatatosabban; sőt újabb időben szélesb térre igyekszik kiterjeszteni hódítását. Az idegen azonban, a ki először teszi be a lábát Görczbe s a városnak gyakorta sűrű néptömeggel telt útczáin az élénk sürgést-forgást, a kávéházak, gyógyszertárak és borbélyműhelyek ki- s bejáró látogatóit, vagy ünnepnap a főtéren a tombolajáték körűl lármázó, de a rendet épen nem zavaró hemzsegő tömeget látja, egy pillanatra sem maradhat kétségben az iránt, hogy voltaképen olasz városban van, s ilyennek fogja találni Görczöt különösen akkor, midőn a tengerparti halászokat, a caramelli- (czukros gyümölcs) és pettorali- (sült alma) árúsokat s egyéb házalókat és kufárokat árúczikkeik olasz és friauli nyelven való hangos kinálgatásában és dicsérgetésében versengeni hallja.

Caramelli- és pettorali-árúsok Görcz útczáin.
Šubić Jánostól

Bármily különböző származásúak is e tartomány lakosai, jellemükben mégis számos közös vonás található. A görczi emberben mindenek előtt a napos délvidék fiának az enyhe égalj hatása alatt fejlődött s hasonló körűlmények közt egyebütt is tapasztalható jellemvonásai domborodnak ki. Az enyhe időjárás mindúntalan a szabad ég alá csalogatja ki a lakosokat a házakból, melyek még a jobbmódúaknál sem igen kényelmesek, s arra viszi őket, hogy most szomszédaikkal, majd az útczákon járó-kelő idegenekkel álljanak szóba, s így ők már e körűlmény folytán is barátságos, könnyen simúló és alkalmazkodó természetűek, többnyire jószívűek s a más baján segíteni, nyomorát enyhíteni készséggel hajlandók. A szülőknek gyermekeik iránt s egyáltalában az idősebbeknek a fiatal, zsenge teremtések iránt feltűnően nagy szeretete szintén egyike a népjellem alapvonásaúl tekinthető szívbéli jóság jelenségeinek. E jólelkűséggel rendesen józan belátás jár karöltve s a külső hatások iránt majdnem kivétel nélkűl kiváló fogékonyság, az újnak és szokatlannak gyors fölfogása s minden merevség és nehézkesség nélkűl való elsajátítása tapasztalható. Komoly s a lelket egészen betöltő dolgok iránt azért e könnyűvérűség mellett is elegendő szívósság és szilárd akaraterő mutatkozik bennök. Uralkodójához és Ausztria egységéhez való rendűletlen hűsége, ősei nyelvéhez és szokásaihoz való kegyeletes ragaszkodása mellett e népecske elég mozgékonyságot és alkalmazkodó képességet tanúsít arra, hogy puszta megszokásból ne kapaszkodjék görcsösen a hagyománynak olyan elévűlt foszlányaiba, melyek helyett jobbat kinál neki az új idők változott szelleme.

A görczi nem tesz úgy, mint sok más ország lakói, kik szinte lealjasítónak tekintik, hogy más keresetből éljenek, mint a minőből családjuk nemzedékek óta magát föntartotta, hanem gyors elhatározással változtatja foglalkozását, ha e változás könnyebb boldogúlással kecsegteti. Természeténél fogva hajlandóbb lévén a jelennek élni, mint előrelátó megfontolással a jövőbe nézni, rendesen nem nagy önmegtagadásába kerűl vándorbot után nyúlnia, hogy a messze nagyvilágban jobb megélhetést keressen, mint a minőt szülőföldje nyújthat neki; de azért soh’sem hűl ki azon hely iránti rajongó szeretete, hol bölcsője ringott s hová mindig újra meg újra visszavágyik.

Csupán a legújabb idők nyomasztó gazdasági válságai, melyek a tartománynak legfőkép egykor virágzó sík részeit sújtják keményen, csak az ezek nyomában jelentkező inség táplálja mindig nagyobb mértékben az óczeánon túlra való kivándorlás vágyát. Évről-évre nagyobb azon friauli földmívesek száma, kiket a jobb sorsnak gyakran csaló reménye hazájukból az új világba csábít.

Még egy másik, igazán sajnálatos kivándorlásról is meg kell emlékeznünk, mely ugyan már régebb idő óta, de szerencsére az előbbinél kisebb mértékben dézsmálja Görcz vidékének és a tolmeini kerűletnek szlovén falvait. Ezekből ugyanis hajadon és férjes nők vándorolnak ki tetemes számmal, bár többnyire csak néhány évre Egyiptomba, hol épen nem ritkaság e vidékről való parasztasszonyokat látni, kik olasz, franczia, angol és arab nyelven is meg tudják magukat úgy, a hogy, értetni. Ezek a vándormadarak az európai zsákmányszomj ama valóságos aranyországában, úgy látszik, mindenféle képzelhető szolgálattétel útján elég jó keresetre tesznek szert, mert nem épen ritka dolog, hogy körűlményeikhez képest tetemes pénzösszegeket küldözgetnek haza szüléiknek, vagy férjöknek. Nem akarjuk kétségbe vonni, hogy e kivándorlók némelyike tisztességes munka után lát, sőt egyes lányok, a mint mondják, a pyramisok csodaországában jómódú benszülöttekkel házasságra is léptek. De arról nem is szólván, hogy ez mindig csak kivételes eset, e kivándorlás mindenkép tetemesen hozzájárúl a családi kötelékek lazábbá tételéhez.

A tartomány összes lakóinak föntebb említett közös jellemvonásai mellett természetesen olyanakról is kell szólnunk, melyek mindegyik népfajnak származása szerint saját külön és egyebütt is megkülönböztetőn felötlő tulajdonságai. A lakosság román része itt is hirtelen föllobbanó lelkesedéssel törekszik minden czél után, mely tetsző színeivel elragadja képzeletét. De, a mily rajongó hévvel adja oda magát képzeletében e czélnak s a mily mohó vágygyal eseng utána, ép oly hamar ellankad törekvése s azonnal kész a hőn óhajtottról lemondani, ha azt első nekilendűlésével nem sikerűlt elérnie. A román vérű lakosság itt is nagyra becsűli s gyakran túlságra hajló takarékossággal gyarapítja és igyekszik megtartani az anyagi jóllét eszközeit, habár e részben még sem megy odáig, mint a szomszédos olasz királyságban lakó fajrokonai. A szláv itt sem mutatkozik eléggé kitartónak a megszerzett vagyon takarékos kuporgatásában; pedig itt még szigorúbban követelné tőle a jó gazdálkodást a természetnek egyebütt alig ismert mostohasága. Itt is csak nehezen mond le a szláv egyszer föltett szándékáról, s akárhányszor kudarczot vallott is igyekezetével, törhetetlen kitartással újra meg újra megkisérli kitűzött czélja elérését. Ne mulaszszuk el azonban megemlíteni, hogy a tartományban lakó nemzetiségek között elég nagy a vérkeveredés, s hogy ennek következtében a megkülönböztető jellemvonások gyakran háttérbe szorúlnak a közösek mögött.

Hogy sok név ma már nincs összhangzásban viselőjének nemzetiségével, vagy hogy a gyermekek sokszor környezetük nyomása alatt más nemzetiségűeknek vallják magukat, mint szüléik, az vegyes nyelvű országokban másutt is elégszer tapasztalható; de, hogy ugyanazon életkörűlmények között felnőtt és nevelkedett testvérek közűl az egyik olasz, a másik szláv érzelmű, arra egyebütt aligha akad példa. A különféle népfajoknak egymásra gyakorolt mély kölcsönhatása nemcsak a lelki élet nyilvánúlásaiban, hanem a lakosság testi tulajdonságaiban is fölszínre kerűl. Gyakran találkozunk tiszta szlovén községekben oly egyénekkel, kiknek sötét bőrszíne, fekete haja és éles metszésű arczvonala hamisítatlan román származásra engedne következtetni. Másutt meg oly egyénnél, ki mélyen sértve érezné magát, ha olasz nemzetiségét kétségbe vonnók, német ősökre vall a szem világos kék színe; ismét másoknál éles ellentétben áll a nyelv, melyet beszélnek, az arczjelleg- és a bőrszínnek kétségtelenűl szláv eredetet tanúsító vallomásaival. Ily körülmények között nem csoda, ha e tartományban nagyon gyér aratásra számíthat az, a ki a lakosság régi mondáinak, őseredeti szokásainak és hagyományainak keresésére indúl. Amazok nagyobb részt eltűntek a nép emlékezetéből; emezek pedig az egykori takaros népviselettel együtt szintén majdnem teljesen elkallódtak. Legfölebb azon vidékeken maradt meg egy s más egészen napjainkig, melyek távol esnek az élénkebb forgalmú útaktól s a melyeket érintetlenűl hagytak az újabb idők nagy átalakúlásai.

Mindazonáltal akad még a tartományban nem egy említésre méltó hagyomány. Így az ország legéjszakibb részében, a Triglav hegytömege körűl él az a gyönyörű monda, melyet Baumbach Rudolf költeménye immár a németűl olvasó művelt közönség közkincsévé tett. Ez az aranyszarvú hófehér zergebak, a vadászok szívét elérhetetlen vágygyal emésztő Zlatorog mondája. Ha e csodaállatot puskagolyó éri, földre húlló izzadságából nyomban kisarjad a gyönyörűséges, édes illatú Triglav-rózsa, melytől a megsebzett vad azonnal meggyógyúl, mihelyt evett belőle. A ritka szerencséjű vadászt azonban nagy veszély fenyegeti, mert a Zlatorog boszúló hatalmak védő szárnya alatt áll. E monda ugyan a Juli-alpesek mindkét lejtőjén, mind az éjszakkeleti krajnai, mind pedig a tulsó oldal tengermelléki lejtőjén honos, tulajdonképeni színtere azonban ott van, a hol szűk sziklamedrében a Soča (Isonzo) tajtékozva tör magának útat dél felé. Nem messze a Triglavtól, a Krn hegyes csúcsa közelében, ugyanazon hegylánczolatban a Bogatin-hegy mérhetetlen kincseket rejt, melyeknek elhordására hétszáz kocsi sem lenne elegendő. De úgy a hegynek, mint a lábánál még mindig elég magasan fekvő tónak környéke olyan zordon, hogy eddig még nem akadt kincsásó, a ki a tömérdek drágaságért be mert volna menni a hegy gyomrába. E vállalat csak annak a merész vadásznak sikerűlne könnyen, a ki előbb a Zlatorogot el tudná ejteni. Ilyen azonban eddig nem akadt. Egyszer ugyan már érte a Zlatorogot egy jól irányzott lövés; de ennek sebéből kigyógyította a Triglav-rózsa. Dühében az aranyszarvú zerge összetaposta a Triglav melletti gyönyörű kertet, melyben legelni szokott, s azóta e helyen kopár kősivatag terűl el. A Rojenicé-k, kik e kertet ápolták, szintén kerűlik azóta ezt a helyet. Hétszáz esztendő múlva azonban a Triglav köves talajából egy fenyűszál fog kinőni, melynek fájából készűl majd annak a gyermeknek a bölcsője, kinek számára a sors a Bogatin kincsét föntartotta.

Az Isonzo mentén lefelé tovább haladva, Karfreitbe érkezünk. E mezőváros helyén állott a hagyomány szerint az ország egykori pogány lakosainak utolsó áldozó helye egy hatalmas tölgyfa alatt, melynek görcsös gyökerei közűl egy szent forrás bugyogott ki. Azt mondják, hogy a keresztény időkben is messze földön nagy tiszteletben állott fát csak a XIV. században döntötték ki a vakbuzgó papok fejszecsapásai. Karfreit tőszomszédságában egy templomocska áll, melyről azt regélik, hogy hajdan az alatta levő s itt kiszélesedő egész Isonzo-völgyet tó borította, mely azóta eltűnt.

Még alább a völgyben fekszik Tolmein. Az Isonzóba ömlö Tominska mentén e helytől fölfelé haladva, egy órai gyaloglás után a Tominskába szakadó Čadra torkolatához érünk. Még egy kis ideig haladván a hegyoldalra meredeken vezető kigyódzó úton, egy barlang szűk nyílása elé jutunk, melyet a nép Dante barlangjának nevez. Azt tartja róla a rege, hogy a száműzetésében ide s tova bolyongó költő e tájon időztében nappal ebben a barlangban rejtőzött, míg éjjelenként a Tolmein fölötti Pockenstein nevű s Pagano della Torre aquilejai patriarcha uradalmához tartozó várlakban tartózkodott bájos hölgyek és nemes lovagok társaságában. A pásztor, kit útja késő esti órákban, vagy éjjel e barlang előtt visz el, aggódva szaporázza lépteit s félve tekint körűl a borzalmasan szép helyen, attól tartván, hogy a nagy száműzött hirtelen elébe tűnhetik hosszú redős bibor köntösében, elmélázó tekintettel űlve a barlanggal szemben álló sziklatömbön, mint a hogy, a monda szerint, hajdanában gyakorta látták őt búvóhelye előtt. Nem is említve azonban a belső valószínűtlenségét annak a föltevésnek, hogy a nagy ghibellin-párti költő a határozottan guelf-érzelmű egyházfejedelemnél keresett és talált volna menedéket, még az összes történeti külső bizonyítékok is mind ellene szólnak annak, hogy Dante valamikor akár Tolmeinban, akár pedig, mint egy másik hagyomány tartja, a hozzá pártállása tekintetében közelebb álló Tybeini Hugó gróf birtokán (Duinóban), szóval bárhol a tartományban tartózkodott volna. Érdekes e monda annyiban, hogy a szlovén népesség s más nyelvű szomszédországtól ez esetben nem valami hős hadvezért, hanem a gondolatok és a költői nyelv nagy mesterét vette kölcsön regeszövő képzeletjátéka tárgyáúl. E jelenség magyarázatára szolgálhat különben az, hogy valamikor Tolmein és egyáltalában a felső Isonzo-völgy, meg az olasz Fiaul közt igen élénk kölcsönös forgalom volt. Erre mutat egy másik monda is, mely azon kivűl még a német Faust-mondához való, könnyen felötlő hasonlósága miatt is érdekes. E monda a Krn alatti Drežnicából való.

Egy trentói (trienti) parasztember, ki az Isonzó forrásvidékén lakott, fiát Udinébe küldte tanúlni s hazúlról látta el eleséggel. Egyszer aztán akkora hó esett a hegyekben, hogy minden közlekedés megakadt. A diák csak várta, várta a szokott élelmet hazúlról, de, mikor már nem győzte tovább várni, nem tudott magán máskép segíteni, mint hogy eladta lelkét az ördögnek, a ki nyomban segített is rajta. Az ördöggel való czimboraság azonban idővel terhére kezdett lenni; meg akart tehát tőle szabadúlni, s Szent Sibyllához folyamodott tanácsért. Ez meg is mondta neki az ördögtől való szabadúlás módját, sőt a jóslás tehetségével is megajándékozta; menekvését azonban egy föltételhez kötötte, s ez az volt, hogy mondjon le a papi pályáról, melyre magát szánta volt. Ez a diák egyebek közt azt is megjövendölte, hogy valamikor majd kecskeszakállú ellenségek töméntelen seregei fogják elárasztani a tolmeini vidéket, s azt elpusztítván, magukkal fogják hurczolni majdnem az egész férfilakosságot, csak annyit hagyván meg a tartományban, a mennyi könnyen elfér egyetlen diófa árnyéka alatt. Az asszonyokat erre olyan heves vágy fogja emészteni a férfiak után, hogy hegyről-hegyre fognak rohanni, mert úgy rémlik előttük, hogy valahol a földön valami férfikabátot pillantottak meg. Mikor azonban az illető helyre érnek, a kabát helyén csak egy korhadt tuskót fognak találni.

Huda Južnában a Bača mellett, a tolmeini kerületben a következő mondát beszélik: Háborúba vittek egy katonasorban álló legényt, a ki azzal az igérettel vált meg a szeretőjétől, hogy visszatér, ha a lány hozzá hű marad. Vége lett a háborúnak, s egyszer csak éjszakának idején megszólal a csengetyű a lány ajtaján. Fölugrik az ágyból s kisiet, künn a kedvese lovára kapja s mint a szélvész elvágtat vele. Útközben ezt mondja neki: „Látod-e, lelkem, milyen szépen süt a holdvilág, s mily sebesen vágtatnak a halottak?” Végtére a szerelmes pár a temetőbe érkezik. A legény leszáll lováról és sírjába ugrik, hová szeretőjét is magával akarja rántani. A lánynak azonban sikerűl karjai közűl kiszabadúlnia s a halottas kamrába fut, hol egy ott kiterített másik halott segítségével megmenekűl. Most haza felé indúl, de haza érkezve, azt tapasztalja, hogy nagyon, nagyon sokáig lehetett távol, mert szülőföldjén nem ismer többé senkit s nem akad egy élő lélekre sem, ki az elraboltatása előtti időből rá emlékeznék.

E mondában bárki is könnyen fölismerheti Bürger „Leonore” czímű balladájának tárgyát.

Tolmeinnal szemben az Isonzo jobb partján, a Woltschachi mezőség virúló rétjein egy templom áll, mely a Fekete-erdőbeli Szent-Dániel egyháza nevét viseli. Már e név is ama régi időkre mutat, mikor a sűrű erdőség a hegyekről egész a völgyfenékig ért alá. S csakugyan azt tartja róla a hagyomány, hogy ez a legrégibb keresztény templom az egész vidéken, s hogy, mikor a hegyeken túl a szomszédos krajnai Wocheinban még pogány isteneknek áldoztak, az ott szétszórtan élt keresztény hívők öszvér- vagy szamárháton szállították át halottaikat a havasok nehezen járható gerinczein, hogy itt szentelt földbe temethessék őket.

A mint azonban a felföldről a síkság felé szállunk alá, lépésről-lépésre gyengűlni látjuk a néplélek régi mondákat őrző s híven ápoló erejét. Itt-ott fölmerűl ugyan még a törökök pusztító berohanásainak egy-egy emléke, így pl. a Turški Križ-nél, a Podsela alatti völgyszorosban Woltschach és Canale közt, vagy a Turški Klanec mellett a Ternovani erdőben. Mind a két helyen állítólag úgy fogadták őket, hogy egyszer s mindenkorra elment a visszatérésre való kedvök. A hegység utolsó meredek lejtőjénél végre a Čaven déli oldalán azzal, a délszlávoktól lakott országokban gyakrabban előkerűlő hagyománynyal találkozunk, hogy a tenger mai szintjénél jóval magasabban fekvő sziklákba nagy vaskarikák vannak beillesztve, melyekhez ősrégi időkben a tengeren erre járó hajósok kötötték ki a hajóikat.

Egyébként a tartománynak szlovénektől lakott egész területén, a Triglavtól egészen odáig, hol a Karszt meredek partszélével a tengerbe ér, mindenütt él még az ősök ama hitének homályos sejtelme, mely a Rojanicéknek s Viláknak az emberek sorsát intéző hatalmat tulajdonít. A Rojanicékről, a szlovének sors-istennőiről, mindig áhítatos félelemmel emlékeznek. Fehérbe öltözött három szép nőtestvérnek képzelik őket, kik a gyermek születésekor annak bölcsőjéhez lépnek, hogy sorsát megjövendőljék. Az első kettő rendesen csupa jót mond; döntő azonban az, a mivel ezek beszédét a harmadik testvér megtoldja; ennek a jóslása pedig, mely mindig betelik, igen gyakran balvégzetű. Ebben a hitben is annak a sötét világnézetnek egyik ágazatát látjuk, mely a természetűknél fogva mélabús délszlávoknak közös sajátságuk. A Vilák ellenben, kikről a szerbek és horvátok népdalai is énekelnek, szívesen pártfogásukba veszik és oltalmazzák a halandókat s csak nagy ritkán félelmesek. Napsugárból születtek s eleinte a felhők között laktak, honnan a világosság istenének szolgálatában szálltak alá a földre. A lenge fehér ruhába öltözött, karcsú termetű, átlátszó testű, sápadt arczú, ragyogó szemű és aranyhajú Vilát, kinek a hajában rejlik a csodás ereje, édesen zengő hangúnak és örök ifjú szépségűnek tartja a nép képzelete. A források, az erdős hegyormok, az árnyas ligetek mind saját külön Viláiknak oltalma alatt állanak. A vilák kedvelik a játékot, tánczot és zenét, s a ki valaha éneküket hallotta, az sohasem gyönyörködik többé emberi hangban. Mindenféle betegséget meg tudnak gyógyítani, sőt a halottakat is életre keltik. Kivált a költőket és hősöket tűntetik ki barátságukkal. A hősöket a germán walkürök módjára oltalmazzák a harczban. Megsebzőiket maguk kovácsolta ragyogó fegyvereikkel sújtják halálra. Boldog, kit kegyükkel megajándékoznak.

Ezen őseredeti hagyományok mellett itt-ott még egy újabbkori hit nyomaival is találkozunk a szlovéneknél, kik ma majdnem kivétel nélkűl buzgó katholikusok, holott háromszáz évvel ez előtt számosan voltak köztük protestánsok is. A Wippach-völgy némely parasztházában még ma is kegyelettel őrzött kincs gyanánt tartogatják a Luther-féle bibliának a reformáczió korában Truber Primus készítette szlovén fordítása egy-egy példányát.

Könnyen érthető, hogy mind a két nemzetiségű parasztnépnél még számos babonaság találkozik. A mit egyebütt jó vagy rosz jelnek tartanak, azt itt is olybá veszik; érdekes azonban, hogy a ma uralkodó vallás szolgáit a néphit egyebek közt oly csodálatos erőkkel ruházza föl, melyeknek semmi közük sincs tulajdonképeni hivatásukhoz. Így pl. általában el van terjedve az a hit, hogy a papok tetszésük és akaratuk szerint terelhetik a viharfelhőket, s hogy e tehetségüket föl is használják és jégesővel látogattatják meg az oly községeket, melyeknek papja iránt ellenséges indúlatot táplálnak. Vannak viszont olyan papok is, a kik iránt a parasztok különös bizalommal viseltetnek azért, mert azt hiszik róluk, hogy olyan kiváló csodatevő erővel bíró imádságokat tudnak, melyek a szokásos zivatar elé való harangozásnál és szentelt barka égetésnél is biztosabban megvédik a vetést minden kártól.

Általánosan el van terjedve az a hiedelem is, hogy a lidércz- vagy boszorkánynyomást éjjelenkint velük született hajlamból nyugtalanúl bolyongó s embertársaiknak öntudatlanúl ártó emberek okozzák. Az ilyeneket, ha férfiak, vijedomac, ha nők, vošča néven nevezik a szlovének, míg a friauliaknál amazoknak chialchiut, emezeknek pedig mora a nevük, s a mint mondják, már az újszülöttön csalhatatlan jelről föl lehet ismerni, vajjon nem lesz-e lidércz belőle. Az így megjelölt gyermeket azzal lehet az átok alól föloldani, hogy nem az ajtón viszik ki, hanem az ablakon át adják ki, mikor keresztelni viszik. Mások meg azt tartják, hogy hét napos, hét hetes és hét éves korában bizonyos imádságokkal kell a fölötte lebegő végzetet elhárítani. A tolmeini kerületben azt hiszik, hogy a vijedomac és vošča nevű lidérczek éjente keresztútakon találkoznak s égő üszkökkel oly kegyetlenűl elverik egymást, hogy kezeik, lábaik, füleik s egyéb testrészeik hevernek szanaszét dulakodásuk helyén. Napfölkelte előtt azonban az egymáson ejtett sebek és csonkítások megint begyógyúlnak, illetőleg a levágott testrészek újra kinőnek. Egyszer valaki ily alkalommal megleste őket s hamarjában fölkapta és eldugta egy lidérczlánynak a levágott kezét. A mint a dulakodók a kéz eltűntét észrevették, egy bodzabokor ágából hamarosan kezet faragtak s azzal ütötték helyre társuk csonkaságát. A morát a néphit igen gonosz indúlatúnak tartja; különös kedve telik abban, hogy az újszülött gyermekek vérét kiszíjja.

Mielőtt a szlovénektől egy időre elbucsúznánk, említsük még meg, hogy az Idria völgyében fekvő Šebrelje lakói a görczi szlovének közt ugyanolyan hírben állnak, mint a németeknél a schildburgiak. Így pl. azt mesélik róluk, hogy a hold visszatükröződő képét óriási sajtnak nézvén, ki akarták halászni az Idriából. Máskor meg arról tanácskoztak, hogyan lehetne templomukat olcsó költséggel kitágítani. Ekkor egy köztük járó idegen azt tanácsolta nekik, hogy vessék le künn a templom előtt kabátjaikat, aztán menjenek be s vessék neki vállaikat a templom falának, míg azt nem kiáltja nekik, hogy elég. Tetszett nekik a tanács s mindjárt hozzá is láttak a munkához. Egész erejükkel neki dülleszkedtek a falaknak, s csak várták-várták a jeladó kiáltást. Mikor végre türelmüket vesztve kimentek a templomból, nemcsak a furfangos tanácsadónak, hanem kabátjaiknak is hűlt helyét találták.

Városok, különösen újabb keletű városok, minő Görcz is, nem szolgálnak alkalmas színtérrel holmi kisértetek és egyéb hagyományos hiedelmek számára. A görczi grófok középkori várkastélyában azonban, mely a város legrégibb épületei fölött magaslik, a mint mondják, időről-időre még félelmesen garázdálkodnak a haza járó lelkek. Éjfélkor az őrök egy gyönyörű szép fiatal asszonyt látnak megjelenni, ki kezében nagy kulcscsomót tart s lépteit egy kis kutya kiséri. Ha kérdik, miért jár föl sírjából, azt feleli, hogy addig nem lelhet nyugtot, míg a kastély udvarán nőtt fából bölcsőt nem csinálnak. A nép ajkán e kisértet neve Stellina grófnő, kiről azonban ma már csak a felső óváros legöregebb lakóinak van tudomásuk.

Ezen kivűl még a következő rémmese járja. Sok számos évvel ez előtt a görczi kastély úrnője a szerfölött kegyetlen és kincsáhító Katalin grófnő volt, ki nagy szolgasereget tartott zsoldjában s kinek hét hatalmas kutyája volt, melyek egy intésére széttépték, a kire őket ráúszította. Egyszer egy zivataros éjjel egy Aquilejából érkező követ kopogtatott a vár kapuján, ki aranynyal teli zsákot czipelt valamely szomszédos kastélyba s a dühöngő vihar elől itt keresett menedéket. A grófnő bebocsáttatta, de a sok arany láttára fölébredt kapzsisága, s másnak reggel, mikor a követ útra akart kelni, egy bizalmas cselédével ráúszíttatta a kutyáit. A szegény áldozat csakhamar oda lett az egyenlőtlen küzdelemben, s a grófnő maga vitte le földalatti kincstárába a követnek aranynyal telt zsákját. Szolgája és bűntársa azonban, ki ép oly kincsszomjas volt, mint úrnője, utána lopódzott s agyon verte a kegyetlen asszonyt, mikor rejtekét el akarta hagyni. De e második gyilkosság is czélját tévesztette, mert a hűtlen szolga minden igyekezetével sem tudta megtalálni a helyet, hová a grófnő kincseit elrejtette. Azóta minden hetedik évben megjelenik a grófnő elkárhozott lelke s zilált hajjal és fehér lepedőkbe burkoltan jár körűl, iszonyatosan vonító kutyáitól kisérve. Ha akadna olyan félelmet nem ismerő ember, ki a kisértettől az elrablott arany hollétét meg merné kérdezni, a följáró szellem végre nyugtot találna. De mind ez ideig nem akadt ilyen ember; egy őr pedig, ki a kisértetre rálőtt, abban a pillanatban holtan rogyott össze.

Még csak egy csinos kis mesét akarunk elmondani azok közűl, melyek Görczben a nép ajkán élnek. Ez „a Tonetto Busetto igaz története”. Volt egyszer egy varga, ki már több év óta a legjobb egyetértésben élt feleségével mindamellett, hogy házasságuk meddő maradt. Egyszer az erdőbe készűltek fát szedni; előbb azonban egy fazék babot tettek a tűzhöz, hazatértük után az lett volna szerény ebédjük. Visszajövet azt látták, hogy a bab még nincs megfőve. Erre a gazda, kit nagyon bosszantott, ha valami nem ment egészen kedve szerint, haragra lobbant s mérgében így kiáltott fel: „Oh, hogy a hány babszem van ebben a fazékban, megannyi gyerek lenne belőle, legalább segíthetnének munkánkban!” S ime, alig ejtette ki e meggondolatlan szavakat, már is csupa gyerekké változtak a babszemek, melyek szép sorjában ugrándoztak ki a fazékból a tűzhelyre. A csirízes mester és derék életepárja ugyancsak megszeppentek e szapora áldás láttára, s minthogy az apró teremtések iránt nem igen volt okuk szülői jó indúlatra, ne csodáljuk, hogy botot ragadtak s hamarjában agyoncsépelték az egész fajzatot, melyet úgy sem tudtak volna eltartani. De, mint az elhamarkodott cselekedet után rendesen nyomban szokott történni, itt is megbánás követte a tettet. Alig hogy agyonverték az apróságokat, már is így sóhajtottak föl egy szívvel-lélekkel: „Oh, vajha legalább egy megmaradt volna belőlük; hadd őrizné szép körtefánkat!” „Itt vagyok, apácskám, itt vagyok,” hallatszott erre vékony gyermekhangon egy szögletből. Megörűlt erre a házaspár s hozzálátott a kereséshez. Meg is találták az egyetlen életben maradt babszem-fiút egy csizmában elbújva. Kis híjja volt, hogy agyon nem szorították ölelésükkel; Tonetto Busetto nevet adtak neki s azonnal rá bízták kedves körtefájuk őrzését.

Midőn egyszer épen e kötelessége teljesítése közben a fa tetején kuksolt, egy vén boszorkány ment oda s így szólt hozzá:

„Tonetto Busetto
Gettami un peretto
Con la tua manina ďoro;
Sii benedetto
Mio bel tesoro.”

(„Tonetto Busetto, dobj le egy körtécskét arany kezecskéddel; légy áldva, én szép kincsem!”). Tonetto, kinek jó szíve volt, ledobott a vén asszonynak egy körtét s utóbb maga is lemászott a fáról, mivel a boszorkány azt mondta, hogy nem tudja a körtét megtalálni. De alig ért le a kis ember, a vén szipirtyó megragadta, egy zsákba dugta s elvitte magával. Útközben fát akart szedni s letette a zsákot az útszélre. Tonetto, a ki nem feje lágyára esett fiú volt, mindjárt élt a jó alkalommal, kihasította bicskájával a zsákot, köveket tett belé a maga helyére s azzal ismét a fán termett. A boszorkány, a mint észrevette a cserét, visszatért a szökevényért, de ez a tapasztaltakból okúlván, nem hagyta magát a vénnek semmiféle kérésétől sem elcsábíttatni. Azonban utóvégre is beleúnván a boszorkány szűntelen zaklatásaiba, szűléi engedelmével világgá indúlt. Vándorlása közben egy nagy városba érkezett, a melyben Dominitufé király uralkodott. A király épen lovászt keresett. Tonetto mindjárt ajánlkozott e szolgálatra, meg is fogadták, és királyi urának teljes megelégedésére töltötte be új állását. Egy napon a király meglátogatta istállóit s Tonettót hivatta, mert beszélni kivánt vele. Tonetto azonban nem volt ott. Tűvé tettek érte minden zeget-zugot, hítták, keresték, de minden hiába volt, a kis ember csak nem kerűlt elő. Egyszer csak egy mély hang szólal meg, mely úgy tetszett, mintha az egyik lónak a gyomrából jönne: „Itt vagyok, király uram!” S csakugyan úgy volt, hogy az egyik ló a takarmánynyal együtt befalta Tonettót is, de nem sokára megint kiadta a szokatlan eledelt. Ez a kaland természetesen elvette Tonetto kedvét a további lovászmesterségtől. Jobb sorsot keresendő, elbúcsúzott a királytól s apja mesterségére gondolván, maga is vargaműhelyt nyitott, melynek ajtajára egy fügefalevelet akasztott ki a következő felírattal: „Scarpe per le mosche e scarponi pei mosconi” (Félczipők legyek számára s bakancsok lódarazsak számára). S ettől fogva nyakra-főre szabta s varrta a lábbelit, hogy szinte öröm volt nézni, s élt holta napjáig vígan és boldogúl.

Grado lakosai hajókon búcsúra menve Barbanába.
Šubić Györgytől

A friauli síkságra leszállva, oly területre érünk, mely már több évezredes műveltséggel bir, s már a római légiókat is csodálkozásba ejtette e tartományban való első megjelenésök idején rendezettségével és gondosan mívelt földjével. E körűlmények könnyen érthető következménye az itteni lakosság józan okossága és éles itélőtehetsége. A nemzedékek hosszú során át gyűjtött tapasztalatok nagy kincse halmozódott itt össze s lerakódott a friauli közmondásoknak mély életbölcseséget és helyes megfigyelést elárúló, olykor pedig elmésségükkel kitűnő sorozatában. De azért elvétve, kivált téli időben, mikor meleg szoba híjján az istállóban gyülekezik egybe a ház népe, vagy a fonóban („alla fila”) a tűzhely körűl, hallani még egy s más babonáról s egyébnemű hiedelmekről való beszédet a friauliak között is. Majd a gyermekeknek vagy a háziállatoknak ártó boszorkányokról van szó, majd a Mazzariul nevű, vörös ruhás, jóindúlatú manóról, majd meg az Orgnon cloc nevű „Bohó Misi”-féle alakról, a ki mindenféle megbizásoknak együgyűségében szó szerint való teljesítése által csupa képtelen bolondságot cselekszik; vagy a Zuŕn senze paure (Félelem nélkűli Jancsi) meséje kerűl sorra, kit koporsók és koponyák sem ijesztenek meg; máskor meg szentekről vagy az ördögről szóló legendák mesélgetésével űzik el a hosszú téli esték unalmát. Az ördög itt is a germán néphitbeli jellemvonásokat mutatja, a mennyiben csak néha van gonosz akaratú kópé gyanánt feltűntetve, ki az embereket mindenféle zaklatással bosszantja, de rendesen kudarczot vall, a hol jámbor hitű emberrel akad dolga, ki valami szent mondással fegyverkezik ellene. Mikor tél idején dühösen tombol éjszak és dél felől a szélvihar, azt tartják, hogy a havasokon inneni és túli boszorkányok vívnak kemény tusákat az uralomért; ilyenkor, a mint mondják, néha a harczolók némelyikét látni is lehet, a mint az Isonzo partmenti kavicsszegélyén kisérteties fehér lovával végig vágtat, hogy csak úgy szikrázik futtában patkói alatt a kavics.

A szentírásból vett elbeszélések többnyire oly tárgykörben mozognak, mely a paraszt életfoglalkozásait és érdekeit közelről érinti; így pl. a föld gyümölcseiről, a mezőgazdaság egyéb dolgairól, vagy a termékenyítő esőről szólnak, melynek kellő időben való megeredésétől függ az évi aratás. Istennek Jób iránt tanúsított irgalmával áll kapcsolatban egy ilyenféle legenda, mely a selyembogár eredetéről szól. Mikor ama sok megpróbáltatást szenvedett ó-testamentomi férfiú férgektől elborítva fetrengett a földön s szenvedései már a legmagasb fokra hágtak: a jó Isten elérkezettnek látta annak idejét, hogy véget vessen kínjainak. Jób feje felől tehát szederfát növesztett a földből, melynek azonnal kihajtott lombja rögtön magára csalta a Jób testén rágódó férgeket, melyek ettől az órától fogva selyemhernyókká változtak, Isten eme drága adományává, mely kivált a szegény friauli földmíves embernél nagy jótétemény számba megy, mert ebből pénzel valami kevéskét mindjárt kora tavaszszal, ha jól tenyésztek a bogarak.

Krisztus urunk többnyire Szent Péter, vagy néha Szent János kiséretében szívesen járt ismeretlenűl az emberek közt, s ilyenkor jót szokott tenni azokkal, kik erre érdemeseknek mutatkoztak. Ha a szárazság pusztúlással fenyegette a vetéseket, üdítő esőt küldött annak a gazdának a földjére, kinél vendégszeretőleg fogadták s hol a ház asszonya Istenben való rendíthetetlen bizodalmat tanúsított. Olykor még olyanokkal is éreztette kegyét, kik ugyancsak rászolgáltak haragjára, sőt egy ily alkalommal még egy új gabnafajtát is ajándékozott a tartománynak. Ez úgy történt, hogy az Üdvözítő egyszer Péterrel és Jánossal egy parasztházba tért be, hol meglehetős kelletlenűl fogadták őket s csak azon igéretük mellett adtak nekik szállást, hogy másnap a cséplésnél segíteni fognak. A vacsora sem volt valami bőséges, a hálóhely meg vajmi kemény, s reggel felé nem a legbarátságosabb módon figyelmeztették a vendégeket igéretükre. Krisztus kiment az udvarra s a körűlállók réműletére felgyújtotta a kazlakat; de – oh, csodák csodája! – a lobogó lángok semmit meg nem emésztettek, hanem szépen elválasztották a szemet a szalmától, s az egész nagy munka rövid idő alatt minden fáradság nélkűl meg volt téve. Az özvegy parasztasszony, kinek vendégei voltak, még csak köszönetet sem mondva eresztette útjokra az Urat és kisérőit. Oda gondolt, hogy ezt az eljárást ő is utánozza, de most bezzeg igazában megégett a termés. Az üdvözítő azonban, ki az asszonyt nem akarta túlságos kemény bűntetéssel sujtani, úgy intézte a dolgot, hogy a megszenesedett s összezsugorodott búza ehető és csirázásra alkalmas maradt, s azóta terem a tartománybvan a tatárka, mely a gabona learatása után ugyanazon földön még egy aratást enged a gazdájának.

Az ördög egyszer a medeai hegy környékén garázdálkodott. Ez a hegy egészen magánosan áll Olaszország határához közel a nyugat felé kiterjeszkedő nagy síkság közepette. Szűntelen zaklatta a gonosz a hegy oldalában dolgozó kőfejtőket s minden kigondolható módon zavarta őket munkájukban. Majd vízzel borította el az egész bányát, majd óriási sziklákkal zárta el annak bejáratait, majd meg az egész hegyen szanaszét szórta a munkások ott hagyott szerszámait. Végre rájöttek e gonosztettek szerzőjére s elhatározták, hogy a hegy tetején egy kápolnát építenek Szent Antalnak s az ő oltalmába ajánlják magukat. Az ördögöt aggasztotta ez a tervük, melynek sikere az ő garázdálkodásának útját állotta volna, s meg is tett mindent, hogy annak valósítását minden hatalmában álló módon meggátolja. A mit a kőmívesek napközben építettek, ő azt éjjel mindig lerombolta; de Szent Antal sem hagyta a maga pártfogoltjait s kora hajnalban mindig helyreütötte az ördög okozta károkat. A gonosz lélek, a mi erőszakkal nem sikerűlt, most csellel próbálta elérni. Hosszú ruhába öltözve, hogy tisztesebb külseje legyen, Szent Antal elé ment s így szólt hozzá: „Én már régebben lefoglaltam a magam számára egy darab földet e helyen, a melyre te most templomot akarsz magadnak építtetni. Lásd, én azt ajánlom neked, hogy ne veszekedjünk e dolog miatt, hanem bízzuk a sorsra, hogy kié legyen ez a kis földdarab”. Szent Antal úgy tett, mintha nem tudná, kivel van dolga, s beleegyezett az ördög ajánlatába. A kisértő most azt javasolta, hogy menjenek föl mindketten a csak nem rég betetőzött templom födelére s onnan ugorjanak le. A ki messzibbre ugrik, azé legyen a vitás hely. Arra is ráállott a szent, s egy nagy ugrással lent termett, holott az ördögnek a lába beleakadt a szokatlan hosszú ruhába, s kegyetlenűl elvágódott a földön. Megszégyenűlten elsomfordált, s azóta nem is látták azon a helyen. Szent Antal kápolnája még ma is fennáll a hegytetőn s uralkodik a köröskörűl szélesen elterűlő síkság fölött. A vidék vén anyókái pedig a templom előtti kemény kőtalajban minden áron látni akarják a szent ugrásának és az ördög lezuhanásának nyomait.

A tartományt ért legnagyobb viszontagságról beszél az aquilejai Pozzo ďoro nevű mély kút legendája. Ebbe a kútba rejtették a város elfoglalása előtti este kincseiket a gazdagok, hogy Attila hunjainak elvonulása után majd újra kivegyék onnan. Aquileja azonban nem támadt föl többé hamvaiból. s polgárait vagy az ellenség hányta kardélre, vagy úgy elmenekűltek, hogy soha sem tértek többé vissza, s a Pozzo ďoro-t még máig se találta meg senki. A létezése felől való hit azonban még ma is él, s még nem oly régen is minden Aquilejában vagy környékén eladott telekről, vagy földbirtokról szóló szerződésbe beírták, hogy a Pozzo ďoro, ha esetleg megtaláltatnék, nem lesz beleértve az eladott telekbe.

A medeai hegyhez is fűzödik Aquileja elestének némely emléke. A hagyomány szerint ugyanis e hegy tetején állottak Attila sátrai, s míg az égő városban ezrek életét és az emberi kéz legremekebb alkotásait pusztították el az éjjeli eget vörösre festő lángok, az alatt a hun fejedelem kiséretével vad diadalmi tort ült, s állítólag elégűlten legeltette szemeit a szörnyű pusztúláson. E hegyhez azonban még régebbi idők emléke is fűződik. Ehhez és a Karszt üregeiből zúgó áradattal előtörő s rövid útja után az Adriába szakadó titokzatos Timavo folyóhoz kapcsolódnak Európa legrégibb mythosai. A hegy belsejében egy hatalmas asszony lakik. Már a hegy lábánál fekvő helység neve is a mindenféle varázslatban jártas kolchisi királyleányt juttatja eszünkbe, ki szívének s az arany gyapjúnak elrablóját egész idáig követte apja országából, s azt tartja a rege, hogy a hegy kőzetének hasadékait betöltő vörös föld csak azon nap óta ilyen, a mikor Jason gyermekeinek vérét beitta, kiket Medea ölt meg.

„Sagra”, népies táncz a szabadban.
Šubić Györgytől

A Timavo partjáról bocsátották ismét vízre a Jason vezérelte argonauták hajóikat, miután azokat Aemonától idáig véghetetlen fáradsággal szárazföldön szállították; ugyancsak a Timavo partján kötött ki az Ilionból menekűlt Antenor is kisérőivel, a henetekkel; később még szintén a trójai háborúból visszatérő anatoliai görögöknek egy vihartól ide vetett kis csapata, mely bolyongása közben elhalt királyának, Diomedesnek emlékére itt templomot is épített. Állítólag e templom romjaiból épűlt később a történelem évlapjain gyakran említett St.-Giovanni di Tuba egyháza.

Ime ilyen szűk téren találhatók egymás mellé torlódva az örökifjú hellén világ legrégibb hősmondái, a rómaiak nagyságának, meg a német Nibelung-ének egyes alakjairól szóló némely bizonytalan hagyományoknak egyes nyomai.

S most térjünk vissza a ködös régi időkből napjainkba.

Az Aquileja és Grado közötti csendes laguna egyik kis szigetén áll a Sta-Maria di Barbana nagy tiszteletben részesűlő egyháza. A keresztény időszámítás első századainak valamelyikében, egy pusztító árvíz alkalmával egy Mária-képet sodort ide magával az áradat, s a kép egy, a vízből kiálló, fa ágain akadt meg. Ezt a hatalmas növésű fát még a ma élők közűl is látták némelyek, s csak vagy negyven évvel ez előtt döntötte ki egy ritka erős vihar. A szent kép s a templom, melyben függ, nem sokára nagy vidéken áhítatos tisztelet tárgyaivá lettek, s a Nagyasszony- és Kisasszony-napja (aug. 15 és szept. 8.) közötti időben évenként búcsúsok rajától népesűl be a laguna, kik nemcsak magából a tartományból, hanem a szomszédos Olaszországból, sőt Isztria, Karinthia és Krajna távolabbi vidékeiről is zarándokolnak ide.

Festői szépségű és tarka élénkségű e táj képe főleg azon az ünnepnapon, mikor a gradói hívek ősi szokásuk szerint mennek Barbanába búcsúra saját Madonnájokkal. Egyenletes evező-csapásoktól hajtott számtalan dereglye suhan ilyenkor a lagunán végig; elől a papok ülnek teljes egyházi díszben; enyhe szellő lobogtatja a templomi zászlókat s ájtatos ének hangjai emelkednek a tenger színéről a kék ég felé. Mikor a menet Barbana felé közeledik, az ottani Mária-képet az érkezőnek üdvözlésére kiviszik a partra, s ilyenkor ritka jámborságú lelkek, mint mondják, nem egyszer látták, hogy a vendégének elébe vitt kép fejbólintással üdvözli testvérét abban a pillanatban, a mikor az a szigetre érkezik.

A nép mély vallásos érzűlete azonban korántsem állja útját annak, hogy a templom védszentjének nevenapja, vagy egyéb egyházi ünnepek Friaulban, Monfalcone környékén s a Görczön túli szlovén területen is mindenütt egyúttal világi, még pedig sokszor nagyon is világias mulatságokkal járó ünnepek ne legyenek. Szilaj szenvedélylyel járják ezeken a „Sagrá”-kon a tánczot a messze vidékről összecsődűlt búcsúsok. Többnyire a helység közepén levő szabad téren deszka padozatot ácsolnak ily alkalomra, s ha még oly tikkasztón süt is a júliusi nap, a délutáni isteni tisztelet után, sőt sokszor már korábbtól kezdve lankadatlan hévvel tánczol, énekel és rikoltoz a mulatók tömege, melynek újjongása úgy éjfél felé mind rekedtebb és vadabb. Hajdanában a környékbeli földesurak feleségei és lányai nyitották meg a tánczot az ünnepély rendezőivel; ma már azonban e szokás kiment divatból, s legfölebb elvétve akad még egy-egy városi látogató, ki az esti szürkűlet beálltával odavegyűl a tánczolók közé, hogy kipótolja, a mit netán az elmúlt farsang alatt mulasztott.

Hegyi lakók, egyik hátikosárral, másik juhbőr-zsákkal.
Šubić Jánostól

A szlovének és friauliak népies táncza ugyanaz a körtáncz, melynél a párok majd külön válnak egymástól, majd meg újra összefogódnak, s a neve furlana, vagy schiava. De ma már csak kivételesen járják, s mindinkább kiszorúl a divatos nemzetközi tánczok elűl. Általán véve a mily örvendetes jelenség egyfelől, hogy a nép fáradságos és keserves életmódja mellett még elég eleven kedvet és hajlamot érez magában a mulatozásra, époly sajnálatos másfelől, hogy sok helyütt a tánczmulatságok nagyon is sűrűn következnek egymásra s ez által úgy erkölcsi, mint gazdasági tekintetből károsokká válnak. A tánczmulatság előkészűletei és következményei nem egy munkanapot rabolnak el, s az ifjúság a gyakori mulatozás által bizony könnyen dologkerűlővé válik, arról nem is szólván, mily hamar és könnyen elpocsékolják ily ünnepnapokon sokszor hetek és hónapok verejtékes munkával szerzett keresményét. Fájdalom, nagy e mulatságokon a szeszes italok fogyasztása, különösen pedig a bortermésnek utóbbi időben bekövetkezett csökkenése miatt mind jobban terjedő s túlságos pálinkaivás, a mi veszekedésekkel, sőt gyakran vérontással végződő dulakodásokkal jár.

A tánczokkal kapcsolatban említjük a népies játékokat. Az egész tartományban el van terjedve s igen kedvelt az olasz eredetű bocce-játék, melyet két egymással szemben álló párt játszik hét golyóval. Elégséges hozzá egy nagyjából sík és csekélyebb kiterjedésű, akármilyen szabálytalan alakú terület is, úgy, hogy nem követel semminemű előkészűletet. A játék soha sem válik unalmassá, mert a lehető legváltozatosabb eshetőségekkel jár, s egyfelől az erő és ügyesség, más felől pedig a helyes számítás és jó szemmérték érvényesűlésére ad alkalmat. A tartomány éjszaki részén a tekejáték is eléggé el van terjedve. Az olaszok és friauliak a morra-játékon is el-elmulatnak. Ez a szerencsejáték, melyet már a régi rómaiak is ismertek, abban áll, hogy ki kell találni a játszók egy-egy kezén gyors egymásutánban kinyújtott újjak számát. Nagy vonzó ereje van különösen a tombola-játéknak, melyet nagyobb olasz községekben évenként egyszer jótékony czélra rendeznek.

Ősi szokások közűl még ma is régi elevenségében dívik a nyári napfordúlat ünnepe mind a szlovéneknél, mind az olaszoknál. Ha Szent Iván napja előtti estén Görcz táján valamely tágabb kilátást engedő magaslatra megyünk: naplemente után a körűl fekvő halmokon és hegyormokon mindenütt tüzeket látunk kigyúlni. Még a síkság keresztútjain s a helységek terein is magas rőzsemáglyák lobognak s a falu legénysége, hogy a jelen levő lányok előtt kitegyen magáért, bátran átszökdösi a lángoló tüzet. E játék gyakran már az ünnep előtti estén kezdődik s többnyire Iván napján, sőt néhol még néhány reá következő napon is ismétlődik.

Szamaras szekér a Karszt-vidékről.
Joanovits Páltól

Említésre méltók még a lakodalmi szokások. Az esküvő előtti napon a menyasszony kelengyéjét ökrös szekéren a vőlegény házához viszik, hogy ott minden készen álljon az új gazdasszony befogadására. A szekér semmi esetre sem lehet a menyasszony szüleié vagy testvéreié, hanem rendesen valamely távolabbi rokoné. Mentűl gazdagabb a mátka, annál magasbra tornyosúlnak a kocsin az ágyak, almáriomok, tarkára festett, vagy egyéb czifrázattal ékes ládák, melyek tele tömvék fehérneművel, ruhával s egyéb a háztartáshoz szükséges holmival. A kocsirúd legvégén sohasem szabad hiányoznia egy oda kötött eleven tyúknak, mely aligha nem a házasság termékenységének a jelképe. A hol a menyasszony a szüléinek egyetlen gyermeke és örököse, s a vőlegény költözik a választottja házához, ott természetesen a férfi holmiját szállítják át ennek új lakhelyére, s a tyúk helyét egy kakas foglalja el a kocsirúdon. A lakodalom napján egy részt a vőlegény, más részt a menyasszony házánál gyűlnek egybe kinek-kinek a maga rokonai, barátai és vendégei, és mindenütt egy-egy legény, meg egy házas férfi – vőfély és násznagy – veszi át a főszerepet az erre következő szokásos játékban. A muzsikusok nyomában halad folytonos lövöldözés és víg dalolás közben a magát csendesen viselő vőlegény kisérete a menyasszony házához. Itt úgy fogadják az érkezőket, mintha egész váratlanok volnának s el sem tudnák képzelni megjelenésük czélját. Meg is kérdik őket, hogy miért mind e zaj és lárma; a mire rendesen az a válasz, hogy egy galambért mentek, s azután le is írják részletesen a keresett galambot, közben-közben a legvaskosabb bókokkal tisztelve meg a menyasszonyt. Erre a mátka házából sorban a legvénebb asszonyokat vezetik ki a vőlegény kisérői elé, a kik a bemutatottakat nem a leggyöngédebb tréfákkal útasítják vissza. A tárgyalás további menetében egy darab selymet mutatnak elő a menyasszony ruhájának szövetéből, azt mondván, hogy a keresett galamb szárnyai ilyen színűek. Miután még néhány kis lányt küldenek ki, utolsó előttinek megjelenik a nyoszolyólány, kinek láttára nagy örömmel kijelentik a várakozók, hogy az óhajtva várt galambnak az ő közelében kell lennie, s erre végűl maga a menyasszony is kilép a ház küszöbére. Láttára általános örömrivalgás közt a templomba indúl a menet, honnan az esküvő után tánczra és lakomára térnek vissza, melynek se vége, se hossza. Ha a menyasszonyt más faluba viszi a férje, szülőföldjének legénysége a templomból kijövet elállja az új pár útját s egy pohár borral kinálja meg, a miért azonban a férjnek váltságdíjat kell fizetnie.

Ha a házasúló felek egyike özvegy, a legnagyobb csendben és minden föltűnés nélkűl készűlnek az esküvőre, hogy annak napja lehetőleg titokban maradjon; mert különben a rá következő estén macskazenével boszantják az új párt, melytől csak bor- vagy pénzajándékkal válthatják meg magukat. A szülők rendesen távol maradnak gyermekeik lakodalmától, – s ezzel kapcsolatban megemlíthetjük azon, még a társadalom magasb köreiben is szigorúan követett szokást, mely szerint a megholtnak temetésétől a legközelebbi rokonai szintén távol maradnak.

A hajdani változatos és festői népviselet, melynek alkotó részei vagy a szorosan vett házi, vagy legalább a kisipar termékei valának, újabb időben kiszorúlt a gyáripar olcsó czikkei elől. Csak kivételesen látni már ma egy-egy roskatag öreg emberen vagy vén anyókán ezt vagy azt a régi divatú ruhadarabot, melyet a hagyományhoz való kegyeletes ragaszkodás egész napjainkig fentartott. Mindazonáltal úgy a viseletben, mint különösen az egyes vidékeken használt s a helyről-helyre változó körűlményekhez alkalmazott szekerek és kocsik szerkezetében még ma is fölismerhető az ország különböző részeinek a többiektől elütő sajátszerű jelleme, mely egyébiránt a falvaknak már az elhelyezésén és építkezésén is föltűnően meglátszik.

Ökrös taliga az „Ecken” (vagy „Coglio”) nevű s Görcztől nyugatra eső halmos vidékről.
Šubić Jánostól

Az olaszok és friauliak helységei többé-kevésbbé városias külsejűek. Minden faluban vannak úri házak is, a melyek nagyobb részt csínnal és kényelemre vannak építve. A zárt helységeken kivűl, úgy szólván, csakis az úgy nevezett Bassában, a tenger melletti vidékeken, találni magánosan álló s többnyire gazdasági czélokra szolgáló építkezéseket, a melyek meglehetősen terjedelmesek. A napszámosok és iparosok szegényes lakásait kivéve, majdnem mindenütt nagyobb jóllétre valló tágassággal találkozunk az épületekben. A Karszton és a Coglio vagy Berdo nevű, Görcztől nyugatra fekvő s szőlőkkel beültetett dombvidéken, az Isonzo és a Judrio közt a templom, vagy valami régi várrom körűl sűrűn csoportosúlnak többnyire valamely hegytetőn a nem igen tágas házikók, melyek körűl gyakran még láthatók a falu egykori kőkerítésének omladékai. Ezt az építésmódot az elmúlt századok folyamán gyakorta ismétlődő ellenséges berohanások tették szükségessé, legutóbb egy részt különösen a törökök, más részt pedig a velenczések támadásai.

Görcz környékén és a Wippach-völgyben a friauli építkezéstől a Karszt vidékihez való átmenetet látjuk. Itt főleg az egykori községi legelőknek utóbbi időben történt felosztása következtében gyakoriabbak a magánosan álló, szétszórt lakóházak, melyek különben is igen jól megegyeznek a szláv népjellemmel. A görczi felföld egyébként is már hegyvidéki jellegű s ehhez képest részben oly vonásai vannak, melyek az osztrák Alpes-vidékek közös sajátságai. Kisebb zárt falvak mellett e tájon már régóta voltak nagyobb számú szétszórt udvarházak, melyeknek mohlepte s kőlapokkal szegélyzett szalmatetői jókora magasságig láthatók mindenfelé a hegyeken.

Feltűnő a régi várak hiánya; ilyen vár az egész Isonzó-völgy hoszszában soha sem volt több kettőnél, ú. m. a tolmeini kastély és a flitschi völgytorkolatot elzáró erősség. Duinón, Monfalconén és a történelmi nevezetességű cormonsi várkastélyon kivűl még Reifenberg jókarban lévő hatalmas vára említhető, a mely meredek magaslatról tekint le a Brenizza-völgyre.

Az öszvér, mely még egy emberöltővel ez előtt az Idria és a Bača völgyében, s az ezek közt fekvő felföldön majdnem egyedűli teherszállító volt, ma már a kocsival járható útak elszaporodtával eltűnt. Jól megrakott terhes kocsik járnak-kelnek az összes völgyekben, a marhatenyésztés és gyümölcstermesztés árúczikkeit hordva a tartományi fővárosba, honnan gabonával és iparczikkekkel, meg gyarmatárúkkal térnek vissza a belső vidékekre. A földmíves ember hozzá lévén szokva, hogy szénabetakarítás idején sulyos terheket hordva jár a meredek és köves lejtőkön, hegymászó botjára támaszkodva s vállán hátikosarat, vagy a sajátszerű, juhbőrből készűlt zsákot emelve, nehézkes léptekkel halad útján. De azért a fürge zergék s félénken megriadó őzek után járva s a vadat néha fegyverviselési engedély nélkűl és idegen vadászterűleten is üldözve, gyorsan és könnyedén is tud szikláról-sziklára szökellni háncsból font fatalpú czipőiben. A friauli síkság szép rendben tartott országútjain a szélesen és magasan megrakott, lassan és ingadozva haladó négyökrös szénás- és gabnásszekerek mellett nemes vérű és kitartó friauli lovaktól vont egyfogatú kocsik ügetnek nyílsebesen tova. Vállukon keresztűl fektetett botról lelógó két rézüsttel vidám beszélgetés közben mennek a gémes kúthoz, meg vissza a vízhordó asszonyok. Kora reggel pedig takaros kendővel, hátúl lefüggő fátyol módjára lefödött fejükön dinnye formájú kosárban baromfit visznek a sokszor jó messze eső hetivásárra, gyakran egészen Triesztbe is. A Karszt-vidéken ellenben még mindig a szamár a leginkább használt tehervonó állat. A Coglióban megint az itt honos bortermesztő parasztság többnyire kétkerekű s két nyomorúságos ökröcskétől vont taligán szállítja nagy nehezen a sulyos terhet a meredek völgyoldalak rosz útjain. Mind a két utóbb említett vidéken, valamint Görcz tájékán is igen ügyesen hordják az asszonyok fejükön a szállítandó terheket.

Görcz-vidéki parasztasszony.
Šubić Jánostól

Mondanunk sem kell, hogy a népecske, melyet az eddigiekben leírtunk, szeret is és tud is énekelni. A délszlávoknak általában igen sok, fölötte költői és kedves dallamú népdaluk van, s a szlovének e részben sem állnak törzsrokonaik közt utolsó helyen. A nemzeti szellem erősbödése óta a népdalokat és dallamaikat mindenütt szorgalmasan gyűjtik. Számos daloskör, s a hol ilyenek nincsenek, ott az olvasókörök gyakorolják és ápolják a népéneket, úgy, hogy sokszor olyan helyen is jól betanított, erős férfi énekkarokra talál az ember, a hol alig várná. A népdal ugyan vesztett eredetiségéből annyit, a mennyit művészies előadásában nyert az által, hogy újabban az ének dallama és szövege már nem puszta szájhagyomány, hanem szövegkönyv és hangjegyfüzet útján terjedt tovább. E körűlménynek egy másik következménye az, hogy manapság, a merre csak szlovének laknak, mindenütt ugyanazokat a dalokat éneklik. Mindazonáltal akad itt-ott még ma is egy-egy népdal, a mely még nincsen följegyezve. Ezek egyike, a mely a középső Isonzo-völgyben fekvő Ronzinából (Ročinj) való, a következő:

Lahko noč.

Ljubica v zelenem vrtu sedi,
Fantič gre mimo, se veseli.
„Trgaj mi rožice,
Delaj mi pušelce,
Če sem še fantič kaj tvoj!”

„Rožice že vtrgane imam,
Pušelca delat pa ne znam.
Žido kupila bom,
Pušele povila bom,
Fantič, e pridi drev po-nj!”

Komaj sem čakal, da se stri mrak,
Šel sem tja pod oknice stat;
„Gor’ ustan’ ljubica,
Glej! sveti lunica
Lepše ko solnce čez dan.”

Ljubica ni hot’la gori ustat’,
In mi ni hot’la pušelca dat’.
„Molči ti ljubica,
Še se boč jokala,
Jaz se bom fantič smejal.”

„Zdaj pa adijo ljubica,
Bog ti daj eno lahko noč:
Bog ti daj eno lahko noč,
Meni pa do vinca ključ,
Pil ga bodem celo noč.”

Jó éjszakát.

Zöld kertjében ül a lányka,
Szeretője megy hozzája.
„Szakíts nekem rózsácskát,
Köss belőle bokrétát,
Ha még szeretsz, galambom.”

„Virág elég van kertemben,
De bokrétát nem köthettem.
Nincs, mivel megkössem,
Szalagot kell vennem,
Estére jőjj el érte.”

Naplementét alig vártam,
Ablakához vitt a vágyam.
„Jőjj ki, kedves leányka,
Nézd csak, a hold világa
Szebben süt a napfénynél.”

De kérésem mind hijába,
Bokrétát nem ád a lányka.
„Megállj, ezt még megbánod,
Hogy így járatsz utánad!
S akkor majd én nevetlek.”

„Látom, el kell mennem innen,
Jó éjszakát adjon Isten,
Aludj békén, drága kincsem!
Mit tehetnék egyebet:
Beiszom az eszemet.”

A friauliak és olaszok ép oly dalos kedvűek, mint a szlovének, s mondanunk sem kell, hogy tudnak hozzá; hiszen a román népfajok egyik elismert kiváltsága, hogy jó torkú és hallású énekeseknek soh’sem voltak híjával. Dalaik még egészen őseredetiek. Itt egy Déli-Olaszországban született, mély érzésű és fülbemászó dallam zendűl meg, mely messze földről gyorsan tette meg a nagy útat idáig, közkedveltsége szárnyain haladva ajkról-ajkra; amott meg egy régóta ismert dallamra új, alkalmi szöveget hallunk énekelni. Hazafias dalok sem ritkák s még napjainkban is teremnek, mint pl. az, melyet kivált az 1882 és 1887 közötti öt évi időközben daloltak úton-útfélen, mikor az idevaló 97. sz. ezred Polában volt helyőrségi szolgálaton. Kivált a katonakötelesek és a besorozottak énekelték mindenfelé e dalt, melynek ez a refrainje:

Andiam’ tre anni a Pola
Servir ľ Imperator!

(Menjünk három évre Polába
a császárt szolgálni!)

Friauli nők a kútnál.
Šubić Jánostól

Ez olasz és friauli dalok gyakorta egészen a román vidékkel határos szlovén falvakig is eljutnak. A tulajdonképeni friauli népdalnak megemlítendő sajátsága az, hogy többnyire fölváltva éneklik a legények és lányok, kik forró nyári éjszakákon a kútnál vagy a mezei ösvényeken találkoznak s dalaikba sokszor a jelenlévő személyekre és az épen fenforgó körűlményekre vonatkozó czélzásokat is szőnek. E félig-meddig rögtönzött dalok többnyire szerelmi tárgyúak csipkedő faggatódzásokkal vegyesen, a melyekre rendesen a másik fél sem marad adós a felelettel. Leggyakoribb tárgyuk a katonasághoz behítt legény és szeretője válásának fájdalma. Ilyen a következő friauli dal is, mely egyenesen a nép ajkáról van ellesve:

Villotte furlane.

Lis fantatis.

Dugg mi dis, che soi allegre
Ma’l mio cur nissun mel viod,
La passion, che io hai tal stomi,
Nissun mai no me la viod.

Ind’hai trattis tantis lagrimis,
Che inviŕvin un mulin,
La me vite si consume
Comme il ueli tal lumin.

Chel ninin color di rose,
Ch’al sarŕ lontan di me,
Che se lui al mi bandone,
Oh, ce’ mai sarŕ di me.

Se savessis, o chiars zovins,
De che son suspirs ďamor:
E si mur, si va sott tiare,
E anchiamo si sint dolor.

I fantaz.

Dul di mé, dul dé mé vite,
Dul di mé tant zovinin,
Doi la muort a mé morose,
Se’o tiri il numar prin!

Fuŕrs domŕn partis, voi vie,
Puarin disfortunat:
Il miň cur a ti tel doni,
E tu tenlu conservat.

Fantazzinis fait crosettis,
Che i fantaz s’in van soldaz,
Avvodaisi a zuez e gobbos,
Chialzumiz e struppiaz.

Ce suspirs di lontananze:
E ľamor ce mai sarŕ:
Se da te sarŕ costanze,
Ca di me non manchiarŕ.

Magyarúl:

Friauli népdal.

A lányok.

Azt hiszitek, vídám vagyok,
Mert szivembe nem láthattok;
Bánatomat szivem mélyén
Nem láthatja senki, csak én.

Könnyeimnek hő patakja,
Egy malmot is elhajthatna.
Úgy fogy éltem bánatomban,
Mint az olaj a lámpában.

Az a rózsás arczú legény,
Messzire megy tőlem, szegény!
Hogyha ő is elhagy engem,
Nem tudom, mi lesz belőlem.

Drága fiúk, ha tudnátok,
Mennyi sóhaj száll hozzátok!
Sírba sorvaszt a búbánat,
De ott sem lelek nyugalmat.

A legények.

Szánó könyet ejtsen értem,
A ki látja ifjú éltem.
Meghal értem az én rózsám,
Ha rám jut a legelső szám.

Tán már holnap el kell mennem,
Óh, én szegény, szerencsétlen!
A szivemet nálad hagyom,
Tartsd meg híven, én galambom!

Lányok, nektek befellegzett!
A ki legény, katona lett.
Sántát, bénát válogathat,
Kinek férj kell; más nem akad.

Sóhaj száll a messzeségből!
Jó hírt hoz-e szerelmedről?
Míg hűséged meg nem szeged,
Addig én sem az enyémet.

Nagyobb részt azonban, kivéve természetesen a vallásos tárgyúakat, nyers realizmussal telvék s gyakran ugyancsak vaskos tréfákat is tartalmaznak a friauli népdalok.

A népköltészet egyik kiapadhatatlan forrása marad örök időkre e vidéken a tenger, akár fönséges nyugalommal terűljön el beláthatatlan sík tükre, mely a messze távolban egybeolvad a rá borúló égboltozattal, vagy űzze bár vihartól fölkorbácsolt hullámaival a vésztől megriadt halászbárkát a természetalkotta, vagy emberkéz halmozta hatalmas kőgáttal védett partszegélyre, hol tajtékot túrva törik meg a zúgó áradat. Leírásunk záradékáúl álljon itt egy gradói halászdal, melyben a szép holdvilágos éjszakán napi munkája végeztével haza felé evező legény a parton reá váró kedvesét emlegeti:

Canzone gradese.

Lisetta guarda, bella č la luna,
Argento piove sulla laguna;
Non č una nuvola, quieto č il mar.
Lisetta, in gondola ti voi menar?

La bavisella, che va soffiando,
Con quel bel viso, di quando in quando
I biondi boccoli te li fa far.
Lisetta, in gondola ti voi menar?

Gradói népdal.

Lisetta, nézd, a hold világa
Ezüst fényt hint a lagúnára.
Nyugodt a tenger, az ég felhőtelen,
Jer csónakázni, kedves, én velem!

A szellő, mely nyugatról támad,
Körűlenyelgi szép orczádat,
S szőke fürtid csókolgatja.
Lisetta, lelkem, jőjj csónakomba!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem