IV. A tenger állatvilága.
IV. A tenger állatvilága.
Könnyen érthető, hogy az Adria állatvilága általában megegyezik a Földközi-tenger állatvilágával; mindamellett vannak „sajátlagos”, vagy legalább minden bizonynyal olyan alakjai is több állatcsoportból, melyeket ez ideig a Földközi-tengerben nem találtak. Maga az öböl, tekintve keleti és nyugoti partjának feltűnő különbségét, a fjord-szerűen bevagdalt, szigetekkel behintett sziklás isztro-dalmácziai és a lapos, egyöntetű (felső) olaszországi partvidéket: két fauna-területre választható, melyek különböző jellemvonása a puhatestűek és tüskebőrűek földrajzi elterjedésének tanúlmányozása alkalmával ötlik leginkább az ember szemébe, bár a különbségek a kérdés alá jövő többi állatra nézve sem nehéz kimutatni. A mi partjaink alakokban is gazdagok; a nyugoti partok ellenben jellemző fajokban szegények. Így példáúl az adriai puhatestűek közűl legfeljebb 6 olyan faj él a velenczei lagunákban, melyeket máig a mi sziklás partjainkon még nem találtak ellenbe „talán 200” olyan faj honos a mi partjainkon, melyeket a túlsón nem konstatáltak. Túl mennénk az osztrák-magyar monarchia összes állatvilága rövid ismertetésének határán, ha az adriai állatvilág jelenlegi elosztását az öböl physikai sajátságainak (hőmérséklet, sótartalom, áramlások) kapcsán, a mennyiben azok a szerves életre hatással vannak, akarnók megmagyarázni: itt meg kell elégednünk azzal, hogy az egyes osztályok és rendek legfeltűnőbb alakjairól nyujtsunk összefoglaló áttekintést.
A tengeri emlősök közűl ez ideig nyolcz fajt figyeltek meg az Adriában. Megfigyeltek két fókafélét: az adriai fókát vagy tengeri-barátot (Stenorhynchus albiventer Gray) és rendkivűli ritkaságként a borjú-fókát (Phoca vitulina L.). Megfigyeltek továbbá öt fogas czetet és egy szilás czetet (Balaenoptera musculus); az elsőkhöz tartozik a közönséges delfin (Delphinus delphis L.), a grönlandiak „nezarnak” nevű delfinje (Delphinus tursio Fabr.) és az esetleg megjelenő Risso-delfin (Delphinus Rissoanus Laur.). Érdekes „ide-tévedt” alakok az imént említetteken kívül a dalmát partokon 1862-ben látott szilás czetek és a fizéterek, nevezetesen a bus fejű fizéter (Catodon macrocephalus Lacep), mely ez ideig négy ízben jelent volt meg az Adriában; a turzio-fizéter (Physeter tursio L.) gyakoribbnak látszik. A „közönséges” delfinek, tengerünkben való gyakoriságukat tekintve, valóban megérdemlik jelzőjöket; seregesen, rajokban, vidám játékot űzve élénkítik a partmelléket és, a nép babonás hite megóván őket a nagyobb üldözéstől, nem csekély kárt tesznek a halakban. – A busa-fizéterből, mely kiválóan a déli félgömb tengereiben honos, e században csak egyszer, 1853 augusztus 15-ikén, ejtettek zsákmányúl hat példányt az isztriai parton, Citta nuovo mellett; Dalmát területen, Lastova közelében 1885 június havában találtak egy döglött példányt; egy másikat pedig Zára, Sebenico és Budua közelében különféle helyeken láttak, a mint majd itt, majd ott fölmerűlt.
„Fajokban gazdagnak, de halakban szegénynek” nevezte az Adriát egy férfiú, ki a halászat emelésében sok érdemet szerzett. Az idegen, ki a tenger partján először van halpiaczunkon, s száz meg száz lapos kosárban kiterítve látja a még mozgó, pompás ennivaló-halak sokaságát, s háromszor szemléli napjában a friss zsákmánynak csínos vitorlás bárkákon a part felé való szállítását, ezt alig tartja hihetőnek. Pedig ez a nyilatkozat mégis találó. A társasan élő ennivaló halfajok száma aránylag valóban csekély, habár a fajok száma általában igen jelentékeny. A Keleti-tengerből 109 halfajt ismerünk; mintegy 216 faj lakik az angol-, 180 a norvég partok mentén s körűlbelűl 300 faj honos az Adriában, melyek nagyobb része azonban kevésbbé érdekes nemzetgazdasági, mint tudományos szempontból. Nemzetgazdasági szempontból igen fontosak a Scomber-félék (nevezetesen a Scomber scomber és a tinhal Thynnus thynnus); továbbá a folyóvízi angolna, a Mugil-félék, Chrysophrys-fajok, Mullus-fajok, a Labrax lupus, a félszegúszók (Pleuronectidae) és a tőkehalak nehány képviselői, minta Merlangus vulgaris, Gadus merlucius, Gadus minutus, melyek közűl a két utolsó mint „lovo” és „pesce mollo” főzsákmánya a kecze hálóval való fenékhalászatnak; több tengeri géb (Gobius) és pánczélos hal, a zöldcsontú Belone rostrata és a tengeri angolna (Conger vulgaris) egészíti ki a mondott értelemben a sorozatot. A többi fajok nagy tömegéből, részint csodálatos alkatuk miatt, részint mint ritka alakok, egész sereg költi fel figyelmünket. A tüskésszárnyúak (Acanthopteri) rendjéből ilyenek: az erősen fegyverzett sárkányhalak (Scorpaena porcus és scrofa), a kardorrú hal (Xiphias gladius), a Szent Péter hala (Zeus faber), a ritka Capros aper és a Luvarus imperialis, melyet az olaszok „lizza bastardá”-nak neveznek, a csillagvizsgáló hal (Uranoscopus scaber), a tengeri ördög (Lophius piscatorius), a gályatartó hal (Echeneis remora), a hatalmasan pánczélozott Peristedion cataphractum („anzoletto de mar”) és közel rokona, a repűlő hal (Dactylopterus volitans), a Trigla lyra, Cepola rubescens, a „tengeri szalonka” (Centriscus scolopax), a Trachypterus taenia és a kevésre becsűlt, de gyönyörűen színezett Labrus-, Crenilabrus-, Julis- és Scarus-fajok, a nyálkás halak (Blennius) és sok más. A lágyszárnyúak közűl (Arthropteri) a már említett tőkehal-féléken és félszegúszókon (Rhombus, Pleuronectes, Solea) kívül nevezetesek a kigyóforma Ammodytes tobianus, Fierasfer acus és Ophidium barbatum, valamint a Scomberesox-félék, nevezetesen, a már említett Belone rostratá-n kívűl, az Exocetus exiliens nevű repűlő hal. A forrtállcsontúakat (Plectognathi) a „pesce luna” (Orthagoriscus mola), a ritka „pesce balla” (Orthagoriscus Planci) és a „pesce balestra” (Balistes capriscus), – a bojtkopoltyúsakat (Lophobranchii) a csikóhal (Hippocampus brevirostris Cuv.) és tűhalak (Syngnathus) fajai, – a vértes halakat (Ganoidei) a viza (Acipenser huso), a közönséges, a Nardo-féle és az „adriai” tok (Acipenser sturio, Nardoi) képviseli. A czápák és a ráják, a halászatnak nem valami különös javára, igen közönséges lakói tengerünknek. A czápák közűl leggyakoribb a Scyllium canicula, a Mustelus vulgaris és az Acanthias vulgaris, melyekhez, mint ritkább fajok, a következők csatlakoznak: Mustelus laevis, Scyllium stellare, Carcharias glaucus Galeus canis, Oxyrrhina Spallanzanii, Carcharodon Rondeletii, Zygaena malleus, Alopecias vulpes, Centrina Salviani és még mások is. A Squatina angelus képezi az átmenetet a rájákhoz, melyeket a következő legelterjedettebb és legismertebb fajok képviselnek: Raja miraletus, R. clavata, Laeviraja oxyrrhyncha, Trygon pastinaca, Myliobatis aquila, Torpedo narke és T. marmorata. A tengeri orsóhalon (Petromyzon marinus) kivűl megemlítendő még a híres Amphioxus lanceolatus, mely állítólag Lesina közelében mint „nagy ritkaság” fordúl elő.
Tengerünk gerincztelen állatai az utóbbi tizedekben több ízben képezték a beható búvárkodás tárgyát; új fajokat is találtak s a régieket tűzetesebben leírták, valamint a tengeri szervezeteknek a mélység szerint való elterjedésére nézve is beható megfigyeléseket tettek. Legalaposabb ismereteink vannak – könnyen érthető okokból – a Trieszti öböl és az elzártabb Quarnero állatvilágáról.
A legfelsőbb rangon álló gerincztelenek, a zsákállatok (Tunicata) tengeri faunánkban mintegy 90 jól jellemezhető fajban vannak képviselve: ezek közűl 39 az egyszerű aszczidiákra (Monascidiae) esik s ezek között ismét 7 olyan faj van, melyeket ez ideig csak (?) a mi partjainkon találtak (mint az Ascidia muricata, Ascidia aspera stb.). Igen nevezetes az érdekes Chevreulius callensis előfordúlása Lesina mellett. Közönségessek és elterjedtek az Ascidia mentula, Ascidia mammillata, Microcosmus vulgaris („ova di mar”) és más fajok. A társas aszczidiákat (Ascidiae sociales, Clavellinidae) a Clavellina nem (Clavellina Rissoana), és még kevéssé kutatott összetett aszczidiákat (Synascidiae) az Amaroecium, Leptoclinum, Didemnum, Botryllus stb. nemek képviselik. Partjaink összetett aszczidia-fajainak számát jelenleg még megközelítőleg is alig lehet megállapítani. 1884-ben magából a rovignói öbölből 49 fajt, köztük 29 újat jegyeztek fel. A szabadon úszó alakok, nevezetesen a gyönyörűen világító Pyrosomá-k, a sajátszerű Appendiculariá-k és az átlátszó Salpá-k kiválóan a Földközi-tengert népesítik; ez utóbbiak közűl azonban megjelenik az Adriában is a Salpa pinnata Forks., a S. democratica-mucronata Forsk. és a S. africanamaxima Forsk.
A puhatestűek közűl mintegy 600 fajról bizonyúlt be, hogy részt vesz partjaink faunájának alkotásában; ezek közűl 10 faj esik a lábasfejűek (Cephalopoda), 350 a csigák (Gasropoda) és 190–200 a kagylók (Lamellibranchiata) osztályára. (Az Adriában általában 16 faj lábasfejű és 400 faj csiga van megállapítva.)
A lábasfejűek, melyeket mint nagyra becsűlt ennivaló állatokat is értékesítenek, biologiai szempontból két csoportra különíthetők: parti-lakókra és inkább a sík tengeren élőkre. A parti-lakók szívesen keresik fel a sziklás helyeket, a hol eredménynyel vadászhatnak a rákokra, csigákra, kagylókra sat. és olykor kemény harczot vívnak a felsőbb rendű rákok jól fegyverzett fajaival; ezekhez tartozik a közönséges polip (Octopus vulgaris), az Eledone moschata, a Sepia officinalis. A sík tengert a Loligo-félék (Loligo vulgaris), a csinos kis Sepiola Rondeletii és a kiválóan érdekes Argonauta Argo válsztják lakó-helyűl, mely utóbbit azonban csak mint ritkaságot szabad az isztro-dalmácziai faunában felsorolni. Faunánkra sajátlagosnak tekinthető az Octopus Troscheli.
A csigák közűl 14 fajt ez ideig csak a mi partjainkon találtak. Az alakokban való gazdagságra nézve első helyen áll az elűlkopoltyúsak (Prosobranchiata) rendje 280 fajjal; utána következik a hátúlkopoltyúsak (Opistobranchiata) rendje mintegy 50 fajjal; a tüdős csigák (Pulmonata) közűl csak 4 faj ismeretes (Auricula Firminii, Melampus myosotis, Melampus bidentatus, Assiminia littorina); a csöves csigák (Scaphopoda), melyek a kagylókhoz képeznek átmenetet, a Dentalium nemből 8 fajjal vannak képviselve; alig jönnek tekintetbe az evező-csigák vagy tengeri pillangók (Pteropoda) a Cavolinia globulosa fajjal, és az éklábúak (Heteropoda), melyek inkább a Földközi-tengerben, a sík tükrön tartózkodnak.
Az elűlkopoltyús csigák közűl a Patella, Fissurella, Murex, Turbo, Trochus nemeket, a közönséges fülcsigát (Haliotis tuberculata), a Rostellaria pes pelecani és a Cassidaria echinophora („porcelletto”) fajokat nagy számban leginkább a sziklás partoknál fogják és onnan viszik a vásárra. A Fusus, Rhaphitoma, Nassa, Defrancia, Mitra, Columbella, Natica, Cerithium, Rissoa, Vermetus, Chiton és sok más nem fajai igen el vannak terjedve és mindenütt képviselvék. A hátúlkopoltyúsaknak fajokban való viszonylagos gazdagsága 22 nemre oszlik el, melyek között leggazdagabb a Doris, Pleurobranchus, Aplysia, Cylichna és Bulla-nem; a többiek legfeljebb 3 (Aeolis), vagy 2 (Tritonia, Tylodina) fajjal vannak képviselve. A Philine aperta (tengeri mandula), a Tethys leporina, valamint a Cherso mellett felfödözött Elysia splendida (bársonycsiga) és a Polycera quatuorlineata az isztriai partokon is honosak, ellenben a Gasteropteron Meckelii és az Umbrella mediterranea csak a dalmácziai partokon voltak eddig találhatók.
A kagylók az Adriának inkább nyugoti partjait népesítik, a hol, nevezetesen Grado közelében, nagyobb osztriga- és fésűkagyló-padok is vannak; mindamellett egyes nemek, mint Arca, Mytilus, Spondylus s különösen a Lithodomus kivételt képeznek, a mennyiben jobban kedvelik a köves keleti partokat. Mint ennivaló állatok az osztrigán kivűl leginkább tekintetbe jönnek a következők: a „pedocchio”-nak nevezett Mytilus edulis, a Pecten-fajok (Pecten jacobaeus, opercularis, sulcatus, varius és mások), melyeket olaszúl „capasanta”-nak, „canestrello”-nak neveznek, a Cardium-fajok (Cardium edele, rusticum stb.) és az „ostrichetta del duro”-nak nevezett Chama gryphoides; a Pinna-fajok (P. squamosa) kevésbbé fontosak. Kevesebbre becsülik azután a többi között a Spondylus-fajokat (S. aculeatus, gaederopus), továbbá a kikötőkben is ezrével élő Modiola-fajokat (M. barbata, galloprovincialis), a Pectunculus-fajokat (P. pilosus, P. glycimeris), a Venus-fajokat (V. verrucosa, V. gallina, V. decussata sat.), a Mactra stultorum-ot, sőt a Solen-fajokat (Solen vagina, ensis, siliqua), valamint a többi közt a közönséges fúró-kagylót (Pholas dactylus) is. A kagylók közűl három faj sajátlagos alakja faunaterületünknek s mind a hármat „kiválóan osztrák helyi-fajnak kell tekintenünk”; e három faj a következő: Tellina Daniliana (Brevilaquaból), Pecten proteus (Novegradi, Karin, Almissa?), Pecten dalmaticus (Ragusa mellől).
A ritka Brachiopodák hét fajban csak a dalmácziai partokon lépnek fel, melyek közűl felemlítendő a Terebratulina caput serpentis, az Argiope decollata, az A. neapolitana (Cherso mellett is) és a korállon élő Crania turbinata.
A moh-állatok (Bryozoa) az osztrák-magyar monarchiában mintegy 150 fajjal vannak képviselve, melyek közűl öt faj az édesvizekre, a többi pedig a tengerre esik. Midőn az állatoknak ez alakokban gazdag csoportját 1867-ben tanúlmányozták, kitűnt, hogy egyrészt számos délvidéki tengerekben lakó faj, mint a Lepralia alata, mely csak a Horn-foknál fordúl elő, azután a Lepralia galeata, melyet a Falkland szigetek környékén találtak, és a Diachoris magellanica, mely a Magellan-szorosban és Új-Zéland partjain él, az Adria faunájának is sajátja; más részt pedig, hogy az Adriában lakó fajoknak „több mint a fele” Nagy-Britannia partjain is feltalálható.
Az adriai rákok közűl legtüzetesebben vannak tanúlmányozva a nyelesszemű pánczélos rákok (Thoracostraca podophthalmata), melyek a fauna szempontjából legelső sorban jönnek tekintetbe. E rákok 116 fajban élnek tengerünkben, melyek közűl 5 fajt úgy tekinthetünk, hogy csak az Adriának, különösen a mi faunánknak sajátjai; ezek a fajok: az Ebalia Costae (Pirano), Virbius gracilis (Lesina, Cephalonai), Calliaxis adriatica (Trieszt, Zara), Mysis truncata (Lissa) és Pontonia flavomaculata (Dalmáczia). A rövidfarkú rákok közűl, melyeket a lakosság (nagyobb részt) eledelűl használ, az egész part mentén gyakoriak a „tengeri pókok” (Maja squinado, és a sokkal kisebb Maja verrucosa), – a kerek rákok (Cyclometopa), nevezetesen az Eriphia és Cancer nemek, a Carcinus maenas, – a négyszögű rákok (Dromina vulgaris, olaszúl „facchino”), a Porcellana platycheles és sok más. Vannak a lágyfarkú rákoknak, az úgy nevezett remeterákoknak (Pagurina) is képviselőik. A hosszúfarkú rákokat különösen a következők képviselik: Scyllarus, Palinurus (Palinurus vulgaris, olaszúl „grillo di mar”) Homarus („astice”), Crangon, Palaemon, Nephrops (Nephrops norvegicus „scampo” sat.), továbbá a Squilla, „goger” (Squilla mantis, olaszúl „canocchia”, Squilla Desmaresti sat.). A gyűrűs-rákok (Arthrostraca) – mintegy 100 fajjal, melyek között 34 nem rég megállapított új faj van faunánkból – alakokban a leggazdagabbaknak mutatkoznak; gazdagok nevezetesen a Nicea, Lysianasa, Anonyx, Maera, Amphithoe, Caprella nemek és mások; gazdagok továbbá az egyenlőlábúak egyes nemei, mint az Idothea, Cymothoa, Sphaeroma, Bopyrus, Ligia és mások. Számos, az Adriában igen ritka fajon kívűl, mint az Idothea prismatica és a Tylos Latreillei, 1866-ban még két új alakot jegyeztek fel, a Limnoria uncinata és Sphaeroma Rissoi fajokat; mindkettőt Lesinából. A Nebalia-nemből, mely egyedűli élő képviselője a vékonyhéjú rákok (Leptostraca) rendjének, a Nebalia Geoffroyi nevű faj van meg tengerünkben. Az alsóbbrendű rákok (Entomostraca) közűl mintegy 90 fajt ismerünk az isztrodalmácziai tengerpartról. Számba nem véve ez alosztály élősdi alakjait: a kagyló-rákok (Ostracoda) közűl a Cypridina mediterranea és a Cypridina oblonga (Cherso) fajokat, az evező-lábúak (Copepoda) közűl pedig a Mesochroa adriatica, Laophonte pilosa és a Thalestris pectimana fajokat kell kiemelnünk, mely utóbbiakat ez ideig csakis az Adriában találták. A kacslábú rákok (Cirripedia) közűl a közönséges Lepas anatifera, a ritkább Scalpellum vulgare és a sziklákon „az egész part mentén” gyakori Chthalamus stellatus gazdagítja tengeri faunánkat. A feljebb említett tengeri teknősbéka (Thalassochelys corticata) hátára tapadva él a Balanus tintinnabulum és a Chelonobia testudinaria, a nagy tengeri pókon (Maja squinado) pedig a Conchoderma gracile.
A férgek köréből a tengeri sertelábúak (Chaetopoda) voltak azok, melyek a búvárok figyelmét és érdeklődését leginkább felköltötték. Alakokban való gazdagságuk, karöltve morphologiai és biologiai sajátságaikkal, dús anyagot szolgáltatott a feldolgozásra mind az anatomusoknak, mind a systematikusoknak. Ehhez járul vízszintes és függőleges irányban való nagy elterjedésök, úgy, hogy a part sekély vizében majd minden kő alatt rejtőzködik egyik vagy másik csínos alakjok és gazdag zsákmányt szolgáltat belőlök a tengerfenék lágy iszapja, a jelentékeny mélységek, valamint részben a tenger felszíne is. Ez magyarázza meg, miért vagyunk a férgeknek épen erről a csoportjáról jobban és tüzetesebben tájékozódva, mint valamennyi más csoportjáról, melyeket több-kevesebb eredménynyel csak egyes specialisták kutattak. A sertelábú férgek csoportjából 98 nemből mintegy 186 faj lakik területünkön, melyek közűl ez ideig (1884) 48 fajt mondhatunk sajátlagosnak; kétségen kívül áll azonban, hogy ez utóbbiak száma nem sokára csökkeni fog, a mennyiben a mediterrán faunában más helyeken is meg fogják őket állapítani.
A gyér-sertéjű gyűrűs-férgek (Oligachaeta) közűl ez ideig csak egy jellemző fajunk van, az Enchytraeus adriaticus, melyet Trieszt mellett találtak. A szabadon élő dús-sertéjűek (Polychaeta) már tekintélyes számban lépnek fel; 114 fajban ismerjük őket, melyek között 26 (27) „sajátlagos”; ilyen például a Spinther miniaceus (Trieszt), Orseis pulla (Quarnero), Phyllodoce albovittata (Martinsicza), Eulalia punctifera (Cherso, Lussin piccolo) és az úgy nevezett csupaszlábúak (Gymnocopa) közűl a Tomopteris vitrina. Fajokban leggazdagabbak a Polynoe, Eunice, Lumbriconereis, Nereis, Syllis, Froceraea, Phyllodoce, Eulalia nemek, de gazdagok mások is. A tarka színekben gyönyörűen csillogó Aphrodite nemet csak az Aphrodite aculeata s a közönséges Hermione nemet a Hermione hystrix képviseli.
E rabló-férgekhez csatlakoznak a csőben-lakók (Tubicolae), melyek békés, többnyire növényi anyagokból táplálkozó állatok s a kövér iszapban vagy a kövek közt keresik primitiv rejtekhelyöket, rendesen azonban igazi lakást építenek maguknak. E lakások majd kocsonya-neműek, mint az átlátszó Siphonostomum diplochaitos-é, majd pergamenszerűek, mint a ritkább Chaetopterus pergamentaceus lakása; a Serpula-fajok kemény mészcsöveket építenek, melyek szarunemű fedővel el is zárhatók; a Terebella nem számos faja igen különböző, homokszemekből, kagylótöredékekből s hasonló anyagokból összetákolt vékony csöveket épít. Faunánkban e csőben lakó férgek közűl 71 faj él, melyek között 21 faj sajátlagos; ezekhez tartoznak a többi közt: Clymene digitata (Quarnero), Leiochone leiopygos (Cherso), Phyllochaetopterus gracilis (Crivizza), Melinna adriatica (Zaole), hét Sabella-faj és mások. Szélesebb elterjedésök van a következőknek: Dasybranchus caducus, Polyophthalmus pictus, Arenicola marina, Sternaspis scutata, Lagis Koreni (Zaole), négy Amphitrite-fajnak, a Polymnia nebulosa-nak (mely igen közönséges), a csinos Spirographis Spallanzanii, Myxicola infundibulum, Serpula Philippii, Protula protula (intestinum) fajoknak.
Állatélet a tengerfenéken a Quarneróban.
Ransonnet Jenő bárótól
A pókfélékhez és a férgekhez is sorolt Myzostomum-nemből két fajunk van: a Myzostomum glabrum és a M. cirriferum, melyek a csillag-állatokon (Antedon rosacca) élnek, mint kül-élősdiek.
A sugaras alkatú csillagférgek (Gephyrea) 9 fajban élnek tengerünkben, melyek közűl a Thalassema nemet ez ideig csak Trieszt mellett találták; a Bonellia viridis, Phascolosoma vulgare, Aspidosiphon Mülleri sat. igen elterjedt fajok; a Sipunculus nudus és a Phoronis hippocrepia fajt területünkön csak a Pontobdella muricata és Pontobdella oligothela nevű fajokra szorítkozik. – A szabadon élő hengeres férgek (Namathelminthes) közűl 3 fonalféreg (Nematodes) jön tekintetbe: a Portoré mellett talált Enchelidium obtusum, az Enoplus tridentatus és a még kérdéses Enoplus quadridentatus (Trieszt). Tekinteten kívűl hagyva a lapos-férgek (Platyelminthes) dél-élősdi fajait, egy mételyfélét (Trematoda), a Cercaria setifera fajt (Trieszt), az örvénylő-férgek (Turbellaria) közűl mintegy 23 nemben 36 fajt és a zsinór-férgek (Nemertina) közűl 13 fajt kellene fölemlítenünk: az örvénylők közűl ez ideig csak a mi tengerünkben találták a következőket: Cyrtomorpha subtilis (Capo d’Istria), Stenostoma Sieboldii (Trieszt), Plagiostoma sulphureum (Trieszt), Plagiostoma siphonophorum (Trieszt, Lesina).
A tüskebőrűek (Echinodermata) közűl a Földközi-tenger faunájában mintegy 100 faj él; ennek több mint fele (59 faj) honos az osztrák-magyar partok mentén is, a honnan azonkívűl a Holothurid-k osztályából egyelőre 5 sajátlagos fajt is ismerünk. Legnagyobb számban vannak az Asteroideá-k (25 fajjal) azután a Holothurid-k (22 fajjal) és az Echinoideá-k (11 fajjal); a Crinoideá-k közűl csak egyetlen faj, a csinos és gyönyörű színezetű Camatula mediterranea él tengerünkben. A csillagkarúak közűl 9, illetőleg 10 fajunk van olyan, melyek egész a trieszti öbölig előfordúlnak, és 2 fajunk olyan, melyeket csak a délibb vidékeken figyeltek meg t. i. a Pentagonaster placenta (Lissa, Ragusa) és a csinos Luidia ciliaris (Spalato). Az Astropecten öt faján s a sziklás fenéken élő Asteracanthion glaciale fajon kívűl ott él még a többi közt Rovigno sziklaszigetétől kezdve a vérpiros Echinaster sepositus és 10–12 fonalnyi mélységben a görgeteg-padokon a papirvékonyságú Palmipes membranaceus. A kigyókarúaknak (Ophiura) Ophiotrix alopecurus, Ophiotrix echinata, Amphiura squamata, Ophioglypha texturata, Ophioglypha albida közönséges fajai széles körben vannak elterjedve. Az Ophiopsila aranea és az Ophiomyxa pentagona az éjszaki részen ritka fajok; az Ophiocornis Forbesii csak a Quarneróban lép fel; az Ophioglypha affinis és az Amphiura Chiajei fajt Muggia mellett is megfigyelték ugyan, mindamellett úgy látszik, hogy a dalmácziai partokon gyakoribbak. Az Ophiothrix fragilis hiányzik a trieszti öbölből, de a Quarneroból említik; különben újabb időben kételkedtek, hogy e faj csakugyan előfordúl az Adriában. A Holothuriák (tengeri ugorkák) közűl 14 faj már Trieszt környékén, illetőleg az isztriai parton található; 5 faj közülök a Holothuria, s 5 a Cucumaria nemből való; továbbá honos a Stichopus regalis, a Thyone fusus, valamint a Synapta néhány faja, melyeket az öböl iszapjában lehet legnagyobb számban találni. Ez említett fajok közűl, melyeket a mi tengeri faunánkban fedeztek fel először, a Cucumaria tergestina majdnem az egész területen el van terjedve, ellenben a Cucumaria Kirchsbergii, a Thyone inermis, a Thyonidium Ehlersii, valamint a Synapta hispida fajokat csak Lesina mellett figyelték meg. Az Echinoideák („rizzi di mare” – tengeri sün-félék) végre, melyek az Adriának ennivaló állatai közé is tartoznak, néhány (6) fajban (mint Strongylocentrotus lividus, Echinus microtuberculatus, Spatangus purpureus, Schizaster canaliferus sat.) az egész területen el vannak terjedve; mások, mint az Arbacia pustulosa, az Echinus acutus és az Echinus melo csak a Quarneróban, a hosszú-tövisű Dorocidaris papillata pedig csak Dalmáczia (Lissa, Lesina) partjain lép fel.
A tengeri állatok földrajzi elterjedésének törvényei ez idő szerint még majdnem egyáltalában ismeretlenek; mindamellett bizonyos, hogy a vándorlás és költözés időnkénti jelenségei, kivált a tüskebőrűeket illetőleg, sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint eddig sejtettük.
A több sejtű állatok (Metazoa) legalsó törzsének (űrbelűek – Coelenterata) a maga két altipusában, a csalányszervesek (Cnidaria) és szivacsok (Spongiae) csoportjában, ellentétben a tisztán tengeri tüskebőrűekkel, van egy-egy édesvízi képviselője is; az elsőhöz tartoznak az „édesvízi polypok” (Hydra viridis, H. fusca), az utóbbihoz az édesvízi kovaszivacsok (Spongilla fluviatilis, lacustris stb.), melyeket a magyarok „vízigyöngy” néven ismernek s zsírral pörkölve szakgatás ellen kenőcsűl használnak. A többi űrbelűek, kivéve nehány félig sósvízi alakot, melyek a mi faunánkból hiányzanak, a szó teljes értelmében tipikus tengeri állatok s külső megjelenésökben nem épen legcsekélyebb részök hasonlít inkább növényekhez, mint állatokhoz. És épen ezeknek van a legkiválóbb jelentőségök az ember háztartásában is; a tenger legfontosabb hasznos állatai közűl kettő ebből az állattörzsből való: a fürdő-szivacs meg a nemes korall; s mind a kettó sajátja a mi faunánknak is. A fürdő-szivacsnak, nevezetesen a „finom szivacs”, „dalmácziai szivacs” (Euspongia officinalis var. adriatica) néven ismert fajának halászata nem csekély keresetforrása, a halász népnek az egész isztro-dalmácziai part mentén. E faj legközelebbi rokona, az Euspongia zimocca és a Hippospongia általában hiányzik az Adriából. A nemes korallt (Corallium rubrum) tengerünknek csak déli részén, a dalmácziai partokon találjuk, a hol, többnyire nagy mélységben, egyes kis padokat képez. Eme fontos fajokon kívűl csak a mindenütt közönséges zöld tengeri anemónét (Anemonia sulcata) – „madrona”) említhatjük, mint hasznos állatot, melyet a szegényebb lakosság eledelűl használ.
Az űrbelűek egyes osztályainak és rendjeinek faunánkban való képviseletét illetőleg a következőket jegyezhetjük meg: A csalányszervesek (Cnidaria) altipusából mintegy 180 fajt sorolhatunk fel, melyek között 24 (esetleg 26) fajt ez ideig csak a mi partjainkon találtak. Pontosabban kifejezve, a Hydromedusá-k (Polypomedusák) osztályára esik 115 faj, mely számban a Hydroideá-k rendje 100, a Siphonophorá-ké 6, s az Acalephá-ké 9 fajjal vesz részt. Mind a három rend ez ideig sajátlagosnak ismert alakokkal is gazdagítja faunánkat: A Hydroideák (fátyolos medúzák) 17 (esetleg 19) fajjal; ilyen a Lafoëa parasitica (Trieszt), Sertularia bicuspidata (Lesina), Aglaophenia octodonta (Pirano), Plumularia bifrons (Lesina), Octorchis campanulatus (Trieszt, Lesina) sat.; a Siphonophorák (hólyagos medúzák) közűl a Diphyes Kochii a trieszti faunára jellemző és egész éven át nem ritka faj; az Acalephák (korongos medúzák) közűl, úgy látszik, a Drymonema dalmatinum és a Discomedusa lobata kiválóan a mi tengerünkre szorítkozik; nevezetes, hogy a Lucernaria campanulata, mely a Földközi-tengerben is ritka, Trieszt környékén előfordúl; az Adria legnagyobb korongos medúzája, a Rhizostoma Cuvieri, különösen tavaszkor jelen meg nagy számban. A bordás medúzákat (Ctenophora) 5, talán 6 faj képviseli, melyek közűl leggyakoribb az Eucharis multicornis; a nevezetes „Venus öve” (Cestus Veneris) csak a délibb vidékeken mondható kevésbbé ritka jelenségnek.
Igen gazdag alakokban a virágállatok (Anthozoa) osztálya (58 fajjal), nevezetesen az aktiniák vagy tengeri rózsák (Actiniaria, lágykorallok, Zoantharia malacodermata) alrendje, melyből az Actinia, Bunodes, Adamsia, Cerianthus s más nemek igen elterjedt fajain kívűl, a 29 képviselő közűl külön említésre méltó a Halcampa medusophila, melyet eddig csak tengeri aquariumokban figyeltek meg, a Lussin szigete mellett talált Edwardsia Grubii és a Quarneróban élő Polythoa univittata. A szaru-korallok (Antipatharia) közűl csak két fajunk van, az Antipathes subpinnata és a Leiopathes Lamarckii, melyek az Adria éjszaki részén nincsenek meg; mind a kettőt Lagostá-nál találták. – A csillagos korállok (Madreporaria) 9 nemben 14 fajjal vannak képviselve, az Astrocoenia pharensis nevű fajjal, melyet ez ideig csak Lesina mellett figyeltek meg; a közönséges Cladocora nemből 3 faj ismeretes, de a Cladocora stellaria hiányzik a trieszti öbölből; a Balanophyllia nemből is 3 faj él tengerünkben, de a Quarnerotól éjszakra csak a Balanophyllia Bairdiana fajt találták. – Az ágas korallok (Alcyonaria) rendje (11 nem 13 fajban) 4 fajjal terjed egész Triesztig, nevezetesen a Rhizoxenia rosea, Cornularia cornucopiae, Alcyonium palmatum és Veretillum cynomorium nevű fajokkal; délibb vidéken maradnak a kérges korallok (Gorgonidae) nevezetesen a Gorgonia, három fajjal, a nemes korall és a tengeri tollak (Pennatulidae) egyes fajai, mint a Pennatula phosphorea és a Funiculina quadrangularis; a Virgularia multiflora csak a Quarneróban fordúl elő.
Szivacs-faunánkat mintegy 150 faj képezi, melyek közűl 45 faj a trieszti öbölben is él. A fajok legnagyobb része a szaru-szivacsok (Ceraospongiae) és a Monactinellidá-k meg a Tetractinellidá-k rendjében oszlik meg. A szaru-szivacsok rendjéről, melynek a fürdő-szivacs egyik nevezetes faja, már megemlkeztünk; de e fajon kívűl ebbe a rendbe tartoznak még a Cacospongia és a Spongelia nem egyes fajai; ez utóbbiak közűl a Spongelia pallescens nevű fajt ez ideig csak a mi partjainkon és Nápoly mellett találták. A Monactinellidák a Chondrosia, Hircinia, Aplysina, Aplysilla (az Aplysilla sulphurea és rosea „adriai” fajokkal), a Reniera (Reniera incrustans-fajjal), a Vioa, Myxilla és más nemekben is vannak képviselve. A Tetractinellidák rendjéből a Geodia, Tethya (tengeri narancs), Caminus, Steletta, Ancorina, Plakina (Plakina monolopha és dilopha) nemekben lépnek fel. A váznélküli szivacsokat (Myxospongiae) a Halisarca nem (Halisarca lobularis), a mész-szivacsokat (Calcispongiae) a Grantia és Sycon nem képviseli, melyek fajokban szegények.
Az itt közlött összeállítás ez ideig az első kisérlet az osztrák-magyar monarchia állatvilágának a földrajzi elterjedés szempontjából való rövid összefoglalására. Fenntartva magamnak, hogy e tárgyat saját adataimnak és következtetéseimnek a – sajnos – nagyon elszórt idevágó irodalomból vett bizonyítékok támogatásával bővebben más helyen dolgozzam ki, a közleményem végén kedves kötelességet teljesítek, midőn szíves köszönetemet fejezem ki mindazoknak az uraknak, a kik a még közzé nem tett faunisztikai adataikat rendelkezésemre bocsátották; kár, hogy ez adatoknak csak egy csekély részét lehetett e helyen értékesítenem.
A puhatestűek, illetőleg rovarok, pókok és százlábúak „sajátlagos” fajaira vonatkozó lajstromot kaptam Brusina Spiridion tanártól és Rogenhofer Alajos múzeumi őrtől; továbbá Becher E. dr. és Kohl F. uraktól. Egyes ritkább alakok előfordúlásáról, valamint a honosított állatokról a következő urak adtak felvilágosításokat: Frivaldszky János múzeumi igazgató-őr, Madarász Gyula dr., Maldeghem Edmund gróf, Paszlavszky József tanár, v. Pelzeln August múzeumi őr, Schilling báró, Schröer Róbert lapszerkesztő, Sedlnitzky F. báró, Tschusi zu Schmidhoffen Viktor lovag, Warosch T. és Washington István báró.
