Nagy-Károly és Szatmár vidéke.
Nagy-Károly és Szatmár vidéke.
Szatmár-Németi.
Dörre Tivadartól
A Nyírtől keletre, hol Szabolcsmegye homokját Szatmármegye fekete földje váltja föl, a Tisza, Szamos és Kraszna közén, az ecsedi láp környékén fekvő termékeny vízjárta síkság, mely Károlytól éjszakra Vásáros-Naményig, keletre Szatmár felé az ugocsai és avasi hegyekig és Nagybánya vidékeig terjed, míg délről a Bikk hegység határolja, – az első magyar telepűlési helyek közé tartozik. E síkságnak nyugati részét a Nyírnek homokos földje szegélyezi, sőt a Nyír Szatmármegyébe is jó darabon benyúlik.
A mint a Nyírnek homokdombjai megszűnnek, az ecsedi lápba olvadó homokot fekete föld váltja föl, mely Nagy-Károlytól folytonosan tart a síkság végeig. A vidék éjszaki részét a Máramarosból Ugocsán át siető Tisza vágja ketté. A Szilágyságból jövő Kraszna a síkság nyugati részét szeli át és az ecsedi lápot táplálja. De a vidéknek uralkodó folyója a Szamos, mely Erdőszáda alatt hagyja el szülőit, az erdélyrészi hegyeket. A vidék, a melyet alsó folyásával kerűlget és áradásaival gyakran elborít, a Szamosköz, termékeny föld, melynek aratása azonban a folyók és talajvizek áradásai miatt, midőn a Tisza és Szamos egymással érintkező ártere két víz közé szorítja, gyakran van kitéve a bizonytalanságnak. És nemcsak az élő vizek pusztítnak, hanem a holt Tisza, holt Szamosok, és más, a Szamosból kiágazó erek, talajvizek, a Sár mocsara és a különböző halványok.
Majdnem minden falunak, pedig a falvak elég sűrűen vannak, van kisebb-nagyobb erdeje. Szatmár vidékén megnagyobbodnak az erdők. A Szatmár városához tartozó Sár erdeje, a nagy kiterjedésű Gombás, a Túr vize melletti és az erdőháti szép tölgyesek teszik a tájat mindinkább változatossá. Egyik végén Szatmár, legrégibb váraink egyike, Gizella királyné által telepített német hospeseivel, már az Árpád-ház alatt középpontja volt azon roppant koronabirtokoknak, melyek először mint királyi vadászterületek Szatmár, Ugocsa és Máramaros hegyes vidékeit foglalták magukban. A hegyek alatt a Lápos, Túr, Szamos és Kraszna vizek mentén terűltek el a koronabirtokok mellett a Tomaj, Káta, Gutkeled és különösen a Kaplyon nemzetségeknek nagy kiterjedésű birtokai, a mint erről már a XIII. századból fenmaradt oklevelek bizonyságot tesznek. A síkság másik végén Szabolcsmegye felől, a XIV. század eleje óta mindig emelkedő Nagy-Károly, a Károlyiak ősi fészke, Ecsed, mely a Báthoryak egyik ágának adta nevét, a láp közé építve, bevehetetlennek tartott erősség még a XVII. században is, uralkodtak. Az egész terület megrakva hatalmas nagy urak váraival; ilyenek: Aranyos-Medgyes, melyet első ismert birtokosa a Kun László király ellen elkövetett felségsértés miatt veszített el, a Kaplyon nemzetségbelieké, Erdőd a Drágfyaké, Nyaláb a Perényieké, Rozsály a Rozsályi Kunoké, Nagy-Károly a Károlyiaké, nem számítva a középnemesség sűrűn fekvő kastélyait és udvarházait. Ez a középnemesség nem igen szívesen nézte a főuraknak épűlő várait, melyektől biztonságát fenyegetve hitte, és a vármegye nem egyszer tiltakozott is a király előtt az ilyenek miatt. Mert Szatmármegye a benne lakó nemesség számát tekintve, az országban második.
Midőn hazánkban a protestantismus már a XVI. század első felében terjedni kezdett, egyik első és leghatalmasabb fészke Szatmármegye és a Szilágyság volt, és Szatmármegyének ezen protestans alapszövete maig sem vesztette el színét. A Nagy-Károly és különösen a Szatmár vidéki középnemesség maig is nagy részben református, valamint a szatmári és károlyi iparosok többsége is. Annak a jó részben alsó nemességből álló hadi népnek, melynek a XVII. század belső villongásaiban egy pár emberöltőn keresztűl, de különösen a Rákóczy-féle fölkelésben a katonáskodás volt a kenyere, utódai a szatmári béke után részint elpusztúlt csekély birtokaikra menekűltek, részint a „magyar” iparra adták magukat. A mely vármegyékből a kuruczság a legtömegesebben kerűlt ki, Borsod-, Bihar-, Szatmármegyében Miskolczon, Debreczenben, Szatmáron, Nagy-Károlyban maig is feltűnő nagy számban él a magyar iparos: csizmadia, szabó, tímár, gubás; és sok ideig nem vegyűlt el a többi mesteremberekkel, összetartva részint a czéhrendszer, részint a felekezetiség által. Maig is megkülönböztetik magukat név szerint is, de megvan a hagyományos különbség vallás szerint is.
Azon körűlménynél fogva, hogy az előző századokban Szatmár királyi vár és erősség volt, melyben különös kiváltsággal csak egy pár előkelő családnak volt nemesi kuriája, Szatmármegyének megyei élete a legrégibb időktől fogva Nagy-Károly vidékén és magában Nagy-Károlyban fészkelt. A XIII. és XIV. században a Kaplyon nemzetség ősi birtokán, Gelényesen tartattak a megyegyűlések, a XV. és XVI. században leginkább Csengerben, míg a XVIII. század óta Nagy-Károly a megyének állandó székhelye. Egymásután tűntek föl és le e vidéknek hatalmas főúri családjai; az ecsedi Báthoryak után a Drágfyak, a XVII. században a Károlyiak és Rozsályi Kunok versenyeztek egymással, míg a század végén, még inkább a szatmári béke után a Károlyiak tekintélye lett az uralkodó. A vármegyének élete már a XVII. század vége óta összeforrott a Károlyi családéval.
Századunk első tizedeiben, midőn nemzeti fejlődésünk a megyei élet keretében és mozgalmaiban kezdett újra megindúlni, ezen megyei életnek minden erőkifejtésében, de különösen a korteskedésben Szatmármegye első helyen állt. A Szamos- és Krasznaközi nemesi helyek, Csenger, Cseke, Tyukod és Nagy-Ar községek keményen küzdöttek a nagykárolyi, gencsi, berei nemességgel, néha egymás között is. A majd liberális, majd konzervativ irányú megyei többség küldte föl az 1832–6-ik országgyűlésre Szatmármegyének egyik legnemesebb fiát, Kölcsey Ferenczet, de ugyanez változtatta meg kevés idő múlva utasításait, minek következtében Kölcsey visszavonúlt az országgyűlésről. E kitűnő költőnek és szónoknak képét maig is őrzi a nagykárolyi megyeház nagy terme.
Nagy-Károly városa környékét a magyar Gencs és Bere kivételével virágzó gazdag sváb falvak borítják. Midőn a Rákóczy-fölkelés lezajlása után a szatmári béke csendesebb állapotokat teremtett, gr. Károlyi Sándor üresen maradt ősi birtokait, melyekről a régi lakosság nagy részt elzüllött vagy kipusztúlt, Würtembergből a Schwarzwald és Bléziwald vidékéről behívott katholikus telepítvényesekkel népesített be. Az elpusztúlt falvak régi magyar neveiket megtartották, de sváb községekké lettek. Ilyenek voltak magán Nagy-Károlyon kivűl: Fény, Csanálos, Vállaj, Kaplyon, Kálmánd, Mező-Petri, Mező-Terem, Nagy-Majtény, és távolabb Szatmár felé Erdőd és Béltek. Mint legvagyonosabbak: Csanálos, Fény és Kálmánd válnak ki közűlök. Nagy-Károlyon kivűl csak Szaniszlón és Mérken laknak magyarokkal vegyesen, különben vegyűletlenűl megmaradtak. Általában szorgalmas és vagyonos nép, mely nemzeti sajátságait, községi szerkezetét maig is változatlanúl megtartotta. Falvainak külseje is elüt és pedig az által a környék többi falvaitól, mert ezek, mint új telepek, előre megszabott rendben épültek, s így rendezett házsorok- és útczákból állnak. A csinosan épített házak, a melyekbe német módon egy hosszú sorban, egy fedél alatt vannak az emberek és a gazdasági állatok lakóhelyei beosztva, az udvar végén a tágas csűr színes kapujával, a gazdasági munkákra használt erős lovak azonnal elárúlják a sváb falut. Betelepítésök alkalmával a különböző falvakban különböző nagyságú, fél telektől másfél telekig terjedő földet, mint örök birtokot kapva a betelepítő uraságtól, tartoztak ennek szerződés szerint épen úgy dolgozni és szolgálatokat teljesíteni, mint a többi jobbágyok vagy robotosok. Birtokukat pedig sajátságos módon, az úgy nevezett frunt vagy front (bizonyosan a német Pfründe) intézménye által őrzék meg. Ezen frunt-rendszer némileg eltérő vonásokat mutat föl az ország többi részein lakó, példáúl a bánáti sváboknak rokon intézményeitől, habár az ősi nemzeti szokásnak alapgondolata mind a kettőnél megvan.
A szülők, tekintet nélkül arra, legidősebb-e vagy legfiatalabb, fiú-e vagy leány, kiválasztják egyik gyermeküket, és az egész telket, házat, gazdaságot összes hozzátartozandóival együtt annak adják át. Ugyane szokást követik a zsellérek és a telketlen házzal bírók is. Ha a kiválasztott házasságra lép, megbecsülik a birtokot, és az összes érték felét a telekre menő vagy költöző menyasszony vagy vőlegény tartozik kifizetni, és akárhány gyermeke van is még az öreg szülőknek, mindannyit ezen 3–4–5 ezer forintból elégíti ki. Maguk a régi gazdák, mint früntnerek, hátra vonúlnak vagy az udvar végén külön álló kis früntner-házba, vagy rendesen a két utczai szobába, vagy az úgy nevezett stübli-be (oldalszoba), és azontúl teljes nyugalomban a frunt életjáradékából élnek. Ezen életjáradék a telek nagysága és a szerződés szerint különböző, rendesen 10 köböl élet, ugyanannyi tengeri, zab és marhatartás, vagy egy holdnak a haszonélvezete úgy, hogy az öregek csak a magot adják; a mívelés, behordás a fiatalok kötelessége. Az öregeknek semmi dolguk sincs, sem nem gazdálkodnak, sem az adót nem fizetik. Így van keresztűlvíve gyakorlatban a földbirtok megoszthatatlansága, mely a frunt-rendszer alapgondolata. Megosztott telek a svábok közt nincs.
Szatmár-Németi főtere a püspöki székesegyházzal.
báró Mednyánszky Lászlótól
Ölltözetükre nézve a régi német strimpfli már a múlt század közepétől kezdve megszűnt. Ezelőtt egy félszázaddal a férfiak mind vászonnadrágban, télen fehér báránybőr sipkában és fehér gubában jártak. Mostani öltözetök szép fényezett csizma, fekete vagy sötét szürke magyar nadrág és posztó újjas, mely télen báránybőrrel van bélelve. Télen úti öltözetnek a katonaköpenyeg szabású szűrt is használják. Asszonyaik télen többnyire posztó újjasban, néha fekete apró fürtű hosszú gubában járnak.
Népköltészetüknek némi nyomai még fenmaradtak azon hosszadalmas románczféle énekekben, melyeknek töredékeit a fiatalság vasárnaponként templom után összegyűlve szokta énekelgetni. De ezek már oly hiányosak és úgy el vannak ferdítve, hogy az öregek alig ismernek rájok; a teljes szöveget pedig már maguk is elfeledték. A svábok népköltészetének végső pusztúlását legjobban az mutatja, hogy már szerelmi dalaik nincsenek. A vasárnapi összejövetelek alkalmával a mulatság végén mindig magyar népdalokat énekelnek, és ezeket már az egész falu jobban tudja, mint a német énekeket.
Házassági és lakodalmi szokásaik sem érdektelenek. Miután a szülők az anyagi kérdésekkel rendbe jöttek, és a közjegyző előtt a házassági szerződést megkötötték, következik az esküvő, melyet rendesen keddi napon tartanak nagy lakodalommal. A menyasszony és vőlegény rokonai közűl választott szakácsnék már a megelőző napon elkezdik a sütést-főzést. A kik a rokonságból a lakodalomban részt akarnak venni, már két nappal előbb egy vagy két tyúkot küldenek a lakodalmas házhoz, a mi azt jelenti, hogy az egész család apraja-nagyja ott lesz. A vőfélyek nem hívogatnak, csak felszolgálnak. Esküvő előtt a násznagy elbúcsúztatja a leányt a szülőktől, esküvő után a vendéglőben tánczolnak ebédig, a mely 2 órakor kezdődik, és 4–5 óráig tart. Ebéd alatt a menyasszony vagy vőlegény valamelyik gyermek rokona a menyasszony lábáról lelopja a fél czipőt, és a menyasszony figyelmezteti a násznagyot, hogy nincs czipője. A násznagy a tolvajt előkeríti, és a czipőt hosszas alkudozás után kiváltja. Ebéd után újra táncz éjfélig. Ekkor barátnőitől kisérve hazatér a menyasszony és vőlegény; a vőfélyek, a koszorús leányok és barátnők különböző alkalmi vonatkozású búcsúdalokat énekelnek, a koszorút főkötővel cserélik fel, a vőlegény kalapjáról pedig a szalagot a rózsával együtt leszedik. Ezek a dalok még leginkább megmaradtak, bár szintén csak töredékben.
A fiatalság gyakran ősszegyűl tánczra a plébános és a bíró által megengedett időben. Rendes táncznapok farsangon kivűl Szent-Mihály, Vendel, Márton és Katalin napja. Ezenkivűl a megengedett vasárnapokon, sőt hétköznapokon is tánczolnak reggeltől estig, de éjszaka soha. A keresztjáró napoktól sarlóakasztásig soha sincs táncz. Ezek a táncznapok a sváboknál mintegy a fiatalság népmulatságai, a falu korcsmájában nem czigányzene, hanem a sváb községekben soha sem hiányzó helybeli fúvóbanda hangjai mellett folynak le. A tánczhoz a leányok minden kiséret nélkűl mennek el. Ha a leánynak már udvarlója van, mással soha sem tánczol. Tánczuk a walzer, stájer polka, de legnagyobb divatban van a csárdás. A svábság míg öltözetéről már régen lemondott, szívósabban látszik ragaszkodni arczviseletéhez (nagy részben most sem viselnek szakállt, de bajuszt már sokan). Nyelvét már-már fölcseréli a magyar nyelvvel, ellenben erősen ragaszkodik községi szervezetéhez, lakodalmi szokásaihoz, mulatságaihoz, de már ezekbe is magyar tánczot és dalt illeszt be.
A nagykárolyi kastély.
Dörre Tivadartól
A Nagy-Károly és Szatmár vidékén levő, valamint az Ugocsában fekvő magyar falvak lakosságának életmódja, jelleme, szokásai hasonlók a többi magyarság életéhez. Vallás tekintetében legnagyobb részt reformátusok, és mint ilyenek, gyakran nem csekély megerőltetéssel és teherrel viselik egyházuk és iskoláik fenntartásának költségeit, de épen ezért vallásukban buzgók, egyházukhoz ragaszkodók. Sátoros ünnepeiket a falvakon három napig ülik, a harmadik napon is épen olyan isteni tisztelettel és ünnepléssel, mint az elsőn. A református lakosság tömegesen terjed végig Szatmármegye síkján, Szatmáron túl egyik oldalon az Avasságig, a hol már az oláh és orosz elem van többségben, más oldalon Szinyér-Váraljáig, melytől kezdve Nagy-Bánya felé a kővárvidéki oláhság kezdődik.
A falvak közepén vagy végén egy-egy csinos, de néha bizony elhanyagolt nemesi kúria szolgál lakásúl azon középnemességnek, melynek ősei a XVII. és XVIII. század alkotmányos küzdelmeiben olyan élénk részt vettek. A szatmári béke után teljesen kimerűlve, de hagyományait, emlékeit, aspiratióit híven megőrizve vonúlt ez vissza a megyei életnek és a nemességi előjogoknak sánczaiba. A rokonság kötelékei, a különböző falvakban és megyékben szétszórt apró nemesi birtokrészek, a pörlekedések, a vendégszerető életmód által társadalmilag összetartva, nemcsak egymással, hanem a szomszéd megyék (Közép-Szolnok, Bereg, Ugocsa, Szabolcs, Bihar és Máramaros) nemességével is atyafiság, érdekközösség, eszmerokonság és közös hazafi érzelmek által összefűzve s folytonos eleven érintkezésben tartva, ezen osztály minden fogyatkozásai és hibái mellett is a legnagyobb nemzeti erő s a magyar alkotmánynak és nemzetiségnek fő-főtámasza volt. Politikailag a megyei, egyházilag a protestáns élet önkormányzatához szokva, mindig bizonyos önállóságot és ellenzéki szellemet őrzött meg.
Az alsó nemesség Szatmármegyében és épen Nagy-Károly környékén is nagy számban, részben már a néppel teljesen összevegyűlve él. Gencs, Berge, Csenger, Tyukod egyszerű paraszt házai sok szegény nemes családnak szolgálnak otthonúl. Ez az osztály egyaránt bír fajának úgy jó tulajdonságaival, mint gyöngeségeivel. Önérzete és hazafiassága még sok tekintetben a múlton csügg, habár van akarata az újabb állapotokhoz is alkalmazkodni. Fiai közűl aránylag nagy számmal vannak, kik a nemzeti közélet különböző ágaiban: lelkészi, ügyvédi, jegyzői és hivatalnoki pályán sikeresen működnek. És midőn a múlt század végén Gvadányi alakot keresett, a kiben megszemélyesítse az ébredő nemzeti önérzetet, a mely tiltakozik az idegen nyelv, viselet és módi ellen, a mely bátran követeli a nemzet nevében főurainknak és a fővárosnak magyarságát, a mely látni indúl a magyar fővárost és benne Mátyás király palotáját: a szatmármegyei alsóbb nemességből egy falusi jegyző alakját választotta ki, és annak szájába adta a nemzet aspiratióit. Így született meg a peleskei nótárius alakja, a kurta nemes emberé, ki nem áll ugyan korának műveltségi színvonalán, de legjobban, mintegy ösztönszerűleg érzi nemzetének veszedelmét és bátran megtámadja a betegséget, mely annak életét fenyegeti.
Az erdődi vár romjai.
Pataky Lászlótól
A Nagy-Károly körűli falvak lakossága az általános rokon jellemvonások mellett viseletben, szokásokban itt-ott különös vonásokat tűntet föl. A Szamos- és Kraszna-köz, valamint a Szatmár melletti falvak lakosságától, mely dolmányban, télen gubában és keskeny karimájú sajttetejű kalapban jár, azonnal meg lehet ismerni a fekete gubában és bocskorban járó ecsedi embert, még inkább a börvelyit, kinek öltözete télen-nyáron vászon nadrág, kitli és az elmaradhatatlan kis tarisznya, melyeket asszonyaik mind otthon szőnek. Börvely az egész vidék legsajátságosabb falva; elütő a többiektől nemcsak öltözete, hanem szokásai- és nyelvjárásával is. Fekvése teljesen az ecsedi láphoz szorítja; csak egy út vezet belőle kifelé Kálmándon keresztűl Nagy-Károlyba; máskülönben csak télen, mikor a láp befagy, mehet a lápon keresztűl Tyukodra. Termékeny gazdag határa és vagyonos, szorgalmas népe van. Valami régi székely eredetű telepítvény ez, mely sajátságos szokásait és tájszólását elzárt helyzetében teljesen meg tudta őrzeni.
A Nagy-Károly vidéki falvak gazdálkodásból és a vidék természete szerinti kézi iparból élnek. A láp mellett lakók: a kaplyonik, börvelyiek és kálmándiak ezer meg ezer számra fonják és adják kereskedésbe a gyékényeket és nádkosarakat. A kismajtényiak szekérkasokat készítenek vékony rekettyéből, nemcsak egyszerű fonásúakat, hanem festetteket is.
A kismajtényi határ egyik pontján, épen a Szatmár felé vivő vasútvonal mellett vad körtvélyfák árnyékában áll a majtényi békeoszlop, melyet a 70-es évek elején a szatmári hídépítésnél megmaradt kövekből állítottak föl. Csak a kelet van rajta: 1711 május 1, mely szám a szatmári békét jelzi.
Szatmármegye nyugati részének középpontja s a megye székhelye Nagy-Károly, mintegy 13 ezer lakossal, kik közűl 3.000 református, 2.000 zsidó, 1.600 román, nehány száz nem-egyesült orosz és 2–3 száz lutheránus, a többi római katholikus. A Debreczenből Máramaros-Szigetre menő éjszakkeleti vasút mellett fekszik, s egyszersmind kiindúló pontja a Szilágyságba vivő, már Szilágy-Somlyóig járó vasút-ágnak. Neve a XIV. század elején fordúl először elő, kezdettől fogva a legszorosabb történelmi összeköttetésben a Károlyi-családdal, melynek ősi fészke. A Károlyiak harczi érdemei jutalmáúl már Róbert Károly idejében vásárjogot, majd országszerte szabad kereskedési jogot kapott. A Károlyiak bővítették új útczákkal; Hunyadi Mátyás idejében várkastélyt építettek bele, mely a XVII. század második felének harczi villongásai között egész várrá nőtte ki magát. Nem volt ugyan olyan első rangú erősség, mint Szatmár; de a Nyír, az Érmellék, Erdély és a Szilágyság felől gyakran be-beütő kisebb ellenséges csapatok ellen jó védelmet nyújtott.
1711 után Károlyi Sándor rendszeres telepítéseivel új korszaka kezdődik a városnak. A régi lakossággal versenyre keltek az új lakosok. A földmívelés terén a földesúr által segített katholikus svábok, a kereskedésben a zsidók, a nemzeti iparágakban a magyar kálvinísták voltak munkásak; bár az a mindenütt észrevehető jellemvonás, hogy a magyar iparos mestersége mellett lehetőleg gazdálkodni is szeret, a nagykárolyi iparosok között is épen úgy megvolt és megvan, mint a debreczeniek vagy szatmáriak között. A svábokon kivűl a zsidóságot Károlyi Sándor rendszeresen, szerződés szerint telepítette be; 1740-ben 30 telket adott nekik lakásúl. Bizonyos hatalmi körrel és felelősséggel ellátott bírájoknak kellett lenni, boltokat kelle állítaniok, és a földesúri széknek voltak alávetve.
A Károlyi-család, melynek tagjai különben már a XVII. százdtól fogva Szatmármegye főispánjai voltak, a szatmári béke után a megyének minden versenyt kizáró leggazdagabb és leghatalmasabb családja lett, a megyével bizonyos mértékben azonosíttatott; a család czímerét a megye czímerének szívébe foglalták be, s az mai napig is ott van. E körűlményből lehet megmagyarázni, hogy Nagy-Károly, noha mint a megye szélén fekvő hely, földrajzi fekvésénél, valamint népességénél fogva erre nem első sorban alkalmas, folytonosan megyei középpont maradt. És sok részben ennek köszönheti fölvirágzását is. A vármegyei élet, melyet Szatmármegyének nagy számú nemessége különösen élénkké tett minden korszakban, oda vonzotta részint állandó lakásra, részint ideiglenes tartózkodásra a megyei nemes családokat, és társadalmi tekintetben is az ország keleti részének egyik nevezetes és érdekes középpontjává tette Nagy-Károlyt. Régi nagy vendéglőjének, a „Szarvas”-nak, nagy terme színházzá volt alakítva, és a magyar vidéki színészet történetében mindig a jobb állomások közt szerepelt. Ennek helyét most egy nem régen épűlt csinos nyári színkör pótolja. A magyar czigányzenének is egyik hazája volt. Az előkelőbb szatmári nemes vagy a maga falusi kastélyában, hova a czigánybandát néha hónapokra kivette, vagy a vendéglőben maga tanította a czigányt a magyar nótára, és ebből az iskolából nem egy országos hírű muzsikus kerűlt ki. A zenén kivűl másik kedves mulatságra, a vadászatra gazdag teret nyújtottak részint a szántóföldek és erdőségek, részint az ecsedi láp, melyben még 1830 táján Sárvár körűl az ingó lápokon vaddisznókra és őzekre vadásztak.
A kis városka népessége e században körűlbelől négyszeressé nőtt. Az egyes iparágak fölvirágoztak. Gubás volt a múlt század végén egy, most van 120. A vargák, a magyar és német tímárok, a magyar és német szabók szintén mind csak e században szaporodtak meg. A gubás ipar hatalmas virágzásnak indúlt, csak a legutolsó években mutat némi hanyatlást. Az Avasságban Avas-Újfaluban tartanak külön kallót, és habár most már gubás-ipartestület a nevök, ez a kalló még most is a régi czéhrendszerben tartja össze őket. Legényeik még most is kötelesek minden vasárnap délelőtt és délután templomba járni. Árúikkal eljárnak Lengyelország széléig, és az ország ezen részének földnépét a szatmári gubásokkal együtt ők látják el az itt magyar és oláh által egyiránt viselt különböző színű gubával. A bőripar is örvendetes fejlődést mutat; a közönséges minőség mellett orosz bagariát és kocsifedelekre való bőröket is jó minőségben készítenek. Csizmadia van harmadfélszáz.
De ezen, a közel jövőben a dolog természeténél fogva kisebb-nagyobb mértékben hanyatló népies iparágak mellett Nagy-Károlyban a magasabb műipar fejlődésének is örvendetes és nagyon figyelemre méltó jeleivel találkozunk, különösen két iparágban: a műasztalosság és műlakatosság terén. Ezen két iparágban nehány kitűnő iparos nemcsak a fővárosi iparral versenyez, hanem magában a fővárosban is tért foglalt készítményeivel. Sőt a legújabb időben a külföldre is jó sikerrel próbálta meg kivinni a kézi ipar némely termékeit Nagy-Károly. Gyékényből csinosan fonott szatyrokat, kötőkosarakat, dohánytartókat, szivartárczákat és nyári kalapokat szállít Svájczba és Francziaországba is. Vásárai, főleg gyümölcs-, szőlő-, fa- és gabona-kereskedése fontos különösen Szilágymegyére nézve, melynek itt a pénzforrása.
A város nevezetesebb épületei közé tartozik a gróf Károlyi István kastélya a város közepén szép angol parkkal környezve, mely 1884 október 9–11-ke közt azon fejedelmi férfiút is vendégéűl fogadta, a kinek emlékezetét e könyv is gyászoló kegyelettel őrzi. Négyszögre épített egyemeletes kastély ez a század első feléből azon a helyen, hol régen a vár állott, szép parkkal, melynek egyik régi fáját a hagyomány az ültetőjéről most is Rákóczy-fának nevezi. A nagy és szép római katholikus templom szintén a gróf Károlyi család fogadalmi temploma, melyet gróf Károlyi Antal egyetlen fiának, Józsefnek születése emlékére építtetett 1770 táján, és a melynek, mint plebánia-templomnak lelkészi teendőit a gróf Károlyi Sándor által még 1725-ben ide telepített piarista rend végzi maig is. A templom mellett ugyancsak a piaristák vezetése alatt van a most már nyolcz osztályú gymnasium. A kényelmes és nagy megyeház 1848-ban, részben az ötvenes években épűlt és Szatmármegyének gazdag és rendezett levéltárát foglalja magában. Nagy-Károlynak nemcsak gymnasiuma, hanem egyéb művelődési intézetei is folytonosan szoros összeköttetésben voltak a gróf Károlyiakkal. Van kórháza, szegényintézete, népkertje, stb.
1887 május 6-ikán szomorú nap viradt Nagy-Károlyra. A város közepén a református templomnál kezdődő nagy tűzvész keleti irányban haladva, két kilométernyi útjában a város nagy részét elhamvasztotta. Azonban a nemzeti jótékonyság az egy nyáron leégett Eperjessel és Toroczkóval együtt Nagy-Károlyt is ápoló kezeibe vette. És e segedelem, egyesűlve magának a lakosságnak életrevalóságával, kevés idő alatt begyógyította a kapott sebet, s az elpusztúlt rész újra kelt hamvaiból.
A várostól délnyugatra fekszik Nagy-Károlynak szőlőskertje, a hova a város végétől szép fasor vezet. Rendes útczái vagy sorai vannak, s minden szőlőben egy-egy csinos nyaraló, vagy legalább borház. Ez a város üdülő helye, és volt különösen addig, míg a szőleinket ért országos csapás el nem pusztította; itt gyakorolja a nagykárolyi gazda vendégszeretetét. Most már a szőlőskertek egy része gyümölcsös kertté lett.
Gyékénysodró lányok.
Pataky Lászlótól
* * *
Nagy-Károlyból az éjszakkeleti vasút mérsékelt sietéssel egy óra alatt Szatmármegye tulajdonképi középpontjába, Szatmár-Németibe visz termékeny, de sokszor árvízjárta síkon keresztűl. Csak jobbról tekintve látjuk messziről Közép-Szolnokmegye felé a Bikkalját. E vasút mintegy választóvonalat képez nemzetiségi tekintetben is. Jobbra a hegyek felé eső falvakban túlnyomó és a hegyek felé mindig növekedőben van a román elem, míg balra nagy többségben vannak a magyar falvak. Végre a Szamos hídján keresztűlrobogva, előttünk vannak Szatmár-Németi tornyai.
Ez legrégibb, legszebb és legnevezetesebb városaink egyike. Sőt bátran mondhatjuk, hazánk éjszakkeleti részén e városnak van legérdekesebb történeti múltja és jelenben is legnagyobb sulya. Földrajzi helyzeténél és nagyságánál fogva egyaránt természetes középpontja a szatmármegyei síkságnak, Szatmár- és Ugocsamegyének. Jelenleg a Szamosnak a jobb partján fekszik. De hajdan nem ez volt fekvése. A most egyesűlt Szatmár-Németi két külön város volt, a melyeket a Szamos egyik ága választott el egymástól. E kiszárított régi Szamos-ág helyén most útczák, kertek s házak vannak, csak a feltöltött talajnak némi alacsonysága mutatja, hogy itt hajdan folyóágy volt. Az Ombod falu alatt két felé vált Szamos jobb partján feküdt Németi, míg Szatmár, a királyi vár, a szigetben a Szamos kis ága mellett volt, hol most a kálvária áll. E várnak a története nagy részben magának Szatmárnak régibb története. Eredetileg német telepítés, még pedig nyilván a legrégibb német telepítések egyike volt, azonban rég elmagyarosodott. II. Endre király 1230-ban a szatmáriak számára aranyos függő pecséttel kiadott oklevelében mondja, hogy az ő kedvelt és hív vendégnépei (hospites) a Szamos vize mellett lakó Zotmári németek magukat Gizella (Keysla) királyné hospeseinek vallják, s ugyanez oklevélben új szabadalmakkal ajándékozza meg őket. A föltétel, mely ez adománylevélben viszonszolgálat gyanánt kiköttetik, az, hogy a szatmáriak a királyt és a királyi udvart, midőn ez oda megy, ebéddel és vacsorával tartoznak ellátni. Vagyis Szatmár már a legrégibb időtől kezdve, különösen az Árpád-ház uralkodása alatt, kiindúló pontja volt az ország keleti és akkor elég néptelen részén fekvő roppant királyi vadászterületeknek. E királyi vadászatok alkalmával az udvarnak, a királyi vadászoknak, madarászoknak, solymároknak ellátása nem kis teherrel járt. Király-Daróczon az oklevelek bizonysága szerint királyi solymárok (daucarii) laktak, Németinek lakosai pedig még a XIV. század elején is királyi vadászoknak (venatores regii) mondatnak. És maga Szatmár városa is nevelt és idomított karulymadarakat (vadászsolymokat), melyekkel a magyar királynéknak kedveskedett.
Nagyobb történeti szerep jutott Szatmárnak a mohácsi vész után. 1535-ben véres ostrommalfoglalta el a várat Zápolya számára vezére, Kun Kocsárd, ki az ostrom alatt hősi halált halt. A város hol a Zápolya, hol a Ferdinánd pártjának birtokában volt. 1543-ban a Báthoryaknak adományozta Ferdinánd, kik a várat elsőrangú erősséggé építették ki, mely sokszor megmentette a különböző pusztító ellenségek elől falai közé menekűlt megyei lakosságot. A XVII. század első felének vallásháborúiban az egész vidékkel együtt Bethlen Gábor, majd I. Rákóczy György erdélyi fejedelmek kezén volt. A II. Rákóczy György szerencsétlen lengyel hadjárata után Szatmár újra a Lipót kezére kerűlt, és ismét megerősíttetett, mert a szatmári vár birtokán fordúlt meg ez országrész sorsa. A különböző ostromokban nemcsak a várőrség szenvedett, hanem a város népe is, mely gyakran fegyverrel s vitézűl vett részt a védelemben. A XVIII. század eleje is szomorúan viradt Szatmárra. A Rákóczy fölkelése kezdetén Szatmárt a német őrség föladta Rákóczy vezérének, és a szerencsétlen várost versenyezve prédálta föl kurucz és labancz. A lakosság mindenéből kifosztva, elkeseredésében odahagyta lakóhelyét, és a több mint két mérföldnyire fekvő szatmári szőlőhegyekre kunyhókba költözött és csak pár év múlva szállingózott haza. E harczok idejében különben a szatmári mesteremberek ezer meg ezer bakkancscsal, süveggel, ruhadarabokkal látták el hadi adó fejében a Rákóczy seregeit. E harczok végeztével 1711-ben még a szatmári béke megkötése előtt véglegesen leromboltatott a vár, és nem is épűlt föl többé soha. 1721-ben pedig a két város, Szatmár és Németi, egyesíttetvén, Szatmár-Németi név alatt a királyi városok sorába iktattatott. A századokig fennállott várnak emlékezetét a városnak ez alkalommal kapott, de tulajdonképen a régi városi pecsétet kibővítő czímere őrzi: zöld hegyre épített és kőfallal körűlvett bástyatorony két zöldelő pálmafa között.
Van Szatmárnak két gymnasiuma; egyik az ősi református gymnasium, mely most van hat osztályúból teljessé emelkedőben; másik a nyolcz osztályú királyi katholikus gymnasium; mindkettő konviktussal egybekötve. Ezen kivűl jezsuita konviktus száz növendékkel. A Hám János püspök által leánynevelő intézetnek alapított nagy zárdaépület apáczák vezetése alatt 600 növendékre van berendezve, ezek között 50 alapítványi internatusi hely altiszti árvák számára. Van benne elemi, felsőbb leányiskolai és női praeparandiai tanfolyam. A szatmár-németi református egyház szintén tart fönn egy magasabb leánynevelő intézetet. Ezeken kivűl a város különböző helyein 36 felekezeti tanító gondozza az elemi oktatást. Egyik sajátságos jellemvonása Szatmár-Németi újabb művelődési fejlődésének, hogy az egyházak és az elemi oktatás iránt a város kegyúri jogait és kötelességeit akként érvényesíti, a mint ez másutt alig fordúl elő, és ebben vannak kiegyenlítve az eddigi felekezeti ellentétek. Nevezetesen a város fizet minden felekezeti tanítót, a város tartja fönn a plebániát és fizeti a minden felekezetű lelkészeket.
A tanítási intézetek után egész sora következik a humanitási intézeteknek is. Városi közkórház száz ágyra; irgalmasok kórháza negyven ágyra; római katholikus szegényintézet és kórház. A tanintézetekhez tartozó könyvtárakon kivűl Schlauch püspök egy püspöki könyvtárnak vetette meg alapját, a mely több magyar könyvészeti ritkaságot tartalmaz.
Szatmár-Németi székhelye az 1885-ben alakúlt és egész Szatmármegyére kiterjedő Széchenyi-társúlatnak, mely a megye által elvállalt krajczáros önmegadóztatásból áll fönn. Működésének alapelve a nemzeti közművelődésnek Szatmármegyében való erősítése. Gyakorlati működése pedig falusi gyermekmenhelyek és vándorkönyvtárak fönntartásában nyilatkozik, és már eddig is szép eredményeket mutat föl. Székhelye ezen kivűl Szatmár egy királyi törvényszéknek, járásbiróságnak és a szatmármegyei gazdasági egyesületnek.
Szatmár-Németi lakosságának legnagyobb része iparból, gazdálkodásból és kereskedésből él. E három életmódot együtt sajátságos vegyűletben találjuk meg a nagyszámú szatmári iparosnál. A népies magyar kézi-iparágaknak hatalmas történelmi múltja van Szatmáron. És bár a fejlődő gyári és nagyipar hadat indított ellenök és erős versenyre szorította, még mindig virágoznak és messze vidéknek fedezik mindennapi szükségleteit.
A szatmári iparos egyszersmind kereskedő és gazda. nem műhelyében várja be a vevőt és megrendelőt, hanem piaczra, tömeges árúlóhelyekre viszi ipartermékeit. Ezen árúlóhelyek régebben a piaczon épített fa-színek voltak, újabb időben azonban, mintegy 40–50 év óta, a csizmadia, tímár és gubás ipartársúlatok a piaczon, vagy a piacz közelében a legelőnyösebb helyeken valóságos palotákat építettek, a melyeknek emeletét az árúlóhelyek és a bennök fölhalmozott árúcsarnokok foglalják el. De nemcsak ezekben árúlja czikkeit a szatmári iparos.
Kukoricza-csősz.
Feszty Árpádtól
Nyolcz, tíz mérföldnyi kerületben, az Ugocsában, az Avasban, Beregben, Máramarosban és Nagy-Bánya környékén nincs vásár, a melyen a szatmári és károlyi iparos a maga szekerével és ládáival meg ne jelennék, csizmáit, gubáit ne árúlná. Ő már tudja, melyik vidéken milyen csizma, milyen színű és szabású guba kelendő. Tudja, hova kell vinni a ránczos és hova a nem ránczos, a ványolt csizmát. Tudja, hogy a szatmárvidékieknek olyan guba kell, a melynek hosszabb legyen az újja, mint a guba alja; hogy az Erdőháton, a Paládok, Kölcse és Milota felé fehér guba kell, Máramarosban pedig a kétszer fésűltet szeretik, míg a csinosabb apró fürtű gubát oda viszi, a hol a magyar nemes legények nagyobb számban laknak. Itt van divatja a gubák remekének: az apró fürtű fekete gubának. A gubáról lehet legjobban megismerni, melyik vidékről, sokszor melyik faluból való a szatmári, ugocsai és máramarosi ember. De a helyi különbségeket leszámítva, a nők általában fehér gubát viselnek, míg a férfiak inkább a szürkés színű úgy nevezett darugubát hordják. Így uralja és szolgálja a szatmári ipar az ország egy tekintélyes területén a népviseletet. Mert csak itt-ott, példáúl Fehér-Gyarmaton és Matolcson viselnek helyben készűlt szürke gubákat.
Ezen folytonos utazgatások, vásárjárások és az első kézből való eladás tarthatja fenn a magyar kisiparos üzletét, és egyszersmind ez teszi szükségessé, hogy gazdálkodó is legyen, lovat, szekeret tartson, a melyen a vásárokat járhassa, így lesz belőle kereskedő és gazda. Még így is a kézi kisiparnak egyik-másik ága hanyatlást mutat, különösen 1870 óta. De azért a csizmadia-ipartársulatnak most is van 350 tagja (ide nem számítva a czipészeket, kik, mintegy hatvanan, külön ipartársulatot alkotnak). A timár ipartársulati tagok száma százra megy. Gubás ezelőtt húsz évvel volt 250, míg most alig vannak százan. Ide számítva a különböző iparágakat, a szűcsöket, magyar szabókat, váltó szabókat, szűrkalaposokat, selyemkalaposokat és gombkötőket, az iparos elem Szatmár-Németi lakosságának igen tekintélyes alkotó részét teszi most is, a mint képezte ez előtt két századdal is.
A négyszögű, jól kikövezett és Deák-tér nevet viselő piacz, köröskörűl emeletes házaival, hazánk legnagyobb és legszebb piaczainak egyike. Az egész teret gömbölyű-ákácz fasor köríti, és közepén két egymást keresztező fiatal vadgesztenye-sor szeli át. Keleti oldalának közepén áll a két tornyú római katholikus püspöki székesegyház, míg a díszes püspöki palota és a kanonoki lakok a piacz mellett fekvő útczák torkolatában feküsznek.
E piacz országos és még inkább szerdai hetivásáraival nagy területnek, Szatmár- és Ugocsamegyének a főpiacza. Ide hordja be mesze vidék földmívelő népe termékeit, a magyar búzáját és gabonáját, az oláh leginkább tengerijét, és itt vásárolja be kevés életszükségleteit. A piaczon és mellékútczáin sorban álló szekerek mellett, vagy szekereken ott van az egész Szamosmentének, az Erdőhátnak, az Ugocsának és az Avasságnak, Erdőd, Szinyér-Váralja és Nagy-Bánya vidékének népe, dolmányban, zsinóros huszárkában, lájbiban vagy puszliban (= pruszli), kurta ingben és széles tüszővel, mely az oláhnak valóságos utazó bőrtáskáját képezi, de a mit nem kezében, hanem derekán hord, keskeny karimájú magas vagy ellapúlt széles kalapokban, csizmában és bocskorban a férfiak; viganóban, bekötött fejjel, csinosan kivarrott vagy színesen szőtt ingben és katrinczákban a nők. A magyar férfiak szálasak, különösen a legények, ügyesek, vidámak és csinosak, míg az oláhok alacsonyabbak, de izmosak, kissé nehézkeseknek és gyanakodóknak látszanak. De az oláh leányok, kiket Szirmay, Szatmármegye történetírója is „gömbölyű formájú és különös szépségű fehérnép”-nek mond, csakugyan szépség, sőt népies csinos viselet tekintetében is hazánk bármelyik nemzetiségével kiállják a versenyt. A szatmári magyar és sváb igen sokszor négylovas szekéren, az oláh inkább ökörszekéren vagy apró mokány lovakon jár be a vásárra; általában az egész Szatmármegye leginkább lóval gazdálkodik. De magyar, oláh, sváb és orosz között folytonosan ott mozog és figyel a zsidó, a kelendőséget, a vásári készletet és a piaczi árak végleges alakúlását vigyázva; ott jár-kél a czigányasszony, kendőféléit és szárított gombafűzéreit ajánlgatva. A piaczon szét vannak szórva a helybeli mesteremberek sátrai, a zöldséges kosaras szekerek, vegyűlve az oláh kézi ipar termékeit, a mindenféle faedényeket, dézsákat, fakanalakat árúló szekerekkel és gyalogosokkal. Nyári melegben a piaczon egy-egy avasi oláh szekér körűl csoportosúl a vásár közönsége, melyről a legnépiesebb és legolcsóbb hűsítőt, az eczettel frissen vegyített borkútat (savanyúvíz) krajczárért osztogatják.
A város régi történelmi múltjára emlékeztető épületek a várral együtt nyomtalanúl eltűntek. Még a Károlyi-ház is, a Károlyi-család régi nemesi kúriája, mely a XVII. századtól kezdve a város érdekeit sértő nemesi kiváltságaival oly sok panaszra adott okot, újonnan van építve. A városnak újabb csinosodása a vasúti állomás és a Szamospart környékén terjed. Németinek egyszerű utczái, hol a gazdálkodók és iparosok laknak zsindelyes házaikban, a régi magyar kisváros képét mutatják. Általában a különben is gazdag Szatmár-Németi, a benne levő élénk forgalom, mely az egész városon első tekintetre meglátszik, a vasúti indóházából Nagy-Bánya, Nagy-Károly és Máramaros-Sziget felé három irányban indúló vonatok, a piaczon kivűl a mellékútczákban is gyakori emeletes házak, az egyházilag most is különvált Szatmárban és Németiben a csinos református templomok, az új városháza, a közintézetek és hivatalok épületei, a legújabban a város által Szamoson építtetett szép vashíd, a Szamoson himbálódzó uszodák, a már szintén fölépűlt díszes állandó színház, mind egy ifjú és virágzó fejlődésnek indúlt újabb város képét tárják elénk.
A város nyugati oldalán, a Szamos közelében, majdnem egy mérföldnyi távolságra gyümölcsösök, az úgy nevezett lankák, a szatmáriak üdülő helyei húzódnk el, míg a város keleti oldalán csinos és téres új sétáló ligetek vannak.
Szatmár-Németi kiegészítő részét teszi a várostól mintegy két órai távolságban fekvő Szatmár-hegy, vagy röviden a Hegy, egy kies fekvésű szőlős telep, külön helyi hatóságával. A Hegynek kétezernyi lakosságával Szatmár-Németi népessége több mint 21 ezerre megy, melynek fele református, négyezeren felűl római katholikus, a többi rész majdnem egyenlő mértékben román és zsidó.
* * *
A vidéknek, a melyet rajzoltunk, Nagy-Károlyon és Szatmáron kivűl nagyobb jelentőségű középponti városa nincs. De vannak történelmi emlékű helyei és virágzó mezővárosai az egész vidéken sűrűn fekvő falvak között. Ecsednek nevét várának múltja történelmi fényben ragyogtatja, de most egyszerű község. A Rozsályi Kunok hajdani fészke, Rozsály, még jelentéktelenebb falu, de régi várkastélya, bár elhagyatva, most is fennáll. Erdőd mezővárosát nemcsak a Drágffyaknak és az itt született nagynevű esztergomi érseknek, Bakacs Tamásnak emlékezete teszi nevezetessé, hanem a most már csak romjaiban álló, régi várának helyére 1730-ban gróf Károlyi Sándor által épített várkastély is. E romokat a múlt fényén kivűl az újabb időben a legnagyobb magyar lantos költő szerelme sugározta be; Erdődön lakott Petőfi Sándor menyasszonya, s a költő itt élte boldog szerelme napjait; házasságának első heteit is e vidéken, a Nagy-Bánya közelében fekvő Koltón töltötte. Aranyos-Medgyes várát is regényes múlt emléke övezi. A Kaplyon nembeli Jákó után a Báthoryak, majd a Lónyayak, különösen Kemény Jánosné, Lónyay Anna fejedelemnő alatt élte fénykorát, míg 1670-ben királyi parancsra leromboltatott, és azóta csak mint félig lakott kastély áll fönn. Nyaláb vára a Tiszán túl Ugocsában, a síkságból kiemelkedő magas dombon a Perényiek régi dicsőségét hirdeti és a Kistűkör szerint „romlását siratja”. Szinyér várát is említi a történelem; most nyoma sincs. De alatta egy virágzó mezőváros, Szinyér-Váralja, terűl el, a legnevezetesebb hely Szatmár és Nagy-Bánya között.
Ha még mint népesebb és jelentékenyebb mezővárosokat, a Nyír felőli részen Nyír-Medgyest és Mátészalkát, hova most vasút is vezet, a Szamosháton fekvő dohánytermesztő Fejér-Gyarmatot és Csengert, a gyékényipart űző Tyukodot, Ugocsamegyében a virágzó kereskedésű Tisza-Újlakot és Halmit fölemlítjük, nagy vonásokban megismertettük a nagy magyar Alföldnek az éjszak-keleti részét, a mely a Nyírtől és Érmelléktől a Tiszának bal, a Szamosnak pedig mindkét partján terűl és a melyet kelet és dél felől Ugocsa, Szatmár és Közép-Szolnok hegységei körítenek. Nemzetiségektől tarkított vidék ez, de a magyar fajnak mind szám, mind vagyon és műveltség tekintetében határozott elsőségével.
Részlet az ecsedi lápból.
Tölgyessy Artúrtól
