Házasság.
Házasság.
A fiatal szívek a mi rónáinkon is, mint mindenütt az egész világon, előre feltalálják egymást, gyöngéd és illedelmes viszony szövődik a szeretők között. Játszóhely, pázsit, fonóház, szőlőpásztorkodás, aratás, kukoriczafosztás szolgáltatják az alkalmat ezen ismerkedésre s ennek állandósítására, mely nyilt titok ellen a szüléknek sincs kifogásuk.
Mondani is szükségtelen, hogy az ilyen viszony hűséggel teljes, a legény nyugodtan megy katonai szolgálatára, honnét szüléihez küldözött leveleiből soha sem marad ki „sok jó egészséggel tiszta szívből” való köszöntetése a leánynak, a ki szintén hűséggel várja jegyese hazatértét.
A napszámos osztály ifjai, kiknek szintén van szívük, de a melynek szigorúbb parancsot osztogat az élet, könnyelműségnek tartanák a korai eljegyzést. Ő nekik elébb egy pár csige-bugát, egy kis lakodalmi költséget, egy ünneplő és viselő subát (gúnyát) kell összetakarítani, azután mernek csak „szót érteni” sorsukhoz illő személylyel; s ha jó szót kapnak, a leány a legény mellé áll kettőzőnek, együtt aratnak. Az arató részt szokott arány szerint megosztják ugyan, de azért együtt kerestek, s tudni való, hogy házasság lesz a vége.
Az ekként már nyilvánossá lett viszonyt, bármelyik esetben is, ritkán bontja föl akár gazdag, akár szegény. A jegyesek ritkán hagyják el egymást.
Ritkább esetek közé tartozik az is, – s rendesen bosszúállásból, vagy szülei kevélységből történik, – hogy a legény más helységből hozzon feleséget; de annak, kivált ha „híres” a lány, meg is kell adni az árát egy vagy másképen; valamint a híres lány is vigyázzon magára, hogy kiállhassa a birálatot új hazájában. Ha arcza, termete, magatartása, kelengyéje nem tetszik, könnyen meghallja: „ezért kár volt annyi lovat befogni”, vagy „nem kellett itthon a szappan, elmentek lúgért”. Ritkaság az is, hogy az ifjabb, kivált leány testvér, az idősebbet megelőzze a házasságban. Ez így van az egész világon Jákob patriarkhától fogva, s a magyar ember ezt képlettel így fejezi ki: Nem szegünk addig a puhából (kenyér), míg a keményben tart.
A magyar nép a felnőtt lányt országszerte eladónak nevezi ép úgy, mint a házasúlandó legényt vőlegénynek (vevő-legény). E szó magyarázatát abban találjuk, hogy eredetileg nem ingyen adták alányt, sőt még ma is vannak egész vidékek, kivált Baranyában az Ormánságban, hol a leánynak folyvást nagy az ára. (Az ormánsági viseletről az I-ső kötetben közölt kép is egy ily eladottat mutat.) Közönségesen 40–60 forint; de ha szemrevaló, egészséges, ép, egyenes, megtermett, mint a kötött kéve; ha fekete hajú, bogárszemű, énekes, dolgos hírű, tisztes családból való: felcsapják az árát 200 frtra is.
Hiába szörnyűködnek a vevők, hiába törik a portéka árát.
„Szép – szép, szemre! De a járása nem elég ékes. Az orczája is igen fehérke. Látszik, nagyon kimélték keetek. Ilyen kényén tartott cseléd nem birja a munkát; pedig nekünk nem cserép kell, hanem cseléd.” (Értsd, nem virágcserép az ablakba, hanem munkás kéz.)
A leány épen ebben a pillanatban jelen meg a tornáczon üldögélő idegenek előtt. Fején egy vizes dézsa. Egy pillanatra megáll, mint egy czédrus fa; szemérmes „jó estét” kiván, megfogja a dézsa két fülét, hogy meg sem rezdűl a két karja, leteszi szép csendesen a helyére, s még csak annyit sem mond, hogy: „Ezt tegye meg a poharas virág!”
De szól helyette a vőlegény. Azaz ő sem szól, csak rángatja a bátyám uram szűre újját, hogy ne gyalázza már annyira ezt a lányt; a miből a násznagy megérti, hogy meg kell adni a 200 forintot. Meg is adja, meg is van az egyesség, ki is van tűzve a kézfogó napja, s csak mikor eltávoznak, útközben feddi a násznagy a legényt. Minek volt azt megigérni, holott olcsóbban is ide adták volna.
Ezért nevezzük a lányainkat eladóknak, a vőlegényeinket vőknek. De azért a vételár nem a szüléké, hanem a lányé, melylyel ő szabadon rendelkezik, akár kelengyéjét akarja szaporítani, akár – a legtöbb esetben – tőkéűl kezeli, melyet ha beolvaszt is férje vagyonába, ez csak szigorú nyilvántartás mellett történik.
Hát az egyetlen leány? Az már nem eladó. Az egyetlen leányra vőt szállítanak, s ilyen czélra kikeresik a legkülönb legényt, delit, munkásat, becsületest, a ki régebben nevét is fölvette felesége családjának s a névvel együtt a gazdaságnak is tulajdonosává lett. De ha vőm uram nem felel meg a hozzá kötött reményeknek, akkor a napamasszony éles nyelve mindjárt elbérmálja a nevét: Nem vő ez, hanem evő!
Egyébként a házasságszerzés körűl hemzsegnek a félhivatalos alakok, s az ifjú házasúlandók egész sor kézen mennek keresztűl, míg pap elé kerűlnek, a mi pedig csak központja még a házasságkötési czeremóniáknak, melyeket még sok tűz- és vízpróba követ, míg a fiatal pár azt mondhatja: kettecskén vagyunk!
E hivatlan és félhivatalos alakok között első a gyalog sátán (Szegeden, Szentesen gügyü, Kecskeméten susogó, Hód-Mező-Vásárhelyen pemetasszony, ismét másutt követ-asszony). Egy bizalmas asszony, néhol férfi, ki nem ritkán kialkudott bérért teljesíti a megbízást. Előleges kémlelődés végett egyik háztól a másikhoz jár; tapasztalatait elmondja itt is, ott is; dicsér rábeszél, izenetet hoz és visz; egy szóval addig érleli a dolgot, míg azt mondhatja, rendben van minden.
Pedig még nincs és sokáig nem lesz rendben. A gyalog sátán félhivatalos kezéről a legény a násznagy oltalma alá kerűl, a ki vagy egyedűl, vagy a legénynyel együtt meglátogatja a leányos-házat, s mi közben a háziasszony az ajtó sarkán függő száraz menta-levendula kötegről egy csípetnyit az érkezők orra alatt két tenyere között elmorzsol, ünnepélyes állásba teszi magát, – mert a leányt állva illik megkérni, – s elmondja jövetelük czélját. Ez a megkérés, melyre azonban rögtöni választ nem várnak; jól tudják, hogy néhány napi megfontolást parancsol az illendőség még akkor is, ha a kérő kedves, vagy ha a fiatalok már túl vannak a formaságokon. A válasz-adásra kitűzött határidő már sejteti a választ. A rövid határidő kedvezőtlen, a hosszabb kedvező választ reméltet.
A kedvező válasz megnyerése után, meghatározott napon újra megjelenik a legény, násznagyával s néha még két-három idősebb rokonnal, kiket a leányos háznál hasonló számú bizalmi férfiak várnak. Ez a foglaló, midőn a megkérés és odaigérés ünnepélyesen ismételtetik, melyet rövid vacsora követ; egyszersmind a kézfogó estéje is meghatároztatik.
A foglaló és kézfogó közötti időben a leányos ház visszalátogatja a legényes házat. Ez a háztűznézés.
Végre következik a kézfogó, melynek hivatalos másik neve a melléülés. A Jászságban kendőlakás. Tudniillik, akkor ül egymás mellé először nyilvánosan legény és leány. De nem az asztalnál. Nem; régi magyar köznépi szokás szerint a nő (ha csak nem vendég) nem ül asztalhoz, a minek oka nem csupán az a köteles tisztelet, melylyel a férfi-nem iránt tartozik, hanem az is, mert a családanya mindaddig, míg csak végleg el nem gyengűl, a konyha és éléstár teljes hatalmú kezelője lévén, különben sem ülhetne le; s micsoda illetlenség volna már az, hogy a fiatalabb nők üljenek, míg az anya járva-kelve felszolgál! Ez a melléülés tehát egészen más czélú. Alkalom adatik a fiatal párnak, hogy tanú nélkűl értekezhessenek a „kis-ház”-ban, vagy kinn a tornáczon. A pemet-asszony valami ürügy alatt kiküldi a lányt: „Eredj lányom, a kis-házban kiszóródott a mák, szedd össze”. Azután hátba üti a legényt: „Te meg fiam, eredj, segíts neki”. A legény kimegy, átadja a jegypénzt (több-kevesebb darab ezüst tallér s néha ékszer is) egy vagy több selyem kendővel együtt; a leány viszont azokhoz a hímmel varrott keszkenőkhöz, melyeket a legény már korábban hatalmába kerített, egy hímzett inget ad. Ez a jegy-ing, melyet a legény esküvője alkalmával fog viselni. A jászoknál még egy nagy selyemkendőt is ád a leány a vőlegénynek, melyből lesz aztán a vőlegény menyegzői zászlaja, mely alatt a legény esküvő előtti napon legénytársaival párosával lovagolva megy menyasszonya kelengyéjéért. Azután ad még neki egy bolti-virág bokrétát, melyet a vőlegény azonnal kalapjára tűz s ott is visel egészen az egybekelés megtörténteig.
Leánykérés.
Roskovics Ignácztól
A melléülés után előkerűl a „két bűnös”, de csak híva. „Jertek már elő, összeszedhettétek már azt a kis mákot!” A legény oda húzatja magát az asztalhoz, hol már akkor csendes vígan itélgetik a külső és belső előljáróságot, nemkülönben a kormányt; a leány pedig kiosztja a násznagyok között a színes gyolcs vagy selyem násznagy-kendőket.
Ezzel a legényélet és lányság szép korszaka be van fejezve; egyik sem megy többé nyilvános helyre. A lányt „hervasztó”-ba fogják, a mi a kelengye még netán hiányzó részeinek előállítási munkáit jelenti.
Pedig inkább az örömapa állapotát lehetne hervasztónak nevezni. Nem a lakodalmi költségekért, mert hiszen arra egy év óta készűl, hízik a vágómarha és a baromfi; a szőlőhegy és szántóföld is megtermette a magáét. Mindennél fontosabb a czigány. Mert igaz ugyan, hogy városokban öt-hat jóravaló banda mindig találkozik, és kap is munkát; de faluhelyeken, hol pedig csoportosan történnek az esküvések, akad is, nem is. Sokszor messze földről kell titokban busás foglalóval szerződtetni a bandát, s még akkor is félő, hogy karhatalommal otthon ne ragaszszák, „mert azért tartja őket a falu”, és a „hazabeli” elébb való a „külföldinél”.
A lakodalmazásnak három időszaka van. Egyik a bárányfarsang, őszszel, mikor a borok kiforrtak, kenyér bőven, baromfi és vágómarha meghízott. Másik a nagy farsang (vízkereszttől húshagyóig). Harmadik a zöldfarsang (húsvéttől áldozóig). Látnivaló, hogy van farsang bőven, de kell is, mert lakodalom is van bőven. Magyar emberből, ha épkézláb, nem igen válik agglegény, s leányaink sem maradnak pártában.
Az őszi lakodalmazások népesebbek, zajosabbak, érdekesebbek már csak azért is, mert ilyenkor történnek a tömeges esketések. Nem ritkán 15–20 pár is esküszik, a mikor aztán, mondhatni, az egész falu lakodalmaz egy álló hétig.
Mert igaz ugyan, hogy névvel csak egy nap, de valóságban egész hét a lakodalom. Hétfőn a közelebbi rokonok gyűlnek össze fát aprózni, asztalokat, padokat összehordani; kedden a tulkot (melyből a nyelv és vese, egy palaczk bor s a palaczk nyakára fűzött kúlcsos-kalács kiséretében a papot, – az első jobb láb pedig lapoczkájával együtt a leányos-házat illeti majdan), birkát, baromfit vágják, koppasztják; szerdán a tulajdonképeni lakodalom, mely benyúlik csütörtökbe is, péntek még a komákat találja együtt, szombaton a legközelebbi atyafiak jönnek össze segíteni a felfordúlt világ rendbehozásában, vasárnap a nászvendégség van.
Nem csuda, hogy mind erkölcsi, mind anyagi tekintetekből rég-időtől fogva polgári és egyházi hatóságok rendeletekkel igyekeztek korlátozni ezt a költséges ünnepélyt. Így a múlt század elejéről maradt ránk egy – elvégre is örökre papíron maradt rendelkezés, mely szerint a kecskeméti alföld egész nagy környékén „a szerdai lakodalmi egy ebéddel s vacsorával mind a gazda, mind a vendégek, mind a hős társaságok megelégedjenek”, „lovas és puskázó bolondozó legényeket vinni meg nem engedtetik”.
* * *
A templomi kihirdetés két hét alatt megtörténik. A középső hirdetési vasárnapon a mátyusföldi menyasszony koszorúsan, a vőlegény bokrétásan megyen fel a templomba. A közép-tiszai városokban ugyanezen nap estéjén megy végbe a csókolódó is. Csókolódó-ba megy a legény, azaz egy keszkenő apró almát visz menyasszonyához, s ezt amaz emlékezetes „kis-ház”-ban, a hol a kiszóródott mákot együtt takarították fel, együtt eszik meg, olyan formán, hogy először a legény harap egyet, azután a leány, minden falatnak egy-egy csók a fűszere. Ekkor határozzák meg az esküvő napját is.
E közben, az esküvőt előzőleg 3–4 nappal egy új hivatalos személyiség lép fel a házassági történetek folyamában: a vőfély.
A vőfély falukon a vőlegény pajtásaiból kerűl ki, néhol azonban erre a tisztre épen úgy, mint a násznagyságra is, a czeremóniák útvesztőiben jártas és verses mondókákban, tréfákban, apróbb csínyekben kitanúlt, eleven észjárású, de illedelmes modorú nős emberek is vállalkoznak.
A vőfély, mielőtt hivogatni kezdene, megjelenik a menyasszonyos háznál egy hosszú egyenes pálczával, melyet a menyasszony egy piros almával, egy szál rozmaringgal díszít fel, s a pálcza fogantyújához még egy színes gyolcs- vagy selyem kendőt köt.
Így feldíszítve, sorra veszi a meghívandó családokat, s következő szavakban mondja el meghivóját:
„Adjon az Úristen szerencsés jó napot kigyelmeteknek mind közönségesen! Engedelmet kérek báror bejövetelemért. Én általam tiszteli kigyelmeteket N. N. uram és asszonyom, hogy az ő fiának N. N.-nek, becsületes N. N. leányzóval, mint N. N. uramnak leányával való menyegzőjére, először ugyan a templomban az hitnek felvételére, azután pedig az ő becsületes házánál egy-két tál ételnek és egy-két pohár bornak tisztességes elköltésére megjelenni ne sajnáljanak. Evő-eszközöket – kést, kanalat, villát – hozzanak kigyelmetek magokkal. Isten áldja meg kigyelmeteket!”
A meghivottak megköszönik a meghívást, megigérkeznek. A gazda egy pohár borral szolgál a legénynek; a leány pedig egy kendőt, vagy legalább egy színes szalagot köt a pálczára, s így, mire a vőfély a hivogatást elvégzi, a pálcza kendőkkel és szalagokkal megterhelve, olyanná lesz, mint egy teljes virágjában levő orgonabokor. A szakszerű vőfélyek, mikor már korosodnak, felhagynak a hivatallal, s rendesen a háromszázadik vőfély-kendővel jubilálnak s násznagyoskodásra lépnek elő.
A kendő kiváló szerepre van méltóztatva minden ünnepélyes alkalommal a magyar nép ajándék- és szertartási tárgyai között. A vőfély, a násznagy, a vőlegény kendőket kap mind; a násznép kendőket aggat a lovak kantárjára; a kisdedeket kendőajándékkal halmozzák el a keresztanyák; sőt sok helyen még a papot is szokás kendővel tisztelni meg.
Vannak vidékek, a hol legénynek és leánynak – főként leánynak – nem szokás résztvenni a lakodalomban, de legnagyobb általánosságban nemcsak részt vehetnek s vesznek, sőt jogukban áll előleges bejelentés mellett s a maguk nevében külön meghívni szeretőjüket (reménybeli jegyesüket) is, a ki el is megy vonakodás nélkűl, de csupán csak tánczolni; ételt, italt azonban semmi szín alatt nem fogad el, s általában szemérmesen viseli magát.
A meghivottak különféle ajándékok küldésében versenyeznek egymással. Baromfiak és bárányok az előző napon, czukros, rétes tészta és torta sütemények a menyegző reggelén hordatnak össze, a mikor már a felgyülekezett fiatalság javában tánczol, s az ajándék-hozót, még ha éltesebb asszony volna is, hálából megtánczoltatja.
Ezen ajándékok között legnevezetesebb a nyoszolyó asszony ajándéka. Így nevezik Abaújban a vőlegény vagy menyasszony családjában a legközelebbi és legtisztesebb asszony-rokont, kinek méltósága az ünnepélyen azonos a násznagyéval. Valami lady-patronesse-féle. A nyoszolyó asszony már nem maga küldi el ajándékát, hanem három vőfély megy érette. Az egyik fejére emeli a vörös pántlikákkal díszített rakott kosarat, míg társaii dalolva, néha zeneszóval kisérik végig az utczán, el a lakodalmas házig.
Vőfély.
Roskovics Ignácztól
Esküvő előtti napon legény, leány bemegy a paphoz czenzurára, melyen számot kell adniok hitbeli tudományukról. A leánynál ez könnyen megy, mert jól van iskolázva, templomba is járt, nem is volt sok ideje feledni; de a legénynek sokszor meggyűlik a baja; nem minden imádságot tud; annálfogva előzőleg magánórákat vesz násznagyuramtól vagy más tudósabb atyafitól, hogy bele ne süljön a miatyánkba. Egyébként a násznagyok is tisztüknek tartják, a mivel lehet, segíteni vagy menteni a lelkiatyával szemben a legényi gyarlóságot. Ez alkalommal a menyasszony egy sajátkeze-szőtte vászonkendőt ád a lelkiatyánk párta-váltságúl.
Az esküvő előtti éjt a leány-pajtások együtt töltik a menyasszonynyal, de ez a „leány-háló”-nak nevezett szokás ma már kevés helyen áll fenn.
A menyegző reggelén (néhol még az előző napon) a legényes ház násznagyai megjelennek a leányos háznál kikérni a menyasszonyt. Versben vagy prózában ügyesen elmondják Éliézer szolga találkozását Bétuel szép leányával, melyhez hasonló most az ő megbizatásuk is.
De a mi násznagyainkkal nem lehet olyan könnyen elbánni, mint hajdan Bétuellel. Mert bármennyire kész volna is a menyasszony követni a hű Eliézert, a saját násznagyai annyi akadályt gördítenek útjába, hogy bizonyosan eszébe jut a költő szava – ha olvasta valaha, – mely szerint: „a házasságok a mennyben köttetnek ugyan, de a czeremóniákat az ördög fundálta ki hozzájok”.
A kikérő násznagy czikornyás szónoklatára szárazan felel a kiadó násznagy:
„Kiadjuk, de csak pénzért.”
„Ha csak pénz kell!” – felel a kihívott, és menten előmarkol a mándli zsebből egy marok váltópénz-félét, s leteszi az asztalra.
„Az nem pénz”, kötekedik a kiadó, – „ide is látom. Krajczárja, hatossa minden gyereknek van. Nekünk pénz kell.”
A kikérő most újra kotorászni kezd a szűrújjban, s szerencsésen előhalászsza a készen hozott pénzt. (Legkisebb forgalmi egység Mária Terézia korából.)
„Itt van!”
„Most már kiadjuk a lányt, de csak a tornáczig mehet. A mi lányunk olyan kényes, hogy nem lép a földre. A tornácztól a kisajtóig rakjátok ki az útját legalább is krajczárokkal. Nem is kivánunk sokat. Első lépés egy krajczár, második kettő, és így tovább minden következő lépés kétannyi, mint az előző. Nyolczvan lépés az egész. Nem hal bele keetek.”
Ha a násznagy nem ismeri ezt a progressionalis furfangot, neki ülnek kiszámítani; tele irják zérussal az asztalt, s mikor a harminczadik lépésnél járnak, izzadva vallja meg, hogy nem hozott annyi pénzt. Tapasztalt násznagy azonban készen van a válaszszal. „Bajos volna azt lerakosgatni meg újra felszedegetni. Hanem hozzanak fontot, majd font számra kimérem.” Olyan font persze nincs a háznál; inkább lemondanak a követelésről.
E helyett találós mesékkel állanak elő. Ki volt az első idvezűlt? (A felfeszített lator, kinek Krisztus urunk azt mondta: Ma velem lészesz a paradicsomban). – Mikor volt két testben egy lélek? (Mikor Jónás a czethal gyomrában volt). Ezekre meg kell felelni, vagy ellenökbe olyan találós kérdést vetni fel, a melyre viszont a kiadók nincsenek készen, különben nem adják ki a lányt. Delilák azonban akadnak mindenütt, a kik nem engedik a dolgot szakadásig menni, s végre sok hercze-hurcza után a menyasszony kiadatik ünnepélyes szónoklatával a kiadó násznagynak.
Most a menyasszony sírva borúl anyja nyakába, apja kezére, testvéreit sorba csókolgatja és elhagyja az atyai házat.
A két háztól – harangszóval, puskalövéssel vagy vőfély-izenettel adott jelre – lehetőleg egyszerre indúl ki a díszmenet, s egyszerre érkezik a templomhoz. Mindegyik menet élén az ünnepély fő alakja: a vőlegény, vagy menyasszony. Előttük, valamint jobbra és balra is mellettök, egy-egy vőfély a vőfély-pálczával; a vőfélyek után mindkét oldalon egy-egy zászlótartó; a zászló lobogója nagy színes selyemkendő, a rúd hegye színes szalagokkal ékítve. Ezek mögött ismét jobbra-balra két–négy pár lovaslegény lovagol czafrangos felkendőzött lovakon, bokrétás kalappal, panyókán vetett mentéjök alól kivillog a lobogós ingújj; a menyasszony nyomában a női, s ez után a férfi, viszont a vőlegény mögött közvetlenűl a férfi, s e mögött a női közönség. Néhol még régi divatú ragyogó párta, egy szál rozmaring, de legáltalánosabban mirtuszkoszorú, gazdag fehér fátyollal leborítva van a menyasszony fején, ki az egész menet alatt fel nem veti szemét („czipője hegyére néz”) mindaddig, míg a templomhoz nem érkeznek, hol a két menet találkozik. A vőlegény a táj-viselet szerinti díszruhában, tehát az alföldön rendesen sötétkék posztó magyar öltözetben, melyre panyókára vetett mente vagy kerek köpeny borúl. A templomba a vőlegény népe vonúl be először, jeléűl annak, hogy a férfi tartozik várni. Zászlósok és lovas legények sort képezve kinn maradnak, míg az esküvő tart. A nászmenetet az elengedhetetlen czigány zárja be, felmenet közben lassú magyart vagy indúlót, rendesen a Hunyadi-indúlót zengetve; visszajövet már hangosabb a világ; zajosabb csárdások, főként a tolnai lakodalmas, sikoltják be az utczát, s a zene hangjait hangos kurjantások, pisztolylövöldözések élénkítik. A pisztoly néha apró károkat is okoz; akkor rá fogják a szerencsétlen lövöldözőre, hogy hüvelyk újjával befogta a pisztoly száját, hogy nagyobbat pukkanjon.
Abauj, Zemplén vidékein a nászmenetnek apró akadályokkal is meg kell küzdenie. Pajkos legények szénából, szalmából font kötéllel zárják el az utczát a násznép előtt. A vőfély kötelessége az ilyen csomót karddal vágni ketté egy csapásra. A mi sikerűl is rendesen; néha azonban a kötélnek zsineg vagy épen drót a bele s ismételt csapásra sem enged. Ilyenkor a vőfélynek le kell szállni lovából s nagy nevetség között késsel pusztítani el, a mit kardjával nem tudott.
Szokásban van néhol az is, hogy esküvő után mindkét fél oda tér vissza, a honnét kiindúlt, tehát a menyasszony is az atyai házhoz; ott is marad ebéd végéig, a mikor a vőlegény kocsija lovaslegények kiséretében érette megy. A legények bemennek, csak egy alak marad kinn, egy vénasszonynak öltözködött lurkó, a ki orsót pörgetve leczkézteti a szájtátókat, hogy minden leánynak úgy kellene születni, mint ő. Lám, még a lakodalomba is elhozta rokkáját. Odabennt azalatt követelik a menyasszonyt, a ki menne is, de imé rektor uram vagy kántor uram útját állja, s mielőtt elbocsátanák, pompás alexandrinekben elbúcsúztatja apjától, anyjától, öreg szüleitől, kis testvéreitől. Hullanak a könyek, ragadós a kesergés; szerencsére a lovak kapálóznak, a legények türelmetlenkednek; végre leszakad a leány az anyai szívről és a legények kiséretében a falu utczáin meghordoztatva, zeneszó és üdvlövések közben tér vőlegénye házába. A kocsiról ölben veszik le; de, mielőtt a vendégek közé menne, a konyhában megállapodik, egy gyalogszéken a kémény alá ül, és ott, egy kis gyermeket vévén ölébe, egy csészéből mézet eszik, és a körűlállóknak is mézbe mártott kalácsfalatokat osztogat. Annak jeléűl, hogy otthonos, gyermekeit szerető, édes szavú, nyájas magaviseletű lesz. A jászoknál az örömanya fogadja az udvaron, s egy falat kenyeret nyújt neki, jelezvén, hogy családja tagjául s kenyerére fogadja. Ugyancsak a kenyér szerepel jelvényűl a család különválásánál is. Ilyen alkalommal a háznál maradó fél elővesz egy egész kenyeret, azt két egyenlő részre szeli s az egyiket átnyújtja a külön válónak. Elváltak „külön kenyérre.”
Nászmenet.
Vágó Páltól
De ezen itt érintett szokás csak kivételes. Legtöbb helyen a menyasszony a templomból vőlegénye karján vagy oldalán új házába megy, hol az új párt a vőfély beköszönti, s hova az atyai ház vendégei is elkisérik, ott maradva, míg az ebéd előtti táncz tart, ha az idő engedi az udvaron, ellenkező esetben a nagyházban mindaddig, míg az asztalterítők a tánczolókat ki nem zavarják. A terítés bámúlatos gyorsasággal történik. Nem csuda; előző napon már megvolt a terítési próba, és kiosztatott a szerep, melyet a maga sulyos felelősségére tartozik jól betölteni mindenki: a kenyérosztó, a tányérváltó, a borhordó, stb.
A föntebb rajzolt nászmenet még élénkebb képet mutat, mikor a menyasszonyt kiviszik a falujából. A vőlegény tartozik azzal „híres lány” menyasszonyának épen úgy, mint a maga szülő-hazájának, hogy illő díszben jelenjen meg, s legalább annyit megmutasson, hogy őket sem a gólya költötte.
Viszi egész násznépét 15–20 kocsin, minden ló fülén színes kendők, minden kocsi hátúlsó ülésében három dévaj menyecske, egyik dalosabb, mint a másik; a kocsis-ülésben legények és fiatal férfiak csutorát emelgetnek; a kocsik mellett jobbra balra 12–20 lovas legény, kezökben könnyű zászlókkal. Az egész falu népe az utczán várja őket, s barátságosan felel hujjákolásaikra. Kedves vendégek.
De midőn távozóban vannak, s ugyanazon rendben és még nagyobb kedvvel röpítik haza a menyasszonyt, ugyancsak vigyázni kell ám, hogy valami csúfság ne essék rajtok. Mert ilyenkor a kerékagyhoz csapott hamus fazekak, az utánuk repülő hólabdák viszik feléjök a „szerencsés útat”. Még szerencse, ha a kerékszegeket a menyasszony kocsijából ki nem szedik, és az utcza végit farkashájjal kent kötéllel el nem zárják, a mitől a lovak megbokrosodnak. Ezért indúlás előtt a kocsikat jól körűl kell nézni, ha rendben van-e minden. A menyasszony kocsiján pedig öreg ember vegye kezébe a gyeplőt, mert csak ez tud felelni az eszéért.
Hogy a vendégek eltelepedhessenek, ahhoz nagy tudomány kell, mert a vendég rendszerint két-három-annyi, mint a mennyi elfér az asztalnál, s az az igazi lakodalom, a hol a vendégnek fele sem ülhet le. Azért még sincs panasz; az elhelyezkedés oly tapintatosan történik, hogy a sorrendet terv szerint sem lehetne jobban megalkotni. Az érdemesebbek, idősebbek – kiváló tekintettel az ősz hajra, – a felső részen; a násznagy a sarokban vagy az asztal derekán; vőlegény, menyasszony a násznagygyal szemben, – a tiszai részeken rendszerint „tükör alatt” ülnek; – innen a koros leányokra vonatkozó példabeszédi sajnálkozás: „ez is soká kerűl tükör alá.” Az ifjú pár egy tányérból eszik, egy pohárból iszik. A vőlegény néhol ebéd alatt sem teszi le bokrétás kalapját. Az asztal alsó részét fiatalabbak korrend szerint ülik körűl. Leány az egész asztalnál egy sincs. Eltűntek. A legény felerészben kis vőfély, a kinek tehát nem kell hely, más részt pedig apródként settenkedik a nénémasszonyok mögött, kik vállaikon keresztűl osztogatják kedvenczeiknek a pulykaczombot. Az asztal legvégén, tehát közvetlen az ajtó-sarokban egy akós hordó abroszszal leterítve. Ez a bánát, és a ki ott ül: a bánáti násznagy, a kun kapitány (Aranynál is), tánczingerlő, tréfakergető ember, ki a vendégek mulattatására magából, főként pedig, ha lehet, másból is bolondot csinál. A bánát mindig jól mulat, míg a társaság többi részének tetszik a kész tréfa, de maga nem tódítja; mert ez nem illik az ő méltóságához.
Most megnyílik az ajtó, s a vőfélyek, a vendégek számához s a lakodalom terjedetéhez képest négyen vagy hatan, sorjában hordják az étket. Az első vőfély „szerencsés jónapot” kiván a ház gazdájának és becsületes vendégeinek, egy négy-nyolcz soros verset mond és jó étvágyat kivánván, leteszi a tálat. Tessék! éljék kigyelmetek egészséggel.
A vendégek kioldják asztalkendőikből magukkal vitt evő-szereiket. (Evőszert vinni lakodalomba ősi szokás, – ma már sok helyütt elhagyogatják, de a Kis-Kunságban ma is él.)
A lakodalmi ételrend következő:
1. Leves, baromfi- és marhahúsból főzve, s benne hosszúmetélt vagy czifra tészta, vagy lúdgége (csiga), mely utóbbinak készítése lassú munka lévén, a háziasszony azt már hetekkel előzőleg készítgeti.
2. Levesben főtt hús, eczetes-, tejfölös-, torma- vagy paradicsommártással.
3. Becsinált: bárány, borjú vagy baromfi, sokszor mind a háromféle húsból, apró májgombóczokkal, savanykás tárkonyos lével. E becsináltaktól méri a magyar ember az asztal gazdagságát, a mit azzal fejez ki, hogy „csak lé-féle volt hétféle”.
4. Töltött káposzta, elmaradhatatlan.
5. Pörkölt hús (de csak az Alföldön) egész juhok, bárányok apróra felvagdalva, jól megpaprikázva, maga zsirján nagy bográcsban megfőzve. Ehhez az asszonyok nem értenek (úgy mondják, de nem igaz), mert ha savát-borsát igazán megadják is, de megpörgetni még sem birják. Azért a pörkölt húst mindig szakértő férfi, többnyire a gazda juhásza készíti, a ki ért a pörgetéshez, a mi abból áll, hogy koronként leemeli az egész tele bográcsot s fülénél fogva addig rázogatja szabályos zökkentésekkel, míg az eddig fenéken volt s máris eléggé megfőtt hús fölszínre, s a fölszínen levő viszont fenékre kerűl. Ez a pörgetés négy–öt ízben ismétlődik, mialatt minden darab megjárja a feneket, s az egész tömeg egyenletesen porhanyóvá válik. Most már kitálalják tálakba vagy apróbb bográcsokba; minden tálra jut egy-egy díszítmény: egyikre a fej, vagy legalább fél fej, melyben a velő, mint „ízesség”, sorba járja; de maga a fejcsont a szemmel együtt, mely szintén csemege, násznagy uramékra néz; másik tálra a nyelv, a többire zsemlyetöltelékű ízes hurkák. Ha a pörkölt hús bográcsba tálaltatik, – a mi úri asztaloknál is szokás, – ez esetben apró egyforma fácskákból ügyesen szerkesztett fakoszorút (juhász- és rab-munka) tesznek alá, melyet „Krisztus-koszorú”-nak, Halason kutya-girincznek, birge-girincznek neveznek. Kecskeméten és a Jász-Kunságban minden módosabb háznál láthatni ilyet.
6. Baromfi pecsenyék: pulyka, kappan, kácsa, tyúk; ezekhez eczetes uborka, paprika, vörös répa, főtt aszalt szilva járúl.
7. Tejben főtt kása, régebben köles, ma már dara vagy rizs, czukorral, fahéjporral, aprószőlővel bőven meghintve.
8. Kalács, melyet már a pecsenyéhez szeldelnek s mely alakjára nézve fontos, kulcsos, kontyos, búzakalász kalácsnak neveztetik, s a melyből néhol az eskető papnak is szolgálnak egy üveg bor kiséretében.
9. Sütemények. Az asztalt egész hosszában díszítő különféle ajándéktorták, diós, mákos kalácsok, czukorsütemények a kisebb-nagyobb városokon, melyeknek azonban falukon híre sincs; ott még az ősi kürtős-fánk és laposfás béles járja.
10. Gyümölcsök: szőlő, alma, mogyoró, dió.
11. Fekete kávé, melyet azonban csak módosabb házaknál adnak föl s csak az előkelőbb vendégek fogadnak el.
Az ebéd hosszú ideig tart; a magyar ember így tartja úriasnak. A konyhát nem lakodalomra építették, tehát szűk; három–négy szakács asszony lábatlankodik benne egymásnak, valamennyinek pedig a „nem asztalhoz való” ifjabb nemzedék, a kit mind duggatni kell; azonkivűl pedig városi helyen a koldúsok (faluhelyen ilyen nincs, s ha volna is, büszke), kiket mind ki kell sebtiben elégíteni; tehát a tálalás, étekhordás, tányérváltás lassan megy. De nincs is szükség sietni; hosszú az éjszaka és . . . nem hajt a tatár! Így az ebéd két–harmadfél órában telik.
Az előbb fogásoknál csendes a társaság; de aztán fokozatosan élénkűl; a vőfélyek is kezdenek szikrázni, tréfálkozni; minden ajkon kaczaj, adoma, jó kedv; csak a vőlegény komoly s halkal kínálgatja szemérmes társát, egy-egy darab édességet „bökvén” ki a tálból s a villa hegyéről hüvelyk újjával elébe helyezvén.
Az apró poharak is telnek, ürűlnek (víznek híre sincs), mert ma már elegendő pohár van az asztalokon. Régebben itczés flaskák és pintes czilinderek jártak sorba, sőt csikóbőrös kulacsok, melyeket a módosabb vendégek hoztak s magok elé helyeztek. A hány tál, annyi pintes. Az első vendég rá köszönti szomszédjára: „Isten éltesse!”; iszik, aztán tenyerével megtörli az üveg száját és átadja a szomszédjának: „Adom becsülettel”. „Veszem tisztelettel”, mondja a másik és tovább köszönti. Így jár sorba az üveg férfi- és asszonykézen; de az asszonynép csak belekóstol.
E közben valamelyik vőfély elkiáltja: „A mi legényünk jó kaszás, a mi leányunk jó arató!” E szóra vőlegény és menyasszony felállanak és megcsókolják egymást. Ez kötelesség annyira, hogy ha valakinek tetszik, hogy az ifjú pár egyebet se csináljon, csak csókolódzék: nem kell egyebet tennie, csak ama szavakat újra meg újra elmondania. A két boldog mindannyiszor feláll és összecsókolódzik. Ez azonban szűkkörű helyi szokás; ott is pedig arra való a násznagy, hogy silentiumba helyezze azt, a ki az ifjú párt túlságosan fárasztja.
Pohárköszöntőt mondani nem magyar népszokás, noha most már alig múlik el lakodalom a nélkűl, hogy egy pár felköszöntés urak között forgott násznagy-emberek ajkán el ne pördűljön. A magyar ember tűri, mint divatot a nélkűl, hogy valami nagy kedvét találná benne. Úgy is tudja, mi lesz a vége: „Isten éltesse!” Éltesse hát! De minek annak akkora feneket keríteni? E helyett kellemesebbek az anekdoták, tréfák, évődések. A pecsenyénél már találós mesék, a vőfélyek incselkedései mulattatják a vendégeket.
„Úgy vágom a fejedhez, hogy darabokra törik!” fenyegetődzik az egyik; s a társaság gyengébb szívű része iszonyodva látja, a mint lezuhan egy asztalkendőbe fogott kemény tárgy a másik vőfély koponyájára.
„Nem megmondtam, hogy darabokra törik?” (De nem a fej, hanem a mandula-torta, a mit aztán sértő és sértett fél két tányérra oszt és nevetve kinálgat a megszeppent asszonynépnek.)
A tejbe-kása után jönnek a szakácsasszonyok, erősen bepólyált jobb kezükben nagyfejű főző kanalakat kinálgatva a vendégek elé. Kásafőzés közben mind összeégették a kezüket; már most kásapénzt szednek patikára. A főzőkanál tele lesz krajczárokkal, melyeket hatosok is tarkáznak, kérkedőbb marokból hullatva.
A zaj, jó kedv egyre növekszik; de a kések, villák csörgetése elnémúl. A kávét is megitta, a ki él vele, de helyéből fel nem kél senki mindaddig, míg végre az örömapa, a ki nem szokott ilyenkor asztalnál ülni, belép föltett süveggel s megáll a ház közepén. A zaj egyszerre kettészakad, a gazda leveszi süvegét és azt mondja:
„Adja Isten kedves egészségükre az ebédet!” A gazdasszony nyomban utána engedelmet kér, ha valamiben nem szolgálhatott tetszésük szerint; erre a szóra nagy tiltakozás támad, a padok megmozdúlnak, a vendégek hálálkodnak s lassanként kitakarodnak a szobából. A fehérszemélyek tánczruhát váltani haza mennek.
Az éltesebb férfiak pipára gyújtanak; a legénynek szivarja van, melyet ma már ötödször gyújt meg s még ötször meg fog gyújtani, s melyet kényesen szorít a szemfogára. Szegényebb lakodalomban, hova csak „úgy vetődött a czigány”, gyűjtést rendeznek a czigánynak.
Félóra múlva újra együtt van a társaság s megkezdődik a hajnalig tartó táncz, őszi nászban az udvaron, farsangon a szobában.
A szoba ekkorra ki van söpörve, szellőztetve. Minden fölösleges bútor kitakarítva, egyedűl bent az ablaksarokban levő L alakú asztal-pad maradt helyén, s előtte a szokott asztal.
Bent a sarokban ül a násznagy az éltesebb férfi vendégekkel, kik között ismét a vidékinek adatik az elsőség. A süveg (báránybőr süveg) bele van nőve a főbe, s nincs rá eset, hogy megmozdúljon onnan, ha csak valami igen előkelő vendég (pap vagy földesúr) érkezése miatt le nem kell tenni. De még ilyen esetben is egy vagy két asszony folyvást őrködik a násznagy úr fölött, hogy el ne feledkezzék magáról. A legények is föltett bokrétás kalappal tánczolnak, a mi nem csuda. Nem is volna hely, hol tartogatni. Ott annak a legjobb helye.
A táncz örök „csárdás”, ma már rövid lassú, hosszú friss; régebben megfordítva volt. A szép, sarkantyú-pengető, daliás, komoly lassú-magyar feledésbe kezd menni. A sűrű gomoly alatt döng a föld, ritkán padló, kurjantás kevés. Dobognak fáradatlanúl. Természetesen mindenkinek megvan a maga kedvelt tánczosa, a kit kendő-nyújtással vagy ujjánál fogva visz a tánczba, de azért bőven kijut a tánczból mindenkinek. Nagy sértés volna a gazdára, ha valamelyik leány-vendég sokat ülne.
Versengés, összekocczanás, ízetlenség ritka. Káromkodás, – melyhez a közönséges ember örömben és haragban egyaránt folyamodik, – kivűl marad a kapukon. Esztendők múlnak el, míg egy összeütközés felmerűl, a minek aztán nagy a híre; a gazda szégyene az, de főként a násznagyé.
Mert a násznagy egy tisztességes lakodalomban diktátori tekintély. Ott ül az asztalfőnél a sarokban, környezve az éltesebb vendégektől; tartja őket szóval a maga és mások élettörténetéből, vagy régi időkből vett eseményekkel. Minden újabban érkezőt neki mutatnak be, még pedig, ha olyas valaki érkezett, a ki ott mulatását rövid időre szabja, azt a vőfély egész heroldi ünnepélyességgel jelenti be:
„Jelentem kigyelmeteknek egész alázatossággal, hogy N. N. úr, (urunk, uram, – asszonyunk) személyében e háznak érdemes vendége érkezett.”
A násznagy feláll, leveszi süvegjét, köszönti az érkezőt, s azontúl násznagyi egész tisztét az új vendég mulattatására fordítja. A mulattatási eszközök legkönnyebbje természetesen a pohár lévén, sűrűn töltöget. Azt nem veszi észre, hogy az „érdemes vendég” csak foghegyen kóstolgat, míg ő maga körömig ürítget; nem csoda hát, ha csakhamar elbágyad. Mindegy! csak nyelvén látszik meg, nem egyszersmind a lábain is, mivel ő a násznagysarokból ki nem kél.
Ha ritkán, mint említők, összekocczanás történik a vendégek között: a násznagy sommás ítéletet mond, mely ellen nincs fölebbezés. A rakonczátlankodót egyszerűen halkan kiútasítja; az duzzogva engedelmeskedik; ha pedig megbicsakolja magát s hetvenkedni kezd, ott terem a még felsőbb hatalmasság, az asszony. A bárány kézen fogja az oroszlánt s feddő szavak vagy gyöngéd hátba ütések között kivezeti. Egyébként pedig elrettentésűl, lakodalom előtt két nappal a vermet is kiszellőztetik, melybe a rakonczátlankodót szép csendesen leeresztik. Humánus gondoskodás, mert a verem télen meleg, nyárban hűvös; alhatik nyugton, de onnét addig ki nem jő, míg töredelmességének és józanságának világos jeleit nem adja.
Alkonyatkor egy negyedórányi szünet; asszonyok, férfiak haza tekintenek körűlnézni, s gyertyagyújtáskor újra kezdődik a táncz. Hétkor vacsora; de már csak az öregek ülnek asztalhoz. Vacsora után újra táncz.
Kilencz óra felé a vőfély a násznagy elé lép:
„Jelentem kigyelmednek egész alázatossággal, hogy oda kinn valamely jövevény emberek vannak, a kik engedelmet kérnek bátor bejövetelükre.”
„Van-e igazság-levelük?”
„Igen is, itt van, tisztelem kigyelmedet.”
A násznagy átveszi az igazság-levelet és fennhangon olvassa:
„Mi Ámérikából jövő vándorló törökök, jó járatban lévők, ez helyt elesteledtünk; ha megengedtetnék, hogy kigyelmetek házában megpihenhessünk, úgy mint szegény török emberek.”
„Bejöhetnek”, mond a násznagy. A vőfély kifordúl és a másik pillanatban bevezérli a „törököket”.
Helybeli jó ismerős, de nem hivatalos legények vagy cselédek női ruhában, kifordított úri rongyokban, czukorpapirból rögtönzött álarczczal és dominóban, hosszú kenderhajjal, gyűrt czilinderkalappal vagy ócska tornyos-fejkötővel felismerhetetlenné téve, meghajtják magukat a násznagy előtt; elkapnak egy-egy leányt, azt megforgatják; két-három tánczot eljárnak, azután újra némán meghajtják magukat és távoznak! Álarczukhoz nem nyúl senki.
A czigány sem éhezik; nagy gond van rá, hogy étele kijárjon, de a kulacsot nem bízzák rá, mert akkor nem birja ki reggelig. Míg a művészek vacsorálnak, addig a bánáti násznagy vagy az első vőfély gondoskodik a mulattatásról. Elpanaszolja, hogy őt megcsalta a szeretője. Már most ő megöli magát tűzhalállal. Az asztalhoz lép s a kezében tartott gyertyadarabot meggyújtja és lenyeli. Az avatatlanok nem tudják, hogy a gyertya almából van kifaragva, a gyertyabél pedig dió-bél.
Majd szűcsmesterségre tanítja meg vőfélytársait. Leül a szoba közepén egy székre; jobb és balfelől állítja a két vőfélypajtást, a kiknek a kezébe egy könyöknyi hosszúságú vesszőt ád. Ezzel a vesszővel szabad a maiszter kezére koppintani, valahányszor a maiszter térden üti az inast. Már most a maiszter a térdére fektet egy báránybőr sipkát és elkezdi oktatni az inasokat: „Ide nézzetek! (csatt), a sipkának való prémnek feketének (csatt), a béllésének fehérnek (csatt) kell lenni (csatt). A becsületes szűcs (csatt) apró hulladékokat (csatt) nem szokott belevarrni (csatt).” A két inas iparkodik a maiszter kezét eltalálni, de nem sikerűl. Mikor már emberűl elverték a térdét, mások próbálkoznak, különböző helyzetet, állást próbálgatva a társaság hahotája közben, de a vége csak az, hogy térdük a sok tenyérütés alatt elzsibbad s a maiszter keze végre is sértetlenűl marad.
Jönnek azután a látogatások is a leányos háztól, a hol szintén mulatnak, csakhogy csöndesebben.
A közben násznagy uramon is kifognak, ha nem vigyáz magára és nem marad meg a helyén. Ha „magyarázó kedvében” van már, az ablak csendesen kinyílik mögötte, egy felhasadozott végű nádszál beleragad a borzas hajába, s valami beste kölyök elkezdi csendesen pödörni; a fürtök felsodródnak a nád végére, s az öreg csak akkor veszi észre, mikor már fáj. Fölkelne, de nem mer, mert még jobban fáj; csak úgy kiabál hátra, hogy ne pödörjék már tovább. A besték elszaladnak, s van dolga az asszonynak, míg megszabadíthatja a vén embert a koloncztól. De a csúfság megesett rajta. Kipödörték az ablakon (mint a hogy a fiókverebeket szokták fészkestől).
Tizenegy óra felé falatozás megint. Hideg sültek kerűlnek az asztfalra. E közben elérkezik a fektető.
Jönnek a fektetőbe a leányos ház vendégei. Mindkét kezük telve süteményes tálakkal, boros üvegekkel. Egy közülök kendőbe fogva hozza a menyasszony fejkötőjét, a ki eddig pártásan vagy koszorúsan tánczolt.
Most a menyasszony kimegy a kis-házba, honnét ez alkalomra mindenkinek ki kell takarodnia. Két szakértő asszony marad csak, a kiknek segítségével feltűzik a fejkötőt.
(Baja környékén a kontyfeltétel másnap délre marad, s kevesebb számú rokonok jelenlétében megy véghez. Itt a kontynak a menyasszony haja is áldozatúl esik részben, a konty alakja úgy kivánván. Ezt a konty-feltételt feltekerőztetésnek, Hajdúságban kontyolásnak, Mátyus-földén felbujázásnak hívják.)
A vőfély bevezeti a felkontyolt menyasszonyt, s ezen szavakkal: „Egy idegen személyt hoztam, fogadják kigyelmetek szeretettel: jó asszony, szép asszony, fiatal, jó tánczos; próbáld meg csak, komám”, a vőlegény kezére adja. A czigány rárántja, és kezdődik a menyasszony-táncz, az igazi.
De szegény vőlegény alig fordúlhat kettőt a párjával, már megcsörren a tányér. Az asztal sarkán e czélra kitett tányérba az első vőfély belevet egy marok pénzt s ezzel magához váltotta a menyasszonyt. Ő sem soká örűlhet azonban a pénzéért, újra csörren a tányér s a legszebb ugrás közben elkapják az orra elől. Új meg új csörrenések, s a menyasszony egyre más és más kézre kerűl. Legények törik magukat, öregek ürítik a zsebet, a menyecske járja fáradatlanúl, nem bánná, ha hajnalig így tartana, mert az a pénz, a mi a tányérra gyűl, mind az övé. De nem tarthat hajnalig, mert íme a vőlegény egy igazi marok pénzt, még pedig igaz tallérokat vet a szerény hatosok és „vasak” közé, mintha szét akarna ütni a bitorlók között. Szét is üt. Kézre kapja a menyasszonyát; akkor leül mindenki, csak ők lengenek szépen, édesen, boldogan a szoba közepén ketten, míg végre a czigány véget vet ennek is azzal, hogy a frissnek végét szakasztja és a Rákócziba csap át. Nevezik ezt a tánczot „rosta-táncz”-nak is, mert néhol a pénz elfogadására rostát tesznek az asztalra.
Szegeden és vidékén a fejkötőt a menyasszony-táncz után teszik fel. Akkor az új menyecske nagy mosdótálból megfecskendezi a vendégeket, sőt ha jó kedve van, meg is mosdatja és szappanozza a kivel bir. E mosdatásnak szintén ára van, mely a menyasszony jövedelméhez tartozik. Menyasszony-táncz és mosdatás néha csinos kis tőkét jövedelmez az ifjú párnak, főként ha úri vendégek is vannak jelen. Kevés pótlékkal egy házacska vagy szőlőcske kerűl ki belőle.
A menyasszony-tánczot felváltja a családi táncz, mikor az örömapák és örömanyák, sőt még ezeknek szüléi is járják a „kállai kettőst” „öregösen, hégyösen”. Nagyasszonyom perdűl, mint egy tegnapi menyecske, és nagyuram, izzadva bár, de mégis megforgatja a testes nászasszonyt, majd magára hagyja, úgy járja a toborzót, közben-közben nagyokat csap a bütykős térdén, sőt, ha nagyon dicsérik a tánczát, még a csizmája orrát is megfricskázza. A példa ragadós. Az öregek után a fiak, menyek, unokák, dédunokák kapaszkodnak össze, s a vendégsereg sarokba-félre vonúlva szemléli, a mint egy-egy terepély fa ágaival, lombjaival, virágaival és bimbóival együtt járja a pathriarkhális tánczot, a régit.
De még a szakácsasszonyok is hátra vannak; az ő megdöczögtetésük a vőfélyek jussa; nem is húzatja magát egy sem.
Azontúl hajnalig szokott medrében foly a mulatság. Táncz tánczot ér. Hajnalban a távolabbi rokonok csoportosan távoznak a Rákóczi hangjai mellett; ittas nincs, de a férfit mégis csak úgy hajtja haza az asszony. A közelebbi rokonok maradnak reggelire, azután délebédre, melyre a túrós csuszát a menyasszony köteles gyúrni, nyújtani, kifőzni.
Míg a menyaszony az első ebédkészítéssel foglalkozik, az alatt a vőlegény „komái” kocsira ülnek, s elmennek a menyasszony-ágyért, melyen azonban nem csupán az ágyat, hanem az egész kelengyét is kell érteni, s ebben bennfoglaltatik a menyasszony előre elkészített temetési lepedője is. Ez ismét ünnepies zeneszó mellett kerűl haza, mire a menyasszony-ebéd elkészűl. (Sok helyütt a mennyasszony-ágyat már a lakodalom előtti napokon helyre viszik.)
Menyasszony-táncz.
Roskovics Ignácztól
De a társaság többi része sem pihen. Hajnalban oszolva szét, a fiatalság nem keresi az álmot, hanem sorra járja az ismerős rokon- és lányos házakat, s míg a szépnem piheni a tánczot, ők az udvaron széledező baromfiakat elütögetik lábaikról, s a martalékot valahol fellakmározzák. Ez a tyúkverő.
A menyaszonyi ebéd után a vendégek eloszolnak. Akkor a menyasszony elővesz egy meszelőt, s az egész felfordúlt házat kimeszeli, felsöpri, berendezi. Névleg ugyan egyedűl, valósággal azonban többek segítségével.
A következő napon, de legkésőbb a legközelebbi vasárnap, az új pár, szülők és testvérek kiséretében templomba megy; a menyasszony bemutatja fejkötőjét, az egész isteni tisztelet alatt állva marad, egyszersmind (némely helyeken) menyasszonyi koszorúját a templom falára vagy a kathedra oldalára függeszti. Délben nász-ebéd a vőlegényes háznál; ahhoz egy hétre ismét nászebéd a menyasszony szüleinél, melyen csak a szorosan vett háznép van jelen. Itt beszélgetik és birálgatják meg a lefolyt napok érdekesebb eseményeit: ki hogy mulatott; mi volt jó, mi nem volt jó, hogyan kellett volna, stb. Ezt az ebédet hívják kárlátónak, néhol kisvendégségnek.
A házassági szokásokkal összefüggésben röviden érintjük a nők örökösödési jogát is. A nő egész a legújabb korig, az ősiség eltörléseig, semmi ingatlant nem örökölt s kelengyéjén kivűl nem vitt egyebet férjéhez ingóságoknál és készpénznél, melylyel a szülők a törvény kedvezőtlenségét kiegyenlíteni igyekeztek. Ez a századokig fennállott gyakorlat annyira meggyökeredzett, hogy még ma is, évtizedek után vannak községek, melyekben a régi szokás áll fenn. A leányt férjhez menetelekor jól-roszúl kielégítik, egyszersmind irást vesznek tőle, melyben minden további öröklési követeléseiről lemond, a perlekedő asszony pedig, ki férfi testvérei ellen kereskedik, közmegrovás alá esik. Ilyen helyeken gyakran hallani a gazda dicsekedését: „Az én házamban az asszonynak egy tű-érője sincs”.
E törvénynek megvolt a nagy szabályozó hatása a családi életre. A nő nem hagyta, nem hagyhatta el férjét minden csekélység miatt; sőt nagyobb okokból sem, mert az urahagyott nőt sem ég, sem föld be nem vette, legkevésbbé a szülői ház. Ha volt is ilyen, nem igen merte magát mutatni, mert újjal mutattak rá; elvonúltságban élt, gyászban járt. Válóperek, vadházasság nagy, népes községekben is évtizedeken keresztűl sem mutatkoztak. Okos biró, okos pap és a társadalom itélete együtt fogva mindig elejét vették a végmeghasonlásnak és engedelmességre birták az asszonyt. Egyébként is a magyar asszony fő dísze az engedelmesség (a mi nem zárja ki, hog ne ő parancsoljon a háznál). Ez az engedelmesség külső jelekben is nyilatkozik. A nő állva szolgálja ki a férfit, mikor ez ebédel. Úton előre köszönti, kiáll útjából, maga előtt bocsátja. Megbecsűli, azaz soha sem tegezi, hanem kendezi vagy magázza az „ember”-t, t. i. urát. A kigyelmed nem szokás házastársak között, valamint „Ű”-nek is csak végső elkeseredésében mondja férjét a nő. Ha az apa-gazda meghal, a gazdai intézkedés joga a fiúra száll; az anya minden dologban kikéri fia nézetét, helybenhagyását, még ha az a fiú egészen gyerek-siheder is.
