A Hajdúság. Szivos Bélától
A Hajdúság.
Szivos Bélától
Szivos Bélától
XVII. századi hajdúvitéz Bocskay zászlajával.
Roskovics Ignácztól
A nagy Alföld egyik kiválólag érdekes része a hajdúk területe, mely néhány szomszédos községgel kikerekítve, 1876 óta Debreczen székhelylyel Hajdúmegyét alkotja. E terület, – nem számítva az 1010 kilométernyi debreczeni határt, – kerekszámban 2340 kilométer, melyen 125 ezer lakos él.
Hajdúmegyében húsz község van, melyek közűl négy rendezett tanácsú város, tizennégy nagy-, kettő pedig kisközség. Legnevezetesebbek ezek közt, már csak történeti múltjoknál fogva is, a régi hajdú-városok: Böszörmény 20 ezer, Szoboszló, Nánás 14–14 ezer, Hadház, Dorog 8–8 ezer, Vámos-Pércs 3 ezernyi lakossal. E hat városból állott a régi szabad Hajdúkerület s ezek képezik magvár a mai Hajdúmegyének is. Böszörmény, mely a megszűnt kerület székhelye volt, nagy területű város, sok tekintélyes épülettel, melyek közűl kiválik a hatalmas református templom, a közbirtokosság által emelt iskola, a régi székház és a takarékpénztár. Szoboszló szintén igen nagy területen fekszik, a náddal benőtt, regényes Kösi folyó két partján, ősrégi halmokkal ékes felséges síkságon, melyre nagy messze kiragyog pompás sugár tornyának tündöklő arany csillaga. E torony közelében megvan még a régi hajdúvárdának egyik bástyája is, hol 1660-ban 300 vitéz lakos vakmerőn szembe szállott az Achmed Szejdi pasa nagy számú seregével, s mind végig vitézűl helyt állva, véres viadalban az utolsó emberig hősi halált halt. Szoboszló újabb időben nagyot szépűlt, úgy hogy a ki 20–30 év óta nem látta, alig ismerne rá. Az előtt girbe-gurba szűk útczáit évről évre tervszerűleg egyenesítik, szélesítik; a régi apró házak pedig egymás után tünedeznek el, s csinos tágas épületeknek adnak helyet. Szép fejlődésnek indúlt helyek Nánás és Hadház is, feltűnően szép református templomokkal, derék iskolákkal és középületekkel, míg Dorog különösen azért érdemel említést, mert itt van az országban a magyar nyelvű görög-katholikus felekezetnek legnagyobb egyházközsége. A más megyékből ide csatolt községek közűl kiválóbbak Püspök-Ladány, mint fontos vasúti góczpont, termékeny és igen nagy határral; Tetétlen, a Zichy Géza gróf kies fekvésű kastélyával, hol Liszt Ferencz, mint a művész gróf vendége, a róla nevezett „Lisz-pavillon”-ban gyakran oly szívesen időzött, s hol örökbecsű mesterműveinek egy részét szerzette. Említésre méltók még a híres dinnyetermő Sámson, az élelmes Szovát, Nádudvar, a sok méhet tartó Kaba és Balmaz-Újváros, mely utóbbi helyen 8.000 magyar mellett 2.000 főnyi német is lakik, kiknek elei a múlt század végén telepíttettek ide Németországból, s most már oly tüzes magyar hazafiak, mintha egytől-egyig magától Attilától származnának, kinek egyébiránt fapalotája némelyek szerint csakugyan a balmaz-újvárosi síkságon fekvő Etellaka nevű pusztán állott volna. Két csinos református templom van Balmaz-Újvároson, az egyik a magyaroké, a másik a németeké.
A megye lakosai nemzetiségre nézve, az épen említett balmaz-újvárosi németeken kivűl, mindnyájan magyarok és legnagyobbrészt kálvinisták; görög-katholikusok, vagy a mint magukat nevezik: óhitűek, 9 ezren vannak, s legnagyobb részt Dorogon és Böszörményben élnek. Római katholikusok csak a múlt század vége felé kezdtek betelepedni s számuk jelenleg 11.000, zsidók pedig, kik egyébiránt teljesen el vannak magyarosodva, mintegy ötezerötszázan vannak. Az egyes felekezetek testvéries egyetértésben élnek, s gyűlölködésnek vagy türelmetlenségnek köztük legkisebb nyoma sincs.
A lakosság, középnél magasabb termetű, erős testalkatú, sem nem barna, sem nem szőke, bár a barna árnyalat mégis túlnyomó, míg világos szőke csak elvétve akad. Viselete a többi alföldi magyarságétól alig különbözik, hacsak annyiban nem, hogy a darutollas kalap és sarkantyús csizma gyakoribb, mint akárhol másutt. A nők ruházatukhoz az egyszínű, sötétebb árnyalatú szövetet kedvelik, kivéve a Tisza felé lakókat s az újvárosi német nőket, kik az egyszínű sötét szöveteknél inkább kedvelik a rikító színeket.
Szoboszló.
Roskovics Ignácztól
A nép legnagyobb részt földmívelésből él. Az ipar és kereskedelem, mondhatni csak a helyi szükségletre szorítkozik, mit különben a körűlmények s a helyzet önként hoznak megukkal. De meg a büszke hajdú egész a legutóbbi időkig méltatlannak tartotta magához, hogy iparral vagy épen kereskedéssel foglalkozzék, s csupán a katonáskodást, földmívelést vagy hivatalt tekintette olyannak, a mi méltó hozzá. Házi iparról szintén alig lehet szólani, még a régebben szorgalmasan űzött fonást és szövést is elhagyták már a nők, mióta készen kaphatnak olcsó szöveteket s mindössze Nánáson és Böszörményben virágzik egy figyelmet érdemlő házi iparág: a szalmakalap-fonás.
Különben, hogy sem az ipar, sem a kereskedelem ki nem fejlődött, annak nem csak a földmívelésre utasító viszonyok és a hajdú nép korábbi ellenszenve az oka, hanem az is, hogy a közlekedés szerfölött rosz és nehéz volt, s részben még most is az. Mert vasútvonalak több irányban szeldelik ugyan már a megye területét, de a közútak annál roszabbak nagy részt még ma is úgy, hogy sokszor a közlekedés alig lehetséges, kivált őszszel, télen és tavaszszal. A mint az a kemény fekete agyag az esőtől vagy hólétől átázik, olyan ragadós, tésztanemű vendégmarasztó sár válik belőle, hogy ugyan ló legyen, a mely bele nem dől. Némely helyen szokásban van, hogy a gyerekeket is lóháton viszik ilyen időben iskolába és onnan haza, különben elmerűlnének az utczán. Még ez azonban csak hagyján; hanem mikor aztán ez a pocsolya megfagy! Akkor teljesen fennakad minden közlekedés, és a szó teljes értelmében lehetetlen kocsin járni. S mindaddig így tart ez, míg csak valami kis enyhébb idő nem jön, midőn a fagyott göröngyök hegyei az olvadás következtében egykissé legömbölyödnek, legalább annyira, hogy nagy bajjal végig döczöghessen rajtuk az igavonó állat. Most már azonban Hajdúmegye területén is nagy erélylyel hozzá fogtak a kőútak építéséhez, s eddig is tekintélyes hosszúságú útvonalakat tettek járhatókká, ámbár itt nagyon nehéz és igen költséges az útépítés, mivel a követ messziről és sokszor a leírt úttalan útakon kell szállítani.
A nép házai vályogból nádtetőre készűlnek, a melyeket kivált belől általában igen tisztán tartanak. Mostanában kezdenek már a jobbmódúak cseréppel és zsindelylyel is fedni, de még mindig legkedveltebb a nádtető, nem csak azért pedig, mert olcsóbb, hanem főkép azért, mert a hajdú nép a padlást élelmiszer-raktárúl is használja, s különösen szalonnáját és a disznóhúst itt szereti tartani, s ezek a nádtető alatt legjobban elállanak. Az udvar rendszerint igen téres, közepén sokszor gémeskút van, míg odább a „sütő”, ólak, s a tengeri-góré álldogálnak a széna- és szalmaboglyák társaságában. A „sütő” egy kisebb épület, szemközt a lakóházzal, s kivált nyáron, ebben sütnek-főznek. Az udvarok még csak nem rég is, vastag trágyakerítéssel vagy vályogfallal voltak körűlvéve, ha ugyan teljesen kerítetlenűl nem állottak; házi kertről szó sem volt; az annak való téres üres helyeken nem termett egyéb rengeteg büröknél, kövér csalánnal és mályvánál. Most alig látni már trágyafalat vagy kerítetlen udvart; a csinos deszka- és léczkerítések évről évre szaporodnak, a fölösleges hely pedig konyhakertté vagy luczernássá van alakítva. A középmódúak háza rendesen három helyiségből áll, t. i. két szoba az épület két végében, középen pedig a konyha, melynek falai czifra tányérokkal, fazekakkal, csuprokkal, kanalakkal s más efféle eszközökkel vannak szép rendben beaggatva. Az egyik szoba rendesen nem használtatik, s a családtagok előtt is csak holmi ünnepélyes alkalmakkor nyílik meg, midőn tisztes vendégek kerűlnek a házhoz, névnap, lakodalom, disznótor vagy efféle van. De nem is csoda, hogy ez a szoba leginkább zárva van, hiszen ez a házi asszony valódi kincstára; itt őrzi legféltettebb kincseit, melyeken aggódó szeretettel csügg, t. i. az ő finom libatollal telt duzzadó párnáit és vaskos dunyháit. Ezek szaporításán fárad ő egész életében, s midőn fölhalmozott ágyneműi már majd a padlást érik, csak akkor érzi magát igazán boldognak. Így tette ezt anyja, nagyanyja is, azok is így gyűjtötték az ő számára a pelyhet, most ő is így gondoskodik leányairól. Ugyanezen tükörtisztán tartott szobában őrzik a másik féltett kincset: a szappant is. Onnan fejérlik le nagy hasábokban, hosszú sorokban a mestergerendáról egy pár régi könyv békés társaságában. Ennek sem szabad soha megfogynia, mert a szappankészlet mennyisége és minéműsége főismertető jele s valódi diplomája a jó gazdasszonynak. A másik szoba a család voltaképeni lakóhelye. Ennek bútorzata rendesen egy pár, magasra vetett ágy, egy vaczok, festett falócza, hosszú, ládaszerű ülőpad, melynek belsejében ruhaneműek és élelmiszerek állanak, továbbá egy pohárszék, asztal, 3–4 karosszék, s egy tulipános láda, melynek fontos feladata az, hogy a fínomabb ruhaneműeket őrizze, fiókjában pedig a készpénzt, adókönyvet s különféle iromáyokat rejtegesse. Az ágy alól rendszerint egy tök-kobak kandikál ki, mely igen czélszerűen tojásraktárúl szolgál. Tükör is van a falon s fölötte páva- vagy darutoll. Nem hiányzanak képek sem: rendszerint az uralkodó család, s már aztán a gazda vallásához képest – reformátorok vagy szentek képei, továbbá festett virágok, huszárok s más effélék. A szoba földje vajmi ritkán van kideszkázva, hanem csak jól lebunkózva és egyenesre elsimítva, de aztán annál tisztább s lyukas fenekű fazékkal naponta többször is szép czifrára fellocsolják. Elmaradhatatlan a rettentő nagy boglyakemencze is, tapasztó czigány barna kezei által sárból művészileg formálva. E hatalmas alkotmány, mely csaknem egy negyedét elfoglalja a szobának, valamelyik szögletben áll méternyi magas alapon, körös-körűl padkával, mely téli időben ülő és melegedő helyűl szolgál.
Régi divatú hajdúsági ház.
Roskovics Ignácztól
A házak előtt rendszerint ágasos tornácz van, szintén teleaggatva szép sorjában cserépedényekkel. Van e helyen legtöbbször egy kis sárpadka is, melyen munkaszünet alkalmával, a családtagok vagy a szomszédok tanyázgatnak, az időjárásról s más efféle ártatlan dolgokról beszélgetve.
A hajdúsági nép általában jól táplálkozik. Főtápláléka a búza- vagy kétszeres lisztből készűlt kenyér, disznóhús, lebbencs, tésztás kása, káposzta, paszuly, lencse, galuska és szalonna; a dorogiaknál pedig használják a napraforgó- és tökmag-olajat is. Rendes itala a hajdúságinak a víz, s míg benne tart, a saját termésű savanyú karczos; a sört a legnagyobb rész alig ismeri. Az utóbbi két évtizedben az addig csak orvosságúl használt pálinka itala nagy mértékben elterjedt a nép közt, s romboló jelenségei már széltére mutatkoztak, mígnem az új szeszadó-törvény következtében e veszélyes ital fogyasztása ismét feltűnően megcsökkent, az az előtt megvetett kávé azonban napról napra nagyobb tért hódít.
A közművelődési állapotok igen jóknak mondhatók, s az irni-olvasni nem tudók száma aránylag kevés. Ez is fogy évről évre, a mint a népiskolák is folyvást szaporodnak, s némely községben már a legnagyobb követeléseket is teljesen kielégítik. Ezen kivűl Böszörményben, Szoboszlón, Nánáson református középiskolák is vannak, melyek még a tizenhetedik század első felében, nem sokára a hajdúk letelepedése után keletkeztek, a mi fényesen bizonyítja, hogy a harczias hajdúk minden szilajságuk mellett is meg tudták becsülni a tudományt. A hajdú népnek általában erős érzéke van a művelődés iránt. Szeret olvasgatni, s az olvasottak felett elmélkedni. Az utóbbi időkig ugyan fő olvasmányai leginkább csak a biblia, naptár s a „históriák” voltak, de újabban nagyot tágúlt olvasmányai köre, s különösen a hírlapok olvasása napról napra jobban terjed.
A népszokások általában véve ugyanolyanok, mint az Alföld többi magyar lakóinál. Keresztelők, kézfogók, lakzik, stb. kis változattal hasonlókép mennek véghez, mint az már e munka ide vonatkozó részében le volt írva, csakhogy újabb időben e szokások is egyre vesztik őseredeti színüket, mind egyre halványodnak, sőt részben már végkép feledségbe is mentek.
Mezőre menő szekér.
Pataky Lászlótól
Hajdúmegye területe egészen sík, csak itt-ott tűnik fel a láthatáron egy-egy ősrégi halom vagy laponyag. Vízben szegény; csak kis darabon érinti a holt Tisza, saját apró, mocsáros folyói pedig, nevezetesen a Kösi, Hortobágy, Kadarcs, Kálló, valamint kisebb-nagyobb, csekély mélységű szíkes tócsái száraz időben kiapadnak, s csak összerepedezett medrök s a partjaikon lankadozó mocsári növények mutatják, hogy itt víz is volt valaha. Ezért hal is kevés van; még csuka, kárász, keszeg és csík leginkább találkozik, a rák pedig majdnem teljesen kipusztúlt.
A talaj általában a legtermékenyebbek közé tartozik; sok helyen a kövér, fekete, televényes agyagréteg 4–5 lábnyi vastag is megvan. Egész a legújabb időkig nem is volt szokás ez áldott talajt trágyázni s a rosz faekék karczolása után is bámulatos bő terméseket hozott. Most azonban már észrevehető a kimerűlés, különösen a foszfor tartalomra nézve, mi a gazdákat észszerűbb mívelésre serkenti. S e tekintetben az utóbbi évtized alatt igen nagy haladás észlelhető. Eltűntek a régi faekék s hasonló kezdetleges dolgok, helyöket czélszerű gépek és eszközök foglalták el. A trágyát sem használják már annyira tüzelő szerűl, még kevésbbé kerítésnek, sőt nagyon is méltányolják felismert becsét. A keleti széleken különben, sovány homokterületek is vannak, s a kisebb-nagyobb foltokban mindenütt találkozó vak-szík majdnem teljesen terméketlen.
Főtermék a búza és más kalászosok, továbbá tengeri, repcze, köles, dohány. Rét igen kevés van, takarmánynövényt is általában keveset termesztenek, minélfogva az állattenyésztés a nagy szíkes legelők daczára is aránylag gyenge lábon áll, bár újabb időben e tekintetben is lényeges javulás észlelhető, kivált a ló-, szarvasmarha- és sertéstenyésztésnél, míg a juhászat, az alacsony gyapjúárak miatt, folyton egyre csökken. Aprómarhát, kivált tyúkot és ludat nagy számmal nevelnek, a melyekből kereskedésbe is tekintélyes mennyiség kerűl. A méhészet meglehetős virágzásnak örvend, s kivált a kabai mézet igen kitűnőnek tartják. Fő mézelő növény a tisztes fű, mely augusztus közepétől késő őszig virágzik s rendkivűl bő mézforrást szolgáltat.
Legnagyobb csapása e területnek a gyakori szárazság, továbbá a késői fagyok, melyek miatt kivált a gyümölcstermés minden igyekezet mellett is fölötte bizonytalan, pedig a gyümölcsfákat igen nagy előszeretettel ápolják. Az éghajlat egyik szélsőségből a másikba csapong; nyáron rendszerint afrikai hőség, télen olykor szibériai hideg van.
Erdő aránylag igen kevés van, s kivéve az éjszakkeleti részeket, másutt erdőnek, úgy szólva, híre sincs; a roppant, 50–60 ezer holdnyi hortobágyi és angyalházi pusztákon egyes fákat is csak nem régóta lehet látni, mióta t. i. a kint legelő nyájak óltalmára emitt-amott kisebb facsoportokat ültettek szélfogónak. Különben sajátságos, hogy az itteni nép újabb időkig nagy ellenszenvvel viseltetett a fa iránt, s ha a szőlős kertekben egész gyümölcsösöket ültetett is, de másutt a fát meg nem tűrte. Ne foglalja el a szabad kilátást, ne zavarja a felséges egyhangúságot! Most már e tekintetben is változás állott be s nemcsak udvarokon, temetőkben, tanyák körűl, hanem az útak mentén is látni – kivált ákáczfát – eleget.
Szőlős kertje minden községnek van; bár e kertek ép oly joggal gyümölcsösöknek is volnának nevezhetők, a mennyiben a terebélyes gyümölcsfák egymást érik bennök, minek aztán az a következése, hogy az árnyékban oly savanyú bor terem, a mitől, a mint mondani szokták, a bicska is kinyílik az ember zsebében.
A földbirtok 20.200 birtokos közt oszlik meg. Legtöbb az 5 holdon alóli, nevezetesen mintegy 10.000; 5 holdtól 50-ig van 9000 birtok. 50-től 100-ig 800, százon felűl 260, míg ezer holdon felűl csak nehány. A jobb minőségű földek értéke, katasztrális holdanként 150–200 forint, míg a homok és nagyon szíkes területek ára 10–80 forint közt váltakozik. Ez utóbbiaknak évi haszonbére is megfelelőleg csekély, míg a jó minőségű földekért 13–18 forintot fizetnek. A tagosítás még több községben nincs végrehajtva, mely körülmény a czélszerű gazdálkodást rendkivűl hátráltatja. Van rá eset elég, hogy egy birtokosnak földjei tíz külön darabban is vannak, 1–2 mérföldnyire egymástól. A hol a birtokok tagosítva vannak, ott sűrűn vannak a tanyák, melyeken aztán legtöbb gazda nyáron át kint is tartózkodik. Munkás kézben hiány nincs, csakhogy a munkabér, más vidékekéhez képest, magas.
Jellemző e területen a „szík”, mely a legjobb szántóföldek közt is találkozik kisebb-nagyobb fehérlő foltokban, de némely helyen igen nagy térségeket foglal el, hol aztán a talaj, a szíknek nagy szénsavas nátrium tartalma miatt vagy egészen kopár, vagy csak kevés, vastag levelű sós növényt terem; s a hol termőfölddel jobban keveredve van is, másra mint legeltetésre, nem igen alkalmas. Ilyen példáúl, a közép-ázsiai sivatagokhoz hasonló angyalházi, hortobágyi, kornyói pusztaság.
Hajdúsági gazda.
Roskovics Ignácztól
E szíkes pusztákon csak addig van élet, míg eső jár; de, a mint a szokott vendég, a nyári szárazság, forró szelek szárnyain beköszönt, hirtelen megváltozik minden. Megveresedik, elsül a pázsit, a tócsák vizei kiapadnak, fejét lehajtja a vízi buzogány, elsárgúl a hadi gyíkény,2 meghervad a békatőr,3 sás, káka, vízi liliom; szomorú kiáltozással, egymásután, csapatonként elköltöznek a vízi madarak, elhajtják a lesoványodott nyájakat, elnémúl a víg furulyaszó, kialszanak a pásztor tüzek. Elköltözik minden élő lény; nem marad más, csak a mélységes csend. Mondhatnánk: a puszta meghal. A fehér szíkes sávok, a kiszáradt tócsák ezüstszínű, hosszúkás medrei hasonlítanak ilyenkor egy óriás csontváz fejérlő bordáihoz, melyeket a délibáb átlátszó halotti lepellel takar be. Kisértetnek elő-előkerűl egy-egy magános forgószél. Szíkporból fehér leplet kavarít magára, rejtelmes suhogással ellátogat a víztelen medrekhez, halkan megzörgeti a száraz csörmőt4, bebolyongja a néma térségét, míg szét nem foszlik egy-egy ős halmon, mely komoran tekint le csendes puszta pajtására.
Hadi gyikény = egy kardalakú vízi növény.
Békatőr = tőralakú vízi növény.
Csörmő = száraz növényszár.
De bezzeg megváltozik minden egy-egy hatalmas zápor után, midőn a száraz medrek telefutnak zavaros vízzel, s az elsűlt avar csodás hirtelenséggel kizöldűl. Nagy zajongva előteremnek a vadludak ezrei, egymástérő csapatokban jön a csengőhangú gojzer, a számtalan kisebb-nagyobb szélkiáltó, a vadruczák megszámlálhatatlan seregei, a nagy fejű, mérges hápogású tőke ruczától, az apró, fürge, sipító kerczéig s víg lármával csapódnak a föléledt sás közűl kicsillogó tócsák vizébe.
A puszta feltámadt!
Van lubiczkolás, gágogás, hápogás, fütyülés, sipítás, a mit hatalmasan tódít a békatőr közt megvonúlt dobosgém messze zúgó mély bömbölése, s az éles hangú nyugtalan líbucz „búvik” kiáltása, a mint széles jókedvében bukfenczet hány a kék levegőben. Előkerűl a hegyes szárnyú, gyors röptű sirály is, – ezüst színű tollai meg-megragygyannak a tiszta verőfényben, s nagy kiáltozva csapong a fodrodzó vizek felett. Valódi madárparadicsom! Csak az a sajnos, hogy a pusztai sas, eme kegyetlen rabló, szintén tudja ám ilyenkor, hol kell a zsákmányt keresni. Megkerűl ő kelme is hűségesen s egy-egy komolykodó zöld fejű gácsért, szundikáló gojzert elkapva, megzavarja a szép mulatságot. A jámbor gácsér, vagy gojzer siralmas esete azonban csakhamar feledségbe megy, s az álnok sas még tán le sem szállt áldozatával valamelyik halom tetejére: ismét helyre áll az előbbi jókedv; legfeljebb ha egy-két líbucz, vagy sírály siratja még panaszló hangján az elragadt pajtás szomorú halálát.
Visszakerűlnek a nyájak is; újra hallatszik a komor bikák haragos bömbölése, a délczeg mének messze harsogó éles nyerítése, a jámbor birkanyájak szelíd bégetése. Ismét megzendűl a méla furulyaszó, egymásután kigyúlnak a pásztortüzek s versenyt ragyognak az esthajnalcsillaggal.
Nagyobb vad ritkán vetődik e területre, de az említett mocsári szárnyasokon, s meglehetős gazdag nyúlállományon kivűl szivesen tartózkodik itt a lomha, nehéz testű túzok és a rendkivűl óvatos, emberkerülő, gyönyörű daru is, nagy örömére a híres hajdúsági daruvadászoknak, kik e nemes állatot nagy kitartással és ügyességgel üldözik.
Hajdúsági kisebb gazda.
Roskovics Ignácztól
Alig van a vadászatnak oly neme, mely annyi fáradsággal és vigyázattal járna, de egyszersmind oly érdekes is volna, min a daruvadászat. E szép madár rendkivűl félénk és vigyázó; a vadászt határozottan fölismeri, s a mennyiről belátja, annyiról repűl odább; árokhoz, boglyához, vagy más olyan tárgyhoz, honnan a vadász meglophatná, közel soha nem száll, hanem mindig olyan helyet keres ki, hol meglepetés nem érheti. De még ekkor sem bízza el magát, s ha a megszállt csapat hozzá fog is a legeléshez, legalább egy őr mindig van, mely nem legel, hanem nyakát magasan föltartva vigyáz s a legkisebb gyanús jelre éles kurjantással figyelmezteti társait, mire azon pillanatban az egész csapat fölkerekedik s pár percz múlva már csak harsány kiáltozása hallatszik a fellegek közűl. Ezért darut nappal lőni nagy ritkaság; éjjel van annak az ideje. A daruvadászatra 5–6 gyakorlott lövő szokott összeállani; ezek kétszeres port és sörétet töltve puskáikba, még kora délután kiveszik magukat egy olyan pusztára, hova, gondolják, hogy a daru hálni megszáll; s valahol meghúzódva, csendesen várják, nem hallatszik-e valamerről daruszó. Sokszor hétszámra járhatnak, míg a ritka madárnak csak hangját hallják is. Végre egy szerencsés este, midőn a nap vörös tányérja már-már lebukni készűl a láthatáron, egyszer csak megzendűl a magasból: „kru, kru!”, majd nem sokára maga is látható lesz a darucsapat, a mint az égbolt szürkűlő ködéből pompás ék alakban kibontakozik s lassan, óvatosan lejebb ereszkedik a 10, 20, 30, 40 vagy több darabból álló falka! Egy bizonyos magasságra leérkezve, megbomlik az ék, s a csapat nagy köröket kavarítva, kétszer–háromszor átvizsgálja a vidéket, nincs-e valami gyanús? Nagy sokára megnyugosznak; nem sejtenek semmi veszélyt, s mind kisebb körökben egyre közelebb-közelebb szállnak azon kis sekély szíkes tóhoz, melyben az éjt tölteni, nagy kurjongatás közt elhatározták. A mint a kis tóba megszállottak s szokott játékukat megkezdték, – kövecs darabot, göröngyöt hajigálnak ilyenkor föl s avval labdáznak egy darabig, – megmozdúlnak a meglapúlt vadászok is, s négykézláb elkezdenek mászni szél ellenében, nehogy valami kis neszt vagy szagot a szél a darvakhoz vigyen. A mint sikerűlt alkalmas helyre mászniok, ott megállapodnak s fekve maradnak, békén tűrve a fellegző szúnyoghad mérges ostromát, míg teljesen beesteledik s a csillagok feljönnek. Ekkor ismét megindúlnak, pontosan megjegyezvén azon csillagot, melynek irányában a darvak megszállottak, s arra csúsznak, most már még óvatosabban, míg csak lőtávolba nem érnek. Ha szép derűlt éjszaka van, hogy a darutömeg a homályból kisötétlik, akkor azonnal lőnek s a vadászat be van fejezve, ha pedig egész sötét van s csupán a tó vizének csillogása látszik, akkor megállapodnak s a legnagyobb csendben hasalnak mindaddig, míg csak a hajnal meg nem perczen s a darucsapat sötétlő körvonala ki nem bontakozik a szürkűlet homályából. Ekkor a vadászok vezére, ki középen szokott feküdni, könyökével szó nélkűl megérinti a mellette levőket, azok meg a szomszédaikat, mire valamennyien a legnagyobb csendben könyökre emelkednek, s már előre felvont fegyvereikkel a darutömeget czélba veszik. Az elhatározó pillanat itt van; s midőn a vezér gondolja, hogy társai készen vannak, elkiáltja magát: „na!” E szóra a daru csapat bomlani kezd, de már az erősen töltött puskák is eldurrannak s halomra ontják a gyönyörű madarakat. Sokszor valódi mészárlás egy ilyen sorlövés, s példáúl volt rá eset, hogy egy 17 főnyi darucsapatból egyetlen egy sem menekűlt meg. A daru három-féle csoportozatban szokott hálni; nevezetesen vagy az egész csapat egyetlen sűrű tömegben, vagy 2–3 kisebb csoportra oszolva, vagy pedig egyenként sorba állva; mindenkor azonban egy-kettő ébren van, s míg a tömeg fejét szárnya alá dugva, sajátságos hortyogással és szipogással alszik, addig ezen őrök magasra tartott nyakkal serényen vigyáznak, s a legkisebb gyanús neszre harsány kurjantással ébresztik föl társaikat, hogy a másik pillanatban mindannyian szárnyra keljenek. Gazdag zsákmány csak akkor esik, ha a darvak egyetlen tömegben vannak, míg a másik két esetben, az eredmény sokkal bizonytalanabb. Viradatkor rendesen van még egy utóvadászat is. A csak szárnyalt és szétfutott darvakat még ezután fogdossák össze, a mi nem könnyű dolog, mert a sebesűlt daru nemcsak igen gyorsan fut, hanem, ha kell, védi is magát vitézűl s erős csőrével sulyos sebeket képes támadóján ejteni; lőni pedig ilyenkor már a daruvadász nem akar, nehogy kár essék a tollban. Mert a darut korántsem csak kedvtelésből, hanem dísztollaiért vadászszák; a darutoll, mely nélkűl hajdú legény meg nem lehet, igen keresett czikk, s darabja 5–10, sőt 20 forinton kel.
Történeti emlék, az említett halmokon és laponyagokon kivűl alig van Hajdúmegyében. Egy-két rom, alig felismerhető földvár mindössze még, a mi az idők viharából fenmaradt.
Angyalházi gulyás.
Roskovics Ignácztól
Nem is csoda, ha nagyobbszerű műemlékek nem keletkezhettek vagy fenn nem maradtak, hiszen e nyilt terület folyvást ki volt téve mindenféle ellenség pusztító berohanásainak. Besenyő, kun, török, tatár, kurucz, labancz, gyakran szágúldozott és csatangolt itt, s nem hagyott mást hátra, mint feldúlt falvakat, melyeknek helye most is látszik emitt-amott a szántóföldek közt, a puszták mélyében. Néhol egy-egy mohos csonka torony gyászol még a puszta faluk területén, vagy egyes, emberi csontokkal telt kőmorzsalékos domb, hol templom, vagy valami kastély lehetett. Sok faluból még csak ennyi sem maradt; egyedűl a puszta név, a mit régi írások följegyeztek. Ezért is van e nagy területen összesen csak 20 város és falu.
Pedig a jó föld, a terjedelmes legelők, a hajdan nagy vadállomány s a Tiszaszabályozás előtti roppant halgazdagság a legrégibb időktől fogva erősen vonzották ide a lakosságot. Mutatják ezt a számos, csiszolt kő-korszaki telep leletei, nemkülönben a bronz-korszaki maradványok. A római korszakból is akadunk néha érmekre; jele, hogy e táj akkor is lakott volt, s a honos barbarok kereskedelmi összeköttetésben állottak a közeli provincziákkal. Igen sűrű és vagyonos lehetett a népség az Árpádok idejében, mert azon korbeli pénzeket, nem ritkán aranyat is, gyakran és nagyon sok helyt vet föl az eke még ma is.
Legérdekesebb fönmaradt történeti emlékek a halmok és laponyagok, melyek száma kétszázon felűl van. Ezek eredete az ős régiség homályában vész el. Tudományosan megvizsgálva még nincsenek, csak az látszik kétségtelennek, hogy ezek is ép úgy, mint az úgy nevezett Csörszárkok, valamely ismeretlen ős-nép alkotásai, melyeket aztán későbbi foglalók is használtak temetkezési, vallásos vagy hadászati czélokra. Most pedig nagyon alkalmasok arra, hogy a késő kor gyermeke végig tekintsen szellőjárta, vadvirágos ormaikról a fölséges, végtelen síkságon, s elmerengjen a rég elmúlt időkön, a távoli jövendőn …. Mind víz mellett feküsznek, bár soknak lábánál már csak a szíkes, száraz mélyűlet mutatja, hogy ott is víz állott vagy folydogált valaha. Rendesen szép kúpalakúak, 6–7 méternyi magasság mellett 40–60 méter alap-átmérővel s 7–11 ezer köbméter földtartalommal. A laponyagok jóval alacsonyabbak, s ezek fenekén több esetben agyagból keményen kivert padkát, azon égett csontokat, hamut, durva edénydarabokat s barbar ékszereket találtak.
Az angyalházi puszta.
Roskovics Ignácztól
Még a hajdúk korszakából sem sok történelmi emlék maradt fenn. Földből és fából készűlt erődítményeik elpusztúltak, a templomaik körűl volt lő-réses téglafalak, kerek bástyák, újabb időkben szintén, nagy részt leromboltattak, de a városok levéltáraiban őriztetik néhány érdekes emlék: a Bocskay adománylevelei, más kiváltság-levelek, török pasák ékes iratai s a szép magyarsággal írt régi jegyzőkönyvek, melyek nem sokára a hajdúk letelepedése után kezdődnek, s érdekes adatokat szolgáltatnak arra nézve, hogy a háborúban oly féktelen hajdúság, otthon, a maga fészkében mily szigorú rendet tartott, s különösen a közerkölcsiséget mily példásan oltalmazta. Megvan a szoboszlói levéltárban egy hajdúvezér hűségesküje is, 1637-ből, melyben III. Ferdinándnak hűséget esküszik, de csak föltételesen: „Én, Lenthe Dávid, szoboszlói Haydu vitézek főkapitánya, esküszöm, hogy az fölséghes harmadik Ferdinánd eő fölséghe római Császárnak és Magyarországh Királyának, és eő fölséghe után követközöndő, törvényszerint való, Magyarországhnak igaz Coronás királyának, fejem fennállásáigh, igaz, hűv és engödelmes leszek, – meddigh hütömben, szabadsághomban és törvényemben meghtart eő Fölséghe és utána levők.” Nevezetes emlék a lovas hajdúk ősi hadi zászlója is, vastag zöld selyemből, rajta Szoboszló külön czímere: pánczélos lovaggal viaskodó tigris, aranynyal kivarva. E zászló, melyet „Bocskay-zászló”-nak neveznek, majdnem sértetlen állapotban, erősen vasalt nyelével és czifrán font tartószíjazatával együtt Szoboszló birtokában van, hol nagy kegyelettel a titkos levéltárban őriztetik.
A hajdúk, kiknek utódai teszik Hajdúmegye mostani lakosságának magvát, igen nevezetes szerepet játszottak a XVI. és XVII. századokban, melyeknek történetébe vérrel, lánggal jegyezték be nevüket. S bár azon vérzivataros idők zord harczosai közűl nemcsak vitézség, de kegyetlenség által is kitűntek: a XVII. század politikai és vallásszabadságért folytatott harczaiban, mint első rangú tényezők, oly nagy érdemeket vívtak ki maguknak, melyek fátyolt borítnak kegyetlenkedéseikre, pusztításaikra.
Hajdúcsapatok a XVI. század elején kezdettek alakúlni, legalább nevük a történelemben ekkor tűnik föl először. Vihar- és baj-edzett, elkeseredett férfiak alkották a hajdúság magvát, kik a háborúk pusztításai által otthonuktól, családjaiktól megfosztva, kisebb-nagyobb csoportokba verődtek össze, s a békés foglalkozásról végkép leszokva, fegyverrel igyekeztek azt megszerezni, a mit fegyver által vesztettek. A hajdúság képződésének nagyon kedvezett a szerencsétlen, viharos korszak, s mindenféle kalandvágyó, békétlen elemek közéjük állván, számuk csakhamar igen tekintélyesre növekedett, s már nemcsak kisebb csapatokat, hanem kapitányaik alatt egész rendezett seregeket is képezve, vad vitézségükkel, féktelenségükkel ellenséget, barátot egyiránt réműletben tartottak. Közűlök időről időre sokan az országos hadseregbe is beállottak, s a gyalogság leginkább ezekből kerűlt ki; míg a nagy rész senki tekintélyét állandóan el nem ismerve, legfölebb saját kapitányainak engedelmeskedett, mintegy mozgó, fegyveres államot képezve az államban. Ezek szabad hajdúknak neveztettek, ellentétben az előbbiekkel, kik leginkább a végvárak őrzésére alkalmaztattak.
Nagyobb szerepet a mohácsi vész után kezdtek a hajdúk játszani, s legnagyobb részt a Zápolya pártjára állva, mint fontos hadászati tényező is számot tettek, míg a század közepén oly rémítő pusztításokat vittek végbe mindenfelé, hogy a török és a bécsi udvar egyességre léptek kiirtásukra.
Megfékezni azonban nem sikerűlt őket; az ellenük egyre-másra hozott szigorú törvényekkel pedig épen semmit sem törődve, szakadatlanúl vérengeztek, pusztítottak tovább. Condottierik módjára harczot és zsákmányt kerestek folyvást bárkivel és bárhol, s egyszerre látjuk őket a legkülönbözőbb zászlók alatt, bel- és külföldön sokszor egymás ellen is küzdeni, vagy egész önállólag, saját szakállukra hadakozni, dúlni.
Nagy és nevezetes fordúló pontot képez e szilaj harczosok történetében a Bocskay föllépte. Ekkor szegődtek a nemzeti és vallásszabadság zászlaja alá; itt tömörűltek egységes fegyveres testületté, s ettől fogva e zászló alatt állhatatosan megmaradtak, annak hatalmas támaszai lettek s tetteiket ezentúl ez eszmékhez való belső, mély ragaszkodás jellemezte, mi még féktelenkedéseik, meg-megújúló vérengző kihágásaik zűrzavarából is félreismerhetetlenűl előtűnik.
Bocskay, fölkelése kezdetén, először is a hajdúkat igyekezett megnyerni, jól tudván, hogy eme harczedzett kemény vitézek hova csatlakozása fogja a mozgalom sorsát eldönteni. Sikerűlt is a hajdúk közel eső csapatait könnyű szerrel megnyernie, s ezek rettenetes vezéreik, Lippai és Némethi alatt, szívvel-lélekkel Bocskayhoz állottak, kihez mint magyarhoz és reformátushoz különben is szítottak.
S e csatlakozás döntötte el csakugyan a háború sorsát. Ugyanis a hajdúk, a Bocskay elnyomására siető Petz tábornok válogatott seregét, melyben többek közt ott volt a stájer nemesség virága s 1.500 sziléziai vértes lovag, – Álmosdnál megtámadván, szörnyű véres csatában tökéletesen megsemmisítették, s a vészhír hallatára, 10 ezer főnyi seregével visszavonúló Belgiojosot is utólérvén, a Tiszánál rácz csapatai nagy részét felkonczolták; mire a fölkelés tüze olthatatlan lángokban csapott föl s a Dél-Magyarországon, Erdélyben és egyebütt kalandozó hajdú csapatok is egymásután a Bocskay zászlói alá állván, Kassát s felső Magyarország nagy részét csakhamar elfoglalták. A következő évben pedig Básta is kiveretvén az országból, a Bocskay győzedelmes seregei Morvába, Alsó-Ausztriába, Stájerbe törtek, midőn aztán a nevezetes bécsi béke a háború borzalmainak véget vetett.
Ekkor szerzett fényes hadi érdemeikért emelte Bocskay a hajdúkat nemességre s adományozta nekik mai területök legnagyobb részét, a mint azt 1605-ben kelt adománylevelében elmondja: „… az annyira dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeket tekintvén, mindnyájokat és egyenkint, a mi hajdú vitézeinket, mint a mi régi szabadságaink visszaszerzőit, hogy a haza szabadságaért tett erős küzdelmeiknek és a mi irántuk való hálánknak emlékezetét a késő maradéknak is fönhagynánk, és hogy azon hazában, a melyben harczoltak, tisztességet és szabadságot nyernének, az országos karok és rendek közmegegyezésével mindnyájokat egyenkint és nyilván, nevezetesen pedig ezen levelünk által, nemes Csomaközi András (és még más 12 kapitány) kapitánysága alatt vitézkedő hajdú katonáinkat a nemesek sorába fölvenni határoztuk. Hogy pedig a mi említett vitézeink el ne széledjenek, hanem bizonyos állandó helyen lakjanak, Kálló városunkat, Nánás, Dorog, Varjas puszta birtokainkat, Hadház, Vámos-Pércs, Sima és Vid rész-jószágainkat, úgy minden királyi jogunkat, a mi említett 9.254 vitézeinknek s mindkét nemű utódaiknak azon föltétellel adományoztuk, hogy magukat nekünk, Magyarországnak és Erdélynek esküvel kötelezvén, fegyverrel és hadiszerekkel jól felkészűlve, a mi és utódaink parancsára minden hadjáratban jelen lenni és a hazának híven szolgálni tartozzanak.” A következő évben a Fekete Péter és hét más kapitány alatt álló lovas hajdú sereget emelte Bocskay nemességre hasonló módon, s ezeknek Szoboszlót adományozta.
Ez adományoknál fogva jutottak az addig rendes tűzhely nélkűl kalandozó hajdúk állandó lakóhely birtokába, mely egy darabig határőrvidékfélét képezett Erdély és Magyarország közt, egy része ide, a másik pedig amoda tartozván. Ezen telepekből alakúlt aztán némi kicserélésekkel a szabad hajdú-kerület, 1876-ban pedig kikerekítéssel a mai Hajdúmegye.
Bocskay halála után, tapasztalván a hajdúk, hogy a nemzet jogait, a vallásszabadságot s az ő külön kiváltságaikat veszély fenyegeti, felháborodva fegyverre keltek s Nagy András kapitányuk alatt Szikszónál mintegy 16 ezeren táborba szállva, nemzeti királyt szándékoztak trónra emelni. Rudolf király mindenképen iparkodott őket lecsendesíteni, megnyugtatni, de hijába; s hogy e válság mégis nagyobb következmények nélkűl elmúlt, annak tulajdonítható, hogy Homonnay Bálint, kiben egy nemzeti és kálvinista király eszméjének megtestesűlését látták a hajdúk s kit „az Isten ki is mutatott már nekik tűkörűl”, nemcsak határozottan visszalépett, hanem maga is hathatósan közreműködött a béke helyreállításában, mire aztán a hajdúk, hosszas alkudozások után, nagy zúgolódva és kedvetlenűl részint telepeikre húzódtak vissza, részint pedig zsoldba állottak, míg egyes dandáraik fegyveresen csatangoltak tovább.
A hajdúk letelepedésük után is megtartották katonai szervezetüket úgy, hogy még a polgári közigazgatás feje is a kapitány volt. Békében huzamosan, szilárdúl egyik uralkodóhoz sem csatlakoztak, de háborúban rendszerint az erdélyi fejedelmek zászlai alá állottak.
Így a Báthory Gábor megválasztásánál, hol különösen kitűntették félelmes erejüket, s megmutatták, hogy segítségük nélkűl egy erdélyi fejedelem sem számíthat állandó hatalomra. Homonnay halála után ugyanis Báthoryhoz állottak, ki többek közt megfogadta nekik, hogy „az igaz kálvinista vallást fentartja”. Midőn azonban várakozásuk nem teljesűlt, újra lázongani kezdtek, de újabb igéretei által megnyeretve, ismét táborába mentek, s rövid idő múlva, a zsarnok fejedelemtől elpártolt Erdély nagy részét visszahódították ennek hatalmába.
A Homonnay-féle újabb mozgalomban megoszlottak a hajdúk s egy részük Homonnay, a másik Bethlen Gábor mellett harczolt. Hasonlókép tettek később a Rákóczy György ellen támasztott felkelésben is, míg utóbb mégis egészen Rákóczy mellé állottak, kinek trónját az 1636-ik válságos évben, Győry Jakab vitéz kapitányuk alatt, vakmerő támadásukkal a roppant túlnyomó török erő ellen megmentették. Vele tartottak 1644 és 45-ben vívott harczaiban is, s a linczi béke vívmányai kiváltságos állásuk megszilárdúlását nem kis mértékben mozdították elő. II. Rákóczy Györgyhöz szívós kitartással ragaszkodtak, s bár különösen a török mindent elkövetett, hogy őket a Barcsay ellenfejedelem pártjára térítse, rendűletlenűl megmaradtak mellette. Meg is szenvedtek állhatatosságukért, mert a temesvári pasa védtelen telepeiket a nagyvezér parancsára megrohanta s kegyetlenűl feldúlatta. Fontos szerepet játszottak a Thököly- és Rákóczy Ferencz-féle felkelésekben is, hol ők képezték a kuruczság magvát és főerejét. Buda 1686-ki ostrománál nagy hajdúcsapatok harczoltak rendkivűli vitézséggel, s az öldöklő rohamokban rettenthetetlen bátorságukkal tűntek ki. A vár főútczájára is, iszonyú vérengzéssel, ők nyomúltak be először s lelket öntöttek a már-már lankadó németekbe.
Ezután a tiszamenti magyarságnak a török iga alól való felszabadításában volt kiváló érdemük, s Leopold hatalmának megerősödésére is az hatott leginkább, hogy nagy részük a kuruczsággal együtt mellé állott.
A sok háború és viszontagság miatt azonban a hajdúk száma nagyon megfogyott, minek következtében, valamint a változott körűlmények hatalmánál fogva is, hadi és politikai jelentőségük apránként alászállott, míg végre az 1876. évi megyerendező törvény kiváltságaik utolsó maradványát is eltörölvén, teljesen beleolvadtak a nemzet testébe s e hajdan oly félelmes zordon vitézek különleges történelme véget ért.
A mai hajdúságon már senki sem fedezné föl az ősök szilajságát; csendes jószívű, emberséges, munkás nép ez, mely ép oly serényen forgatja kapáját, kaszáját, mint hajdan rettenetes ősei a pusztító fegyvert.
A hajdúk czímerei.
Roskovics Ignácztól
