ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Itt, e ház falai között legutóbb május 24-én beszéltem a vasutas-társadalmat érintő problémákról a nemzetközi vasúti árufuvarozási megállapodás kapcsán, annak tárgyalása során. Ekkor példák sorával bizonyítottam azt, hogy a vasutasok körében megfigyelhető elégedetlenség teljes mértékben jogos, megalapozott.
Ezt a fölvetésemet az államtitkári válasz tulajdonképpen azzal kente el, hogy a vasutasokhoz való viszonyulása a kormánynak tulajdonképpen példaértékű, illetve az egyik fideszes képviselőtársam, nehezményezvén, hogy én itt 15 percnyi időt elraboltam az életéből, a fejemhez vágta, hogy kvázi vasutas vitanapot gerjesztettem a felszólalásommal, eltérvén a tárgytól. Némileg ez is volt egyébként a célom, mert legalább ilyen formában rá kívántam világítani azokra az égbekiáltó igazságtalanságokra, amelyek ezt a 37 ezer vasutas munkavállalót sújtják.
Hogy mekkora volt egyébként ennek a foganatja, az viszont egy másik kérdés, pedig mind a kötöttpályás közlekedést preferáló európai elvárások és az Uniótól ebben a finanszírozási ciklusban ehhez biztosított mintegy ezermilliárd forintnyi összeget elérő fejlesztési pénzek, mind pedig a közlekedésföldrajzi realitások, nevezetesen, hogy hazánk a páneurópai közlekedési folyosó kereszteződéseinél fekszik, tehát elméletileg Kelet-Közép-Európa logisztikai központjává válhatnánk, arra predesztinálnák a vasutas-társadalmat, hogy sokkal nagyobb figyelmet, törődést kapjon a mindenkori kormányzattól. De hiába a sok szép terv, az ábrándos kormánypárti propaganda, a rendszer az alapjaiban recseg-ropog. Mire is gondolok?
Nem akarok visszamenni Baross Gáborig, a vasminiszterig, de még az átkos 60-as években, amikor 170 ezer munkavállaló dolgozott a MÁV-nál, vagy éppen a 80-as évek elején, amikor 130 ezer volt a foglalkoztatottak száma, és a vasút mintegy állam volt az államon belül, bizony sokkal nagyobb megbecsülést tudott nyújtani a dolgozóinak, mint most.
(15.40)
Pedig mára már csupán az egykori létszám töredékéről, mindössze 37 ezer emberről kellene méltó módon gondoskodni.
Az éves szinten mintegy 150 millió utas és a Magyarországon fuvarozott árumennyiség egyötödének biztonságos célba juttatásáért felelős vasutasok nem érzik a megbecsülést. Érzik viszont az urizáló kormány fékevesztett tehervonatként dübörgő, pofátlan munkásellenességét, pedig ők azok, akik elhivatott munkájukkal a téli fagy és a nyári gaz mellett még összetartják a vasútüzemet. Ennek ellenére sokszor azzal kénytelenek szembesülni, hogy az „arccal a vasút felé” szlogent felváltotta a „háttal a vasutasok felé” valósága: a joggal kritizálható vizsgáztatási rendszer, a rossz munkakörülmények, az életpálya hiánya, az alacsony fizetések, a felső vezetők és a kisvasutasok közötti latin-amerikai bérkülönbségek.
Az égbekiáltó, felháborító munkásnyomorítás következtében pedig a munkaerőhiány egyre csak fokozódni fog. Realitássá válik, hogy előbb-utóbb nem lehet majd szabályszerűen közlekedtetni a vonatokat, működtetni a hálózatot, jöhet a mellékvonal-bezárás, a járatritkítás, tehát a nettó vidéksorvasztás. Miközben a kormány a saját oligarcháitól nem sajnál semmit, és még a gázszerelőből a nemzet vasútépítőjévé vált felcsúti polgármester ügyvédje is 180 millió forintot kaszál a vasúttal kötött szerződéseiből, addig a vasutasoktól a nyomorúságos alapbért kiegészítő pótlékot is sajnálják, azt is elveszik.
Ismeretes, hogy hosszú harc után, idén februárban végre jogerős ítélet mondta ki, hogy három évre visszamenőleg ki kell fizetni a készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott mintegy tízezer vasutas nagyjából 5 milliárd forintnyi túlórapótlékát. A kormányzati bosszú azonban nem sokat váratott magára: múlt hét kedden a kormánypárti többség elfogadta a 2017-es költségvetést megalapozó salátatörvényt, amelyben voltak kedvesek megváltoztatni a munka törvénykönyvét, voltak szívesek kiiktatni a hétvégi munkavégzést korlátozó szabályokat, voltak szívesek rengeteg embernél eltörölni a vasárnapi rendkívüli munkaidőért járó pótlékot.
Nincs másról szó, mint arról, hogy a munkaadó kénye-kedve szerint alakíthatja a munkaidő-beosztást, magyarán: a készenléti munkakörökben dolgozók esetén a hétvégi foglalkoztatás nem lesz feltételhez kötve, ráadásul brutális, 10 százalékos keresetcsökkenéssel jár mindez.
„Hív a vasút, vár a MÁV!” - mondták régen. Nem tudom, mennyire gondolják ezt komolyan. Nyilván semennyire, főleg, ha azt látjuk, hogy Andy Vajna egyévi kaszinóbizniszes osztaléka 6 milliárd forint, a tízezer, készenléti munkakörben robotoló vasutas túlórapénze pedig három évre vetítve 5 milliárd forint; jól látható, hogy a kormány számára ki ér többet. A Jobbik számára mindez viszont felháborító, visszataszító (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) és teljes mértékben elfogadhatatlan. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
