PÁL TIBOR
PÁL TIBOR
PÁL TIBOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Azt gondolom, igazán jól illik a napirendhez, hogy Lamperth Mónikával megcseréltük a hozzászólás sorrendjét, azért, mert azt gondoltuk, nem árt, ha először egy férfi beszél erről a kérdésről, és utána következik az ő hozzászólása.
Tisztelt Országgyűlés! Közel háromszáz esztendeje fogalmazódtak meg Montesquieu szavai, amelyeket a XXI. századi férfiaknak is érdemes észben tartani. Így szólnak az ő szavai: “Vajon a természet törvénye aláveti-e a nőt a férfiaknak?” A válasz: “Nem, a természet sosem hozott ilyen törvényt, az uralom, amelyet rajtuk gyakorolunk, valóságos zsarnokság. Ők is csak azért törődnek bele, mert szelídebbek, tehát emberségesebbek és okosabbak nálunk.”
Egyenlő jogok, kölcsönös megbecsülés és tisztelet. Ez a néhány szó tartalmaz szinte minden kívánalmat a nemek társadalmi, gazdasági, politikai, közéleti és nem utolsósorban magánéleti szerepvállalásáról. Szép és kedves az a hagyomány, amely akár nőnapon vagy ünnepeken eszébe juttatja férfitársaink többségének, hogy a környezetében élő nők életkortól, társadalmi vagy családi státustól függetlenül örömmel fogadnak el egy szál virágot. A gesztus és a cserébe megvillanó mosoly közel hoz minket, kapcsolatot ápol és kapcsolatot épít. A szebbik nemet ilyen természettel áldotta meg a teremtő, de fizikai valónkban és lelki-érzelmi világunkban szerencsére különbözünk. Amíg a különbözőségeink minden korban szeretnivalók, az ennek nyomán elsősorban a nők kárára kialakult hátrányok viszont nagyon csúnyán és nagyon tartósan megmaradtak a társadalmakban.
Ismerjük be, hogy százötven évvel a New York-i textilmunkásnők béregyenlőségéért és munkaidő-csökkentéséért tartott korszaknyitó sztrájkja után is tudunk bőséggel sorolni az akkori célokból megoldandó feladatokat. Az elmúlt száz évben a világ sokat tanácskozott a nők és a férfiak társadalmi egyenlőségéről, s közös elhatározások, egyezmények születtek szép számmal. Erről itt is hallhattunk.
A mai korban meghatározó a nőkkel szemben alkalmazott megkülönböztetések minden formájának kiküszöböléséről szóló 1979-es ENSZ-egyezmény és a nők negyedik világkonferenciája, amelyet 1995-ben Pekingben tartottak. Az itt megfogalmazottak közül a szegénység, az oktatás és képzés, az egészség, az erőszak, a munkavállalás és a bérezés, a szociálpolitika, a családpolitika, a közéleti szerepvállalás témakörét említve pontosan tudjuk - mindannyian, akik itt vagyunk a teremben, legyünk akár kormánypárti vagy ellenzéki képviselők -, hogy Magyarországon is sok még a tennivaló.
Az 1990 után kiteljesedő demokráciától elvárható lett volna, hogy sokkal inkább számít a nők aktív közéleti részvételére, mint ahogy az valójában bekövetkezett. Viszont ezzel ellentétes folyamatnak lehettünk tanúi. Nemhogy pozitív fordulat nem történt, hanem vagy stagnál, de van, ahol csökken a nők aránya a különböző döntéshozó testületekben. A pártok programjairól is megállapítható, hogy egészen leegyszerűsített formában érintik ezt a kérdést, ha egyáltalán érintik a programjukban.
Ami a statisztikai adatokat illeti: nagyon szomorú a kép. A nők közéleti szerepvállalásának hazai csökkenése ellentétes a világon és az Európában tapasztalható tendenciákkal. Az utóbbi években kevés kivétellel minden európai tagállamban növekedett a nők aránya a parlamentekben, a kormányzati munkában, a helyi önkormányzatokban vagy éppen a kormány tagjai között, ezt azonban Magyarországról nem lehet elmondani. Magyarországon az elmúlt évhez képest romlott a helyzet. Eszerint az Európai Unió 25 tagállama közül Magyarországon a legalacsonyabb a nők részvétele a parlamenti képviselők között, s mint ahogy említettem, a kormányban nem is találunk nőt.
Bármennyire fájdalmas is, le kell szögeznünk, hogy Magyarországon az elmúlt tizenöt évben a demokrácia és a jogállamiság megvalósulása ellenére kritikus arányú a nők részvétele a közéletben. Léteznek olyan mozgalmak, amelyek az úgynevezett paritásos demokráciát tartják az egyedül helyes, üdvözítő és elfogadható rendszernek, azaz azt követelik, hogy a politikai döntéshozatalban a nők és a férfiak aránya érje el az 50-50 százalékot. Ez nálunk is fontos lenne, de Magyarországon nem a számok és a százalékok aránya jelenti a legnagyobb problémát. Sajnos, kevesen számolnak azzal, hogy a nők a különböző helyzetekben érzékenyebben figyelik választóik véleményét, férfikollégáiknál jobban törekszenek a kompromisszumra, kevésbé részesítik előnyben a konfrontációt, az ütközetet, és igyekeznek jó kapcsolatokat kialakítani más pártok, eltérő értékrendek képviselőivel is.
(9.50)
Egyszóval, hatékonyabban tudják megjeleníteni a speciális igényeket és kompromisszumkészek.
Legutóbb 2010 első negyedévében fogadott el a szocialista vezetésű kormány egy jelentős dokumentumot, a nők és férfiak társadalmi egyenlőségét elősegítő tervet, amely a legfontosabb területen 10 évre rögzítette a tennivalókat, rövid szakaszú intézkedések kidolgozásával, kétévenkénti beszámolókkal, a költségvetés ilyen szemléletű átszövésének az igényével, a kommunikáció és a média ráhangolásának a tervével.
És akkor itt meg kell állnom egy pillanatra, mert úgy tervezte az akkori kormány, hogy a választások eredményétől függetlenül demokratikus keretek között folytatódik a végrehajtás. Ma pedig azt kell tapasztalnunk, hogy az Orbán-kormány színre lépésével nem az egyenlőtlenségek csökkentésének békés útját járja Magyarország, hanem az egyenlőtlenségek végletes növekedésének az útját, és ezzel veszélybe kerültek a nők számára legfontosabbnak tekintett értékek is, a biztonság, a kiszámítható jövő, a gyermekeik jövője és a család.
A demokratikus intézményrendszer elleni támadás, az eszement gazdaságpolitika, a meggondolatlan nyilatkozatok halmaza, az indulatokra, a félelemkeltésre építő politikacsinálás, a hirtelen ötletelés a döntéshozatalban, a nyilatkozatok szétzilálták az emberek nyugodt mindennapjait. A nők ma félnek. Félnek a mától, a holnaptól, a jövőtől, féltik gyermekeiket, leendő unokáikat, és egyre többen gondolkodnak úgy, hogy nem szülnek gyermeket ebbe az erőszakos, létbizonytalansággal fertőzött világba. A kiszámíthatatlanság és a félelem, a bizonytalanság és a félelem, az a kormányzás terméke. Ma ezek járnak kézen fogva az utcán, nem fiatal párok, hanem a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság és a félelem.
Ma a tömegek számára nem az a kérdés, amit a korábban említett cselekvési terv célul tűzött ki, hogy miként lehet megteremteni a nők és a férfiak egyenlő mértékű gazdasági függetlenségét, a fizetési és foglalkoztatási aránytalanságokat hogyan lehet megszüntetni, hogyan lehet jobban összehangolni a szakmai, a magán- és a családi életet, egyenlőbbé tenni a felelősségvállalást a családi kötelezettségben, a háztartási feladatok megosztásában - ma nem ez a kérdés. Az Orbán-kormány másfél éve elég volt arra, hogy millióknak, millió nő számára a kérdés ennél sokkal mélyebben jelentkezzen.
A kérdés úgy hangzik: hogyan lehet holnap is jóllakatni gyermekemet? Hogyan tudom majd iskolába járatni a gyermekemet, sőt hová tudom majd iskolába járatni a gyermekemet, vagy talán úgy, hogy hol tudok majd piacképes tudást szerezni, netán vásárolni a gyermekemnek? Hol tudok bármennyi fizetségért, bármikor, bármilyen munkát találni és bármilyen munkát elvégezni?
Mondjuk, ha megkérdezzük, hogyan gondolkodik a mai kormány a nők és a férfiak egyenlő bérezéséről, akkor jó tudni, hogy a Fidesz-KDNP alaptörvényéből, amit itt a Házban tárgyaltak, kihagyták az alkotmány idevonatkozó tételét, amely szerint az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül egyenlő bérhez van joga.
A magyar nők eleve a kevesebb erőforrással rendelkező területeken vannak jelen, a társadalmi hierarchiában és a munkahierarchiában is az alacsonyabb pozíciókat foglalják el. A legfelsőbb szintű politikai pozíciókban a nők aránya elenyésző, politikai szerepük a döntéshozatalban minden területen csekély, az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig végig lehet nézni a sort. A munka világában a női teljes foglalkoztatottak köre 45 százalékos részarányt képvisel, ehhez képest a felső vezetők körében csak egyharmados a képviseletük, a tudomány, a közélet területén meg ennél sokkal rosszabb a kép.
Sokat kell tennünk a konzervatív szemlélet megváltoztatásáért. Ebben, azt gondolom, talán egyet is értünk a Házban, és ha a mai vitának valami eredménye lehet, akkor talán pont az, hogy ezt a szemléletet egy kicsit változtassuk. Itt egymás között is és persze a tévénézők számára is üzenjük, hogy van ebben szándékunk, ennek meg kell jelennie majd a törvényalkotásban is. Ez a konzervatív szemlélet úgy szól, hogy a háztartás és a gyermeknevelés elsősorban a nők feladata, erről itt már szóltak az előttem szóló képviselők, míg a férfiak - mármint a háztartási munkában - csak kisegítő tevékenységet végeznek, mert a társadalom őket tartja elsődlegesen családfenntartónak. Ennek persze ellentmond, hogy a háztartási munka 80 százalékát akkor is a nő végzi, ha neki van magasabb presztízsű, jobban fizetett munkája, foglalkozása. A több gyermek vállalása a nőket megbízhatatlan, a férfiakat megbízható munkaerőnek tekinti, és a munkáltatók ennek a szemléletnek a jegyében vesznek fel munkavállalókat. De nemcsak a munka világában, hanem a nők közéleti szerepvállalása szempontjából is nagy a gond, hogy a társadalmi egyenlőségről, a közgondolkodásról... - és így a nők gondolkodása is inkább a konzervatív irányba hajlik, tehát ők maguk is saját magukat úgy fogadják el.
Nemzetközi viszonylatban a magyar családokra jellemző legjobban a tradicionális munkamegosztás, a nők túlzott leterheltsége és ennek a ténynek az érintettek általi, tehát a nők általi elfogadottsága. Elengedhetetlen az ifjúság felkészítése, a női szerep elfogadása és a női szerep tisztelete is, amit komoly szemléletváltozással úgy lehet elérni, hogy a közoktatásról szóló törvényben, a tankönyvekben, a mai nap és a jövőben használatos tankönyvekben erről megfelelő példákat mutatnak be. Sokat tehetnek a média és az írott sajtó képviselői a politikusnőkről megalkotott kép megváltoztatásáért, oly módon, hogy sokkal több politikusnőt kellene megszólaltatni, és persze sokkal többször, ha a kormányban is lenne olyan, akit meg tudnának szólaltatni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Felszólalásom végén szeretnék még a kormánypárti féri képviselőtársaim lelkiismeretére hatni, hozzájuk szólni. Kérem önöket, tisztelt férfi képviselőtársaim, hogy azzal a gondolattal hozzák meg az elkövetkezendő időszak döntéseit a már ma is nagyon nehéz helyzetben lévő családokról, hogy ha legközelebb nagyon helyesen virággal, mondjuk piros szegfűvel köszöntőt mondanak nőnapon, vagy ünnepnapon felköszöntik édesanyjukat, feleségüket, kislányukat, barátnőjüket, akkor jó szívvel tudjanak ezekre a döntésekre visszagondolni, azzal a jóleső érzéssel, hogy ha csak egy kicsit is, de meg tudták könnyíteni a családok motorját jelentő nők életét, vissza tudtak adni valamennyit a jövőbe vetett hitükből, mert a nők, ha biztonságban érzik magukat, és biztonságban érzik a családjukat, és bízhatnak a gyermekük jövőjében, akkor nincs az a teher, amit el ne vinnének az állítólag oly törékenynek nevezett vállukon.
Bízzanak a nőkben! Higgyék el, a nőkben sok erő lakozik, és a nők csodálatosak.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)
