DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA (Európai Parlament magyarországi képviselője): Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Ha önök jól fognak sáfárkodni ennek a mai napnak a tapasztalataival és ajándékaival, akkor ez a magyar parlament holnaptól, illetve mától kezdve soha nem lesz az, ami a mai napig volt, és ennek a választóink nagyon fognak örülni.
Valami kisebbfajta csoda történt itt, hiszen még csak beszélünk a nők erőteljesebb közéleti szerepvállalásáról, és máris megváltozott a hangnem és a hozzáállás. Nem az történik, ami történni szokott, hogy a pártok ölik egymást, és a politikusokról szól a nap, hanem a témáról szól: adva van egy probléma, adva van egy kérdéskör, és abba ki-ki beleteszi a tudása legjavát a saját lelkiismerete, a saját értékrendje szerint, és meggyőződésem szerint jobbító szándékkal, még ha értelemszerűen nem is értünk mindenben egyet, de hiszen azért van többpártrendszer, és azért vagyunk többen, hogy megvitassuk, mi is lenne a legjobb megoldás a lehető legtöbb ember számára.
Azt gondolom, hogy politológushallgatóknak ajánlható szakdolgozattéma ennek a mai napnak a feldolgozása, hogy az első perctől az utolsóig nézzék meg ennek a vitának az anyagát, remélem, hogy meg is fogják tenni, politikai elemzők is, és mutassák ki, hogy mi is az, ami itt történt. Kérem önöket arra, hogy azoknak, akik nem tudtak ma itt lenni a képviselőtársaim közül, mondják el, osszák meg velük, hogy ilyen is van, így is lehet politizálni, erre is lehet használni a parlamentet: valódi emberek valódi problémáiról konstruktívan, előmozdítóan beszélni, vitatkozni, tárgyalni - ezt várják ugyanis tőlünk az emberek, a választóink. Ezen a jó érzésemen a mai napon - mert hadd mondjam el azt is, hogy sem Budapesten, sem Brüsszelben, sem Strasbourgban én még ennyire jól soha nem éreztem magam parlamenti ülésen - egyáltalán nem változtat Talabér Márta fideszes képviselőtársnőmnek az a megjegyzése, miszerint az én vezérszónoklatom a nőkkel kapcsolatban azt jelzi, hogy nem tudom elvágni a gyökereimet. Biztos vagyok benne, hogy a képviselő asszony ezt jó szándékkal mondta (Derültség az LMP soraiban.), hiszen miért is lenne rossz szándékú vagy rosszindulatú egyik képviselőnő a másikkal, különösen egy nemzeti érzelmű képviselőnő a másik nemzeti érzelmű képviselőnővel, tehát tudom, hogy jóindulattal mondta ezt, és köszönöm, és persze, hogy nem akarom elvágni a gyökereimet. Hiszen valóban tizenöt éven át nőkről kutattam, jogászként a nők jogaiért, a nők méltóságáért harcoltam, és óriási hiba lenne ezt a gyökeret elvágni és a megszerzett tapasztalatot nem hasznosítani politikusként. Sőt, arra is felhívta a képviselő asszony a figyelmemet, hogy ezt még erőteljesebben tovább kellene folytatni újabb tapasztalatok gyűjtésével.
Nem titok, hogy négy éven keresztül az ENSZ CEDAW-bizottságának, nőjogi bizottságának voltam a tagja. Ugyan a mai nap nem a kvótarendszerről szól, és nem is szeretnék itt most feltétlenül állást foglalni, csak hadd mondjam el, hogy én ott szereztem egy tapasztalatot a kvótával kapcsolatban. Büntetőjogászként csodálatos élmény volt nekem azt látni, hogy miután 40 százalékos kvóta volt az ENSZ történetében először a Nemzetközi Büntetőbíróság alakításakor, elkezdtek az államok - amelyek, ugye, be akartak kerülni a jelöltjeiken keresztül a Nemzetközi Büntetőbíróságba, hiszen micsoda magas presztízsű dolog - keresni büntetőbírónőket. Ebben a teremben is ma már többször elhangzott, hogy nagyon is alkalmasak a nők a büntetőjogászi, büntetőbírói pályára, és mit ad Isten, találtak alkalmasat akkor, amikor erre a fontos posztra kellett ültetni nőket; ha nem lett volna megjelölve a 40 százalékos kvóta, akkor - magunk között szólva - valószínűleg inkább a pajtásaikat ültették volna be ezekre a helyekre.
Nemcsak ez volt az a tapasztalat, amire jó szándékkal utalt a képviselőtársnőm, hanem olyasmi is, ami viszont - kár, hogy nincs már itt Pálffy István képviselőtársam - nagyon jól rámutatott arra, hogy nagyon kevés az alapkutatás - (Jelzésre:) ja, itt van, jaj de jó - a nőkkel kapcsolatban. Ezzel teljesen egyetértek, és az se mindegy, hogy ezeknek a kutatásoknak mi a módszerük. Hadd mondjak el erre egy olyan történetet, ami lehet, hogy első hallásra nevetséges, de nagyon szépen kérem önöket, hogy ne nevessenek rajta, mert igazából nem vicces. Elmondom röviden a történetet. A következő volt.
Akkor még csak egy gyerekem volt, a legnagyobbik lányom, falusi üdülésen voltunk vele, letelt az egy hét, a háziasszonytól búcsúzkodtam, és mondtam, hogy mennünk kell. Rákérdezett, hogy Krisztina, miért sietnek annyira, miért nem maradnak még egy hetet, olyan jól érezték magukat. Elmondtam, hogy azért nem tudok maradni, mert vissza kell mennem Pestre a kutatásaimat folytatni a könyvtárban mint büntetőjogásznak. Kérdezte, hogy miről szól az a kutatás. Mondtam, hogy a családon és párkapcsolaton belül nők sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekményekről. És akkor ez a falusi asszony rám nézett, és azt kérdezte: vagyis arról, Krisztina, hogy ütik-verik a nőket? Mondom: igen, arról, hát így is lehet fogalmazni.
(13.50)
Azt mondja: akkor ne tessék a könyvtárba menni! Akkor tessék itt maradni még egy hetet, átviszem én a szomszédasszonyomhoz, hallgassa végig az ő történetét! A második szomszédasszonyomat, őt is üti-veri a férje húsz éve, senki nem segít rajta, üljön le vele, hallgassa meg! Többet okul belőle, mint a könyvtárból.
És mit ad Isten, meggyőzött. Megcsináltam, elkezdtem meghallgatni valódi nők valódi történeteit, éppen az én akkori szakterületemből, a büntetőjog világából megkaptam a válaszokat arra az ominózus, sokszor föltett kérdésre, hogy ha nem tetszik neki, hogy verik, akkor miért nem válik el. Meghallgattam, hogy a hatóságok hogyan állnak ehhez a kérdéshez - ugye, magánügyekbe nem avatkozunk bele. Meghallgattam azt a sok tragédiát, amin nők és gyerekek keresztülmennek, és persze azt is fel tudtam tárni, hogyan kapcsolódik ez a jelenség történetesen a nők elleni erőszakhoz, a nők másodrendű állampolgárkénti kezeléséhez, megkülönböztetéséhez, illetve ahhoz, hogy nekik nincs elég önbizalmuk és önbecsülésük.
Mi a tanulsága ennek a történetnek? Az, hogy meg kell hallgatnunk a nők tapasztalatát, meg kell hallgatnunk a nők történeteit, és ebből kell hogy elméletet alkossunk. Nem valamiféle elvont elméletet kell rákényszerítenünk a nőkre, nem nekünk kell megmondanunk azt, hogy a nők inkább anyák akarnak-e lenni és otthon maradni a gyerekeikkel, vagy inkább dolgozni akarnak, vagy mind a kettőt akarják. Nem nekünk kell megmondani azt, hogy a munkahelyeken nap mint nap éri-e a nőket megkülönböztetés, valamiféle elméletet lehozva, hanem meg kell hallgatnunk a történeteiket, és abból kell elméleti, tudományos és politikai következtetéseket levonnunk, és a női tapasztalatok alapján és annak birtokában kell politizálnunk és döntéseket hoznunk.
És ha létezik egészséges versengés a politikában, akkor kezdjük el ezt a versenyt! Versenyezzünk azért, hogy ki tudja jobban, hitelesebben, valóságosabban képviselni a magyar nőket. És ahogy mindenfajta, nőkkel kapcsolatos dolgot, ezt is ki lehet egy kicsit szélesíteni, ki lehet terjeszteni. Kezdjünk el úgy politizálni, hogy meghallgatjuk az érintetteket! Amikor kisvállalkozókról van szó, a kisvállalkozókat, amikor gazdákról, akkor a gazdákat arról, hogy mi az ő valóságos tapasztalatuk, és ez legyen a politizálásunk alapja.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik és az LMP padsoraiban.)
