DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ritka az az alkalom, amikor e falak között olyan dologról beszélhetünk, amely összpárti egyetértéssel jöhet létre. Szerencsére most egy ilyen ünnepi alkalom van, hiszen mind az öt frakció a Fővárosi Közgyűlésben és itt a parlamentben is, és a korábbi felszólalásom alkalmával a kormánypárt is egyetértési szándékát fejezte ki a tekintetben, hogy annak a tízezer embernek, akiket a Hortobágyra kitelepítettek, végre méltó helyen legyen egy emlékműve, hogy végre méltó helyen tudjunk megemlékezni róluk.
De mi is történt pontosan 1950 és 1953 között ezekben a zárt táborokban? Tízezer embert vittek el bírói ítélet nélkül, csupán egy rendőrségi, hatósági intézkedés alapján. Sokszor elég volt a szomszéd feljelentése, sokszor elég volt, hogy valaki kinézte magának azt a boltot vagy azt a lakást, amiben az illető lakott, s a feljelentés után hajnalban megjelentek a hatóságok emberei. Rosszabb esetben fél órát, a szerencsésebbek talán két órát is kaptak, hogy összecsomagolják azt, amit magukkal vihettek. Nem tudták, hova kerülnek, először berakták őket egy teherautóba a csomagjaikkal együtt, majd áttették őket marhavagonokba, végül pedig a Hortobágyon a tizenhárom tábor valamelyikében kötöttek ki, ott pedig kit egy, kit kettő, kit három évig kényszerítettek arra, hogy akár a földön feküdve, teljesen embertelen körülmények között élje mindennapjait, és végezzen különböző mezőgazdasági munkákat.
Amikor 1953-ban ezeket a táborokat bezárták, és az embereket hazaengedték, a hányattatásuk nem ért véget, hiszen elvették tőlük azt a vagyont, ami korábban az övék volt, elvették azt a munkát, ami az övék volt, s elvették tőlük a tanulási lehetőséget is. Éppen ezért teljesen újra kellett kezdeniük az életüket, sokaknak a családdal együtt, hiszen sokakat a gyerekeikkel együtt telepítettek oda. Így kellett új életet kezdeniük, új munkát tanulniuk, hogy újra gondoskodni tudjanak a lakhatásukról. Ezek az emberek végig B-listán voltak, és semmilyen olyan munkát nem vállalhattak a következő évtizedekben, ami magasabb fizetéssel járt volna, így az akkori kitelepítés káros hatása a mai napig is érezhető, hiszen a nyugdíjuk is jóval kisebb, mivel nem tölthettek be olyan állást, amely után magasabb nyugdíj járt volna. Így él még ma is köztünk ennek a szörnyű három évnek a szelleme, s így fejti ki hatását továbbra is ezeknél az idős embereknél.
Azért is fontos, hogy az emlékmű létrejöjjön a kitelepítések megkezdésének hatvanadik évfordulóján, mert egyelőre csak egy vasúti sínekből tákolt kereszt van ott a Hortobágyon, valamint egy félkész templom, amelyik az ő emléküknek állít valamiféleképpen emléket, illetve itt-ott van egy-egy emléktábla. Nagyon örülök, hogy amikor a Fővárosi Közgyűlésben az öt párt közösen döntött, akkor nem egy kis emléktáblát, nem egy kis mellszobrot, hanem egy tömegében is jelentős emlékművet kívánt állítani, hiszen rengeteg embert telepítettek ki, és rengeteg embernek nincs tudomása erről. Éppen ezért bízunk benne, hogy a közgyűlés és az OKM közreműködésével egy 30 millió forintos keretösszegből tud megépülni ez az emlékmű, s tudjuk majd jövő júniusban közösen, mindnyájan egyetértve fölavatni.
Ez az emlékmű szerintem nem azoknak fontos elsősorban, akiket oda kitelepítettek. Abból a tízezer emberből kilencszáz még él, és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének a kötelékében próbálják ezt az emléket ápolni. Sokkal inkább fontos ez az én korosztályom tagjainak, a mai fiataloknak, hiszen a gimnáziumokban, az egyetemeken és az általános iskolákban nem sokat hallottak erről az időszakról. Nincs tudomásuk arról, hogy Magyarországon ilyenek történhettek. Amikor a rokonaik, ismerőseik mesélik nekik, hogy volt egy olyan időszak Magyarország történetében - sőt, sajnos több ilyen időszak is volt -, amikor mindenféle ítélet vagy tárgyalás nélkül meg lehetett fosztani valakit a személyi szabadságától, a vagyonától, sőt meg lehetett fosztani a jövőjétől is harminc-negyven évre, azt kevesen hiszik el. Ezért vannak olyan megdöbbentő adatok, mint ami az Ifjúság 2008 kutatásban is volt, hogy a fiatalok 47 százaléka úgy gondolja, nyugodtan lehetne élni Magyarországon diktatúrában is, nem lenne abból semmi gond.
Azért kell ezeket az emlékműveket felépíteni, azért kell ezeknél megemlékezéseket tartani, azért kell az iskolákban is oktatni, hogy mi történt Magyarországon a korábbi rendszerekben, amelyek megfosztották az embereket a jogaiktól, hogy a későbbi kutatásoknak ne lehessen olyan eredményük, hogy az egyetemre, gimnáziumba járó fiataloknak majdnem a fele nem tartja fontosnak azokat a demokratikus értékeket, amiért az emberek ’56-ban az életüket áldozták, aminek a megfosztása miatt tízezer embernek kellett az egész életét derékba törni.
Nagyon bízom benne, hogy ez az emlékmű csak egy lépés lesz, és ezáltal is egyre több fiatalban tudjuk növelni a demokratikus értékek iránti elkötelezettséget, s ezáltal Magyarország stabilitását és jólétét is biztonságba helyezni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
