BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Biztos Urak! A nemzeti és etnikai kisebbségi országgyűlési biztos beszámolóját tárgyaljuk, amiben kitüntetett figyelmet, jelentős figyelmet éppen Magyarország legnagyobb kisebbsége, a roma társadalom kap. Elsősorban erről a kérdésről szeretnék szólni. Ebből a jelentésből kiderül, hogy a tavaly beérkezett panaszok számának több mint a fele romaüggyel foglalkozik, romákat érintő kérdéssel foglalkozik, 712 ügyet tárgyalt vagy kezelt, vizsgált az ombudsmani hivatal, és ebből 373 roma-, cigányügy volt.
Amióta beléptünk az Unióba, azóta különösen sokat beszélünk az esélyegyenlőségről. Az esélyegyenlőség meg az egyenlő bánásmód olyan értékként van tételezve, amit senki nem kérdőjelez meg, azt gondolom, ma már Magyarországon. Ehhez képest a valóság az, hogy az esélyegyenlőség olyan fikció, amire törekedhetünk, de a szándék eredményét, a kézzelfogható változást nemigen érzékeljük. Olyan, hogy esélyegyenlőség a mai magyar társadalomban, különösen a romák számára, nincs. Amikor a startpisztoly eldördül, ők már akkor kilométeres hátrányban vannak lemaradva, leszakadva.
Azt szoktam mondani, hogy az embernek a születése pillanatában már eldől, hogy milyen esélyei lesznek, sőt hamarabb, már a fogantatás pillanatában eldől. Már attól függően, hogy a gyermekvárás hónapjaiban a kismamák milyen körülmények között élnek, mivel táplálkoznak, milyen lelki, fizikai hatások érik őket, ebből kifolyólag már szétágaznak az utak. Nagyon nagyok a társadalmi távolságok. Ez a dokumentum, amit kézhez kaptunk, tartalmaz számunkra egy különösen érdekes, fontos vizsgálatot, ennek az Ózd környéki cigánytelepnek a vizsgálatát.
Engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy most talán inkább az érdeklődők, a beszédeinket figyelemmel kísérők kedvéért, akik esetleg nem jutnak hozzá ehhez a dokumentumhoz, néhány részletet felolvassak, mondom, egy kicsit szokatlan módon. Azt gondolom, hogy nekünk magunknak is fontos, hogy e Ház falai között elhangozzanak ennek a vizsgálatnak nagyon súlyos megállapításai. Ezen a telepen, ami tehát romatelep, valamikor 24 épület volt, és tulajdonképpen egy jó minőségű munkástelepnek számított. “Jelenleg 15 épületben 53 lakás található, amelyből 51-ben laknak. Ezek többsége nagyon rossz minőségű, két lakás pedig életveszélyes állapotban van. 2003 őszén a telepen 51 lakásban 94 család élt, összesen 365 fő.”
Ami a telep állapotát illeti, a jelentés ilyen megfogalmazásokat tartalmaz: “A folyóvíz és az elemi komfort hiánya, a zsúfolt, dohos, gyakran beázó, rossz állagú lakások, a rengeteg csótány, rágcsáló veszélyezteti az ott lakók egészségét, és akadályozza az embereket a mindennapi tevékenységükben is. A telepen nincs villany, legfeljebb szabálytalan formában. Megoldatlan a lakások fűtése, nincs vezetékes víz, nem működik megfelelő számú közkút, nincs csatorna, elfogadható állapotú, megfelelően tisztítható és karbantartható illemhely. A Vöröskereszt támogatásával épült ugyan 20 WC, azokat azonban alkalmatlan helyre telepítették, így a tisztításuk a mai napig megoldatlan. A 365 fő telepi lakosból a cigány kisebbségi önkormányzat felmérése szerint 153 fő kiskorú. A telepen élők között egyébként a 18 éven aluliak aránya 57 százalék.”
Hogy lehet ilyen viszonyokba sikeresen, eredményesen beavatkozni a jobbítás reményével? Nagyon fontos szerepet játszana a szegények gondozásában a szegény családokba születő gyermekek gondozása szempontjából a védőnő. Ez a jelentés megállapítja, hogy Ózd térségében tíz éve védőnőhiány van; 2000 és 2002 között a város 18 védőnői körzetében 6 védőnő dolgozott. Egyszerűen annyira a legalján vagyunk annak, amit életnek lehet nevezni, és nem normális életnek, hogy az fojtogató.
(15.30)
Ugyancsak a jelentés idézi a tiszti főorvos asszony véleményét, amelyet megküldött Ózd város jegyzőjének, és a következőkben sorolja a hiányosságokat: “A csoportosan elhelyezett vécék használhatatlanok, fekáliával telítettek, bűzösek, takarítatlanok, világításuk, szellőzésük nincs, nem zárhatók, a megközelítésükhöz szükséges szilárd burkolat hiányzik. Ivóvizet már csak egy közkifolyó biztosít.” Gondoljanak bele, képviselőtársaim: 365 ember életterében egy közkifolyó! “A lakások közötti közterületen derékig érő gyomnövény található. Az önkormányzati bérlakások állaga tovább rosszabbodott. A tetőszerkezet mindenhol elavult, korhadt, az ereszcsatornák rosszak, a cserepek hiányosak, emiatt beáznak a lakások. A nyílászárók elavultak, az ablakok üvegezése hiányos, a bejárati ajtók megrongálódtak, a bejárati lépcsők hiányosak. A lakók a szemétmentesítés után is észlelik a rágcsálók jelenlétét.” Nem olvasom ezt tovább, de egyszerűen nem tudtam ellenállni annak a kísértésnek, hogy ha már ez a téma terítéken van, akkor mindezt ne próbáljam meg nagyobb nyilvánosság elé hozni, és ilyen módon érzékelhetővé tenni a probléma súlyosságát.
Amikor azon gondolkozunk, hogyan is lehetne ebből a helyzetből kitörni, ahol tehát nincs esélyegyenlőség az életnek semmilyen szegletében - se foglalkoztatásban, se egészségi állapotban, egészségügyi ellátásban, se lakhatásban, sehogyan -, akkor mindig oda lyukadunk ki, hogy az oktatás az a sarokpont, ahol meg kellene fogni a problémát, az oktatás segítségével kihúzni azokat a gyerekeket, akik ennyire ellehetetlenült körülmények közé születtek.
Kérdés: a mai magyar iskolarendszer alkalmas-e arra, hogy segítsen bármilyen értelemben kijönni ebből a csapdából? Attól tartok, hogy nem. Amikor ezt kimondom, akkor ugyanolyan szkeptikus vagyok, mint az ombudsman úr.
Kérdés: tud-e segíteni az integrált oktatás, amit természetesen célul kitűztünk, de amellyel kapcsolatban azt tapasztaljuk, hogy nem működik? Néhány éve az oktatási miniszter kitalálta, hogy kisegítő plusznormatíva formájában próbálja ösztönözni a hátrányos helyzetűek oktatását - és nem úgy hasznosul, ahogyan elvileg célul ki lett tűzve, hanem ellenkezőleg!
Az a tendencia, amelyre a bizottsági beszámolómban az imént már utaltam, miszerint nagyon sokan a magántanulóvá nyilvánítás útjára lépnek, ez megkönnyebbülés az iskoláknak, sőt egyenesen az iskolák ösztönzik, hogy megszabaduljanak azoktól a gyerekektől - zömmel roma gyerekektől -, akik nehezen kezelhetők számukra. Következésképp ez a dilemma, hogy integráció vagy szegregáció, az én szememben úgy tűnik, mintha eldőlni látszana, anélkül, hogy jó irányban bármilyen jel mutatkozna. Egyébként a szegregációval kapcsolatban van már jó példa, ezt kénytelen vagyok itt szóba hozni - mert számomra egy nagyon fontos történet, amikor a tennivalókról gondolkodunk -, létezik roma középiskola, amelyik nagyon jól működik. A Gandhi Gimnáziumra gondolok, amelynek az elindításakor nagyon hosszú viták zajlottak, hogy szabad-e a roma gyerekeket elkülöníteni, ez az integrációs gondolat ellen hat, ellentmond annak, de néhányan megcsinálták, és nagyon jól működik.
Ma már nem vagyok benne biztos, hogy a roma gyerekeken nem az segítene-e, ha valóban odafigyelve a pedagógusképzésre - ahogyan a biztos úr szintén felhívja a figyelmünket az ezzel kapcsolatos mulasztásokra, mert nincsenek igazán jól, speciálisan felkészített pedagógusok, akik a speciális nevelési igényű tanulók oktatásában eredményesek lehetnének -, tényleg abba fektetnénk energiát, hogy kicsi kortól kezdve kapjanak olyan élményt, olyan segítséget a tanuláshoz, amelyből már az óvodás kortól építkezni lehet, de visszább megyek, már a bölcsődés kortól legyen valamilyen speciális foglalkozás a számukra.
Azt, hogy mennyire rossz az úgymond, integrált oktatási rendszerünkben például a történelemoktatás, mennyire alkalmatlan arra, hogy a romákkal kapcsolatos tudáshoz, használható tudáshoz hozzájuttassa a gyerekeket, már az ombudsman úr is szóba hozta a bevezetőben, csak kiegészíteni szeretném. A tanulmányban szerepel az az információ, hogy a romákat történelmi vonatkozásban említő tizenkilenc tankönyvből összesen három emlékezik meg például a roma holokausztról. Olyan keveset tudunk a roma kultúráról, annyira nagy adóssága egyébként a parlamentnek és folyamatosan mindegyik kormánynak, hogy nem segíti hozzá őket ahhoz, hogy a hagyományaikat, a kultúrájukat olyan módon tudják őrizni, ápolni és bemutatni a nem roma társadalomnak, hogy az alkalmas legyen az előítéletek lebontására. Máig nincs ilyen múzeum, közösségi tér, ahol ezek megjelenhetnének.
Ugyanebben a kutatásban, amelyre utalt az ombudsman úr, az összefoglalásban az kerül megfogalmazásra, hogy a tankönyvek nem sokat tesznek a közkeletű előítéletes hiedelmek elutasításáért, viszont óvatlan megfogalmazásokkal, hátrányos tartalmú asszociációk és következtetések felkínálásával, előnytelen sugallatokkal inkább erősítik, semmint gyengítik az előítéletes gondolkodást. Azt gondolom, ezek iszonyúan súlyos megállapítások, amelyeket nagyon komolyan kell vennünk, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy változtatni tudjunk.
Innen is ismételten szeretném megköszönni a kisebbségi biztos úr munkáját, és abban a reményben, hogy további komoly kihívások elé néz, gratulálok a folytatáshoz. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
