LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Miniszterelnök Úr! (Közbeszólás az ellenzék soraiból: Micimackó!) Tisztelt Ház! A szavalóversenyeken és a korcsolyaversenyeken ismerik a kötelező gyakorlat és a szabadon választott gyakorlat műfaját. Én úgy fogom fel, hogy ellenzéki szerepkörből természetes… (Közbeszólás az ellenzék soraiból: Műkorcsolyának hívják! - Derültség az ellenzék soraiban.) Köszönöm szépen a segítséget, képviselő úr. Nem én leszek a sportminiszter. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Nehéz lenne! - Majd legközelebb! - Derültség a Fidesz soraiban.) Akkor folytatnám, ha megengedik. (Az elnök csenget.)
Természetesnek tartom, hogy ellenzéki szerepkörből minden időt és lehetőséget fel kell használni a kötelező gyakorlat teljesítésére, a kormányzat kritikájára. Most is ez történt, lehet, hogy én is ezt tenném, ha az ellenzéki padsorokban ülnék. Azt azonban pozitív dolognak fogom fel, hogy ezúttal egyik ellenzéki kollégám sem választott szabadon gyakorlatot, és nem szólt a kormányátalakítás lényegéről. Ezt akár felfoghatom burkolt helyeslésnek vagy legalábbis a kritika hiányának is. (Derültség a Fidesz soraiban.)
Kritika egy mozzanatot tekintve hangzott el, Font Sándor frakcióvezető-helyettes úr szájából. Ő kifogásolta, hogy a kormányátalakítás során olyan miniszterek kerülnek a kormányba, akik jó viszonyt ápolnak a miniszterelnökkel. Kétségkívül van fordított lehetőség is. Egy angol miniszterelnök egyszer azt mondta, hogy minden ellenségemet beviszem a kabinetbe, hogy szemmel tarthassam őket. (Derültség az MSZP soraiban.) Lehet, hogy akadt már magyar miniszterelnök is, aki egy-két esetben a szemmel tartandó politikusokat vitte a koalíciós társból a kormányba, ez a gyakorlat azonban nem biztos, hogy az ország érdekét szolgálja (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Horn Gyula ilyen!), erre tehát nem tudunk ígéretet tenni.
Ami a kormányátalakítás lényegét illeti: egy ilyen átalakítás, ahogy a kormányalakítás is, sosem csak személyekről szól, bár természetesen személyeket is érint, hanem egy kormányzati filozófiáról, arról, hogy mit tekint a kormány legfontosabb feladatnak. De mivel a változások szükségképpen érintenek személyeket is, az első gondolat mégiscsak a köszöneté, ahogy a miniszterelnök úr is elmondta. Köszönet azoknak a most távozó minisztereknek, akik a talán legnehezebb időszakban, a kormányzás első évében vállaltak feladatot a kormányprogram teljesítésében.
Egy sportversenyen nemcsak az kaphat elismerést, aki a mezőnyt végighajtja. Biztos, hogy csak ő kerülhet dobogóra. De létezik fair play-díj is, amiben mások is részesülhetnek, adott esetben a távozó miniszterek mindenképpen. Tapasztalataikra szüksége lesz a helyükre lépő új kollégáknak is. De az átalakításban mégiscsak, ahogy mondtam, az a legfontosabb, hogyan lehet a kormányszerkezetet a nemzet, az ország és így a kormány előtt álló legfontosabb problémák szolgálatába állítani. Szerencsére ma kormányoldal és ellenzék egyetért abban, hogy mik ezek a problémák. Mindnyájan azt hangoztatjuk, hogy az ország előtt ma két különösen fontos teendő áll: a sikeres európai uniós csatlakozás, és az esélyek biztosítása azoknak, akiket akár a társadalmi beidegződések, akár a sors, akár a szociális örökség, akár az előítéletek ma még megfosztanak az egyenlő esélyektől.
Ezeket a feladatokat fontosnak tehát nemcsak a kormányzati szándék tekinti, hanem szerencsére ellenzéki politikusok is. Két idézet a közelmúltból: éppen Dávid Ibolya hangsúlyozta nemrégiben, hogy az uniós csatlakozás miatt újfajta politika szükségeltetik; és éppen Orbán Viktor mondta, hogy a legfontosabb feladat az ország kettészakadásának megakadályozása. Én egyetértek velük, remélem, párttársaik is.
Ha pedig valaki egyetért azzal, hogy Európához nemcsak a nyugat-magyarországi nagyvárosoknak, hanem a kelet- és észak-magyarországi kis falvaknak is csatlakozniuk kell, hogy ehhez intézményes feltételek kellenek, az nehezen kifogásolhatja, ha erre külön poszt és külön figyelem fordítódik a kormányban. És ha valaki egyetért azzal, hogy nemcsak a kevesebb hátránnyal, kevesebb teherrel bíró társadalmi csoportokat kell részesíteni az európai életminőségben, akkor megint csak nehezen kifogásolhatja azt, hogy a kormányszerkezet változásában most erre a kérdésre is külön figyelem szentelődik.
Ez a két feladat persze soha nem egyetlen ember reszortfeladata; koordinációs feladatot jelent éppen ezért, és nem két külön tárcát. Sok példa van hasonlóra az Európai Unió országaiban is. A világ tudniillik erre megy. A modernizáció egyre több olyan kérdést vet föl, ami nem szorítható egy-egy tárca falai közé. A modernizáció a problémaközpontú kormányzás felé halad, amely felváltja a reszortközpontú kormányzatot. Mi ezekkel a változásokkal erre teszünk most egy kísérletet. Tettek már más kormányok is az ilyen koordinatív feladatok helyének meghatározására kísérletet (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), ez vagy a miniszterelnök megnövekedett hatalmával vagy hivatala túlterjeszkedésével járt. Mi most egy másik megoldással próbálkozunk.
