DR. KATONA BÉLA
DR. KATONA BÉLA
DR. KATONA BÉLA (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az elmúlt héten ünnepeltük az 1956-os forradalom 47. évfordulóját. Az előjelek nem voltak a legbiztatóbbak, hiszen valamennyien emlékeztünk rá, hogy az elmúlt évben atrocitások sorozata zavarta meg az ünnepségeket, és csak néhány nap telt el azóta, hogy egy hasonló ünnepséget - a Deák Ferenc-emlékünnepséget - megzavartak Söjtörön, és tojással dobálták meg a haza bölcsének házát.
(13.40)
Érezhető volt tehát az aggodalom, mert - minden ellenkező híreszteléssel szemben - az emberek nagy többsége nyugalmat akar, nem szereti a balhét, békésen akart ünnepelni, fejet akart hajtani 1956 emléke előtt, és egyébként úgy gondolta, hogy a négy szabadnapot arra is kihasználja, hogy kicsit többet legyen a családjával, meglátogassa a rokonait, esetleg kimenjen a kiskertbe és megmetssze a fákat.
Ha megnézzük, hogy mi történt az elmúlt héten, akár nyugodtak is lehetünk, azt mondhatjuk, hogy léptünk egy fél lépést előre, hiszen Mandur László parlamenti alelnök felhívásához, a méltóságteljes ünnepléshez mindegyik parlamenti párt tulajdonképpen csatlakozott. A rendezvények tisztességesen lebonyolódtak a Parlament előtt, a Nemzeti Színházban, a Széna téren, a Corvin közben vagy Nagy Imre házánál egyaránt; és átvehették első ízben a Nagy Imre-érdemrendet a kitüntetettek. Sőt, azt kell mondjam, hogy volt néhány biztató jel is, hiszen ha a közismerten jobboldali és konzervatív Mádl Ferenc köztársasági elnök dicsérő szavakat mond a baloldali politikus Nagy Imréről, azt hiszem, hogy ez példaértékű. Azt hiszem, azt is értékelnünk kell, hogy Dávid Ibolya füttykoncert nélkül elmondhatta azt a Széna téren, hogy be kell gyógyítani a régi sebeket, mert ha nem tesszük, új sebek fognak keletkezni. Ehhez képest elenyésző, hogy a Bem téren volt egy kis füttykoncert. Ahhoz meg, tulajdonképpen, azt kell mondjam, hozzászoktunk, hogy az ellenzéki politikusok tüntetőleg távol maradtak a hivatalos ünnepségekről. (Közbeszólások a Fidesz soraiból. - Az elnök csenget.)
Látszólag tehát minden rendben van, hiszen a pártok, hála istennek, nem arra koncentráltak, hogy megzavarják egymás rendezvényeit, hanem arra, hogy a saját rendezvényeiken elmondják a véleményüket. Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen tökéletesre fejlesztették a párhuzamos ünneplés technológiáját.
És mégis hiányzott valami; hiányzott valami, mert megint nem sikerült visszaadni azt a boldogságot és optimizmust, amit a 47 évvel ezelőtti október 23-án éreztek az emberek. Én 12 éves gyerekként itt álltam október 26-án a Kossuth téren, és áhítattal hallgattam Sinkovits Imre szavalatát és Nagy Imre beszédét. A körülöttem álló százezrek lelkesek voltak és mosolyogtak, boldogok voltak, és bíztak egy szabad jövőben. Miért nem sikerül visszaadnunk ezt a hangulatot immár tizenharmadik éve? Miért szomorúak az ünnepeink? Miért mondja a többség azt október 24-én, hogy, hála istennek, túl vagyunk rajta, és miért nem azt mondja, milyen kár, hogy vége az ünnepnek? Talán a beszédek tartalma az, ami zavarja őket. Nem hiszem, hogy az bárkit zavar, ha egy parlamentből kiesett, zsugorodó párt az ünnepet arra használja fel, hogy az Európához való tartozásunkat vonja kétségbe, erre az emberek legyintenek.
Ha azonban a legnagyobb ellenzéki párt vezére azt mondja az ünnepen, hogy két Magyarország van, akkor az emberek elbizonytalanodnak, és nem mernek tiszta szívvel ünnepelni, hiszen ők úgy emlékeznek, hogy 47 évvel ezelőtt egy Magyarország volt, mindenki ugyanazt akarta: szabadságot (Moraj a Fidesz soraiból. - Dr. Répássy Róbert: És az ávósok mit akartak? - Az elnök csenget.), demokráciát és jólétet. És senki nem akadályozta meg a politikusokat (Közbeszólások a Fidesz soraiból. - Az elnök csenget.), hogy elmondják a beszédüket.
Úgy gondolom… (Nagy zaj.)
