KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök asszony. Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban egy hosszú történelmi múlttal rendelkező, mondhatnám azt is, hogy nehéz sorsú törvény jutott ma túl a kísérleti szakaszon, és került ide a parlament elé általános vitára. Nehéz sorsú volt ez a törvény, hiszen hónapokon, sőt éveken át a témakörrel foglalkozók között még abban sem sikerült teljes egyetértésre jutni, hogy kell-e egyáltalán hasonló tárgyú törvény, és akkor még nem a törvény esetleges típusára gondolok.
Azt gondolom, hogy e mögött a kérdés mögött - előjött ez ma is, ha nem is élesen - egy sajátos gondolkodási, ideológiai dilemma húzódik meg, hiszen ha a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció tilalmát helyezzük a fókuszba, akkor egy sajátos fénytöréssel azt is lehet mondani, hogy az egyenlő bánásmód követelése és a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem egyben mások ellen valamiféle inszinuációt, valamiféle ítéletet, valamilyen érték tartalmú elmarasztalást hordoz. És nem akarok dicsekedni, de én magam egy szélsőjobboldali párt bűnöslistájára azért kerültem fel, mert éveken keresztül határozottan követeltem azt, hogy nézzünk szembe a hátrányos megkülönböztetés és az egyenlő bánásmód alkotmányos kijelentésének megvalósíthatóságával, és döntsük el, hogy mi a felelősségünk és a feladatunk.
Aztán úgy tűnt, hogy olyan három-négy évvel ezelőtt többé nem lehetett kitérni a kérdés elől, és 2000 táján egyértelművé vált, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az egyenlő bánásmód követelménye jogalkotási tárgy kell legyen; és akkor kezdődött a vita második szakasza, hogy egy általános komplex törvény szülessen-e, vagy az ágazati szabályozásokban, a szaktörvényekben kapjon a követelmény nagyobb hangot. És akkor az történt, ami általában történni szokott, hogy bizottságot hoztunk létre, amely bizottság ritkán, de rendkívül szorgalmasan ülésezett, áttekintette a mindenki számára ismert joganyagot, és megállapította, hogy az ágazati szakmai törvények tartalmazzák azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak a diszkrimináció kiküszöbölésére és az egyenlő bánásmód biztosítására.
Én magam részese voltam ennek a bizottsági munkának, és senkit nem vádolok meg torzítással akkor, amikor a saját feladatkörében, a saját felelősségi körében megfelelőnek ítélte az illetékesek, a szakemberek korábbi munkáját, mégis azt gondolom, hogy az igazi kérdést azok tették fel, akik folyamatosan szembesítettek minket saját helyzetünkkel és azokkal az európai követelményekkel, amelyeknek a létezéséről, úgy látszik, a ma felszólaló képviselőtársaink mindegyike sem tud. Hiszen az Európa Tanácsnak külön szakbizottsága működik, a rasszizmus és idegengyűlölet elleni szakbizottság, az ECRI, amely a 7. számú irányelvében igen határozottan tűz ki feladatokat. És hogy Magyarországról mi a véleménye, ahhoz az ECRI második országjelentését kell elolvasni, ahol sok-sok elmarasztalás mellett az ECRI felhívja a magyar jogalkotók figyelmét arra, hogy komplex jogalkotásra van szükség; igaz, természetesen nem avatkozik bele a magyar jogalkotók belső ügyeibe, és nem mondja meg, hogy azt a feladatot egyetlen törvénnyel kell megoldani vagy több más törvénnyel - mind a két utat elképzelhetőnek tartja.
Azt gondolom, hogy az elhúzódó történethez hozzájárul a hazai politikai és közvélekedés kétlelkűsége, ellentmondásossága is, hiszen mindannyian tudjuk, hogy stigmatizáló világban élünk, és nem népszerű dolog határozottan föllépni ez ellen a stigmatizálás ellen. Mindenki tudja, hogy előítéletes, prekoncepciózus alapon osztunk társadalmi szerepeket és elfogadottságot, és mindenki tudja, hogy ebből milyen sajátos csoport- és személyes kényszerek születnek. Tessék megnézni női politikusainkat, akik naponta, hetente, de havonta biztos szükségesnek érzik, hogy bizonyítsák, nemcsak jó politikusok, nemcsak tisztességes jogalkotók, hanem kiváló családanyák, szakácsnők, kertészek, ruhát varrnak, és természetesen mosolyogva fogadják otthon férfi házastársukat, míg ezt egy férfitől sem a közvélekedés, sem az egyre érdeklődőbb sajtó soha el nem várta. De ennél nagyobb baj az, hogyha az életkor is stigmatizálás tárgyává válhat, és le lehet múmiázni egy élete legalkotóbb időszakában levő politikust csak azért, mert már elmúlt vagy annyi. Tehát a hétköznapi és a politikai helyzetek produkálják azokat a szituációkat, amelyek a hátrányos megkülönböztetésnek rengeteg példáját adják. Olyan példákat, amelyeket nem mérlegelünk kellő komolysággal.
Mint ahogy nem nézünk szembe, nem néztünk és nem nézünk szembe azzal a ténnyel sem, hogy az elmúlt évtized új helyzetet teremtett, mondhatnám így is talán, hogy a köz lelkiállapotában, mert csökken a tűrőképességünk egymás iránt, csökken a tűrőképességünk mások mássága iránt, legyen ez politikai másság vagy egészen másféle másság; csökken bennünk a megértés mások iránt, és a fokozódó türelmetlenség egyre gyakrabban szüli újra a stigmatizáló, diszkrimináló helyzeteket, és teszi lehetetlenné az egyenlő bánásmódot. Elvont alkotmányjogi vitákat folytatunk ahelyett, hogy a közgondolkodás, a toleranciahatár drámai megváltozására próbálnánk reagálni politikai felelősséggel, és ha szükséges, a jogalkotás eszközeivel is.
Végül is én rendkívül örülök, hogy ez a hosszú előtörténet egy komplex törvényjavaslat benyújtásával zárult le, mert nem kétséges, hogy a kis lépések taktikája hozhat tisztességes részeredményeket, de elfedi a fő irányt. Márpedig ennek a fő iránynak a világossá tételéhez szükség van egy, idézőjelbe mondom, deklarációs törvényre, amely segít a köz szemléletét kifordítani a sarkából, és alapot ad a szervezett társadalmi cselekvéshez, az esélyegyenlőséghez.
És lehet, hogy ezt el fogom mondani még egyszer, ezért előre is elnézést kérek; az számomra teljesen világos, hogy az alkotmány 70/A. §-ában és a címben felsorolt fogalmak hogyan sorjáznak egymás mellé - és arra nézek, akitől ezt megtanultam -, hiszen ahol vége van a diszkriminációnak, ott kezdődik az egyenlő bánásmód lehetősége, és ahol az egyenlő bánásmódba bele tudjuk és bele akarjuk érteni a hátrányos helyzetű csoportok és személyek hátrányait csökkenteni kívánó kedvező intézkedéseket, ott már megnyílik a kapu az esélyegyenlőséget szolgáló társadalmi cselekvés felé.
(18.10)
Mert az esélyegyenlőséget nem lehet kijelenteni, azt meg kell teremteni, méghozzá szervezett társadalmi cselekvéssel. És ezért számomra nem kérdés, hogy miért nem az esélyegyenlőségi programmal kezdtük, mert ha a logikai soron visszafelé megyünk, akkor az esélyegyenlőségi programhoz - amelyik a szervezett társadalmi cselekvésnek jelentheti az alapját - szükség van az egyenlő bánásmód megvalósításának esélyére, ahhoz pedig ez a törvény kell; és az egyenlő bánásmódhoz szükség van a diszkrimináció elleni határozott fellépésre, amihez szintén ez a törvény kell, és az, hogy az alkotmány 70/A. §-át végrehajthatóvá tegyük.
És akkor engedjék meg, hogy magam is visszatérjek néhány mondat erejéig ahhoz a bizonyos 70/A. §-hoz. Mindenkinek nyomatékkal szeretném felhívni a figyelmét, hogy az alkotmány a jogegyenlőség érdekében kifejtett megkülönböztetést tiltja. A hátrányos megkülönböztetés tilalma mellé hozzáteszi, hogy a diszkriminációt szigorúan bünteti a magyar jog - tessék megkérdezni, hogy hol, hogyan, mikor és milyen intézmények keretében, illetve rendelkezés alapján -, illetve azt is kimondja - és ez az, amiről az imént beszéltem -, hogy a jogegyenlőség megvalósítását az esélyegyenlőség kiküszöböl... - na, még egyszer nekifutok -, tehát az esélyegyenlőség kiküszöbölését célzó intézkedésekkel segíti. A Napsugár fiúk című bűbájos komédiából kiderült, hogy a “k” mindig poén - nekem kétszer sikerült poént csinálni belőle.
Az alkotmányos elvárásokból logikusan következik, hogy a törvénynek meg kell mondani, hogy mit tekint hátrányos megkülönböztetésnek. Bár a munka törvénykönyve hasonló definíciót tartalmaz, de a munka törvénykönyvéből kiemelni és általánossá tenni a közvetett és közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmát elkerülhetetlen volt a magyar jogalkotásban. És akkor valóban úgy van, hogy a törvény az egyenlő bánásmód érvényesítésének a garanciáit, lehetőségeit, formáit keresi, mert abból indul ki, hogy a ceterum censeo hátrányos megkülönböztetést ki kell irtanunk a közéletünkből, és folytatja ott, hogy érvényesítenünk kell az egyenlő bánásmódot. És igen, úgy van, ahogy államtitkár úr a bevezetőjében elmondta, hogy mindezt összekapcsolja az emberi méltósághoz fűződő alkotmányos joggal, és az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelménye közvetlenül elvezet oda, hogy ember és ember között ésszerű és nyomós ok nélkül különbséget tenni nem lehet.
És akkor itt jegyezném meg, hogy az egyenlő bánásmód érvényesüléséhez az államnak kell biztosítania az intézményeket, a megfelelő eljárási rendet és meghatározni a szankciókat - ezért is nélkülözhetetlen ez a törvény. Mindezt - mármint az intézményrendszert, az eljárásokat és a szankciókat - meghatározó módon az én véleményem szerint nemcsak a közhatalom gyakorlóival szemben köteles az állam biztosítani, hanem a törvénynek fel kell lépnie bárkivel vagy bármilyen szervezettel szemben, amelyik vagy aki az egyenlő bánásmód megsértéséhez, az emberi méltóság csorbításához vezető magatartás tanúsításához megfelelő helyzetben van, illetve arra képes.
Tisztelt Ház! Előttem a bizottságok képviselői beszéltek a törvény szerkezetéről, tartalmáról. Hosszú idő alatt a törvény szerkezete gyakorlatilag nem változott, fogalommeghatározásokat, eljárási rendet, szankciókat és szektorális szabályokat tartalmaz. Amiben lényeges változás van, az a bizonyos közhatalmi forma, közhivatal, amelyet a törvény szankciókra jogosít fel, és bizonyos értelemben a tevékenységét az ombudsmanok, legalább két ombudsman tevékenységével párhuzamosan szervez meg.
Én magam hosszú ideig határozottan azt az álláspontot képviseltem, hogy az ombudsmani tevékenységhez kellene kapcsolni ezt a fajta, rendkívül fontos funkciót, de természetesen mindent el tudok fogadni, ami a cél érdekében, megfelelő függetlenséget biztosítva ennek a hivatalnak, megfelelő szakértelem birtokában eljuttatja ezt az országot odáig, hogy mind a hátrányos megkülönböztetés, mind az egyenlő bánásmód társadalmi gyakorlattá válásához hozzásegítsen minket.
Képviselőtársaim közül többen fölvetették, hogy na és, mi fog ezután történni. Én azt gondolom, hogy ha ezt a kérdést komolyan vesszük, akkor csomagoljunk össze, és menjünk haza, mert attól, hogy van büntető törvénykönyvünk, még nem szűnnek meg a bűncselekmények, attól, hogy rendelkezünk a szervezett bűnözésről, még lesznek bűnözők. De meg vagyok arról győződve, hogy csak akkor járunk el felelősen, ha itt és most megteszünk mindent, ami a hátrányos megkülönböztetést visszaszorítja, ami elősegíti az egyenlő bánásmódot, és ami végső soron odahat, hogy ember és ember között ne legyen különbség, különösen ne generációkon át öröklődő egyenlőtlenségek. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) És én úgy érzem, hogy ez a törvény, ha egy lépést is, de előrevisz minket ezen az úton.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
