BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez a törvényjavaslat van annyira fontos és jelentős, hogy ha már megtiszteltek bennünket, felszólalókat azzal, hogy helyet foglalnak a teremben, akkor a beszélgetésükkel nem zavarják azokat, akik szeretnék önökkel megosztani a gondolataikat.
Tehát visszatérve az esélyegyenlőségi tervre, amelyet csak egy szűk körre ír elő a törvényjavaslat, tulajdonképpen az a célja, az a funkciója, hogy először felmérje, hogy milyen helyzetben vannak azok a nők, akiknek van olyan szerencséjük, hogy még dolgozhatnak; milyen végzettségük van, milyen szakmai képesítésük, milyen a fizetési besorolásuk. Utána pedig el kell készíteni egy karrier-előmenetelre szóló tervet, ami tulajdonképpen azt célozza, hogy egy nő, ha ugyanolyan képességekkel, ugyanolyan szakmai felkészültséggel, ugyanolyan hozzáértéssel látja el a feladatát, akkor pusztán azért, mert nő, ne kerüljön hátrányba, és ugyanaz az előremeneteli lehetőség, ugyanaz a karrier számára is nyitva álljon, mint ami férfinak született munkatársának ez amúgy, pusztán azért, mert ő férfi, kijut.
Számunkra érthetetlen, vajon mi az oka annak, hogy a versenyszférára ez nem vonatkozik. Hiszen a tisztelt képviselőtársaim előtt is ismert az az adat, hogy a nők fizetése jóval alacsonyabb, mint hasonló munkát hasonló képesítéssel ellátó férfi munkatársaiké, és ez sajnos igaz a közszférában is, pedig ismerjük, hogy ott az illetménytábla alapján kell mindenkit besorolni, de sajnos ez erőteljesebben, és sokkal nyilvánvalóbban igaz a versenyszférában, ahol vannak olyan ágazatok, ahol a nők fizetése mindössze kétharmada férfi társaikénak. Ha van valahol szükség arra, hogy ez az esélyegyenlőségi terv elkészüljön, akkor az pontosan a versenyszféra.
És akkor még nem is beszéltem arról, tisztelt képviselőtársaim, hogy a nőt nemcsak azért éri hátrányos megkülönböztetés, vagy akkor történik hátrányos helyzetben minden előbbi előmenetele, ha nő, hanem ezt még súlyosbítja vagy fokozza a helyzetét, ha roma, ha még fogyatékos is, és ráadásul vidéken él. Tisztelt Képviselőtársaim! Ezek azok a hátrányos helyzetek, amelyeket úgy érzem, hogy megfelelő törvény elfogadásával talán sikerül kiküszöbölnünk.
Ugyancsak hiányolom a benyújtott törvényjavaslatban azt, hogy miért nem foglalkozik ez a törvényjavaslat a reklámtörvény módosításával. Mindennap szemtanúi vagyunk azoknak a reklámoknak, amelyek a nőt kizárólag szexuális tárgyként mutatják be. Nem akarok itt hosszas példálózásba kezdeni, önök előtt is ismert jó néhány ilyen reklám, de ezen túlmenően botrányosnak tartjuk azt, amikor a nőt szinte félkegyelmű, bugyuta valakiként mutatják be a reklámokban, aki semmi máshoz nem ért, mint ahhoz, hogy kitisztítsa a fürdőszobát vagy a lefolyót, de van olyan reklám, amiben a nő annyira idióta vagy félkegyelmű, hogy önállóan még erre sem képes, kizárólag akkor tudja a rozsdát eltávolítani, ha ehhez a férje segítségére siet.
Azok a reklámok, amelyek így mutatják be a nőket mint pusztán szexuális tárgyat vagy pedig elmaradott szellemi képességű emberi lényt, mélyen sértik a női méltóságot, mélyen sértik az emberi méltóságot. Ezért egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy miközben az atomenergiáról, a villamos energiáról, a fegyveres testületek tagjairól vagy a gyermekvédelemről szóló törvényeket sorra módosítja a törvényjavaslat, aközben a reklámtörvényről egy szó nem esik.
Befejezésképpen pedig engedjék meg nekem, tisztelt képviselőtársaim, hogy egy pályaműből olvassak fel néhány gondolatot. Talán nem mindenki tudja azt, hogy az esélyegyenlőségi miniszter asszony pályázatot írt ki, amelynek az volt a címe: “Ha én lennék a miniszter”. Az egyik, első díjat elnyert pályázatból szeretnék néhány gondolatot felolvasni. A szerzője Huszárné Júlia, a Veszprémi Nők Kerekasztala civil egyesület elnöke. Gondolatait tőle vettem kölcsön:
“Ha én lennék a miniszter, részmunkával, foglalkoztatással, informatikai oktatással, hasznos civil tevékenységgel látnám el azokat az asszonyokat, akik kicsi gyermekük kezét akkor, úgy és addig akarják fogni, ahogy és ameddig ezt a gyermek és fejlődése feltétlenül igényli. Ha én miniszter lennék, elérném, hogy a korosodó, értékes, remek asszonyok akkor, úgy és addig dolgozzanak, ameddig ők ezt igénylik; de nem lenne muszáj. Ha én lennék a miniszter, elrendelném, hogy a középiskolában tanítsák a közéletre nevelést, és megnézném, hogy miért van az, hogy a diákválasztásokon a szervezők, a legjobb kortesek a lányok, de a megválasztott vezetők többnyire fiúk. Miért engedik át a lányok a helyet szolgai módon a se nem okosabb, se nem rátermettebb Lajosok, Jóskák, Karcsik számára? Ha én lennék a miniszter, nem téveszteném szem elől, hogy a nők 80 százaléka vidéken él. Életmódjuk, hagyományaik, tapasztalataik őrzik az előítéleteket. Sorsuk nagyon nehéz. Amíg a fővárosi barlangjából a női elit nem lát ki, a nőkkel kapcsolatos idolumok minden reális és hatásos cselekvést megbénítanak.”
Tisztelt Képviselőtársaim! A pályaművet bárki elolvashatja. Úgy gondolom, nagyon sok olyan fontos és megszívlelendő megállapítás van benne, amelynek mindnyájan hasznát vesszük.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban. - Szórványos taps a kormánypártok soraiban.)
