KÓSA FERENC
KÓSA FERENC
KÓSA FERENC, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A sors különös akarata folytán az első szabad választások óta országgyűlési képviselő vagyok. Mivel eredeti hivatásom szerint három évtizeden át filmek írásával és rendezésével foglalkoztam, képviselőként szinte magától értetődően a kulturális és sajtóügyekkel foglalkozó bizottságban tevékenykedtem. Ha jól belegondolok, ma már én vagyok az egyetlen olyan országgyűlési képviselő, aki 12 év óta folyamatosan részt vett a kulturális bizottság, valamint a média albizottság munkájában.
Tanúja lehettem, mondhatnám, egyik koronatanúja lettem mindazon folyamatoknak és történéseknek, amelyek a magyar kultúra és média világában a rendszerváltás óta lezajlódtak. Úgy gondolom, a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény mostani módosítása kapcsán érdemes áttekinteni és a teljesség igénye nélkül röviden összefoglalni, hogy az elmúlt tizenkét esztendő során mi történt ebben a témakörben. Annál inkább szükség lehet erre, mert az utóbbi időkben, főként a közszolgálati televíziók működésével összefüggésben számos meg nem gondolt gondolat látott napvilágot, és sok-sok valótlan állítás hangzott el.
A mostani ellenzéki képviselők közül többen is - leginkább fideszes képviselőtársaim - egyre önfeledtebben emlegetik, hogy az úgynevezett médiatörvényt az MSZP és az SZDSZ fogadta el. Mivel én erre merőben másként emlékszem, nemrég előkerestem a hajdani naplómat, elolvastam a médiatörvény elfogadásával kapcsolatos jegyzeteimet, amit 1995. december 21-én írtam az irkámba. Azt jegyeztem fel, hogy az Országgyűlés 89 százalékos többséggel fogadta el a médiatörvényt. Az MSZP-SZDSZ-koalíciónak akkoriban 72 százalékos többsége volt a parlamentben, így hát előkerestem a végszavazás jegyzőkönyvét is. Abból pedig minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt részéről 14-en szavaztak, s közülük mindenki igennel szavazott, ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadták el tehát a médiatörvényt.
(10.20)
Elolvastam a szavazók névsorát is. A törvény elfogadói közt az alábbi neveket találtam: Balsay István, Deutsch Tamás, Glattfelder Béla, Kósa Lajos, Kövér László, Orbán Viktor, Rockenbauer Zoltán, Sasvári Szilárd, Selmeczi Gabriella, Tirts Tamás, Trombitás Zoltán és Varga Mihály.
Megnéztem az MDF szavazatait is: ők is egyhangú igennel voksoltak a médiatörvény végszavazásakor.
Ezek az adatok nem titkosak, bárki ellenőrizheti őket. Minősíthetném feledékeny képviselőtársaim sajnálatos tévelygéseit, de nem teszem. Csupán rögzítem az immár történelmi tényt: a jelenlegi parlamenti pártok, az MSZP, a Fidesz, az MDF és az SZDSZ a médiatörvény ügyében szinte maradéktalanul egyetértettek, és azt szavazataikkal is igazolták. Ismétlem: valóban úgy gondolom, érdemes fölidézni, miként alakult ki ez a példaszerű egyetértés, és vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a már-már nemzeti egységnek is nevezhető ritka tünemény szinte a szemünk láttára szétesett, és immár végképp elillanni látszik az életünkből.
Megpróbálom tehát röviden, afféle távirati stílusban fölvázolni, hogyan láttam, miként éltem meg a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény körüli történéseket.
Amikor 1990-ben az első szabad választások után leültünk a kulturális bizottságban és a legfontosabb teendőinkről tanácskoztunk, valamennyien egyetértettünk abban, hogy a történelemből öröklött médiahatalom sem tulajdonosi szerkezetében, sem működési rendjében, sem pedig személyi összetételében nem alkalmas a demokrácia megteremtésére. Éppen ezért célul tűztük ki az információs hatalom radikális megújítását. Létrehoztuk a média albizottságot, amelyben hónapokon át, sokszor éjszakába hajlóan vitatkoztunk a médiahatalom törvényes átalakításáról. Olyan demokratikus működési rendet keresgéltünk, amely biztosítja a tájékoztatás szabadságát és az állampolgárok tájékozódáshoz való jogát, a nézetek és vélemények szabad áramlását, ugyanakkor megakadályozza az információs hatalmi monopóliumok kialakulását. Olyan törvényt tehát, amely egyszer és mindenkorra kiiktatja az információs hatalommal való visszaélés bármely formáját.
E célok megfogalmazásában szinte teljes egyetértés volt közöttünk. A különféle pártokhoz való kötődéseink ellenére abban is egyetértettünk, hogy haladéktalanul fel kell számolni a posztsztálini típusú diktatúra médiamaradványait, amelynek lényege az állami tulajdonú sajtó, rádió és televízió volt, amelyet az állampárti hatalom kézi vezérléssel irányított.
Az átalakítás módját és konkrét intézményes megvalósítását illetően azonban markáns véleménykülönbségek alakultak ki a különféle politikai erők között. Nemzeti demokrata képviselőtársaim, akik az akkori kormányzó pártokhoz tartoztak, azt szerették volna elérni, hogy a rádió és a televízió a mindenkori kormány felügyelete alatt működjön. Még a rossz emlékű állami tulajdonlást sem vetették el teljes mértékben. Azzal érveltek, hogy a szabad választások óta hazánkban jogilag, politikailag és erkölcsileg is legitim kormány létezik, amelynek nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy érdemben befolyásolja az információs hatalom demokratikus működését.
A liberális demokraták élesen és határozottan ellenezték az állami tulajdonlást és a kormányfelügyeletet egyaránt. Az információk sokféleségének versenyét és szabad áramlását mindenekelőtt a szabadpiaci tulajdonviszonyoktól remélték.
Mi, szocialista demokraták fenntartásokat fogalmaztunk meg mindkét változattal szemben, és egy harmadik megoldást javasoltunk. Véleményünk szerint ugyanis az állami tulajdonlás és kormányfelügyelet sérti a társadalom szuverenitását az állammal szemben, a szabadpiaci tulajdonlás pedig sértheti nemzeti szuverenitásunkat a külföldi tőke esetleges hatalmával szemben. Ezért mi a közszolgálati rádió és televízió köztulajdonba vételét javasoltuk olyan közalapítványi forma keretében, amelyben a tulajdonosi és felügyeleti jogokat nem a kormányok, nem a külföldi tőkeérdekeltségek, hanem a magyar társadalom képviselői gyakorolják, részben a mindenkori parlamenti pártok, részben a szakmai szervezetek és részben a jelentős társadalmi szervezetek küldöttei.
Bárki beláthatja, e három elképzelés között nehéz közös nevezőt találni. Nem véletlen tehát, hogy az első ciklusban nem született meg a várva várt médiatörvény.
1994-ben a szocialista-szabad demokrata koalíciónak 72 százalékos többsége volt a parlamentben. Ez a többség elegendő lett volna bármely kétharmados törvény elfogadásához. Jogilag tehát megtehettük volna, hogy a 72 százalékos parlamenti többség akaratát és esetleges hatalmi érdekeit érvényesítsük a médiatörvényben. Erkölcsileg azonban mindez aggályos lett volna, így hát nem ezt az utat választottuk, hanem felújítottuk a hatpárti tárgyalásokat, és olyan törvényi megoldásokat kerestünk, amelyek valamennyi demokratikus erő számára elfogadhatóak. Igaz, kompromisszumokat kötöttünk, sokszor nehezen és néha hibásan is. Mindez meglátszik a törvényen. De ezt kellett tennünk, mert a széles körű egyetértéshez erre volt szükség.
Megállapodtunk az állami tulajdonlás és a kormányfelügyelet megszüntetésében, a közszolgálati rádió és televízió közalapítványi, tehát társadalmi tulajdonlásában, valamint a kereskedelmi rádiók és televíziók létrehozásában. A politikai megállapodás jogi és erkölcsi alapját az képezte, hogy a közszolgálati rádió és a közszolgálati televíziók tulajdonosi testületeiben a paritás elvén alapuló elnökségeket hozunk létre, amelyekben a mindenkori kormányzó és a mindenkori ellenzéki pártok - függetlenül az országgyűlési erőviszonyoktól - egyenlő arányban képviseltetik magukat. A paritás elvét azzal a szabállyal egészítettük ki, amely szerint a paritásos elnökségek kétharmados döntéssel hozhatják meg határozataikat.
Ez a két törvényes feltétel biztosította, hogy semmiféle politikai erő ne hozhasson egyoldalú döntéseket, vagyis senki se sajátíthassa ki a közszolgálati médiumok működtetését. Egyszóval: senkit se lehessen önkényesen megfosztani a szabad megnyilatkozás lehetőségétől. A számok nyelvén szólva: az akkor 72 százalékos parlamenti többséggel rendelkező szocialisták és szabad demokraták messzemenő önkorlátozást tanúsítottak, a választásokon szerzett többségükről lemondtak az akkori 28 százalékos ellenzék javára. Az 50 százalékos paritás elve ilyenformán az európai demokratikus jogállamok legértékesebb hagyományaihoz igazodott, és minden tekintetben megfelelt az írott és íratlan erkölcsi mértékeknek is.
Nem véletlen tehát, hogy a médiatörvényt az akkori országgyűlési képviselők 89 százaléka megszavazta. Ellenvéleményt az idő tájt tulajdonképpen csak Torgyán József fogalmazott meg. Valami olyasmit mondott, hogy azért nem szavazzák meg a médiatörvényt, mert sérelmezik a paritás elvét. Mégpedig azért sérti őket, mert felfogásuk szerint a magyar nemzet érdekeit egyedül és kizárólag a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt képviseli, ebből eredően tehát rajtuk kívül senki másnak nem volna helye a tulajdonosi testületekben.
Ezt a kissé szerénytelen kijelentést akkoriban sokan megmosolyogtuk, ám sokan voltak olyanok is, akik egyszerűen kiröhögték. Emlékszem, még maga Torgyán József is jót nevetett saját mondókáján. Álmunkban sem gondoltuk, hogy az efféle torgyániáda a saját hívein kívül másoknak is megtetszik. Azt pedig még rémálmainkban sem gondolhattuk, hogy ez a már-már nevetséges küldetéstudat akár kormányzati filozófiává is válhat. Így hát sokan voltunk a hazában, akik nem akartunk hinni sem a szemünknek, sem a fülünknek, amikor az 1998-as választások után azt kellett tapasztalnunk, hogy a magát polgárinak nevező kormányzó többség mindenféle törvénytelen és tisztességtelen trükkökkel létrehozta a csonka kuratóriumokat, ezáltal önkényesen kisajátította a közszolgálati médiumok fölötti felügyeletet, vagyis lényegében megvalósította Torgyán József eredetinek aligha nevezhető elképzeléseit.
Amikor mindez megtörtént, itt, ebben a teremben én is elmondtam a véleményemet. Azt mondtam, hogy a csupán kormánypárti delegáltakból álló csonka kuratóriumok létrehozása merően ellentétes a médiatörvény betűjével és szellemével, antidemokratikus, erkölcsileg pedig minősíthetetlen.
(10.30)
Ez a véleményem azóta sem változott. Sőt, a fejleményeket látva inkább csak súlyosbodott. Mindazt, ami történt, történelmi vétségnek tartom.
Kedves Képviselőtársaim! Az elmondottak alapján talán fölösleges is hangsúlyoznom, hogy a Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőcsoportja az elmúlt időszakban semmiféle médiatörvény-módosítást nem támogathatott mindaddig, amíg helyre nem áll a törvényes rend, amíg a csonka kuratóriumok a paritás elve szerint ki nem egészülnek. Mivel a törvényes rend az elmúlt napokban helyreállt, részünkről immár nincs akadálya az európai jogharmonizációs törvénycsomag megszavazásának. Természetesen a módosító indítványainkkal együtt.
Marad azonban még egy nyitott kérdés: miként viszonyuljunk azokhoz a gazdasági vagy politikai jellegű, vagy netán személyi döntésekhez, amelyeket az elmúlt időszakban a csonka kuratóriumok hoztak a közszolgálati rádióban és televíziókban? Mint az kifejtettem, mi, szocialisták a csonka kuratóriumok működését a médiatörvény betűjével és szellemével ellentétesnek tartjuk. A törvényességet tehát maradéktalanul és minden tekintetben helyre akarjuk állítani.
Véleményünk szerint a kizárólagos hatalom kényelme a kizárólagos felelősség kényelmetlenségével jár együtt. Mindazért, ami az elmúlt években a közszolgálati rádióban és televíziókban történt, azoknak a testületeknek és személyeknek kell vállalniuk a felelősséget, amelyek és akik a tulajdonosi és felügyeleti jogokat gyakorolták.
Félreértés ne essék! Nagyon is jól tudjuk, hogy a mégoly mostoha körülmények ellenére is sokan dolgoztak a közszolgálati rádióban és televíziókban, akik előtt tisztelettel fejet kell hajtanunk, mert törvényesen és tisztességesen ellátták szakmai feladataikat. A tájékoztatás és a tájékozódás szabadságának újrateremtésében mindenkire szükség van, aki ezt a szabadságot nem kisajátítani, hanem szolgálni akarja.
Szeretném remélni, hogy a jelenlegi helyzetben is lesz erőnk a széles körű egyetértés megteremtésére.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
