NYITRAY ANDRÁS
NYITRAY ANDRÁS
NYITRAY ANDRÁS (Fidesz): Tisztelt Ház! Nyilvánvalóan azok közt a gondolatok közt, amelyeket el fogok mondani, számos olyan lesz, amely már korábban elhangzott - de mint tudjuk, az ismétlés a tudás anyja. S mivel a két törvényjavaslat számtalan sebből vérzik - aminek a forrását, ha megengedik, a tudatlansággal is magyarázom -, ezért úgy gondolom, ezeknek az érveknek az előtárása nem lesz teljességgel felesleges; kérdés, hogy mennyire lesz eredményes.
(14.30)
Amint azt már az előző alkalommal, az általános vita kezdetén mint a honvédelmi bizottság kisebbségi véleményének előadója kifejtettem, azzal szeretném most is kezdeni: véleményünk szerint a legjobb lenne, ha ez a két törvényjavaslat úgy, ahogy van, belekerülne egy darálóba vagy egy szemétkosárba, és a feledés homályába száműznénk, mert ez a két törvényjavaslat teljességgel alkalmatlan arra, hogy erre a fontos kérdésre, amelyre korábban törvények születtek, amelyek ma is érvényben vannak, jobb megoldást adjon, mint az előzőek.
Kétség nem fér hozzá, hogy a jelenleg érvényben lévő törvények módosításra szorulnak, az alkalmazásuk során néhány hiányosságukra fény derült. Erre kísérletet is tettünk - Demeter Ervin úr mint előterjesztő és javaslattevő tett is erre egy próbát -, hogy a korábbi törvényeket módosítsuk, kerüljön ez a parlament elé. És azért megosztanám a jelenlévőkkel, a hallgatókkal és az utókorral, hogy dacára annak, hogy megállapodás született a bizottságban, hogy mind a három előterjesztést általános vitára alkalmassá fogjuk nyilvánítani, a szokásos trükkel azt bírták elkövetni a tisztelt kormánypártiak, hogy először megszavaztatták a saját magukét, amelyet természetesen a többségükkel elfogadtak, majd utána könnyedén, lazán, mosolyogva, cinikusan leszavazták Demeter Ervin és társai javaslatát. Ez történt, ez pedig becsületbeli ügy, és ha egymással szemben becstelenek vagyunk, tisztelt kormánypártiak, akkor mit várjon el a tőlünk az ország, és mit várjunk el mi egy ilyen törvényjavaslat során, ami ehhez hasonló, sőt ennél sokkal súlyosabb hibákkal, mi több, bűnökkel - bár egyesek szerint a hiba súlyosabb, mint a bűn - van tele.
Én pozitívumokat már csak azért sem mondok egyik előterjesztésről sem, mert pozitívumot egyikben sem találtam. A hivatkozások, amelyeket pozitívumként értékelnek, többnyire mondvacsináltak, én még azt sem állítom, hogy a rendelkezésemre álló időben mindegyikre külön-külön ki tudok térni, de néhányat azért szeretnék elmondani a különösen kirívóak közül.
Az egyik, és bár én csak az előző ciklusban voltam a nemzetbiztonsági bizottság tagja, de a nemzet biztonságáért továbbra is felelősnek érzem magam, legnagyobb baja az 541. számú törvényjavaslatnak, hogy gyakorlatilag a jelenlegi szolgálatok működését súlyosan veszélyezteti. Ez több mint bűn, ez hiba, hiszen semmiféle információs önrendelkezési jog, semmiféle múltfeltárás, legyen az becsületes szándékú avagy nem becsületes szándékú, nem veszélyeztetheti a nemzet biztonságát. Márpedig ez a törvény olyan kiskapukat rak bele az előterjesztés során a leendő, elfogadandó törvénybe, amelyek gyakorlatilag arról árulkodnak, hogy egy sereg ismeret hiányában voltak az előterjesztők, és akkor, amikor az előterjesztést megfogalmazták, feltehetően nem konzultáltak olyan szakemberekkel, akik ezeket kigyomlálták volna belőle, és miután a módosító indítványokról egyelőre semmiféle tudomásunk nincs, elképzelni tudom ugyan, de nem nagyon bízom benne, hogy éppen ezeket gyomlálták volna ki.
Tegyünk egy kísérletet, hogy egy példát elmondjak: a III-as főcsoportfőnökség ügynöki hálózatában kezdett valaki valaha dolgozni, majd a későbbiek során, az akkori rendnek és rendszernek megfelelően átkerült egy másik főcsoportfőnökségre, és ott folytatta a tevékenységét, de még az sincs kizárva, hogy a III.-ba került. Aztán volt olyan, aki később kikerült a szolgálatból, és magas közjogi pozíciót töltött be, de az előélet súlyos dolog, azt nem nagyon lehet kitörölni a múltból, tehát ezeknek nyoma marad.
Mi történhet ilyenkor? Két dolog történhet, az egyik rosszabb, mint a másik. Az egyik az, hogy így nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozással mentesíteni lehet valakit a törvény hatálya alól, még ha a korábbi életében esetleg a mai szemmel nézve igen súlyos bűnöket követett el, de később, ha úgy tetszik, mivel munkahelyet változtatott, utólag mindent megbocsáthatunk neki, és erre törvényes felhatalmazást adna ez a törvény. A másik, amelyik ugyan kevésbé igazságtalan, viszont rendkívül kockázatos, ha ez az illető olyasvalamit tett, amelynek máig ható következményei vannak, olyan személyekkel került kapcsolatba, olyan feladatokat hajtott végre, amelyeknek a mai leleplezése mai érdekeket veszélyeztethet. Azt hiszem, van itt néhány ember, akit nem kell meggyőznöm arról, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában. Ezek a hibák, ezek az elfogadhatatlanul pongyola és finoman szólva rugalmasan értelmezhető paragrafusok bőségesen vannak még ebben a törvényjavaslatban még ezen kívül.
Azt lehet még egy nagyon súlyos dolognak felvetni, hogy főszabályként érvényesül, legalábbis a javaslat szerint, az az elv, hogy a korábbi titkosszolgálatok iratai nem tekinthetők államtitoknak. Már megbocsássanak a jelenlévők, de ez egy marhaság. Természetesen - függetlenül attól, hogy Sólyom László értékelésével, miszerint az előző korszak nem tekinthető jogállamnak, egyetértve - azért azt kimondani, hogy ennek a korszaknak a titkai között nem lehetnek ma is érvényes és ma is fontos államtitkok, azt én csak ostobaságnak tudom minősíteni, és gondolom, hogy a jelen lévő, ezekért az ügyekért felelős államtitkár úr ebben az egy dologban talán nem is vitatkozna velem.
Egyáltalán nem számol a törvényjavaslat, az előterjesztő, hadd mondjam így, ha már itt van, a fellelhető iratok hiányosságaival, nem számol azzal, hogy itt a ’89-90-es évek fordulóján egy mai napig is feltáratlan mennyiségű és mélységű irateltűnés következett be, és ezt eddig elég egyoldalúan iratmegsemmisítésként aposztrofáltuk. Azonban az elmúlt hónapok vizsgálódásai bennem legalábbis azt erősítették meg, ha meg is semmisült az iratok egy bizonyos része, egy másik, de felmérhetetlen mennyiségű része valószínűleg ma is megvan valahol. Nem tudjuk, hol van, majd időnként - mint ahogy eddig is - előkerül, előkerülhet, és nem azokról a helyekről, amelyekről tudunk és amelyeket nyilvántartunk.
Gyakorlatilag az a hivatkozás, hogy ezzel a törvényjavaslattal mintegy gátat tudunk szabni annak, hogy majd később előhúzzanak innen-onnan különböző iratokat, ezt csak naivitásnak mondom, nem akarok ennél csúnyább szót használni, mert ha elfogadjuk, és nem hiszem, hogy ok lenne arra, hogy ne fogadjuk el, hogy még most is lehetnek ismeretlen mennyiségben forró iratok itt-ott-amott - egyesek szerint még külföldön is lehetnek, belföldön is lehetnek, nem tudjuk, hol vannak, maradjunk annyiban -, de hogy ezek közül, ha egy ilyen törvényjavaslatot elfogadunk, többet az életben soha senki nem fog semmit előhúzni, már megbocsássanak, de ezt gondolni, ez megint csak a naivitás, és akkor a legfinomabb kifejezést használtam.
A törvényjavaslat egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ezeknek az ügyeknek voltak más országokban előzményei, nemzetközi tapasztalatai, Németországban, Csehszlovákiában még annak idején, azután Lengyelországban. Sehol egy árva szó utalás erre nem szerepel.
Tekintettel arra, nem tudom, hogy van-e még időm…
