MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1990 óta görgetjük ezt a nagy csődtömeget, vagy minek nevezzük, aminek egy kicsit megkopott, egy kicsit megváltozott a jellege, de a megkésettség ellenére rendet kell teremtenünk ezen a téren.
Az elmúlt rendszerben, azt hiszem, kevesen voltak olyan kényelmes lelkiállapotban, hogy nem érintette meg az életüket az akkori diktatúra, vagy annak a gyengített formája. Éppen ezért úgy gondolom, tizenkét évnyi távlattal tekinthetünk vissza a rendszerváltás időszakára, és egy pici történelmi távlat már kialakult ezzel kapcsolatban. Jó lenne, ha ezzel a szemmel néznénk ezeket a törvényeket, amelyeket talán az utolsó pillanatban tárgyal a Ház, hiszen ezek után már nagyon nehéz volna ezt a kérdéskört rendezni, ugyanakkor a rendezetlenségből álló károk változatlanul fennállnának: a nyomásgyakorlás lehetőségei, a zsarolás lehetőségei, a tisztátalanság, amely az egészet belengi és az állandó vádaskodások, amik történnek. Úgy gondolom, itt rendet kell csinálni, tabula rasát kell csinálni, figyelembe véve a megkésettséggel járó problémákat, és ezeket a problémákat kezelni kell.
Sokan talán már nem értik, miért fontos a diktatúra állambiztonsági szolgálatai tevékenységének a feltárása. Hadd mondjak erről pár szót! A diktatúrának talpköve, egyik bázisa az állambiztonsági szervezet, amely a jogállamellenes tevékenységével… - így fejezi ki finoman a Sólyom-bizottság azt a mocskos munkát, amit zömmel ezek a szolgálatok, különösen a diktatúra naszcens időszakában végeztek. Azért ne felejtsük el, hogy annak idején az ÁVH vagy az ÁVH jogutódszervezeteinek minden részlege a diktatúrát szolgálta, a félelemgerjesztést szolgálta, a bizalmat törte össze, nehogy az emberek bízzanak egymásban, nehogy az emberek... (Dr. Kovács Zoltán: Ő a ti miniszterelnökötök, aki ebben részt vett!) Jó, most nem róla beszélek, hanem a diktatúra természetéről.
Tehát a diktatúrának talpköve volt az állambiztonsági szervezet, amelyik aránytalan félelmet gerjesztett: féltek az emberek, bizalmatlanok voltak. ’56-ban is akkor jött a fordulat, amikor elkezdtünk bízni egymásban, és nem voltunk hajlandóak annak a hatvanezer ávósnak bedőlni, akik a bizalmatlanságot gerjesztették, akik lehallgatták a telefonokat, akik a spicliket beépítették és így tovább.
Azért ne felejtsük el, hogy ezek a szervezetek bizony a nehéz időkben nagyon keményen viselkedtek. Gondoljunk csak arra, hogy ’56-57-ben akár Bécsből hazaloptak embereket, hogy felakasszák, bécsi börtönben megöltek embereket, telerakták az emigráció szervezeteit ügynökökkel, az ENSZ-be is behatoltak azért, hogy a magyar ügy tárgyalását hátráltassák, megszerezzék azoknak a magyarországi tanúknak a nevét, akik az ENSZ 5. bizottsága előtt felléptek, s folytathatjuk a sort.
Vajon jogállami tevékenység volt-e az amerikai Conrad őrmester beszervezése, és a szigorúan titkos amerikai dandárfelvonulási tervek megszerzése, vagy bármilyen más tevékenység, amit akkor a III/I-es vagy a III/II-es végzett? Kétségtelen, hogy lehettek, voltak olyan tevékenységei, amelyek hasznosak voltak a társadalomnak, és ha ma törvényt hozunk, amelyik feltárja ezen szolgálatok múltját, akkor itt megfelelő gonddal kell eljárnunk, hogy a mai köztársaság és a mai társadalom valós érdekeinek a védelmében igenis kell bizonyos diszkriminálásokat végezni, de ahogy a Sólyom-bizottság is a maga jogi nyelvén meghatározta, bizony diktatórikus, nem jogállami szervezet volt az egész.
Feltétlenül szükséges, hogy feltárjuk ezt, és önmagában nemcsak az állambiztonsági szervezet működése és az általuk gyűjtött jelentések, iratok, beszervezések története tanulságos, hanem az a sok információ is, amit begyűjtöttek. Egy olyan korszakban, amikor nem volt szabad sajtó, amikor felülről, egy fókuszból irányítottak mindent, amikor az irodalom is csak negyed gőzzel tudott működni, amikor a magyar írók át se gondolták azokat a gondolatokat, amiket nem lehetett kiadni tíz vagy húsz éven belül, és egyszerűen meg se forgatták az agyukban, amikor nem találtunk az írók íróasztalfiókjában remekműveket és kiadatlan műveket a fordulat idején, akkor látjuk, mennyire fontos minden információs morzsa, amelyik elősegíti a múlt hiteles feltárását.
Illyés Gyula írta valahol, hogy a múlt nincs magától: a múlt nem egy abszolútum, a múlt nem évszámokból áll, a múlt nem iratkilométerekből áll.
(14.00)
A múltat minden generációnak meg kell teremteni a maga számára - nem hamisítania, hanem megteremteni -, hogy létezzen számára, az ő szemszögéből tekintsen vissza, nézze meg a múltat, mert ez rendkívül fontos. Ha a múltat nem ismerjük, ha a múltban nem tudunk rendet teremteni, ha a múltunkban nem tudjuk elválasztani a búzát az ocsútól, a jó dolgokat, mert akkor is történtek jó dolgok, a nemes dolgokat az ocsmány dolgoktól és a bűnöktől vagy a középszertől, és ha nem vagyunk ezzel a leltárral tisztában, akkor nem tudjuk a társadalmunkat építeni, és nem tudjuk a jövőnket, a gyerekeink jövőjét megalapozni - lebegünk, mint a mocsárban az úszóláp. Lebegünk fölötte, nem vagyunk lehorgonyozva, sem a tényekhez, sem a rétegekhez, szétszecskázott a társadalmunk. Nézzük meg akármilyen szervezetünket, az egyházaktól végig a társadalmi szervezetekig, mind-mind gyökértelenül lebegnek, a múltat meg kell ismerni, és mindent fel kell használni ennek a segítésére.
Éppen ezért én úgy érzem, hogy 12 évvel a rendszerváltás után már ez a része domborodik ki a törvénycsomagnak, amit most beterjesztettünk, ez a része kezd fontosabbá válni és a jelenség megismerése. Már a személyek nem olyan érdekesek, bár a nyomásgyakorlás, a zsarolásnak az eszköze igazán az, hogy ez D-209-es, ez D-207-es, ez D-… (Dr. Kosztolányi Dénes közbeszól.) Nem mutattam senkire. (Dr. Kosztolányi Dénes: Ott, a piros fotelban, ott ül!) Ide is lehet mutatni, a patkó minden oldalára lehet mutatni, nem ez az érdekes. Emberek, jelenségek, ez, hogy az egész hogyan működött, és annak a meglátása, hogy a sok évtizedes diktatúrának és végül a puha diktatúrának, amelynek a legrohasztóbb hatása volt, kialakult egy embermassza a társadalom helyén, és ebből a masszából építkezünk.
Nincs több elitje az országnak, egy elitje sincs. A rendszerváltás után nekem ez volt a legnagyobb csalódásom. Én azt hittem, hogy könnyedén ki tudunk állítani egy második vagy harmadik elitet, sőt a parlamentben egymással vetélkedő eliteket, jobbnál jobb elitet; nem, nem vethetünk egymás szemére semmit. Ugyanott tanultak, ugyanott szocializálódtak, legfeljebb a családi körülmények voltak különbözők, amelyek mentették a menthetőt. Atomizáltak voltunk, nem voltak szervezeteink, maroknyi kis ellenzékek működtek; tisztelet nekik. De lényegében az egész nagy értelmiségi, gondolkodó réteg bizony egy nagy massza volt, és ezt a többpártrendszer keretében többfelé vágták, és akkor egyik pártba jutott, másikba is, harmadikba is.
Én úgy gondolom, hogy az az alázat a legfontosabb, amit ki lehet következtetni ezekből a tényekből, amiket megismertünk, hogy nem vethetünk egymás szemére semmit. Nem beszélhetünk eredendő bűnről, hanem igenis a rendszerváltás óta és a köztársaság kikiáltása óta eltelt 12 év után azt kell nézni bennünk, egymásban, hogy miben tudunk együttműködni, milyen értékeket tudunk kibányászni, és az értékek megtalálása a múltban, még akkor is, ha azok kötődtek az akkori államhatalomhoz, akkor is értékek, és azokat fel kell használni, mert ezt kívánja tőlünk a nemzetnek a szeretete és a nemzetnek a jövője.
Ami a törvényjavaslat történetét illeti, valóban nem lehet letagadni azt, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége volt az, amely a kezdet kezdetétől ezt a témát forszírozta, nemcsak abban, hogy a sors kifürkészhetetlen akaratából mi lehettünk azok, akik lelepleztük a III/III-asnak a jogállamellenes működését a Graffiti moziban annak idején, hanem abban is, hogy az első törvényt Demszky Gábor és Hack Péter nyújtották be.
És az is tény, hogy amint beindult a többpártrendszerű demokratikus parlament működése, és amint elszállt az a kegyelmi hangulat, ami egyrészt a Kerekasztalon működött, másrészt pedig még a paktum idejében is megvolt, amikor az ország kormányozhatósága érdekében és a többpártrendszerű demokrácia vagy parlament kiépítése érdekében kölcsönösen engedményeket tettünk, és meg tudtunk egymással állapodni, kormány és ellenzék, ez elszállt, és már nem tudtuk ugyanebbe a körbe bevonni ezt az egész állambiztonsági ügynök politikai témát. Nem tudtuk bevonni; nagy kár, nagy baj. Ha akkor elintézzük ezt, ha akkor kötünk erre vonatkozóan is egy megállapodást, hogy nem érdekes, hogy melyik pártban hány volt ügynök van, és azok távoznak a parlamentből, de például megtartjuk ugyanazokat a választási arányokat, mint amelyekkel a nép megbízta a pártokat az első szabad választáson, ez csak egy példa volt, mehetett volna a dolog. De megrémült Antall József, és megrémültek mások is, és ennek következtében nem engedték meg, hogy egy ilyen törvény létrejöjjön. Demeter Ervin az első ciklus utolsó szavazási napján, Boross Péter miniszterelnök úr regnálása idején… - az utolsó napon szavazták meg az egyébként gyengített, bizonyos fokig kiherélt ügynöktörvényt, ami már csak a következő ciklusra volt érdekes. Ez már nem a bizalmi légkörnek, nem a kegyelmi légkörnek a keretében történt, és utána végig már a pártpolitikai érdekek domináltak.
Most jutottunk el oda, hogy tabula rasát kell csinálni, és nagyon jó lenne, ha - Herényi Károlynak a gondolatához csatlakozva - sikerülne valamiféle konszenzust találni. De ennek az lenne a feltétele, hogy ne ellenségesen forduljon az ellenzék a törvényjavaslatok felé, hanem alkotó módon, közös ügynek tekintve azt, hogy valóban rendbe hozzuk a múltunkat, valóban feltárjuk az állambiztonsági szervekkel való kapcsolatot, és ne hozzunk ítéletet, és ne tiltsunk ki senkit a politikai életből, hanem bízzuk ezt a felnőtt magyar állampolgárokra, a felnőtt magyar választópolgárokra, a társadalomra, a társadalomtudósokra, akik segítik a társadalom önreflexióját, a társadalomnak az önmegismerését.
Úgy gondoljuk mi is, mármint a Szabad Demokraták Szövetsége, hogy módosító indítványokkal kell pontosítani és javítani a törvényjavaslatokat, ezek készülnek, de éppen a munka nehézségei miatt és a rendkívül sok árnyalt kompromisszumra való törekvés és szükségesség miatt ezeknek a kidolgozása nem könnyű, és szívesen bevonnánk ebbe az ellenzéket is. Ezért azt szeretnénk kérni, hogy a vitát napolja el a Ház vagy a tisztelt elnök úr, és mellőzze a vitának a lezárását, mert dolgozunk ezeken a módosító indítványokon, és szeretnénk, ha ezen a téren valóban jó megoldás születne. Ebben az esetben a Szabad Demokraták Szövetsége is természetes módon támogatja a törvényjavaslatokat.
Köszönöm a türelmét, elnök úr.
