HOMA JÁNOS
HOMA JÁNOS
HOMA JÁNOS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Felemás érzésekkel vettem a kezembe a H/530. számú, az 1956. évi forradalom és szabadságharc eseményeivel, valamint Nagy Imre miniszterelnök mártírhalálával összefüggő történelmi ünnepnapok méltó megünnepléséről szóló országgyűlési határozati javaslatot, amely összesen hat sor, az indoklása pedig tizenhárom. A javaslat szövegéből kiderül: elhatározzák, hogy június 16-áról és október 23-áról minden évben méltóképpen megemlékezünk, ahogy az országgyűlési javaslat címe jelzi, mint ünnepnapról.
Nos, ha emlékeztethetem önöket, önök 1958. június 16-át, tehát azt a napot kívánják az ünnepnapok közé emelni, amikor magukból kivetkőzött emberek szovjet szuronyok által támogatva kivégezték Nagy Imre miniszterelnököt; azt az embert, aki nem volt hajlandó a legvégsőre: az idegen érdekek kiszolgálására. Aztán mi lett a sorsa? Még halálában is megalázták, hasra fektetve temették el; ezt bizonyítja, hogy exhumálásakor így találták meg enyészetnek indult testét.
(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Tisztelt Ház! Jómagam éppen 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején születtem. Csupán szüleimtől hallottam a dicsőséges napokról, amelyek egyébként 1956. október 23-ával kezdődtek, s hála istennek, otthon forradalomról hallottam gyerekkoromtól, viszont általános iskolásként már arról tanítottak, hogy mindaz, ami 1956-ban történt, ellenforradalom volt. Abban az időben kisgyerekként semmit nem értettem az egészből; családtagjaim, rokonaim arról beszéltek, milyen csodálatosak voltak a forradalom napjai.
A jelentős tömegtámogatást élvező munkástanácsok sztrájkokkal és tüntetésekkel igyekeztek igazolni erejüket. Velük szemben állt a november elejétől megszervezésre került karhatalom, mégpedig a Kádárék által szervezett karhatalom, amely végrehajtotta a párt parancsait. Ahogy a Népszabadság írta 1956. november 29-én: az ellenforradalom szétzúzásának megkezdésével egy időben a dolgozók kívánságára intézkedés született a magyar fegyveres karhatalom létrehozására. A cikk címe: “A karhatalom nemzeti ügyünk”.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az egyik oldalon tehát forradalomról beszélnek, a másikon ellenforradalomról. Az egyik oldalon munkástanácsok állnak, a másik oldalon karhatalom. Az egyik oldalon békés tüntetők, a másikon sortűz a Nyugati pályaudvarnál - talán olyan is akad, aki személyesen emlékszik erre -, sortűz Pécsett, Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben; fegyvertelen tüntetőket öltek meg fegyveres karhatalmisták. Aztán jött az október 23-ai forradalomban részt vett szabadságharcosok pere. A letartóztatások már decemberben elkezdődtek, és a statáriális bíróságok meghozták első és igen súlyos ítéleteiket.
A társadalmi méretű megtorlás 1957 tavaszán indult be intenzíven. A retorzió széles skálán mozgott. Minden réteget érintett. Hangsúlyozom: minden réteget érintett, minthogy minden réteg aktívan részt vett a forradalomban. A legenyhébb büntetés az volt, ha az érintettet létszámcsökkentésre hivatkozva elbocsátották a munkahelyéről. Az államigazgatásban 1957 elején végrehajtott nagyarányú létszámleépítésnél elsődleges szempont volt, hogy a megmaradt apparátus politikailag megbízható legyen. Ennek súlyosabb fokozatát jelentette, ha fegyelmi eljárás eredményeként váltak meg az úgynevezett renitenskedő alkalmazottaktól, az oktatási intézményekben a tanulóktól. A fiatalok körében ez különösen tragikus volt, hiszen a megbélyegzetteket egész életükre tönkretették. Ha valakit ki akartak vonni a forgalomból, legkézenfekvőbb megoldásnak az internálás tűnt.
A legveszélyesebbnek minősített személyek ellen büntetőeljárás indult. Kezdetben még a rendelkezésre álló bíróságokat vették igénybe, később - amint már jeleztem is -, 1957 júniusáig népbíróságokat hoztak létre. A népbírósági tanácsok a legszigorúbb intézkedéseket hozták. Több ezer embert ítéltek el államellenes bűncselekmények vádjával, közöttük több százat államrend elleni szervezkedésért, több ezret izgatásért, fegyverrejtegetésért, termelőszövetkezet elleni izgatásért, tiltott határátlépésért.
Hogy miért mondtam el mindezt? Miért is beszéltem itt munkástanácsokról, sortűzről, népbíróságokról? Mindezzel pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a forradalomnak, amelyet, mint már mondtam is és jól tudjuk, sokan ellenforradalomnak neveztek 1989-ig - sőt egyesek így neveznek a mai napig is -, több millió áldozata volt, s több ezer halálos áldozata volt. Hogy csak néhányat mondjak: Mansfeld Péter, aki fiatalkorú volt, ezért gyilkosai, hogy kivégezhessék, megvárták, míg betölti a 18. életévét. Micsoda aljasság! Miféle aljas születésnapi ajándék! Vagy itt van például Bóta Antal esete, aki az egri sortűzben veszítette életét, mégpedig kórházba szállítás után, pedig igazán semmit nem tett, csak véletlenül épp akkor sétált az utcán, amikor a pufajkások lőttek. Na és itt van a fiatal szigorló orvos, Tóth Ilonka esete, akit hamis vádak miatt ítéltek halálra. Az ő példája jelzi: sokan a mai napig nem voltak képesek elfogadni 1956 tényeit. Tóth Ilonáról éppen a 2002. évi választások idején a Népszabadságban egy cikk jelent meg egy bizonyos Kende nevű, a kampány során elhíresült MSZP-s pártmegbízott tollából, aki kétségbe vonta Tóth Ilona tisztességét. Ezzel felidézte azt a szellemiséget és hangulatot, amely 1989-ig jellemző volt jól meghatározható baloldali körökre; tehát azt, hogy a forradalom ellenforradalom volt, hogy a forradalom és szabadságharc hősei pedig közönséges bűnözők, emberi életet elvevő gonosztevők voltak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Elhamarkodottnak és megkésettnek is érezzük ezt a határozati javaslatot. Elhamarkodottnak, mert mint mondtam, bizonyos baloldali körök a mai napig politikai érdekeik szerint nyúlnak 1956-hoz. Ha kell, ünnepelni hívják az embereket; ha úgy alakul, akkor megalázzák a megalázottakat, a vértanúkat. Ugyanakkor elkésettnek is érezzük, mert a rendszerváltás óta, sőt már annak előtte is megemlékezünk Nagy Imre 1958. június 16-ai megöléséről, nem is beszélve október 23-áról, amely nemzeti ünnepünkké vált. Mint közismert, az Országgyűlés döntése nyomán - még egyszer mondom - nemzeti ünnepünkké vált. Már az.
Úgy gondolom, hogy Nagy Imre halálát nem ünnepelni kell, mert meggyilkolásának napját inkább kellene gyásznappá vagy emléknappá minősíteni. De emléknappá kellene minősíteni annak a sok száz meggyilkolt vértanúnak a halála napját is, akik a szabadságért adták életüket, s akiknek emlékéről harminchárom évig hallgatott a 301-es parcella.
A Fidesz-frakció éppen ezért nem támogatja a H/530. számú országgyűlési határozati javaslatot, s javasoljuk, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően ünnepeljük az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, valamint Nagy Imre halálának évfordulóját.
Tisztelt Képviselőtársaim! Elhamarkodott dolog volt egy olyan javaslat benyújtása, amelyik együttműködést várna el az ünnep keretei között olyanoktól, akik áldozatai és akik haszonélvezői voltak az 1956 után kialakult helyzetnek. Talán egy ilyen javaslat kritika nélküli elfogadásának is eljön egyszer az ideje.
Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
