HEGYI GYULA
HEGYI GYULA
HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Annyit azért megjegyeznék képviselőtársaimnak, hogy tudomásom szerint a nemdohányzók védelméről szóló törvényt nemsokára beterjeszti a Népjóléti Minisztérium, és akkor koncentráltan tudjuk ezt a témát végigvinni ebben a Házban. Én a reklámnak, a gazdasági reklámnak egy másik oldaláról, másik összefüggéséről szeretnék szólni, arról, amely tudomásom szerint - elolvastam a jegyzőkönyveket, itt voltam ma délután - még nem hangzott el ebben a Házban.
Mégpedig arról, hogy a reklámnak igen nagy mértékben a média, a tömegtájékoztatás ad helyet; a hirdetések, a reklám megjelenése alapvetően változtatta meg a médiát, a tömegtájékoztatást, az írott és a nyomtatott sajtót. Ma Magyarországon is tanúi vagyunk annak, hogy a sajtó központi kérdése egyre inkább a hirdetés, a reklám.
Néhány nappal ezelőtt részt vettem egy újságíró tanácskozáson, ahol a három újságíró szövetség, a MÚOSZ, a MÚK és a Katolikus Újságíró Szövetség szakemberek együtt tanácskoztak különböző kérdésekről, és kiderült, hogy az őket hajdan olymértékben megosztó ideológiai különbségeket lassan befedi a hirdetőknek, a médiát birtokló tőketulajdonosoknak való kiszolgáltatottság közös érzése. Bizony elhangzott ezen a tanácskozáson, hogy a reklám, a piacgazdaság, a magánsajtó, a magántulajdonú média mai világában létezik-e egyáltalán sajtószabadság, vagy pedig a sajtószabadságot ugyanúgy fogva tartja az üzleti érdek, mint néhány évvel ezelőtt a politikai érdek és diktátum.
Mindannyian tudjuk, ismerjük azt a valós helyzetet, hogy kétfajta panasz van a hirdetésekkel, a reklámmal kapcsolatban. Azok a sajtóorgánumok, amelyek nem jutnak hirdetéshez, panaszkodnak és azt állítják, hogy politikai részrehajlás, politikai megkülönböztetés miatt nem jutnak hirdetéshez, azoknál az újságoknál pedig, amelyek bőven kapnak hirdetést, az újságíróknak, szerkesztőknek igen fontos problémát jelent az, hogy tulajdonképpen a hirdetés, a reklám diktál, és a szerkesztési, tartalmi szempontok másodlagosak ahhoz képest, hogy a hirdetések megjelenjenek az újságban.
Aki dolgozott vagy járt életében szerkesztőségben, az tudja, hogy először betördelik a hirdetéseket, és a fennmaradó helyekre írnak az újságírók, "lyukra írnak" - elnézést ezért a kifejezésért -, ahogy használja a szakmai nyelv. Ez tudomásul kell vennünk természetesen, de valóban olyan kérdést is felvet ez a téma, amelyről legalább néhány mondatban akkor is érdemes szólni, ha talán nem vált ki itt olyan vitákat, mint az előbbi, a dohányzás körüli téma.
Egy apróhirdetést feladó magánszemély, aki a lakását óhajtja eladni vagy feleséget, férjet keres magának, nem kívánja, hogy beleszóljon a lap szerkesztésébe, örül, ha időben megjelenik a hirdetése. Minél nagyobb számban ad azonban fel valaki hirdetést, minél inkább ő határozza meg a lap üzleti bevételét, annál inkább felmerül az a veszély, hogy bele kíván szólni a szerkesztésbe, a lapszerkesztésbe. Először abba, hogy a saját cégéről az az újság mit ír - nem fizetett hirdetésben, hanem gazdasági cikk formájában -, azután beleszól abba is, hogy más cégekről, konkurens cégekről mit ír az orgánum, azután úgy érzi, joga van valamilyen módon a gazdaságpolitika, a lap gazdaságpolitikájának a befolyásolására, és végül politikai diktátummal áll elő.
A világsajtóban mindenütt így van, legalábbis ahol piacgazdaság van. Ez egy olyan tény, aminek nem kell örülni, de valamilyen módon tudomásul kell venni. A lapbevétel nagy része ma már hirdetésből származik a nyomtatott sajtó legtöbb lapjánál, és ilyen értelemben valóban a sajtószabadság legerősebb korlátját ma Magyarországon a hirdetési piac és a hirdetési piac mögött álló tőkeérdekeltségek jelentik.
El kell ezt fogadni vagy nem, ez egy filozófiai és történelemfilozófiai kérdés lenne, amivel nem kívánok most foglalkozni; remélem még lesz időm hosszabb időtartamban és nagyobb hallgatóság előtt erről beszélni. Annyi azonban mindenképpen fontos, hogy amennyiben reklámra szükség van, amennyiben a hirdetések a magyar sajtó felületének, terjedelmi felületének egyre nagyobb részét töltik ki, akkor legalább valamifajta etika érvényesüljön a reklámban, legalább a hirdetés és a reklám színvonala, az általa sugallt világkép ne különbözzék teljesen attól, amit a sajtótermék jobb, szerencsésebb esetben amúgy képviselni szeretne.
A sajtószabadság szempontjából legalábbis ezért kell üdvözölni minden olyan megkötést, amely a közerkölcsöt sértő reklámokat korlátozná, amely kikötné, hogy a közjót ne veszélyeztessék a reklámok, amelyek a veszélyes és önpusztító tevékenység hirdetési tilalmát vagy hirdetési korlátozását fogalmazzák meg. Zárójelben persze megjegyzem, hogy szerintem a konzumkultúra mértéktelen fogyasztása is önpusztító tevékenység, de ennek a törvényes korlátozását sajnos jelen körülmények között illúzió lenne várni.
Utalni kell mindenképpen arra, hogy néhány nyugat-európai országban a televíziós reklámbevételekből igenis támogatják a nyomtatott sajtót, éppen azért, hogy legyenek a hirdetési piactól független nyomtatott lapok, orgánumok, amelyek a tőkétől is függetlenül, el nem kötelezett, szabad szellemben tájékoztatják az olvasót kulturális, politikai, vallási kérdésekről.
Ehhez persze azt is el kellene érni, hogy a Magyar Televízió ne több tíz milliárd forintot nyeljen el az adófizetőktől, hanem hosszú távon olyan adót fizessen, amelyet azután majd a nyomtatott sajtó támogatására lehet fordítani, ahogy - szeretném még egyszer hangsúlyozni - több fejlett nyugat-európai országban ez természetes.
Végül néhány mondatot azért a nyelvi helyzetről is szeretnék mondani. Ma már szerencsére határon túli területeken is gyakran láthatunk kétnyelvű, szlovén és magyar, szlovák és magyar, román és magyar feliratokat. Mindenképpen hasznos lenne elérni egyszer, hogy Magyarországon az angol nyelvű feliratok alatt, mellett magyar nyelvű feliratok is szerepeljenek a hirdetésben, a reklámban is.
A nyelvcsendőrség gondolata egy szörnyű gondolat, minden értelmiségi berzenkedik ellene, de ha nyitott szemmel nézünk körül Európa országaiban, Európa nyugati tájain, akkor azt látjuk, hogy igenis vannak olyan törvények, amelyek az adott ország nyelvét, anyanyelvét a reklámokkal szemben is védik, korlátozzák.
(19.50)
E tekintetben tehát ugyanazt szeretném mondani, mint a nyomtatott sajtó támogatásával kapcsolatban: természetes, hogy a piacgazdaságot követjük, természetes, hogy nyugati mintákat szeretnénk átvenni a törvényeinkben, mindenképpen kívánatos azonban, hogy azokat a józan korlátozásokat, az üzleti érdekektől mentes szellemi, kulturális értékek olyan támogatását is vegyük át, amelyek jó néhány nyugat-európai országban természetesek és a konzumkultúra mellett valamilyen módon az igazi kultúrát is próbáljuk meg védelmezni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
