CSINTALAN SÁNDOR
CSINTALAN SÁNDOR
CSINTALAN SÁNDOR (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagy élmény volt nekem itt hallgatni a sok nikotinistát, amikor arról beszéltek, hogy ne dohányozzunk. Sokat vagyok itt a folyosón, és hallgatom, látom őket, amikor dohányoznak. Érdekes volt, hogy ebben a Házban, amikor már nem közvetít a rádió és a televízió, harcos antinikotinista hozzászólásokat tesznek. (Bauer Tamás: A rádió közvetíti!) Lehet, hogy a rádió még közvetíti. Akkor reménykedem abban, hogy vannak emberek, akik hallgatják ezt most. Bár szerintem ők nem mazochisták, és lehet, hogy az ultrarövidhullámon inkább kedves zenét és egyéb híreket hallgatnak, de én úgy tudom, most, 7 óra tájban már kevesen hallgatják a híreket legalábbis és a parlamenti tudósítást is.
Szóval, azt gondolom, hogy ennek az egész dolognak egy olyan aspektusát azért érdemes lenne fölvillantani, hogy elég régen, jó néhány éve reklámtörvény nélkül is viszonylag tisztességesen működik a reklámozás ebben az országban; nem látok erőszakot a gigantposztereken. Egy csomó dolog van, ami nekem nem tetszik a televízió reklámjaiban, de ezzel együtt azért viszonylag konszolidált a helyzet, és ezen el kell kezdeni gondolkodni. És most hallgatom a hozzászólásokat, és mindenféle okos megszorításokról hallok, és el kell gondolkodnom azon, hogy végül is a reklámügyben mi a dolog fundamentuma. Tartok tőle, hogy az, hogy ha valaki reklámoz, akkor annak mégiscsak az a célja először is, hogy megvásárolják az áruját, azt, amit megpróbál eladni, és ebben minden benne van. Egyrészt az is benne van, hogy ha ő agresszív, erőszakos, kárt okoz, akkor nem fogják megvenni. Abból indul ki, hogy az állampolgár normális, és ami neki nem tetszik, amit nem szeret, ami neki káros - merthogy felnőtt, ivarérett, fegyverviselő állampolgár, mert ugye volt katona, és tudja, hogy ezt mire lehet használni -, el tudja dönteni.
Majdnem azt tudnám ennek alapján mondani, hogy nem is kell reklámtörvény, mert ez a társadalom, ez az ország, ez a piac, ha úgy tetszik, vagy azok az emberek, akik ebben az ügyben érintettek, és ezt csinálják, kialakítottak egy olyan normarendszert, kialakult a társadalom és a reklámozók között egy olyan helyzet, amely létrehozott egy egyensúlyt, és olyan nagy baj az ügyben nincs.
Őszintén szólva, az az érzésem, hogy maga reklámtörvény egyfajta sznobizmus miatt jött létre, amely elsősorban - ahogy itt most elhallgattam a kollégákat, képviselőtársaimat - a nikotin miatt jött össze. Merthogy most Magyarországon meg a világban eléggé köztudomású, hogy érdemes harcos antinikotinistának lenni, és érdemes olyanokat mondani, hogy ne dohányozzanak emberek. Az az érzésem, hogy elsősorban is a dolognak ez a központi gondolata. Hallgatom most már itt néhány perce ezeket a dolgokat, mindenki előbb-utóbb, viszonylag rövid időn belül eljut a dohányzásig és a cigarettáig.
Én azt szeretném gondolni és mondani, hogy a reklámtörvényt, a reklámról szóló törvényt talán nem kellene a dohányzás és a nikotinügy környékére építeni.
(19.10)
Az az érzésem, hogy ez a társadalom meg az egyén, ha elkezd dohányozni, az egyfelől a személyiségével összefüggő probléma, másfelől pedig a frusztrációnak egy sajátos esete, ami összefügg sok minden mással, de nem elsősorban a reklámtörvénnyel. Mert ha jól belegondolok, akkor a reklámban, a gigantposzteren, a televíziós reklámban viszonylag ritkán jelenik meg a nikotin. Ha megjelenik, akkor is legfeljebb csak arról tájékoztat, hogy most a Marlboro helyett mondjuk a Pall Mallt szívja, vagy a Symphoniát, vagy a Sopianae-t. Sőt mi több, azt is el kell mondanom, hogy a nikotin annyira internacionális probléma lett, hogy az utóbbi időkben nem is hallok olyanokat, hogy, mondjuk, az ember hazai dohányterméket szívjon-e vagy külföldit, mert a külföldit is Magyarországon gyártják.
Tehát az az érzésem, hogy a beterjesztett törvényjavaslatnak abból a szemléletéből, hogy egy ilyen megengedő, viszonylag toleráns szemléletét őrizzük meg, és ezt támogassuk, és bízzunk abban, hogy a jogalkalmazó, a társadalom, a különböző érdekcsoportok, a viták, a konfliktusok mentén a jogállam, a demokratikus intézményrendszer intézményei környékén ezt el fogja tudni dönteni, nem kell ebben a törvényben abszolút kategorikusan nyilatkozni - mint ahogy a törvényjavaslat egyébként ezt bölcsen meg is teszi, és elég sok -hat, -het van benne, ami nekünk szokatlan, a szexualitástól kezdve a dohányzáson keresztül az agresszivitásig, hiszen ezek bizonyos értelemben relatív fogalmak -, az következik, hogy egyébként a reklámpiacon most el fogjuk fogadni a törvényt, de nem biztonság lesz, hanem bizonytalanság. Hiszen a törvény alapján majd lehet nagyon keményen egymásnak szembe feszülni, mint ahogy eddig a törvény hiányában a dolog relatív volt, vitatott volt, de a jogalkalmazás területére nem lehetett elvinni.
Tehát most lesz néhány hónap és néhány év, amikor a bíróságok előtt lehet majd vitatkozni a reklámtörvény alapján. Azt gondolom, ezen a néhány hónapon, néhány éven túl kell esnünk, ha ez egy demokratikus állam lesz a következő hónapokban és években. Ez majd ki fogja hozni azt az elemi reklámkultúrát - nem tudok erre jobb kifejezést használni -, ami az egyházaktól kezdve a különböző köztestületeken keresztül az egyesületekig és az állampolgári szervezetekig bezárólag ki fogja alakítani azt a normarendszert, azt az erkölcsi minimumot, aminek alapján a társadalom egyértelműen fog tudni dönteni arról, hogy egy reklám egészséges-e, helyénvaló-e, megbotránkoztat-e. Ebből adódóan kénytelen lesz a reklámot megcsináló, megszervező, a terméket eladni kívánó szervezet arra tekintettel lenni, hogy olyan reklámot csináljon, amely egyrészt fokozza az ő profitját, az eladás mennyiségét, minőségét, másrészt pedig nem váltja ki a társadalom megbotránkozását. Mert ha a társadalom megbotránkozik, ellenáll, akkor nem fogja megvenni az ő termékét.
Úgy gondolom, a törvény többé-kevésbé jó irányba halad. Az a szemlélet, amelyik megengedő, és a jogalkalmazás területére viszi a vitákat, a kérdéseket, bár bizonytalannak látszik így első pillanatra, de sajnos más lehetőségünk nincs. Nem hiszem, hogy az erkölcsi relativizmus talaján meg lehetne találni az egyértelmű és konkrét meghatározásokat a dohányzás ártalmaira, a szexualitás körüli vitákra, amelyek azok számára, akik még szeretik, élvezet, azok számára, akik már nem tehetik, már csak múló élmény... (Varga Lajos: Emlék! - Derültség.) - vagy emlék. Vagy ha úgy gondoljuk, a reklámhordozókban óhatatlanul felmerülő probléma - Magyarország esetében meg különösen fontos dolog - az alacsony alkoholtartalmú italok. Gondoljunk csak a borra: egy olyan országban, ahol van Tokaj, Badacsony és történelmi borvidékek, abszurdnak tűnik az, hogy egy olyan reklámtörvényt fogadjunk el, hogy ezeket az italokat nem lehet reklámozni.
Azt gondolom, ha ebben az országban mondjuk a liberalizmus nem számítana bizonyos vonatkozásokban szitokszónak, akkor azt javasolnám - meg javaslom is egyébként -, hogy tisztességesen, az ország érdekeinek megfelelően a reklámtörvény olyan legyen, amelyik a magyar gazdaság, a magyar piac, a magyar vállalkozó, a magyar kisparaszt szempontjából egyetlenegy dolog irányába mutat: a maximális bevétel és a maximális haszon irányába. Nem hülye ez az ország! Pontosan tudja, hogy mi az erkölcs és az erkölcstelenség közötti különbség, és pontosan tudja, hogy adott esetben az erkölcsi kategóriákat összekeverje-e a piaci kategóriákkal - odamegy a boltba, megveszi; ha nem tetszik neki valami, akkor nem fogja megvenni.
Egy ilyen törvényt ajánlok mindenkinek a figyelmébe és támogatásába. Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok padsoraiban.)
