DR. ÁDER JÁNOS
DR. ÁDER JÁNOS
DR. ÁDER JÁNOS (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Második alkalommal folytatjuk ennek a törvénycsomagnak a vitáját. Jól láthatóan mind a két alkalommal ugyanazok a kérdések kerülnek elsősorban terítékre.
(11.00)
Anélkül, hogy megismételném azt, amit a múlt heti felszólalásomban több alkalommal is meglehetősen részletesen próbáltam ismertetni - miszerint ez a törvényjavaslat-csomag nincsen megfelelően előkészítve -, kénytelen vagyok visszatérni néhány kérdésre, miután a vitában elhangzottak reflexiók. Annál is inkább, mert részben a vitában, a vita végén, részben a vitát követően a kormánypárti képviselők közül többen is azt mondották nekem, hogy a kérdések felvetésével, a problémafelvetéssel jórészt egyetértenek, de én magam sem tudtam semmilyen használható javaslatot mondani - most megpróbálkozom ezzel, már csak azért is, hogy a vitát egy kicsit továbblendítsük.
A kormányzat és az Igazságügyi Minisztérium előtt, azt gondolom, három út állt, amikor az igazságszolgáltatás reformjáról gondolkodott. Az egyik út az volt, hogy a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszert a jelenlegi törvényi keretek között megpróbálja valamilyen módon működőképessé tenni - hogy mik lettek volna ennek az eszközei, az részben a múlt héten hangzott el, részben néhány mondatban kitérek rá. A másik lehetőség, hogy alaposan, megfelelően előkészít egy igazságszolgáltatási reformot, annak minden elemét végiggondolja, és a kockázatot - miként ezt legutóbb is említettem - megpróbálja a lehető legkisebbre szűkíteni. A harmadik lehetőség pedig, hogy nem orvosolva a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer működési bajait, egy olyan új rendszert vezet be, amely csak tetézi a gondokat, és ilyen módon vélhetően növelni, nem pedig csökkenteni fogja a működési zavarokat. Nos, a kormány a három megoldás közül sajnos ez utóbbit választotta.
Mit kellene tenni a jelenlegi helyzet ismeretében? Hiszen a diagnózis tekintetében nincs igazából véleménykülönbség a kormánypártok és az ellenzéki pártok között, ez az elmúlt jó néhány órás vitában kiderült. Én azt gondolom, hogy elengedhetetlen és első számú feltétele a bírói kar, ezen belül is a helyi bíróságok megerősítése. Ez jelent fizetésemelést - és itt csak megemlíteném azt, hogy a bértábla tekintetében a legkisebb mértékű fizetésemelés pont ezen a szinten történik meg, alig haladja meg a '98-as várható inflációs rátát, ilyen módon erősen kétséges, hogy ezek a szándékok a helyi bírói kar stabilitását biztosítja-e. De jelenti ezt - tehát a helyi bírák, a helyi bírói kar stabilitását - az, hogy egy korrekt bértábla bevezetésére kerül sor. A jelenlegi nem tekinthető ilyennek, hiszen a helyi bírák esetében megszünteti a bírósági pótlékot, és úgy történik mindez, hogy a hatáskörök átrendezése következtében az ügyek egy része, a cégügyek és a közigazgatási ügyek a megyei bíróságra kerülnek át. Mit eredményez ez majd? Ez azt eredményezi, hogy egy hasonló ideje az igazságszolgáltatásban tevékenykedő, hasonló ítélkezési gyakorlattal, ítélkezési tapasztalattal, hasonló szolgálati idővel rendelkező bíró a megyei bíróságra kerülve, pusztán a hatáskör-átrendeződés következtében azonnal 20 százalékkal többet keres, mint a helyi bíróságon maradó, de hasonlóan fontos, hasonlóan súlyos ügyeket tárgyaló egykori kollégája. Ha ez valóban a helyi bíróság stabilitását szolgálja, erről legalábbis meggyőző érveket kellene a Ház elé terjeszteniük a kormánypárti képviselőknek és az előterjesztőknek.
Pedig nagy szükség lenne erre, hiszen a büntetőeljárási törvény - általunk egyébként még nem ismert - módosítása következtében biztosan előáll az a helyzet, hogy a folyamatban lévő ügyekre a ma hatályos büntetőeljárási törvényt kell alkalmazniuk a bíróságoknak, míg az új ügyekre, a hatálybalépést követően keletkező ügyekre pedig nyilvánvalóan az új büntetőeljárási szabályokat kell alkalmazniuk; feltételezem, hogy ez lesz az új büntetőeljárási törvény zárórendelkezései között. Ebben az esetben, nyilvánvalóan még nagyobb lesz a helyi bíróságok munkaterhe, méginkább bonyolult lesz a bírák munkája, még nehezebb lesz felkészülni ezekre az ügyekre, hiszen párhuzamosan két eljárási rendszer szabályait kell majd alkalmazniuk, ez nyilvánvalóan nem segíti a pályán maradást, és - mondom még egyszer - ezt igazából csak a megfelelő fizetésekkel lehetne rendezni.
Ugyanígy nem oldja meg a törvényjavaslat azt, hogy helyi szinten, a helyi bíróságokon megfelelő segéd-, kisegítő személyzet legyen, amely a bíró munkáját segíti. A javaslat nem oldja meg azt, hogy legalább érettségizett jegyzői legyenek egy bírónak, a javaslat nem oldja meg azt, hogy a fogalmazók és a titkárok a jelenleginél - és a tervezettnél is - jobban meg legyenek fizetve, hiszen elnyúlik az idő, amit fogalmazóként és titkárként kell majd eltölteniük a pályán; és ilyen értelemben azt a szándékot, amivel egyébként nyilván mindannyian egyetértünk, miszerint a bírói munka segítésére alkalmas, ugyanakkor a bíró segítése mellett a szakmát megtanuló fogalmazói és titkári kar alakuljon ki, amely egyúttal - azon túl, hogy miközben fogalmazóként és titkárként tevékenykedik és ilyen módon segíti a bíró érdemi ítélkező tevékenységét, akár ítélettervezetek megalkotására, megírására is alkalmas, ezen túl - természetesen megfelelő utánpótlást is jelent a bírói kar tekintetében.
Nem oldja meg ez a javaslat az üres státuszok betöltésének problémáját és ily módon az ügyhátralék rendezését sem. Ma - a különböző bíróságokról érkező számítások szerint - körülbelül száz üres státusz van a bíróságokon, és körülbelül erre a száz bíróra lenne szükség ahhoz, hogy a meglévő ügyhátralékot feldolgozzák. Én azt gondolom, megoldást jelentene az, ha a jelenlegi tervezettel szemben nemcsak egy 13. havi, hanem egy 14. havi fizetésük is lenne a bíráknak, de emellett megszüntetnénk azt a lehetőséget, hogy az üres státuszok miatt felszabaduló bérrel a bírósági vezetők gazdálkodhassanak. Tehát arra kell ösztönözni a bírósági vezetőket, hogy ezeket az üres státuszokat betöltsék, és ne arra ösztönözzük őket - miként az a jelenlegi rendszerben van -, hogy az üres státuszok miatt felszabaduló bér egy részével szabadon gazdálkodjanak. Ezt csak úgy tudjuk megoldani, ha egy világos, előre kiszámítható rendszerben azt mondjuk: igen, egy 13. és egy 14. havi fizetése is van a bírónak, ami megfelelő egzisztenciális feltételeket biztosít a számára, ugyanakkor pedig ösztönözzük a bírósági vezetőket arra, hogy az üres státuszokat betöltsék, és akadályozzuk meg azt, hogy ezeket a forrásokat, ha nem töltik be a státuszokat, felhasználják.
A harmadik ilyen, amiről már volt szó, a megfelelő infrastrukturális feltételek biztosítása. Nyilvánvalóan itt, ha nincsen megfelelő mennyiségű pénz - mint ahogy a kormányzati előterjesztésből és a kormánydöntésből kiderült, a kormány elsősorban Phare-pénzekből szeretné megoldani az infrastrukturális fejlesztéseket -, akkor nyilván a szűk keresztmetszetekre kell koncentrálni, például a cégbíróságokra, és ott kell megoldani az égető problémákat; ha van pénz, akkor az infrastrukturális, informatikai beruházásokat természetesen minden bíróság tekintetében végre kell hajtani.
Az is megoldást jelenthetne - amire egyébként nem vállalkozik a jelenlegi törvénycsomag -, hogy penzumrendszert vezetünk be a bírák tekintetében, és emellett - amire egy halovány kísérletet viszont tesz ez a törvényjavaslat - az automatikus ügyelosztás is megtörténik. Ma erre vonatkozóan csak egy utalást találunk a törvényben, később majd kitérek arra, ez milyen problémákat jelent.
Én azt gondolom, hogy ha ezt a két kérdést megoldaná a törvénycsomag, akkor ez egyúttal megoldana egy harmadik problémát is: mérhetőbbé, világosabbá, egyértelműbbé tenné a bírói alkalmatlanság és munkavégzés megítélésnek körülményeit, és ilyen módon lehetőséget biztosítana arra - egyébként ellentétben a törvényjavaslattal -, hogy a felmentés kezdeményezése alkalmatlanság miatt a vezetőnél legyen ugyan, de testületek döntsenek ebben a kérdésben.
És végül, de nem utolsósorban egy világos előmeneteli rendszerre lenne szükség, amely nem a hierarchiában való felfelé mozgásban tenné érdekeltté a bírókat, hanem lényegében a helyi bíróságon maradó bírák számára is kielégítő megoldást jelentene, 8-10-15 vagy 20 éves szolgálati idő után is megfelelő javadalmazást biztosítana. Ennyit arról, hogy mit lehetne a jelenlegi körülmények között, a jelenlegi bajok ismeretében és a jelenlegi költségvetési forrásokat másként elosztva tenni azért, hogy viszonylag rövid időn belül javuljanak a bírósági munka feltételei, és az ítélkezési munka is gyorsuljon.
A beszéd hátralévő részében egy másik kérdésről szeretnék szólni, ez pedig a bírák jogállásáról szóló törvény, ezen belül is a bírói függetlenség néhány kérdése. A bírák jogállásáról szóló törvény legfontosabb kérdése, hogy megteremti-e a bírói függetlenség egzisztenciális és a szervezeten belüli személyi függetlenség jogi garanciáit. A javaslat a két kérdés együttes rendezésére törekszik, amikor a bíróvá válás feltételeinek szigorításával - titkári működés előírása, határozott idejű kinevezés, pszichikai alkalmasság - és a bírói fizetések emelésével, a szolgálati időhöz kötött bértáblázat bevezetésével a törvényjavaslat valóban az igazságszolgáltatás két súlyos gondjára: az alacsony szakmai színvonalra és a bérek megtartó erejének hiányára keresi a választ.
(11.10)
A javaslat igazán gyenge pontja az, hogy a bíró jogait és kötelességeit, a szervezeten belüli helyzetét, miután alapvetően nem tett mást, mint a hatályos szabályokat átvette, vagy alacsonyabb szintről a törvénybe emelte, nem sikerült garanciális szempontból megnyugtatóan rendezni. Miért nem? Azért, mert az előkészítő az alábbi szempontoknak nem szentelt kellő figyelmet.
A szabályozáskor abból kellett volna kiindulni - egyetértve az Alkotmánybíróság 38/1993-as határozatában foglaltakkal -, hogy a bírói függetlenség garantálása nem azonosítható a bírói hatalom elválasztásával a másik két hatalmi ágtól, hanem általánosabb, a bírói szervezeten belül is megoldandó probléma. Arról van szó, hogy az igazgatási jogköröket igen körültekintően, a szubjektív megítélés lehetőségének a lehető legteljesebb kizárásával kell törvényben szabályozni. Ellenkező esetben bizonyos igazgatási intézkedések a szervezeten belül is nemkívánatos személyi függést eredményezhetnek, az igazgatási döntések a büntetés, jutalmazás eszközévé válhatnak, és a túl kezes bíró befolyásolásának csatornái e rendszerben is kialakulhatnak.
A bírósági igazgatás egyfelől a bírói jogalkalmazás személyi és tárgyi feltételeinek biztosítását, másfelől a szervezet hatékony működtetését jelenti. Ebből többek között az is következik, hogy a bíró igazgatási döntések alanya lehet. Ugyanakkor az igazgatási döntéseknek a bíró számára kiszámíthatónak, az igazgatási vezető esetleges önkényétől mentesnek kell lennie, a bírák számára nyilvános, azaz megismerhető szabályokon kell alapulnia, illetve az igazgatási döntés ellen - főleg, ha azt nem bírói testület hozza - jogorvoslatot kell biztosítania.
A bíró nem tekinthető igazgatási szempontból sem közalkalmazottnak, sem munkavállalónak. A bírói munka egy sajátos hivatás. A jogállami működés egyik alapvető követelménye, hogy a jog a jogalkalmazás során érvényesüljön. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a bíró a jogot pártatlanul és befolyásmentesen alkalmazhassa. Az a tény, hogy a bíró egy munkaszervezeten belül tevékenykedik, és így rá is vonatkoznak bizonyos szervezeti szabályok, nem jelentheti azt, hogy a bíró olyan igazgatási döntések alanyává váljon, amelyek szubjektív jellegűek. A bíróval szemben egyetlen elvárás fogalmazható meg, hogy a jogot jól alkalmazza és lelkiismerete szerint a legjobb döntést hozza meg.
E szempontok alapján milyen kifogások fogalmazhatók meg a javaslattal szemben? A javaslat továbbra is őrzi azt a helytelen szemléletet, amely a bíró szervezeten belüli státuszát munkavállalói státusznak tekinti. E vonatkozásban a javaslatban a bíró jogait és kötelezettségeit szabályozó rész a legárulkodóbb - mintha a rosszul dolgozó munkavállaló ideája lebegett volna az előkészítő szeme előtt. Tanulságos, hogy a második fejezet nem azzal kezdődik, hogy a bíró független, pártatlan és csak a törvényeknek alárendelt - ezeket a szabályokat a szervezeti törvényben találhatjuk meg -, hanem azzal, hogy a bíró feladatainak teljesítését nem tagadhatja meg, az ügyekben folyamatosan köteles eljárni. Tanulságos, hogy a javaslat kemény parancsként előírja a bíró számára az igazgatási intézkedések teljesítésének kötelességét, csakhogy a törvényben az igazgatási intézkedések kvázi munkaadói döntésként jelennek meg.
A törvényben nevesített igazgatási jogosítványok - beosztás, pályáztatás, minősítés - éppen e szemléletből fakadóan gyakran nélkülözik a szükséges garanciákat. Jó példa erre az alkalmatlanság megállapítására vonatkozó szabályozás, ami elnöki jogkörben dől el, és ezután munkaügyi bírósághoz lehet jogorvoslatért fordulni. E szemléletből fakadó gondokra a legvilágosabban a 62. § hívja fel a figyelmet. Eszerint a törvényben nem nevesített munkáltatói jogok főszabályként átruházhatók. A megyei bíróság elnöke - az értékelés elrendelésének kivételével - munkáltatói jogait a helyi bíróság elnökére testálhatja.
Hogy is van ez? Vannak a törvényben meg nem határozott munkáltatói jogosítványok is? Milyen jogosítványok ruházhatók át a helyi elnökre, amikor a kivételként megfogalmazott jogkör is törvényben nevesített? Milyen jogköre lehet így egy helyi bírósági elnöknek, különösen, ha figyelemmel vagyunk a szervezeti törvény 65. §-ára is, mely szerint a helyi elnök általános munkáltatói jogköre az igazságszolgáltatási alkalmazottakra terjed ki.
A kifogásolt szemléletet bizonyítják a jogorvoslati szabályok is - itt a 99. §-ra gondolok. A mérlegelési jogkörben hozott döntések elleni jogorvoslat korlátozása közvetve két dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt vannak ilyen típusú jogkörök, másrészt a didaktikus jelleget deklarálja is, hogy itt a jogorvoslatra nincs sok esély. A kirendelés, a készenlét, az otthon dolgozás, az idegennyelvi pótlék megítélése, mind elnöki jogkörben, mérlegelés nyomán dől el. Miért ezt az utat választja a törvény előkészítője? Vélhetően többek között azért, mert a bírói munkavégzéssel kapcsolatban nem merte letenni a voksot a penzumrendszer mellett, ezért kénytelen volt a munkavégzési követelményeket általános szinten előírni. Ez a megoldás a bíró számára nem sok garanciát biztosít.
Koncepcionális hibának minősíthető tehát, hogy a javaslat a bírót munkavállalónak tekinti és nem egy közjogi hatalom által bíráskodásra feljogosított személynek. A bíró ugyan munkaszervezetben dolgozik, de nem utasítható, és ilyen mértékű függelmi helyzete az ítélkező munkáján kívül eső területen is megengedhetetlen. Az ítélkező munkán kívül vele szemben támasztott követelményeket objektív kritériumrendszer alapján kell meghatározni. A bíró függetlensége csak akkor garantált, ha a munkaszervezetben a vezető igazgatási jogkörében csak a bíróra vonatkozó, egyértelműen meghatározott szabályok betartását ellenőrzi. Ezek megsértése esetén két lehetősége van: vagy a bíró elmozdítása, vagy a fegyelmi felelősségre vonás kezdeményezése; a végső döntést pedig a bírák erre a célra létrehozott szakmai testülete, illetőleg fegyelmi bírósága mondja ki.
Nem fogadható el a törvény által kidolgozott minősítési rendszer sem. A tervezet a minősítés két formáját ismeri: a "rendes"-t és a "soron kívüli"-t. A rendes minősítésnek két esete van: minősíteni kell a bírót három év után, amikor szolgálati viszonya határozatlan idejűvé válik, majd ezt követően hatévenként két alkalommal. A soron kívüli minősítésre a bíró külön kérésére vagy az időközben vele szemben felmerült szakmai kifogások miatt kerülhet sor.
Mi a gond ezzel a minősítési rendszerrel? Elsősorban az, hogy mind a minősítés elrendelését, mind annak lefolytatását a bíróság elnöke vagy az általa megbízott bíró kezébe teszi le, ahelyett, hogy a szakmai minősítést szakmai testületre bízná. A hatályos szabályozás szerint a bíró szakmai munkáját egyébként a kollégium ítélheti meg.
Az új megoldás szerint a bíró szakmai tevékenysége felett indokolatlanul nagy hatalommal rendelkezik a bíróság elnöke. Az elfogadható természetesen, hogy a hatékony működésért felelős elnök rendelkezhessék a kezdeményezés jogával, de számára a döntést biztosítani nem szabad. A vezetői hatalom szubjektív, önkényre lehetőséget adó elemét leplezetlenül tartalmazza az 53. § (4) bekezdése, amely módot ad az elnöknek arra, hogy az alkalmatlanságot közlő ismertetés után, amelyen részt vesz jómaga, helyettese, a vizsgálóbíró, a kollégium vezetője és a szolgálati hely elnöke, 15 napon belül döntését megváltoztathatja. Ha az elnök nem gondolja meg eredeti döntését, akkor fordulhat a bíró jogorvoslatért. Ez a megoldás jogilag elfogadhatatlan, erkölcsileg pedig ördöginek mondható.
További gond, hogy nem találunk átmeneti szabályokat arra, hogy a jelenlegi bírák minősítését meddig és hogyan kell lebonyolítani. Nem tisztázza a tervezet a minősítés funkcióját sem. Ha a minősítést elsősorban nem fegyelmező, hanem a bírák ösztönzésére szolgáló eszköznek tekintjük, akkor a kiváló minősítéssel rendelkezőket kiszámítható előnyökhöz kell juttatni. Persze ennek alapvető feltétele, hogy törvényben szabályozott eljárás mellett szakmai testületekre tartozzon a döntés és ne az igazgatási vezetőre. A kiváló minősítés előnyt jelenthetne a pályázatok elbírálásánál is, kötelező előresorolást biztosítana a fizetési skálán, lehetővé tehetné a címzetes rangok automatikus elnyerését is.
A törvényjavaslat nem él ezzel a lehetőséggel, helyette a bizonytalanabb elnöki mérlegelésre bízza a fizetési előresorolást, ha kiváló munkavégzés - és nem kiváló minősítés - esetén a kollégium erre előterjesztést tesz. Hasonlóképpen a pótlékkal járó címzetes rangok odaítélési lehetőségét az országos igazságszolgáltatási tanácsra bízza.
A mi hierarchizált rendszerünkben a rangnak anyagi és erkölcsi szempontból jelentősége van. Megfontolandó lenne tehát, hogy a kiváló minősítés elnyerésének "garantált" következményei legyenek. Így elismerhető lenne az a bíró is, aki egy életen át egy szolgálati helyen működik, gyógyír lehetne azoknak is, akik a hierarchiában helyszűke miatt nem tudnak elmozdulni. Az indokolt megoldás tehát az lehetne, ha az első kiváló minősítéskor eggyel magasabb, majd a második minősítéskor az ezt követő bírói rangra automatikusan törvény adta joga lenne a bírónak.
A következő kérdés, amivel foglalkozni kívánok, az a pályázati rendszer. Önmagában örvendetes ténynek látszik, hogy a pályáztatás nemcsak a vezetői, hanem valamennyi bírói állásra kiterjed.
(11.20)
A pályáztatásnak azonban csak akkor van igazán értelme, ha nyilvános, a feltételek tisztázottak és a döntések kontrollálhatók. Ez a javaslat a pályázat feltételeiről csak annyi előírást tartalmaz, hogy valamennyi feltételt nyilvánosságra kell hozni, a döntés az elnöké, a bírói tanács véleménye őt azonban nem köti.
A törvényjavaslatban egy erős igazgatási szempontokat érvényesítő szemlélet húzódik meg. Koncepcionálisan nincs végiggondolva, hogy a jelenlegi fizetési rendszer és a szakmai ambíciók a bírót a hierarchiában való felfelé törekvésre ösztönzik. A magyar igazságszolgáltatás jelenlegi állapotában azonban arra lenne igény, hogy a helyi bíróságokon is kvalifikált és stabilizálódott bírói kar alakulhasson ki. A pályázók ugyanis döntően szakmai gyakorlattal rendelkező bírák, akiknek a munkáját értékeli, és azok számára a pályázat nyújt esélyt a szervezeten belüli mozgásra. A pályázatot elbíráló elnököt semmi nem köti, indokolási kötelezettsége nincs. Nem kellett volna-e kísérletet tenni arra, hogy a hierarchiában való mozgást objektív kritériumokhoz - szolgálati idő, minősítés, képzettség - kössük? Nem lenne-e indokolt a pályázatok elbírálását legalább a bírói testületek egyetértéséhez kötni? Nem lenne-e indokolt az elutasított pályázat elleni kifogás lehetőségét biztosítani az országos igazságszolgáltatási tanácsnál?
De vannak egyéb problémák is. Sajnálatos, hogy a törvény az igazgatási vezető vezetői jogait egyéb vonatkozásban is kifogásolható módon szabályozza. Az minden jelenlévő számára ismert és elfogadott, hogy alapvető emberi jog a bíró megválasztása, megvalósulása, hogy a polgár tudhassa, ügyében melyik bíróság és bíró járhat el. Ennek biztosítéka az ügyek automatikus szignálása. Ez védi a jogkereső polgárt, de védi a bírót is. A javaslat e kérdést sem rendezi megnyugtatóan.
A szervezeti törvény 11. §-a szól ugyan az előre megállapított ügyelosztási terv szerint kijelölt bíróról, de az ügyelosztási terv tartalmáról, az ügyelosztás módjáról csak az indoklásban esik szó. Ez kevés. Különösen kevés, ha figyelemmel vagyunk arra is, hogy a főszabálytól mindenféle garancia nélkül, igazgatási úton is el lehet térni. Ha ehhez hozzátesszük a szervezeti törvény 42. §-ában az országos igazságszolgáltatási tanácsnak biztosított azon jogkört, mely szerint a közérdeket és a társadalom széles körét érintő ügyben soronkívüliséget rendelhet el, a helyzet garanciális szempontból igen siralmas.
Pedig e tekintetben a külföldi megoldások változatos választási lehetőséget kínálnak. Követhető lett volna mondjuk a német példa, ahol az ügyelosztási tervet az alperesek és a vádlottak kezdőbetűi alapján határozzák meg. E rendszerben érvényesülhet a szakosodás is, ha meghatározott perfajtájú ügyeket tárgyaló bírák szerint is érvényesítjük az automatizmust. A rendszer a jogkereső polgár számára biztosítja az eljáró bíró pártatlanságát és az ügyfélegyenlőség elvét. Másfelől, miután a nagy számok törvénye alapján mindenki hasonló nehézségű ügyet kap, a teljesítmények megítélhetők, és az alkalmatlanság is hamarabb kiderül.
Érdemes szólni azokról az igazgatási vezetőt megillető jogosítványokról is, amelyeknek a szükségességét ugyan nem lehet megkérdőjelezni, de amelyekkel bizony lehet büntetni vagy jutalmazni, holott eredeti rendeltetésük egészen más. Ilyen a kirendelés, a készenlét és az ügyelet elrendelése. Úgy gondolom, célszerű lenne előre meghatározott tervet készíteni e tekintetben is. Gondolkodni lehetett volna azon is, hogy az ilyen terveket az adott bíróság bíráiból álló testület dolgozza ki, ezt a bíró kifogásolhatja, ez alapján a terv módosulhatna, és ha a bírónak ezek után is aggályai vannak, akkor a felsőbíróságon hasonló céllal létrehozott testületekhez kifogással fordulhatna. Ez a rendszer biztosítaná, hogy minden bíró meggyőződhessen a terhek arányos elosztásáról, és minden bíró számára kiszámítható módon jelentkezzenek az ezekből fakadó kötelezettségek. Erre is van példa: csak a szomszédos Ausztriában kell információkat szerezni erről.
A bíró-igazgatási vezető viszonyának tárgykörében nem hagyható szó nélkül az otthon dolgozás engedélyezésének kérdése sem. Sajnálatos, hogy a huszadik század végén a bírák tekintetében ilyen szabályok létéről kell egyáltalán elmélkednünk. Tény, hogy e probléma a bíróságok áldatlan tárgyi feltételeire vezethető vissza. De tény az is, hogy akadnak bírák, akik ezzel a lehetőséggel visszaélnek. Nehéz megítélni az ebben az intézményben rejlő fegyelmező erőt, ha tudjuk, milyen körülmények közé parancsoljuk vissza a bírót. A javaslat szövege pedig teljesen elfogadhatatlan, hiszen a nem megfelelő munkavégzés, a többszöri vagy súlyos ügyintézési késedelem megítélése a vezető számára többféle mércére ad lehetőséget. Ha szigorodnak a bíróvá válás feltételei, ha rendszeresen értékeljük a bíró munkáját, ha javítanak a tárgyi feltételeken, akkor vélhetően a bíró döntésére célszerű bízni, hol készül fel a tárgyalásra.
Összegzésképpen a következőket mondhatjuk: az a tény, hogy a javaslat a bírót munkavállalónak tekinti, az a tény, hogy a bírósági vezetők igazgatási jogosítványai oly módon kerültek meghatározásra, amely alkalmas a bíró hierarchikus függőségének megteremtésére, azt bizonyítja, hogy a kormányzat a bírói hatalom teljes függetlenségének hangzatos közjogi adománya mellett felkínál egy, a bírák jogállását, függetlenségét sértő, de az igazgatási testületek és a bírósági vezetők számára a rendteremtésre alkalmas eszközökben bővelkedő törvényt. Sajnálatos, hogy a bírák jogállásának szabályozását továbbra sem a bírói függetlenség védelmét szolgáló kiszámíthatóság és a garanciák keresése jellemzi.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)
