DR. BOROSS PÉTER
DR. BOROSS PÉTER
DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Úgy hiszem, most is nyugodalmasan hömpölyög ez a vita e törvényjavaslatról, az egymás mellett történő érvelésnek teljes eszköztára szerepel az itt elhangzottak során, békés, fegyelmezett felolvasógyakorlatok is tarkítják. Mély meggyőződésem, hogy az egész törvényjavaslattal kapcsolatban nem kap megfelelő dimenziót - bizonyos laposító kommentárok miatt sem -, hogy tulajdonképpen ez a kérdés nem pusztán a nyugdíjak kérdése. Alapvetően talán elsődlegesen nem is az.
Ami a sorsot illeti, természetesen a mostani és a következő nyugdíjas generációk sorsát érinti, de úgy egyébként az egész országét. Hisz mi történik manapság? Az történik, ami már évek óta, hogy a jelszó elhangzott: a nagy rendszereket reformálni kell. Ebben teljes volt az egyetértés. Bólintott az is, aki tudta, hogy körülbelül mit jelent ez, bólintott az is, aki nem tudta, mert általános követelményként fogalmazódott meg, hogy erre illik igent mondani.
Aztán a "mi az a reform?" kérdése már egy bonyolultabb dolog lett. Volt egészségügyi reform; tudjuk, milyen zűrzavart okozó és mennyire nem úgy lezajló, mint ahogy azt a reformot kezdeményezők elképzelték, mennyi visszatáncolás, mennyi rossz következmény, amire előre fel nem mérhető, végül valamiféle, inkább pénzügyi természetű célokra egyszerűsödő, majd azokat sem elérő. Ez felveti azt a kérdést, hogy lehet-e rövid idő alatt bizonyos előkészítési fázisok után ilyen nagy kérdésekkel az ország közvéleménye elé állni, és azt hitelesen képviselni, hogy tényleg jó.
Nem arról van szó, hogy átlátható volna, hisz ez a bonyolult rendszer, a csomag önmagában természetesen nem átlátható. Itt rengeteg részletprobléma merült fel, ebben elmés viták is lezajlottak ki-ki hite szerint, mert ebben kevésbé a személy véleménye jelenik meg, mindinkább bizonyos párt-elkötelezettségé, és annak megfelelően gyűlnek össze az érvek és hangoznak el itt a parlament plénuma előtt. De úgy hiszem, van valami alapszabály, valami olyan követelmény, amit a közéletben való járatosság vagy némi járatosság mellett mindenképpen figyelembe kellene venni. A mindenkori kormányzatok - a mostani is, a megelőző is beleesik - gyakran beleesnek egyfajta hibába, de beleesik más is, nem csak kormányzati szervek. Ez pedig az arra a kérdésre adandó válasz, hogy mikor szervezzünk át.
Nyilván akkor szervezzünk át, ha valami nagyon rosszul működik, de ez nem elég az átszervezési indokhoz, hanem mély meggyőződés kell hogy eltöltsön bennünket, hogy egy másik szisztéma, egy másik szervezet, egy másik rendszer garantáltan jobb lesz. Amennyiben ezt bárki, aki erre hivatott, elmulasztja, az hihetetlen nagy tévedések áldozata lehet, és főleg olyasfajta megszégyenítő korrekcióra kényszerül, ami nyilván eredetileg, amikor inkább az ideálok, mint a realitások vezették vagy éppen az az akarat és szándék, hogy produkálom magam egy átszervezéssel, általa előre nem látható volt. Itt hatalmas pénzmozgásról van szó: bizonyos forráselemek kihúzódnak egy rendszerből, azok áttétetnek egy magánszférába, és ennek a magánszférának a hozama majd x idő eltelte után pótolja az egyénnek az éppen meglévő, létfenntartásához szükséges összeget, hisz tőle gyűjtötte össze. Azt hiszem, alapcredóban ez egyik jellemzője ennek a modellnek.
Milyen kort élünk most? Alkalmas-e az idő belevágni egy ilyen természetű modellváltásba, és kellő garanciák láthatók-e amögött, hogy tényleg nyugodt szívvel mondja az, aki 30 éves, hogy 30 év múlva, vagy nem tudom, hány esztendő múlva a most befizetett összeg hozamából ő megfelelő életsztenderdet tud magának biztosítani?
Tisztelt Ház! Európában vagyunk, és az, hogy mi különböző, be nem látható gazdasági folyamatok előtt vagyunk, még hagyján, de egész Európa ez előtt van. Ezekben a napokban az egységes valutaunió tekintetében megjelent új politikai irányzatok kezdenek nagyon jelentős kérdőjeleket elhelyezni, ami az Európai Uniónál nagyon sokféle új gondolatot szülhet, nem tudjuk pontosan, milyen irányba dől; azt tudjuk, hogy potenciálisan Európa nem a kedvező szférába tartozik, ha a nagytérségek gazdasági viszonyait figyeljük. Ennek vagyunk részesei mi, egy olyan, még mindig átmenetinek minősíthető gazdasággal, amelyiknek inflációproblémái vannak, amelyiknek ha a gazdasági növekedése valóban beindul, még mindig nincs garancia arra, hogy a fizetésimérleg-hiány miatt nem lesznek újabb gondjaink, mert nincs garancia rá. Itt állunk olyan viszonyok között, amikor gazdasági prognózist 20 évre készíteni, olyan gazdasági prognózist, amely gazdasági növekedést jósol, abból forrásnövekedést jósol, és ehhez keresi egyébként az inspiráló tényezőt - többek között megjelöli a magánpénztárakat -, ez enyhén szólva is nélkülözi a szükséges komolyságot.
Aki ebben teljes meggyőződéssel érvel, meggyőződésem, hogy valamiről alapvetően tájékozatlan. Tájékozatlan azokról az egyébként elég lehangoló prognózisokról, amelyek Európát, Európának ezt a felét különböző jövőbe látó kalkulációkkal hol ilyennek, hol amolyannak minősítik. Hangsúlyozom még egyszer: hol ilyennek, hol amolyannak.
Az egyik szocialista párt képviselő úr itt említette, hogy 25 tanulmány vagy tudományos munka képezte alapját ennek a nyugdíjrendszernek. Én talán nem is tartom ezt olyan soknak ahhoz képest, amennyi tanulmány ez ügyben megjelenhetett, talán másféle előjellel - gondolom, ez az érvelés azt hivatott alátámasztani, hogy lám, milyen alapos munka folyt, hogy csökkentse kétségeinket.
Így én azt hiszem, egy ilyen reformhoz egyszerűen nem teremtődtek meg azok a feltételek, hogy ezt a hatalmas, nagy jelentőségű, az embereket egyébként is érzékenyen érintő, ígéreteket és feltételezéseket prognosztizáló rendszer ily módon most bevezetésre kerüljön. Ami ebben rendkívül zavaró, hogy az az érlelési idő sem adatott meg, hogy megszületik egy törvényi konstrukció vagy elképzelés, és legalább két esztendeig az a fajta morzsolgatása történjen, amit természetesen nem pótolhat egy ilyen előterjesztésnél, ha a szocialista párti szakszervezeti vezetők vagy szocialista párti nyugdíjas csapatvezetők azt mondják róla, hogy jó. Az természetes, hogy azt fogják mondani; végső fokon, amint tudjuk, mindig azt mondják. Nyilván ez nem lehet elég érvelés - és ezt most elsősorban azoknak mondom, akik felelősséggel felvállalják a döntéseket, de ezek a hivatalos credók semmit nem érnek, tudjuk.
(12.30)
Azt is tudjuk, hogy megbukott gazdasági prognózisokkal tele a padlás csak ezt az évszázadot vagy az évszázad második felét tekintve. Aki tehát itt bátran felvállal, valami olyan világ képét rajzolja, ahol a dolog természete szerint mindenki boldogan kölcsönözhet 25-30 évre és azt majd bőségesen visszakapja, hát én úgy hiszem, hogy ez egy meglehetősen könnyelmű attitűd.
A magánpénztárak hová fordítják a pénzt? Elhangzott már itt, nem akarok ezzel különösebben sokat foglalkozni. De tételezzük fel, hogy addigra Európa uniós beltag leszünk. És akkor a magyar gazdaság serkentésére fordítják-e átmenetileg az így felhalmozott tőkét vagy éppen nem a magyar gazdaság, hanem valahol máshol működő gazdaság serkentésére, ugyan már, mi erre a biztosíték? Egy viszont biztos: a mostani meg az akkori öregeket többé-kevésbé belátható időn belül Magyarországon belül kell honorálni és dotálni, hogy életfeltételeik biztosítva legyenek.
Anélkül tehát, hogy ezekbe a belső vitákba magam részéről szükségét érezném belebonyolódni, sőt anélkül, hogy csak pusztán magának a törvényjavaslatnak a negatívumait emelném ki - mert meg kell jegyeznem azt a gondolatot, hogy az özvegyeknek járjon egyfajta pótlékot, azt hiszem, mindenki örömmel köszönti. Itt a vita majd arról lesz, hogy kinek a rovására vagy kinek a terhére. De gondolatként és elképzelésként, úgy hiszem, mindenképpen üdvözölni kell. De maga a feltételrendszer, amely közepette megszületik egy ilyen, generációk sorsát befolyásoló döntés, az abszurd, az kiszámíthatatlan; és aki művi módon prognosztizál azért, hogy valamiféle matematikai képlethez jusson, az könnyelmű, felületes - és ennél erősebb jelzőt is lehetne használni erre a fajta magatartásra.
Azok az életszerű garanciák, amelyekről itt már egyébként szó esett, még törvénybe való iktatás nélkül is, életszerű garanciák, hiszen a magyar parlament nem azért emeli egészen addig - vagy megközelítően addig vagy valameddig - a nyugdíjakat évente, mert erre törvény kötelezi, hanem nagyon jól tudja, hogy egyszerűen nem teheti az ellenkezőjét. Tehát bizonyos mértékig egy olyan gazdasági tehervállalás mindig kötelezettség lesz, hogy a nyugdíjak érjenek el egyfajta szintet. Remélhetőleg a '95-96-os szisztéma és arányzavar nem ismétlődik meg, ahol egy 20 százalékos reálnyugdíj-csökkenés bizony nagyon belemarkolt emberi sorsokba. De valamilyen, ennél remélhetőleg - még egyszer mondom - kedvezőbb arányú emelésre sor kerül minden esztendőben, mert különben, azt hiszem, a parlament azt az elemi kötelezettségét, sőt saját működési feltételeit jelentő kötelezettségét sem teljesíti, mint amit egyébként természetes módon ebben az esetben teljesít.
Én tehát azt az aggályomat szeretném nagymértékben kifejezni itt, hogy bölcs megfontolás tárgya volt-e azoknak a külső körülményeknek a mérlegelése, amelyek fikcióként valami prognózis formájában szerepelnek ebben az előterjesztésben, és aki ebben némi kétséget támaszt, nem riadt-e vissza attól, hogy ezt a rendszert így, most bevezesse, miután a nyugdíjkorhatár-emelés bizonyos értelemben forrásokat szabadított fel, és többletforrást vont be úgyis a rendszerbe; hogy érett-e az idő és komoly-e a mérlegelés, hogy egy ilyen nagy jelentőségű reform bevezetésre kerüljön, s forrásokat a hivatalos társadalombiztosítási intézmények helyett külső, magánszférába tereljen.
Nagy nyomatékkal hangsúlyozom: nem hiszem, hogy aki tényleg komolyan mérlegel, az eljuthatna ilyen következtetésre. Márpedig itt az érvelésben azt a bátorságot lehet hallani, hogy többé-kevésbé minden a legnagyobb rendben van, hiszen tudjuk mi, hogy 2008-ban milyen lesz Magyarország gazdasági feltételrendszere. Azt nem tudjuk, hogy Európában milyen lesz, illetve azt is kell tudnunk, mert attól függ Magyarország helyzete is, és erre rá lehet építeni egy ilyen nagy jelentőségű törvényt.
Szólhatnék még persze némi kodifikációs zavarokról is, de arról csak azért nem, mert majdnem megszoktuk már, hogy egészen addig, amíg erre hivatott professzionista jogszabály-szerkesztő csapatok nem állnak fel a tárcáknál, egészen addig elemi zavarok adódnak sokszor normaszövegezésben, két párhuzamos törvény egymást átfedő szövegeiben és egyebekben. Ezt lehet kifogásolni egy vámtörvénynél, de ebben az esetben azt hiszem, ez egy másodlagos probléma. De probléma, és súlyos gond.
Most a társadalmi reagálás mindenre rendkívül bizonytalan. Az embereknél azonban köztudott, hogy akkor érzik először a bajt, amikor a modell már rájuk zuhant. Be lehet jelenteni a valaminek az emelését, mondjuk a lakbéremelést, de akkor érzi át valaki, amikor megjön az első számla, hogy magasabb összeget kell fizetni, és ez a társadalom nagy többségére jellemző. Itt is valami hasonló történik. Ezzel elvetettük az elkövetkezendő időszak politikai harcainak a magját. Éppen azért, mert úgy polarizálódnak a vélemények, ahogy nem szabadna. Valamit, többet kellene mondani annak érdekében, hogy bízz a jövőben, egyenes út, olvasd el a mellékleteket, biztosan úgy lesznek majd a feltételrendszerek, és biztosan úgy fognak eme magánpénztárak majd fizetni, és helyettük egyébként is jótáll a költségvetés. Nem akarom folytatni, hogy az emberben hány és miféle olyan probléma merül fel joggal, ami pusztán a külső körülmények mérlegelésén alapul.
A dolog belső logikáján természetesen lehet vitatkozni, esetleg el lehetne fogadni a belső logikáját, korrekciókkal el lehetne fogadni, ahogy elhangzik, de nem lehet elfogadni az időt, amikor ez a döntés történik. Nagyon jól tudjuk, hogy nemes szándékok és nagyon jó konstrukciók is csúsztak el azért, mert a történelmi idő kiválasztása nem volt jó. Legalább II. József óta tudjuk, hogy ez nem olyan egyszerű kérdés. Ha valami rossz, az az idő. Hogy az ország közhangulatát is figyelembe véve most a társadalombiztosításból magánvállalkozások felé áramlanak források, aki ezt nem érzi, hogy ez az idő most nem éppen kedvező hatást fog kiváltani, az - nekem meggyőződésem - sok minden egyebet, mást sem érez.
Végül, befejezésül, ami ennek alapvető hibája. Van prognózis a népesség alakulására is! Tisztelt Ház! Nem létezik olyan magyar parlament, nem létezhetne és kormány sem, amely ebben a kérdésben elfogadja a kialakult helyzetet, arra épít, még számításokban is figyelembe veszi, hogy mi lesz az ország népessége húsz év múlva. Ez felháborító! Meg kell hogy mondjam, teljes érzéketlenségre utal. S ebből a modellből ez is látszik. Ebben a modellben semmi helyet nem kap a gyereknevelés támogatása a kedvezmények beépítése útján. Ez bűn! Ez bűn, azt kell mondanom, hogy itt a kormány lelkiismeretére kell apellálni. Hogy ennyire nem nemzeti és távlati dimenziókban gondolkodni, és ennyire valamiféle szorgalmi feladat egyik problémájának tekinteni, hogy miként néz ki az ország 20-25 év múlva, ez egyébként más, egyéb adómentességi és egyéb kötelezettséget is róna, mint elsődleges probléma, úgy hiszem, nem lehetne ilyen módon felfogni és ilyen módon érvényesíteni.
Idős emberek sorsáról van szó, akiket megvert a történelem, és a bizalmatlanság bizony egyre nagyobb. Ismerem a korosztályomat, tudom, hogy milyen erős a bizalmatlanság úgyszólván minden egyes mozdulattal szemben.
(12.40)
Ha ezzel nem számol a törvényalkotó, továbbá nem számol azzal, hogy az ország jövőjéről, a következő generációk számáról nem a passzív tudomásulvétel a feladata egy kormányzatnak, hanem minden eszközzel, gazdasági, pénzügyi, sőt propagandaeszközzel azt elősegíteni, hogy ne így legyen, hogy sokkal nagyobb számú gyerek szülessen. A 105 ezres gyerekszületési szám egy szégyen, mert nem véletlen, hogy '96-ban, ha jól emlékszem, 105 ezer volt, ez minden idők legalacsonyabb mutatószáma. Lehet-e így egy konstrukcióban gondolkodni? Én erre hívom fel a tisztelt Ház figyelmét.
Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
