GAÁL GYULA
GAÁL GYULA
GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Hölgyeim és Uraim! Rögtön az első mondatomban vitatkoznom kell a bizottság kisebbsége nevében előttem szóló ellenzéki képviselőtársammal, aki azt kifogásolta, hogy az egyik bizottságban - reményeim szerint a többiben is - a gazdaságpolitika értékelése is szóba került, és hangsúlyos eleme volt az 1996. évi zárszámadásról folytatott vitának.
Ez korábban soha nem volt észrevétel, kritika tárgya. Most azonban értem az ellenzéki kifogást. Értem, mert korábban nem volt olyan esztendő, amikor egyértelműen bizonyítható volt a kitűzött gazdaságpolitika eredményessége, sikeressége. A '96-os évben ez nyilvánvalóan kimutatható volt. Ugyancsak értem abból a megfontolásból is ezt az észrevételt, hogy napokon vagy heteken belül elkezdődik az 1998. évi költségvetés vitája, és abban a nehéz helyzetben lesznek bizonyos képviselőcsoportok tagjai, hogy úgy kell kritizálniuk a '98-as költségvetést, hogy azzal tulajdonképpen meg kell dicsérjék a '96-os, '97-es esztendő gazdaságpolitikáját.
Az elmúlt hetekben megfogalmazott ellenzéki kritika, amelyik már attól volt hangos, hogy választási költségvetésre készül az ország '98-ban, nehezen tartható fenn egyszerre azzal az állítással, hogy túlságosan szigorú volt a '96-os év gazdaságpolitikája, és túlságosan nagy áldozatokat követelt a lakosságtól.
Itt tehát egy igen érdekes gazdaságpolitikai pillanatban állunk, amikor az érdeklődők nagy élvezettel fognak csemegézni a különböző érvek és ellenérvek kavalkádjában, és külön nagy csemegét fog jelenteni, ha egyes képviselők és képviselőcsoportok egy-két évvel ezelőtt mondott szövegeit hasonlítják össze a jelenlegivel.
Meggyőződésem, hogy egy ország költségvetési zárszámadása kapcsán két szempont szerint kell mérlegelnie az országnak és a megbízott képviselőinek. Az egyik szempont az, hogy az a beszámoló, ami az Országgyűlés asztalára került, tartalmilag, számszakilag pontosan tükrözi-e, híven adja-e vissza a ténylegesen végbement pénzügyi, gazdasági folyamatokat, pontosan, hitelesen számol-e el a kormány a rábízott forintokkal. Másrészt arról kell elszámolnia a kormánynak, hogy mennyiben valósult meg az a gazdaságpolitika, aminek a nevében kérte két évvel ezelőtt az Országgyűlést, hogy hatalmazza fel erre a költségvetésre. Hiszen minden egyes költségvetés nem véletlenszerűen lóg a levegőben, nem hasraütésszerűen kerülnek számok abba a sok kötetbe, amelyeket Soós Károly Attila mutatott az előbb. Egy költségvetési törvény - ha lehet - még vaskosabb terjedelmű. Tehát nem véletlenül kerülnek bele a számok, hanem minden évben egy gazdaságpolitikát fogalmaz meg az adott kormányzat, és ahhoz a gazdaságpolitikához igazítja a költségvetését, annak a gazdaságpolitikának a végrehajtására kér felhatalmazást az Országgyűléstől.
Tehát amikor beszámolunk és beszámolót várunk a kormányzattól az adott év költségvetésének teljesítéséről, akkor ennek a gazdaságpolitikának a teljesítéséről is számot kell adni, különben értelmetlenné válna mindaz a munka és mindaz az erőfeszítés, ami a zárszámadásban megjelenik.
Mondandómat az első kérdéskörrel szeretném kezdeni. Részint ezzel szeretném megadni a tiszteletet az Állami Számvevőszéknek is, amelynek munkája ezúttal is nagy segítséget jelentett számunkra, hogy értékelni tudjuk a '96. évi zárszámadásban található adathalmazt.
Tulajdonképpen rövidre fogható lenne mondandómnak ez a része, hiszen a Számvevőszék azt állapította meg írásban - szóban megerősítette ezt -, hogy a benyújtott zárszámadás, összehasonlítva a korábbi évek zárszámadásával, pontosabb, teljesebb körű és hívebben tükrözi a tényleges pénzügyi folyamatokat, mint a megelőző évek zárszámadásai.
Azt gondolom, ehhez hozzátehetjük azt is, hogy az Állami Számvevőszék véleménye is egyre megalapozottabb, egyre teljesebb körű, egyre szélesebb körben vet fel elemeznivalókat, és egyre nagyobb segítséget jelent az országgyűlési képviselők számára munkájuk elvégzésében. Tulajdonképpen itt békésen kezet nyújtva egymásnak ezt a kérdést félre is tehetnénk, ha nem lenne tele a megállapításoknak szánt kötet még mindig bizonyos kifogások megfogalmazásával.
Alapvetően tehát abban a vitában, ami itt elhangzott, hogy elmehetünk-e a hiányosságok leszögezése mellett mi, kormánypárti képviselők szó nélkül - ahogy ez ellenzéki oldalról elhangzott -, én azt gondolom, hogy mindaddig, amíg az Állami Számvevőszék jelentése az elkövetkezendő években azt fogja mondani nekünk, képviselőknek vagy a következő parlament képviselőinek, hogy javult a hitelessége a beszámolónak, addig nem lesz okunk azt mondani, hogy nem támogatjuk a zárszámadás elfogadását.
(11.00)
Hiszen nyilvánvaló, nemcsak elhatározás kérdése, hogy mennyire pontosan számol el a kormány, hanem - ahogy erről itt szintén szó volt már a bizottsági előadók megfogalmazásában - egy működő információs rendszernek is a vizsgája az, hogy milyen hiteles, milyen teljes körű beszámoló kerül az Országgyűlés elé. Ezt az információs rendszert nagyon lassan, sok év munkájával lehet fejleszteni, és soha nem fogjuk tudni azt mondani, hogy tökéletessé vált a beszámolás információs rendszere.
Akinek csak egy kis betéti társasága van, vagy egyéni vállalkozó, és például idegen nyelv oktatásával kapcsolatban kell adóbevallást készítenie az adóév végeztével, az pontosan tudja, hogy az ő tevékenysége és az azzal kapcsolatos adózási beszámoló is mennyi problémát vet fel; és sokaknak nehézséget okoz az, hogy egy ilyen típusú, viszonylag egyszerű beszámolót elkészítsenek. Itt sok ezer intézményről van szó, amikor egy ország költségvetésének zárszámadását tárgyaljuk, sok száz központi költségvetési intézményről, sok ezer önkormányzati költségvetési intézményről, és mindezeknek a szerteágazó, széles körű tevékenységét kell pontosan forintra, fillérre igényünk és ízlésünk szerint összesíteni ahhoz, hogy itt átláthassuk, valóban mire is fordította az állam az adófizető állampolgárok pénzét.
Tehát azt mondhatjuk, hogy itt soha nem lehetünk elégedettek, mindig köszönettel kell tartoznunk a Számvevőszéknek azokért a megállapításokért, amelyekkel felhívja a figyelmet a még mindig meglevő hiányosságokra. Ugyanakkor a nyugodt lelkiismeretünket megalapozza az a kijelentése a Számvevőszéknek, miszerint javult a beszámoló minősége.
Néhány vitakérdésre azért szeretnék röviden kitérni. Az egyik az - és azért említem ezt első helyen, mert ugyancsak nagy hangsúlyt kapott az egyik felszólalásban, maga a Számvevőszék beszámolója is érintette -, hogy mikor is kapta meg a zárszámadási beszámolót a Számvevőszék; volt-e, rendelkezésre állt-e elegendő idő arra, hogy elvégezze az elemzést ezzel kapcsolatban. Tulajdonképpen egy értelmetlen vita lenne, ha nem tudnánk ezen továbblépni és megoldást keresni, hiszen ez az elmúlt években mindig - nemcsak ebben a parlamenti ciklusban, a megelőző ciklusban is - vita kérdése volt.
Nyilvánvaló számunkra, hogy olyan követelményeket fogalmaztunk meg mi, törvényhozó képviselők, amelyek egyszerre betarthatatlanok. Egyszerre ragaszkodtunk ahhoz a követelményhez, hogy a következő évi költségvetés tárgyalása előtt már asztalon legyen a megelőző év zárszámadása, és ebből okulva tudjanak a képviselők részt venni a következő évi költségvetési vitában. És egyszerre akartunk olyan követelményeket megfogalmazni, hogy teljes körű, hiteles beszámolót kapjon az Országgyűlés, hogy ehhez két hónapos idő álljon rendelkezésre az Állami Számvevőszék részére, hogy megfelelően tudja ellenőrizni.
Tehát olyan nagyon összezsúfolt időkeretbe tereltük a zárszámadási törvény előkészítését, amiről évről évre bebizonyosodik, hogy tarthatatlan. Nyilvánvaló, hogy valamilyen módon ennek a kettős követelményrendszernek a feloldásával kell tudni túljutni ezen a helyzeten. A korábbi időszakban már javasoltam - akkor elvetette a képviselők többsége -, hogy nyugodtan alakítsunk ki olyan szabályozást, amely megengedi, hogy a következő évre tolódjon át a zárszámadás tárgyalása. Hiszen nem fog veszíteni vele semmit az ország, ugyanakkor mindenkinek megfelelő idő áll majd rendelkezésre, hogy elkészítse és összeállítsa a beszámolót, hogy ezt ellenőrizze, hitelességét számba vegye.
Ez lehet az egyik megoldás. Lehet olyan megoldás, amikor tudomásul vesszük, hogy a kormány számára benyújtott zárszámadást tárgyalja és elemzi a Számvevőszék is. Már ezzel olyan prevenciós, megelőző jellegű intézkedéseket is végrehajt, miszerint a kormánynak rendelkezésére áll idő, alkalma lesz arra, hogy kijavítsa a Számvevőszék észrevételei alapján a nyilvánvaló tévedéseket és hibákat, és az Országgyűlés asztalára eleve olyan zárszámadást nyújtson be, amely már a Számvevőszék bizonyos megállapításait érvényesítve, a Számvevőszék által feltárt hibákat kijavítva tárgyalja a zárszámadást, és ezáltal - azt gondolom - hatékonyabb tárgyalási menetre is lehetne sort keríteni. Tehát több irányban lehet változtatni, valamilyen módon biztos, hogy változtatni kell.
A másik fontos vitakérdés volt, hogy a kincstári egységes számlát túlfinanszírozta-e az államadósság-kezelő központ, magyarán a kormány, vagy nem finanszírozta túl, szükség volt-e rá vagy nem. És a mögötte húzódó igazi kérdés persze nem ez, hogy jogszabályt sértett-e vagy nem a kormány akkor, amikor megengedte, hogy mindig többletlikviditás álljon a számlán rendelkezésre. Hiszen maga a Számvevőszék alelnöke is elismerte, hogy itt semmiféle jogszabálysértés nem történt, a célszerűségét, indokoltságát vitatja ennek az eljárásnak. Ebből a szempontból a valódi kérdés tehát az, hogy érte-e előny vagy hátrány az adófizetőket e miatt az eljárás miatt, ért-e valakit kár vagy haszon ebből az eljárásból, hogy többletlikviditást biztosított a kormányzat a kincstári egységes számlán, hogy többletpénz állt ezen rendelkezésre, nemcsak az éppen mindenkor szükséges minimális összeg állt a számlán rendelkezésre.
Azt gondolom, erre a kérdésre a Számvevőszék jelentése persze ellentmondásos választ ad; ha benne van az igen is, meg a nem is, jó lenne, ha világosan látnánk ebben a kérdésben. Egyrészről leszögezi - és ezt mindannyiunk figyelmébe szeretném én is ajánlani -, hogy a kincstári számlán lévő pénzösszeg után a költségvetés több kamatbevételt realizált, mint amennyibe neki a kincstárjegyek kibocsátásával, ezeknek a kincstárjegyeknek a piacra dobásával tényleges költsége fölmerült. Tehát ha ilyen keretek között nézzük, akkor be kell látni, hogy semmiféle kár nem érte a költségvetést. Ha a költségvetést nem érte kár, akkor nem érte kár a mögötte álló adófizető állampolgárokat.
A Számvevőszék azonban kiterjeszti ezt az elemzési kört, és azt mondja, hogy lássuk be, körülbelül ugyanakkora nagyságrendben, mint amekkora kamatot realizált a kincstári egységes számlán a költségvetés, támogatta is a Nemzeti Bankot a költségvetés, tehát azt a pénzt felejtsük el; és ha azt a pénzt elfelejtjük, akkor már ténylegesen csak az államkincstárak kamatai jelennek meg kiadási többletként, és akkor itt ténylegesen kimutatható lenne valamilyen kár.
Szeretném mindenki számára világossá tenni, hogy az elemzésnek ez a lépése elvileg indokolatlan, nem támasztható alá. A Nemzeti Bank a széles értelemben vett államháztartás részét képezi, egyetlenegy elemet, a Nemzeti Bank hiányának állami költségvetés által történő megtérítését nem lehet szembeállítani a kincstári egységes számlára fizetett kamattal. A Magyar Nemzeti Bankot a saját monetáris politikája miatt - erről korábban sok vita volt már az adósságcsere, az idei évi költségvetés kapcsán - jelentős költségek terhelik. Ez az 1996. évben olyan többletkiadásokat kényszerített a Magyar Nemzeti Bankra, ami - teljesen függetlenül a kincstári egységes számla egyenlegétől - veszteséget okozott a Magyar Nemzeti Banknál.
Ha ezt a tételt elfelejtjük, hogy kincstári egységes számla miatt mi történik, ez a monetáris politika miatti veszteség... - ami alatt azt értem, hogy világos legyen, hogy a pénzbőséget ki kell vonni a gazdaságból. A pénzbőség kivonásának, az antiinflációs politikának az a költsége, hogy bizonyos kedvező kamatokkal befektetési lehetőséget kell nyújtani az állampolgárok, intézmények és vállalkozók számára, ami után kamatot kell fizetni, és ennek a költségeit vállalni kell. Ez történt ebben az esetben, függetlenül attól, hogy a kincstári egységes számlán mekkora pénzállomány volt.
(11.10)
Ugyanakkor indokoltnak tartom megfogadni a Számvevőszék állításának második részét - tehát nem azt, amelyik azt mondja, hogy előzetesen ehhez törvényi felhatalmazást kellene kérni, hanem a második részét tartom indokoltnak -, azt, hogy pontosan és részletesen tartalmazza a zárszámadás a későbbiekben azt, hogy maga a monetáris politika végrehajtása milyen költségeket okozott közvetlenül az Államkincstárban, illetve a költségvetésben, és milyen költségeket okozott a Magyar Nemzeti Banknál. Az ezzel való pontos elszámolás mindannyiunknak érdeke.
Szeretnék a rendelkezésemre álló rövid időben néhány rövid megjegyzést tenni a gazdaságpolitika kapcsán, és akkor ennek a kérdésnek a taglalását alapvetően át fogom engedni az utánam szóló kormánypárti képviselőtársaimnak.
1995 novemberében, amikor elkezdtük tárgyalni a '96. évi költségvetést, az akkori pénzügyminiszter a következő szavakat mondta: "Rendkívül nagy a tét, a szokásosnál is nagyobb, mert az 1996. évi költségvetési törvény a stabilizációs folyamat útirányát eldöntő határkő szerepét is betöltheti." Felmerült a kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán a stabilizációra, mivel magyarázható a stabilizációs intézkedések szükségessége. Erre azt a választ adta a pénzügyminiszter, hogy "egy felelősséggel gondolkodó kormány és nemzet számára egy látszólag ma még jól élő, de birtokát jelzáloggal agyonterhelt valamikori dzsentri önmagát is felemésztő öngyilkos életmódja nem lehet követendő alternatíva." Azt gondolom, mindenki számára világos, hogy mire utaltak ezek a szavak. Arra a jelenségre utaltak, hogy 1994-ig, 1992 és 1994 között megkezdődött egy gazdasági növekedés, bizonyos módon olyan gazdasági folyamatok indultak el, amelyek a gazdasági növekedést életben tartották, kedvező pénzügyi folyamatok is megjelentek, elsősorban az infláció terén; miközben a másik oldalon hallatlan mértékben megbomlott a gazdaság külső és belső egyensúlya, mind a költségvetés egyensúlya, mind az államháztartás egyensúlya és mind a folyó fizetési mérleg egyensúlya, tehát a külfölddel szemben fennálló elszámolások egyenlege.
Miért mondom ezt? Azért, hogy világos legyen: a megkezdődött gazdasági növekedés egyértelműen eladósodásból volt finanszírozva, nem a magyar gazdaság eredményei termelték ki a gazdasági növekedés forrását, hanem egy igen gyorsuló ütemű eladósodás, külföldi hitelbevonás volt a befektetések, a beruházások alapja, a gazdasági növekedés alapja, függetlenül attól, hogy az így működő gazdaság termékei, szolgáltatásai mennyire adhatóak el itthon és külföldön, milyen eredménnyel értékesíthetőek ezek a teljesítmények. Ez az az öngyilkos dzsentri életforma, aki ma látszólag jól él, de a fedezete az elzálogosított birtok.
Amit vállalni kellett a '96. évi költségvetésben, az éppen ebből kiindulva két fontos cél volt. Az egyik a külső és belső egyensúly érezhető javítása, a másik a jövedelemelosztás arányainak megváltoztatása a vállalkozások javára. Mindez lebontva azt jelentette, hogy egyrészt a folyó fizetési mérleg hiányát érezhetően csökkenteni kellett; most már csak jelszószerűen szeretném összefoglalni, hogy igenis, sikerült. Az 1994. évi közel 4 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiány '95-ben 3,5 milliárd volt még, '96-ban 2,5 milliárd dollárra csökkent. Tehát egy jelentős egyensúlyjavulás következett be, miközben a gazdaság növekedése nem szűnt meg.
A bruttó és nettó adósságállomány egyaránt több millió dollárral csökkent. A nettó adósságállomány 2,5 milliárd dollárral csökkent 1996-ban. Tehát a gazdasági növekedés, az inflációcsökkentés háttere nem az eladósodás növekedése volt, hanem az ezzel ellentétes állítás az igaz: az eladósodás mértékének látványos és szép csökkentése mellett volt rá alkalom és lehetőség, hogy a kormány a gazdasági növekedést stabil alapokra helyezze.
Az időm lejárván, megköszönöm megtisztelő figyelmüket, és újfent szeretném figyelmébe ajánlani mindenkinek, hogy vegyük komolyan a zárszámadás vitáját, ebben értékeljük a gazdaságpolitika eredményét, hiszen a '98-as gazdaságpolitikáról akkor fogunk tudni mondani megalapozott véleményt, ha ezzel most pontosan elszámolunk egymásnak.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
