IVANICS ISTVÁN
IVANICS ISTVÁN
IVANICS ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! A költségvetési vitákban gyakran elveszünk a részletekben, eltévelyedésünket elősegíti a költségvetés adott szerkezete, mondhatnánk úgy is, hogy kuszasága. Most szeretnék elvonatkoztatni ettől a szerkezettől, sőt, azt kritika alá vonni, hozzászólásomban a területfejlesztést, általános értelemben a fejlődést biztosító eszközrendszert vizsgálom. Megközelítésem fókusza az életminőség, az életminőség direkt vagy indirekt növelése.
A vizsgálódáskor mindjárt az a hiányosság mutatkozik, hogy a jelenlegi szerkezetben és tartalomban a költségvetés - fiskális természeténél fogva - egyoldalúan veszi számba az erőforrásokat, jóllehet vannak vagy kialakíthatók alkalmas mérőszámok a minőségi tényezők bemutatására, összehasonlítására, és ezek pénzben kifejezhetők.
A világban végbement fejlődési irányok szerint sokkal nagyobb jelentősége lesz a humán erőforrásnak, a környezet állapotának a működő pénztőkéhez viszonyítva, mint napjainkban, vagy mondhatjuk, hogy már jelenleg is döntőbb, mint a pénzforrás sima bevitele. A humán erőforrás színvonala és a környezet szélesen vett állapota, a természeti és infrastrukturális feltételek együttesen nagyrészt meghatározza az életminőséget. Ma már ezzel kell mérni egy adott társadalom színvonalát. Természetesen nehéz pénzügyileg számba venni a szolgáltatások elérhetőségét, a szervezettség színvonalát, vagy hogy jól működik-e az országközösség, van-e nemzeti felelősség, régióöntudat és sok egyéb mechanizmus, melyek a globális verseny megvívásában nélkülözhetetlenek. Ezeket a tulajdonságokat tudatosan kell építeni, és legfőképpen nem lehet a társadalom jövedelem-újraelosztását oly mértékben hagyni eltorzulni, eltorzítani, hogy az a működés gátjává váljon. Ma megvan ez a veszély.
Az egyes tárcákat megvizsgálva világosan látható, hogy különböző koncepciók szerint különböző színvonalon foglalkoznak a fejlesztéssel. Például kevés jele mutatkozik az egységes, átgondolt régiófejlesztésnek, a szisztematikus országépítésnek. Az ilyen törekvéseket eleve szétszabdalja az újra burjánzó kliensrendszer, a tárcák közötti ellentét, az inkompatíbilitás, a fiskális szemlélet, hiába épülnek ki a gazdaság olyan elemei, mint a közbeszerzés, közraktározás, kockázati tőketársaságok, kockázati tőkealapok, régiófejlesztési részvénytársaságok és a többi. Ezek működése nem piacszerű, mert úgy nyúlnak a köz zsebébe, hogy az mellékessé teszi tényleges céljaikat, elvesztik célra orientált szerepüket.
Nincs összehangolás az alrendszerek között, ezért az infrastruktúra kiépítése is fogyatékos, sokszor féloldalas - igaz, sok mindent rá lehet fogni az idő- és forrásigényre. Azonban az ÁSZ-jelentés is kiemeli, hogy az éves és a hároméves időszakra vonatkozó előrejelzések kialakításánál a kormányzati szervek között érdemi koordináció, együttműködés nem valósult meg. Elgondolkodtató, és mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nem is tartható ez az állapot.
Az életminőség figyelembevétele csak olyan újszerű környezeti értékeléssel jöhet létre, ahol az energiaellátás, a hulladékgazdálkodás, az egészségügyi, a rendfenntartó, a képviseleti ellátórendszer és legfőképp az oktatás, a szolgáltató infrastruktúra számba van véve, paramétereivel jellemezve. Ebből kiindulva lehet a prognózisokat kialakítani, megfelelő erőforrás-allokációt létrehozni. Ebbe a folyamatba a kliensrendszer nem fér bele, de az adott területen élők tényleges együttműködése nélkülözhetetlen hozzá.
Az ÁSZ-vizsgálat a felhalmozási kiadásoknál megemlíti, hogy egyes esetekben az előirányzatokat nem alapozták meg a szükségletek felmérésével. Ebben a vizsgált esetben egy költségvetés által finanszírozott intézményről van szó. De vajon hogy néz ki ez a kérdés egy adott régió fejlesztése esetén?
Például nyugodtan vehetünk két jellemző esetet, a kiskunsági homokhátság vízellátásának a projektjét és a jelenleg sikerre ítélt nyugat-dunántúli fejlesztést, amely a Phare-program részévé vált. Az egyik esetben eleve nem találkozott a kormányzati szándékkal ez a fejlesztési kérdés a kiskunsági homokhátság vízellátásánál, ezért éveken, majdhogynem mondhatjuk, hogy most már évtizedeken át csak a jelentésgyártás, a különböző vizsgálatok és egyéb melléktevékenységek töltötték ki az időt.
A Nyugat-Dunántúl esetében, mivel részben európai uniós pénzeket lehetett igénybe venni, így a magyar állam sem tántorodott el attól a szándéktól, hogy milliárdos nagyságrendben tudjon áldozni egy olyan régiónak a fejlesztésére, amely mindenki által köztudottan sokkal előrébb, sokkal jobb helyzetben van az ország többi részénél. Természetesen örülünk neki, hogy sikerül egy ilyen projektet megvalósítani a Nyugat-Dunántúlon, de elgondolkodtató, hogy ennek a felével vagy esetleg a harmadával is el lehetett volna érni, hogy egy egész országrész életminősége, hosszú távú lehetőségei gyökeresen jobbra forduljanak a Kiskunság esetében. Azért is elgondolkodtató ez, mert egy lehetőséget veszítünk el azzal, hogyha nem próbáljuk megelőzni az Európai Unióba való csatlakozásunknál azokat a piacszabályozási kritériumokat, amelyek ránk fognak zúdulni, vagyis az olyan előnyöket, amelyek már később nem hozhatók be.
(19.40)
Ha a homokhátságon a vízellátást meg tudjuk valósítani, akkor még időben tudjuk kiépíteni azt az infrastruktúrát, amely hosszú távon biztosítja a komparatív előnyöket Európában a gyümölcs- és zöldségtermesztéshez. Budapestet - és mondhatni azt, hogy Magyarország nagyvárosait - erről a területről kifogástalan minőségű, magasan értékelt gyümölccsel és zöldséggel lehet ellátni. Ehhez még csak járulékos az a haszon, amely az európai piacra jutás fokozott szerepét vagy fokozott előnyét, a komparatív előnyöket valójában biztosítani tudja.
Viszont ennek hiányában ennek a térségnek az eltartóképessége nem marad fenn. Tehát nem előnybe és nem jó piaci pozícióba kerül a térség, hanem visszazuhan, és olyan hátrányokat szenved, amelyek az ökológiai károk mellett a vidék elnéptelenedéséhez, a tanyarendszer megszűnéséhez is vezethetnek.
A KTM és a szaktárcák eddigi koncepciói és a róla szóló fejezet nem tárja föl - valószínű, nem is teheti -, hogy valójában hogy néz ki ma Magyarországon a fejlesztés finanszírozása. Ahhoz, hogy a fejlesztési irányzatok kidolgozásában, a beruházási célprogramok megvalósításában, az önkormányzati alrendszer támogatásában harmóniát lehessen megkísérelni, valószínűleg más miniszterelnökre vagy egy fejlesztési minisztériumra lenne szükség.
A lépés megtételéhez - magától értetődően - valódi államháztartási reform szükséges, ahhoz pedig egyértelmű, nemzeti alapokon nyugvó világkép a célok meghatározásához. Remélhetőleg a célok világos meghatározása a végrehajtás mechanizmusait is segítené, és nem kellene az Állami Számvevőszéknek összegzésképpen megállapítani, hogy a központi költségvetés előirányzatainak minden szempontból megalapozott kimunkálását a jelenlegi tervezési rendszer nem teszi lehetővé; ezért sürgető feladat annak - az államháztartás reformjának részeként - új alapokra helyezése.
Az életminőség előtérbe helyezése egyértelművé teszi az oktatás elsődlegességét, hiszen az adott társadalom tényleges erejét teremti meg, és a családot, ahol egyedül és kizárólagosan jöhet létre az egészséges társadalom megújulása. Ezért a magam és a Fidesz-Magyar Polgári Párt részéről a területfejlesztéssel foglalkozó részt már csak azért sem tudjuk így elfogadni, mivel ennek összehangolása az Állami Számvevőszék véleményeinek alátámasztása alapján nem történt meg a költségvetésben, nem jelölhetők ki a világos, mindenki által elfogadható célok, ezért ez valójában a költségvetésnek egy nem világos, elnagyolt részét képezi, amely nem válik a kormányzat dicsőségére. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
