DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt időszakban a Művelődési és Közoktatási Minisztérium által benyújtott törvényjavaslatokat sokszor bíráltam. Most azonban el kell ismernem, ez a minisztérium volt az egyetlen, amely a kormány és az Apostoli Szentszék között létrejött megállapodás kapcsán szükségessé vált törvénymódosítások során nem úgy tett, mintha a törvényjavaslatában ezt most fedezte volna fel világmegváltó ötletként, hanem nyíltan megfogalmazta, hogy azokat a módosításokat hajtja végre - idézem -, amelyek "a megállapodással közvetlen összefüggésben vannak vagy abból okszerűen következnek".
További kellemes meglepetés volt, hogy e jogszabálytervezet kidolgozói tényleges komolyan vették a fentieket, és valóban elmélyülten törekedtek a megállapodás értelmezésére, illetve annak vizsgálatára, hogy más egyházak esetén ennek kikötései hogyan és milyen hatással szerepelhetnek. Az egyes paragrafusokhoz fűzött szakszerű indoklásokat olvasva pedig arra gondoltam, mennyivel kellemesebb lenne valamennyiünk élete, ha csak ilyen, nem vitára, hanem mérlegelésre alkalmas törvényjavaslatok kerülnének az Országgyűlés elé.
A törvényjavaslatban foglalt módosításokat értékelve ki kell emelni, hogy a Szentszékkel kötött megállapodás ezen a területen valóban ösztönző szerepet töltött be, a korábban, a körülményekből eredően túlzottan államcentrikus oktatás nyomasztó túlsúlya oldódni látszik, az állami, nem állami kategóriák immár jogszabályi szétbontása a magánoktatási és egyházi oktatási intézményekre végre megteremt egy többszínű rendszert. Mindenképpen kedvező a szabályozáson belül, hogy hosszú idő után egyértelműen rendeződik az egyházi intézmények helyzete.
A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosítása I. fejezetének 2. cikke rögzíti, hogy az egyház az általa fenntartott közoktatási intézmények után, beleértve az óvodákat, az általános és középiskolákat és diákotthonokat is, ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban részesül, mint a hasonló intézményeket működtető állami és önkormányzati fenntartó. A megállapodás tehát elvet rögzít, s nem vizsgálja - mint a hitéleti intézmények esetében -, hogy már meglévő vagy újonnan megalapításra kerülő közoktatási intézményről van-e szó; tekintve, hogy a közoktatási intézmények a megkötött közoktatási megállapodások alapján a normatív támogatást megkapták, a fenntartási, felújítási költségek finanszírozásáról viszont a kiegészítő támogatás keretében az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló, jelenleg az Országgyűlés előtt fekvő T/4924. számú törvényjavaslat rendelkezik. Egyáltalán nem világos, hogy milyen célt is szolgál a jelenlegi törvényjavaslat, amely inkább bonyolítja, mint egyszerűsíti a jelenlegi törvényi rendelkezéseket, egyáltalán nem a Szentszékkel kötött megállapodás szellemében.
(21.20)
A kisméretű törvényjavaslat leglényegesebb ötletét a 2. § tartalmazza. Ennek értelmében az eddigi közoktatási megállapodások megszűnnek, és elégséges, ha az egyházak egy, az önkormányzatnak küldött nyilatkozatban jelzik, hogy az önkormányzat közoktatási feladatvállalásában való részvételt elfogadják. Ez a megoldás valóban egyszerűsítés lehetne, ha nem volnának megkötések. Először is ez a megoldás csak azokra az intézményekre vonatkozik, amelyek az 1991. évi XXXII. törvény, tehát a volt egyházi ingatlanok visszaadására vonatkozó törvény értelmében kerültek visszaadásra, illetve amelyek 1998. január 1-jén mint egyházi tulajdonú intézmények működtek. Természetesen mindez nem azokra vonatkozik, amelyek a jövőben kerülnek visszaadásra, hanem visszamenőleges hatállyal is.
A javaslat 7. §-a értelmében ugyanis az eddigi közoktatási megállapodások megszűnésével a közoktatási megállapodással gyakorlatilag azonos tartalmú nyilatkozatokat kell az egyházaknak beküldeni. Hogy ennek nyilvánvalóan semmi értelme, azt hiszem, ez mindenki számára világos. Az ötlet továbbfejlesztése ezután már teljesen zavaros helyzetet teremt. A javaslat 2. § (12) bekezdése rögzíti, hogy a művelődési és közoktatási miniszter változatlanul köthet közoktatási megállapodást. A 7. § (1) bekezdés b) pontja értelmében viszont a miniszterrel kötött eddigi megállapodások is megszűnnek. Arról már nem esik szó, hogy ezek megújításával kapcsolatban mi történik.
Mint említettem, a nyilatkozat csak egyes, a visszaadott intézményekre vonatkozik, egyéb esetben változatlanul a közoktatási megállapodás megkötése kötelező, a törvény egyéb részei viszont éppen azt kívánják megakadályozni, hogy lehetőleg ne szaporodjon az ilyen intézmények száma. Azaz a törvény alapján kötelezően visszaadott intézményeken kívül az önkormányzatok lehetőleg ne adjanak át az egyháznak közoktatási intézményt akkor sem, ha működésükről nem tudnak gondoskodni. Ennek megfelelően a javaslat értelmében minősített többségre van szükség az önkormányzati döntéseknél, melyek az átadásról szólnának, illetve az önkormányzat a kiegészítő támogatást a saját bevételeiből kell hogy fizesse.
Az eddigi módosításokat tulajdonképpen kötözködésnek is lehetne tekinteni, de mindez a csúcspontját a 6. §-ban, a közoktatási törvény 118. § új (9) bekezdésében éri el azzal, hogy az előbbiekben ismertetett megkötéseket az egyház által jövőben létesítésre kerülő közoktatási intézményekre is kiterjesztik. Így tehát az újonnan létesített egyházi közoktatási intézmény esetében a korábbiaknak megfelelő közoktatási megállapodást kell kötni, és a kiegészítő támogatást az önkormányzat finanszírozza. Mindez alig egyeztethető össze a Szentszékkel kötött megállapodással, de a T/4924. számú törvényjavaslattal sem. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önkormányzatok szűkös anyagi lehetőségeik mellett menekülni fognak minden olyan kötelezettségtől, ami megterheli őket.
A felsőoktatási törvényjavaslat kapcsán tulajdonképpen csak néhány kérdés merül fel. A törvényalkotók, úgy látszik, nem tudnak megszabadulni attól, hogy az egyházak a nem hitéleti képzést végző felsőoktatási területeken vissza fognak élni lehetőségeikkel, és válogatni fognak a leendő hallgatók között világnézeti meggyőződésük szerint. Ez az aggodalom azért humoros, mert hiszen közel negyven éven át éppen az ellenkezője érvényesült a magyar felsőoktatásban. Különös módon most, amikor a rendszerváltást követően lassan feledésbe merülnek az agresszív ideológiai elkötelezettségek, nem egészen érthető, hogy miért kell ezt a kérdést törvényben szabályozni.
A 6-7. §-okban meghatározott, a művelődési és közoktatási miniszter törvényességi felügyelete az egyházi és magán-felsőoktatási intézmények felett végső soron annak a jele, hogy valóban egyenrangúnak tekinthetők az intézmények. Helyes az az eljárás, hogy amennyiben a miniszter felügyeleti jogkörében bármilyen szabálysértést észlel, erről haladéktalanul informálja az intézmény fenntartóját is, hiszen, különösen az egyházi intézmények esetében, maguk az egyházak is meg akarnak akadályozni minden visszaélést és jogsértést.
A javaslat vége felé azonban már érvényesültek a jogszabály kidolgozójánál a fáradtság jelei. A 10. § (2) bekezdésében kimaradt a törvény azon megkötése, hogy a miniszter az egyetemi és főiskolai tanárok kinevezésére vonatkozó javaslatát, illetve előterjesztését a köztársasági elnök felé a fenntartóval egyetértésben teszi meg. Az indoklás arra hivatkozik, hogy a vonatkozó törvényi rendelkezés hibás volt, mivel az idevonatkozó törvényi szakaszok kizárólag az állami felsőoktatási intézményekre vonatkoznak. A törvény szövegét vizsgálva azonban egyértelmű, hogy az a nem állami felsőoktatási intézményekről is intézkedik, ezért nem egészen indokolt a változtatás.
Hasonló módon visszalépést jelent a 11. §-ban az új 114. § (3) bekezdése. A tavaly bevezetett módosítás értelmében a világi szakismeretekre épülő, de a hitéletben is felhasználható tárgyak akkreditálási folyamatába a MAB az egyház által delegált tagot is bevon, biztosítva ezzel a szükséges információkat. A most benyújtott módosítás szerint "az akkreditálási folyamat során a MAB az egyház speciális követelményeit figyelembe veszi". Nyilvánvaló, hogy a korábbi változat mindenképpen hatékonyabb volt, hiszen az információk érdemi felhasználása nem csupán a jó szándék kérdése.
Némi fogalmazási probléma látszik a 12. § (3) bekezdésében. A hitéleti, illetve a hitélettel összefüggő képzésben részesülő és államilag finanszírozott hallgatók maximális létszámát a Katolikus Egyház esetében a kormány és a Szentszék közötti megállapodás pontosan meghatározta. A törvényjavaslat az egyéb egyházak esetében csak az egyházakkal való megállapodások szerinti felső létszámhatárról beszél. De azt nem tisztázza, hogy a határidők betartása érdekében ezek a megállapodások hogyan jönnek létre. Feltétlenül szükségesnek tartom e kérdés tisztázását a törvényben szabályozni.
Az elmondottakat összefoglalva: a Független Kisgazdapárt úgy látja, a fenti apró módosítások után ezek a törvényjavaslatok elfogadásuk esetén jól fogják szolgálni a hazai oktatás ügyét, és a párt elfogadja az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot.
Köszönöm szépen. (Taps.)
