DR. BALSAI ISTVÁN
DR. BALSAI ISTVÁN
DR. BALSAI ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! A táblákkal kapcsolatos viták és az iménti felszólalások, azt hiszem, nagyon plasztikusan érzékeltetik azt a helyzetet, ami kialakult ebben a kérdésben: tulajdonképpen nem tudjuk, miért kér az előterjesztő támogatást ahhoz a javaslatához, amelynek a kialakításában ő sem volt bizonyos.
Hiszen történt itt hivatkozás Hack Péter képviselőtársam részéről arra, hogy a törvény nagyon konzekvensen tartalmazza azt a folyamatot - ami az öt helyszínen, de két lépcsőben történő hatálybaléptetésre vonatkozik -, amely a kormányban megfogalmazódott az elmúlt idők során. Csakhogy a tényállás nem ezen keresztül érthető meg! Éveken keresztül, az országos bírói egyesületben végzett munkának a gyümölcseként kialakult az az álláspont, amelyet mi nem tartunk időszerűnek - hozzá is teszem mindjárt, újólag -, hogy négyszintű bírósági rendszer alakuljon ki Magyarországon; azonban a dolgok természeténél fogva, valamilyen fokozatosság elve alapján - mindenekelőtt a Legfelsőbb Bíróság megváltozott funkciójának a figyelembevételével is - egy időszakra ideiglenes jelleggel - ahogy ez itt többször is elhangzott - legyen egy kísérleti szakasz annak a bizonyítására, hogy a hatáskörök, az illetékességek, általában a négyszintű forma valóban alkalmasan beépíthető, illetőleg felválthatja a jelenlegi rendszert. Ez volt tehát a szakmai műhely álláspontja hosszú idő, legalább öt év óta - amennyire én ennek az állomásait ismerem. Lehet, hogy ezek még távolabb nyúlnak, írásba foglalt álláspontot azonban a Magyar Bírói Egyesület körülbelül négy évvel ezelőtt foglalt el, és ebben lényegében ez szerepel.
Ezt követően a kormány egyébként a programjában erről egy szót sem ejtve - hiszen szó volt az igazságszolgáltatással kapcsolatos kormányprogram tekintetében sok mindenről, csak éppen a négyszintű bíróságról nem volt szó, ezt szeretném a történeti hűség kedvéért leszögezni -, meghirdette az igazságügyi reform általunk nem helyes kifejezéssel jelzett törekvését, és itt megjelent a három ítélőtábla gondolata - hangsúlyozom: három. Amióta a kormány határozatot hozott erről, nem múlt el hét, szinte nap sem, hogy ne hallottuk volna valamilyen médiumon keresztül - akár az igazságügy-miniszter úrtól, akár valamelyik államtitkárától, korábbi vagy jelenlegi politikai államtitkárától - azt kijelenteni, hogy lesz egy budapesti, lesz egy keleti és lesz egy nyugati ítélőtábla. A miniszter úr és munkatársai így, ilyen földrajzi fogalmakkal illették azt a nem vitás és soha a hármas számot meg nem haladó elképzelést, amely arra vonatkozott volna, hogy az ország táblabíróságainak a helyszínét illetően abban biztosan egyetértés van, hogy egy lesz a fővárosban, egy a keleti országrészben és egy a nyugatiban.
Ennél többet nem hallottunk, ennél többet nem hallhattunk: mélységes titkolódzás övezte a tervezett keleti és nyugati táblák székhelyének az ügyét. Egyébként természetes volt azok előtt, akik valamelyest ismerték a belső viszonyokat, hogy nyilvánvalóan a két korábbi - és ezek közül a legjobb feltételekkel, egyetemi város háttérrel és egyebekkel rendelkező - helyszín lesz majd, csak nem meri a kormány kimondani, mert akkor egyrészt az előkészítés még nem érkezett abba a fázisba, hogy magára ne haragítsa a többi táblabíróságra aspiráló és az előkészítésben jeleskedő szaktekintélyeket; és egyáltalán korábban már egy zavart érzékelhetett volna a parlamenti és a saját párttámogatást illető tényezők, illetőleg háttér részéről.
Hirtelen - de tényleg hirtelen -, különösebb előkészítés és hírverés nélkül megérkezett az öt ítélőtábla gondolata, majd ennek kifejeződése. A kormány az egyik, nem sokkal az előterjesztést megelőző ülésén - talán közvetlenül a beterjesztést megelőző ülésén - úgy döntött, hogy nem három - nem egy keleti meg nem egy nyugati -, hanem öt ítélőtábla lesz, mégpedig: északi, déli, keleti és nyugati, mind a két szempontból, tehát négyfelé osztva az országot; hangsúlyozva ezzel, hogy mindezen helyszínek azok a városok lesznek, ahol 1920 után működtek ítélőtáblák, és ezzel tulajdonképpen helyreállít egyfajta jogfolytonosságot.
Azzal már nem foglalkozott ez az érvelés, hogy ez a jogfolytonosság egy átmenetinek szánt és soha el nem ismert jogsérelmen alapult, hogy tudniillik Magyarország, a területének több mint kétharmadát elveszítve, továbbra is a maradék ország szélein fekvő városokban látta jónak fenntartani azokat az intézményeket, amelyek, mondjuk, táblabíróságnak neveződtek, vagy amelyek ideiglenesen összevont megyeként funkcionáltak, vagy amelyek egyetemi székhelyek lettek. De nem ennek a vitának a tárgyát képezik ezek a gondolatok.
Azért szeretném hangsúlyozni, hogy a két világháború közötti Magyarország ilyen típusú intézményeinek a működtetése kifejezetten azon alapult, hogy a helyzet átmeneti. Tehát nem praktikus... (Miután az elnök kikapcsolja a képviselő mikrofonját:), és nem az ország...
