DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Házszabály-tervezetünk erényeit már sokan és sokféleképp ecsetelték az eddigi vitában. Szíves engedelmükkel ezért nem ezekről - jóllehet, a kétségtelen pozitívumokat én is elismerem -, hanem a negatívumokról fogok beszélni, amelyeket álláspontom szerint feltétlen helyes volna kiszűrni, pozitív elemek beépítésével lecserélni, és jó lenne, csak javára válna a határozatnak, ha ezek - tudniillik a negatívumok - a végleges szövegből is kimaradnának.
Képviselőt - így országgyűlési képviselőt is - általában azért választanak az emberek, hogy legyen, aki képviseli érdekeiket, dolgaikban eljár, segíti, támogatja őket, érdekükben fellép - röviden: aki szószólójuk, pártfogójuk. Ez általános elvárás. Nem tudom, illetve pontosan tudom, mit szólnának a választók, ha tudomásukra jutna, hogy minderről egyetlen szó sem esik a tervezet II. rész I. fejezet 13. §-ában, amely a képviselők jogait és kötelességeit definiálja. Senkit sem akarok megbántani, de nem utal túlságosan fejlett szociális érzékre, se demokratikus érzületre, se bölcsességre, hogy mindez a tervezetben hangot sem kap - nemhogy részletesebb kifejtéshez jutna. Mert bár mindezt bele lehet magyarázni abba a formulába, hogy a képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik, ez azért mégsem egészen az, amit a közvélemény vár.
Tisztában vagyok azzal, hogy a képviselő nem ügyvéd, ám a társadalom igényei szerint mégis valami hasonlónak kellene lennie. És ha mindez - ismétlem - társadalmi elvárás és igény, nem hinném, hogy bölcs dolog volna ettől eltekinteni, nemlétezőnek venni. Ne tessék kifakadásnak tekinteni, ha a kisember fejével gondolkodva felteszem a kérdést: miféle demokrácia az, ahol a képviselőnek nem első számú jogosítványa és kötelessége, hogy a választók érdekeit képviselje, miközben tevékenységét a köz érdekében fejti ki?
A II. fejezet 15. § (1) bekezdése így kezdődik: képviselőcsoportot legalább 15 képviselő alakíthat. Ne tessék rossz néven venni, de ezzel a rendelkezéssel sem tudok egyetérteni. Az előző Házszabálynak azt a rendelkezését, amely ugyanezt a jogosítványt 10 képviselő számára biztosította, nem indokolt megváltoztatni, mert sokkal demokratikusabb, amennyiben differenciáltabb szerveződést tesz lehetővé. Ha 10 képviselőnek van egybehangzó véleménye az ország dolgairól és a politikai eseményekről - és ezt külön szervezeti keretben kívánja szolgálni, és így befolyásolni a dolgok menetét -, annak elégséges indoknak kell lennie ahhoz, hogy önálló képviselőcsoportot alakíthassanak, legalább annyira, mintha 15 esetében volna erről szó.
Jóllehet egyetértek a takarékosságot célzó intézkedésekkel, mégsem tudom elfogadni a III. rész I. fejezet 19. § (3) bekezdésében megfogalmazott rendelkezést. A takarékosság ugyanis nem mehet a munka rovására! Az indítványokkal minden képviselőnek tisztában kell lennie. A kikézbesített jegyzékből ugyanis nem tűnhet ki minden esetben pontosan, mi az indítvány tartalma. Másfelől az sem várható el, hogy minden alkalommal a frakcióvezetőnél előszobázzanak a képviselők. Ugyancsak hiányolom: miért nem kötelessége a Ház elnökének megküldeni az indítványok vonatkozó sorozatát az egyes minisztériumoknak? Ez is egyengethetné az útját, hogy megvalósuljon végre a parlamentnek felelős kormány elve, mert eddig jobbára csak a kormánynak felelős parlamentről szerezhettünk életre szóló élményeket, kitörölhetetlen benyomásokat. Nem hiszem, hogy akadna, aki mindezt prolongálni, folytatni akarná.
Az állandó bizottságok hatáskörével foglalkozó III. rész III. fejezet 29. § (3) bekezdése szerint - idézem: - "Minden állandó bizottságnak létre kell hoznia egy albizottságot, amely a bizottság hatáskörébe tartozó törvények végrehajtását, társadalmi és gazdasági hatását figyelemmel kíséri." Amit e bekezdésben megfogalmaznak, az ítéletem szerint sokkal inkább kormányfeladat. Illuzórikus azt hinni, hogy a plenáris és bizottsági ülések tömkelegében agyonhajszolt, a választók és párthívek ezernyi gondjával és kérésével terhelt és ostromolt képviselők meg tudnak birkózni a feladattal, amely állandó készenlétet, folyamatos beszámoltatásokat és utánjárást igényel.
A Házszabály az egyes tárcák vezetőinek éves bizottsági meghallgatását írja elő. Szerintem ez lehet a legjobb alkalom, hogy a bizottságok meggyőződhessenek arról, mi valósult meg és milyen mértékben mentek át az általa gondozott jogszabályok a mindennapi életbe.
Egy olyan országban, ahol oly nagy hagyományai vannak a parlamentarizmusnak, ahol alapjában már a XV. század derekán megfogalmazták a Szent Korona-tant, nehezen veszi be az ember a IV. rész I. fejezet 45. § (5) bekezdésének azon rendelkezését, amely szerint a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem kötelezhető az Országgyűlésen való megjelenésre. Mindez még akkor is elfogadhatatlan lenne, ha az említett méltóságokat közvetlenül a nép választotta volna. Így azonban, hogy a parlamenttől kapták méltóságukat, teljesen indokolatlan és elfogadhatatlan jogfeladás ez a rendelkezés. De ha ez mégis így van, fel kell tennem: ki, milyen intézmény képviseli ebben az országban a népszuverenitást, ha nem az Országgyűlés?
(16.30)
Mások is szóvá tették már, és hitem szerint én sem mehetek el szó nélkül az 51. § (1) bekezdése mellett, amely a frakcióvezetők kizárólagos vagy csaknem kizárólagos privilégiumává akarja tenni a napirend előtti felszólalást. E rendelkezést olvasva is sajnálattal veszem tudomásul, hogy vannak, akik máig se tudtak kikecmeregni a megelőző 40 év szociálfeudalizmusából, ahol funkció, beosztás és rang nélkül nem volt ember az ember. Eszerint ugyanis mutatis mutandis a frakcióvezetőnél kezdődik és végződik az igazi képviselő.
Én a magam részéről, ellentétben az idézett felfogással, becsülöm annyira a szabadon választott magyar parlament minden tagját, hogy protestáljak az ilyen típusú megkülönböztetések ellen, még akkor is, ha mindezt az ésszerűsítés sztanioljába csomagolva akarják is beadni. Hiszen ha mindent e szerint a logika szerint értékelünk, rövidesen oda lyukadunk ki, hogy a leggyorsabban dolgozó parlament az egypárti parlament, mert ott már mindent jó előre eldönt egy szűk csoport, mondjuk, a politbüro. Ehhez pedig nem járulhatunk hozzá - Ugocsa non coronat. Ha valamely ügy valóban országos jelentőségű, és halaszthatatlanul az ország közvéleménye elé kell vinni, akkor egyetlen képviselőtől sem vonható meg a jog, hogy az általa észlelteket a televízió nyilvánosságát igénybe véve ossza meg az egész ország népével. És ha erre csak az ülés elején van módja, hát akkor!
Illogikusnak tűnik számomra az 59. § (3) bekezdése, amely az országgyűlési vita lezárását illetően a következőket mondja - idézem -: "Ha az Országgyűlés a vitát lezárta, képviselőcsoportonként egy-egy képviselő és az elsőként szólásra jelentkezett független képviselő, valamint a kijelölt bizottság elnöke, előadója legfeljebb 5 percben még felszólalhat." Ha cinikus lennék és csúfolódni volna kedvem, itt tenném fel a kérdést: agyával gondolkodik-e az ember? Hát hogy lehet lezártnak tekinteni azt a vitát, ahol az állítólagos lezárás után még legalább fél órán át folyhat a szó ugyanarról? Csak egyes operákban divat, hogy az áldozatok még jó hosszan énekelnek, miután megkapták a halálos döfést, de ott is csak a haldoklók - a halottak már nem. Helyesebb lenne tehát a parlamentben is, ha az elnök a vita lezárása előtt adna lehetőséget még egy utolsó körre, ha erre egyáltalán van igény, hogy végre mindenki kibeszélhesse magát.
A bizottsági ülések rendjének szabályozásában is érzek némi bürokratizmust, legalábbis arra való hajlandóságot. A 75. § (1) bekezdése szerint - idézem -: "A bizottság a napirendjét a bizottság elnökének a bizottság tagjaihoz előzetesen írásban benyújtott javaslata alapján a bizottsági ülés megnyitása után maga állapítja meg. Az ülést megelőzően a bizottság bármely tagja írásban további napirendi javaslatot juttathat el az elnökhöz, amelyet az elnök köteles a bizottsági ülést megelőzően a bizottság többi tagjához eljuttatni."
Szerintünk a bizottságok jelentik azt a fórumot, ahol a lehető leggyorsabban reagálhatnak a képviselők az eseményekre, és ahol a leggyorsabban tájékozódhatnak az ellenérdekű felek álláspontjáról. Kár lenne tehát megszorítani a napirend összeállítását. Feltétlenül lehetőséget kell adni a spontán napirendek beiktatására, méghozzá a szakasz (2) bekezdésében megkívánt kétharmados egyetértés nélkül. Az egyszerű többség is épp elegendő biztosíték a felelőtlen, meggondolatlan felvetések kiszűrésére.
A 114. § (3) bekezdése alapján - ismét csak idézem -: "Az interpellációkat benyújtásuk időrendjében kell napirendre tűzni. Valamennyi képviselőcsoport számára lehetővé kell tenni, hogy legalább egy, általa benyújtott interpelláció tárgyalására sor kerüljön." Erről egyszerűen csak azt mondhatom: alig kivihető. Aki végigküzdötte az előző ciklust, jól tudja, erre az esetre is igaz, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, ennek is, meg annak is eleget tenni.
Ami pedig az interpellációk időkeretét illeti, biztosan állíthatom: nem elegendő a normális kormányzat-képviselő, kormányzat-ellenzék párbeszéd megvalósítására. Ha valamin, elsősorban ezen kellene változtatni, mert ez igen fontos volna.
A 118. §-ban szabályozott azonnali kérdések és válaszok órája kapcsán szeretném tisztelettel megkérdezni: miféle azonnali válasz az, ha a kérdéseket már az ülésnap megnyitása előtt egy órával kell beadni?
Engedjék meg végül, hogy csatlakozzam Salamon képviselő úrhoz, és az eskü ügyét én is szóba hozzam. Nem tagadom, a jelenlegi eskü ellen nekem alapvető kifogásaim vannak. Lehet, hogy egyszer még részletesen is kifejtem. Egyelőre csak annyit: az egészen rajta van a pártállamiság hamva-bája, egyoldalú állampatrióta szemlélete. Jól emlékszünk még a Kádár-korszakra, amikor az óvodától az egyetemig sulykolták, hogy "hazánk a Magyar Népköztársaság". Ma diszkréten csak Magyar Köztársaságot mondunk, holott minden józanul gondolkodó ember számára világos lehet, hogy a "haza" fogalma Közép- és Kelet-Európa soknemzetiségű tájain sohasem volt mindin nehézség nélkül meghatározható, Trianon és Párizs óta pedig ország, haza, államterület nem vágnak egybe, nem azonosíthatók automatikusan. A lojalitások sorában így előbbrevalónak és hangsúlyozandóbbnak látszik a nemzeti hűség, melynek fogalmát tudomásom szerint Széchenyi vezette be, mindenesetre műveiben gyakran használja.
Az alkotmány és a sarkalatos törvények megtartását, illetve az arra tett fogadalmat természetesen én is helyeslem. De ha elgondolkozunk, magunktól is belátjuk, hogy életünket legalább oly mértékben, sőt a törvényeket túlhaladóan határozzák meg a jó és helyes szokások, a hagyományok. Ezért újra beiktatandónak tartanám az esküszövegbe a helyes és jó szokásokat, ahogy a régi magyar gyakorlat szerint is volt. Ha egyszer akadna egy szabad félóránk, megérné, hogy végre ezt is megbeszéljük és rendbe tegyük.
Köszönöm. (Taps.)
