DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN az SZDSZ képviselőcsoport részéről: Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Asszony! Ez a költségvetés nem az a költségvetés - mármint nem az a költségvetés, ami mellett gyújtó hangú beszédet lehetne mondani, ami tetszhet egy képviselőnek úgy általában, vagy tetszhet bármelyik kormánypárti képviselőnek vagy kormánypártnak. A kérdés csak az, hogy kinek miért nem tetszik ez a költségvetés, és ezt milyen módon fogalmazza meg.
Egyrészt, persze, nem tetszik a költségvetés, hisz' épeszű ember nem lelkesedhet olyan költségvetésért, amely megpróbáltatásokat ígér, jogos követeléseket nem tud kielégíteni.
Másrészt - s ennyiben jogosan hivatkoznak majd az utánam felszólalók, mondjuk a számvevőszéki jelentésre - sok elemében kénytelen feltételezésekre építeni ez a költségvetés, s a helyzet, félő, csak rosszabb lehet, mint a költségvetésben leírtak. Erről Békesi pénzügyminiszter úrtól tegnap már hallottunk.
Harmadrészt - s ez talán a legnagyobb gond - ez a költségvetés a pénzügyi mérleg ügyein túl, önmagában egyetlen feszítő problémára sem kínál megnyugtató megoldást. Kérdés azonban, lehet-e ma többre képes egy költségvetés, mint ez a költségvetés, vagy sem.
Az SZDSZ-frakció nevében ezt a költségvetést elfogadásra ajánlom. Miért? - az elhangzottak után.
Először is azért, mert abból indulunk ki, hogy a költségvetés tükör. Tükör egyrészt abban az értelemben, hogy az ország helyzetét mutatja be, amennyiben a bevételi oldalon természetesen a gazdaság teljesítménye és a polgárok jövedelemteremtő képessége állít korlátokat, a kiadási oldalon pedig a különféle társadalmi igények és feladatok állítanak követelményeket. Mindezek a korábbi évek folyamataiból eredő adottságok, amelyek meghatározzák, hogy egy féléves kormány milyen költségvetést készíthet.
De más tekintetben is erősek a meghatározottságok. Ma úgy látszik, az ország a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel nem tud olyan megállapodást kötni, mint az előző években. Az elzárkózás azonban nem a mai kormány teljesítményének szól és nemcsak a térség nemzetközi politikában történő leértékelődésének, hanem az előző kormányok tevékenységének is, annak, hogy egyik sem tartotta be a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek tett korábbi ígéreteit.
De a költségvetés más szempontból is tükör. Tükre annak az intézményrendszernek is, amelyen keresztül a pénzek bevétele és kiadása történik. A költségvetés csak igen korlátozott értelemben tudja alakítani az intézményrendszert - inkább igazodik ahhoz. Ebből a szempontból a jövő évi költségvetés terve tulajdonképpen aktívabb a szokásosnál - mondhatnánk, látszólag cinikusan -, hiszen olyan szűkmarkú a mai intézményrendszerhez - de értve természetesen az úgynevezett nagy elosztási rendszereket is -, hogy azok sok esetben működőképességük határához érkeznek. A költségvetés ezzel azt jelzi, hogy jövőre így már nem mehet tovább. És ez összhangban van a kormány programjával, az államháztartás immáron elkerülhetetlen reformjával.
Amikor az SZDSZ nevében elfogadásra ajánlom ezt a költségvetést, abból indulok ki, hogy az adott feltételek közt ettől érdemben eltérő költségvetést nem lehet készíteni. Ugyanakkor ennek a kormánynak még nem lehetett ideje az adottnak nevezett feltételeken, az intézményeken érdemben változtatni. Ha például azt gondolom, hogy fontos lenne a rejtett jövedelmek, általában a feketegazdaság felszínre hozása vagy a szociális, az egészségügyi kiadások hatékonyabb felhasználása, nyilvánvaló, hogy erre a mai intézmények nem alkalmasak. E célok elérése érdekében a kormány megalakulása óta a szükséges változások kidolgozására, s különösen bevezetésére még nyilvánvalóan nem nyílott lehetőség.
Ez a költségvetés azért is támogatható számunkra, mert a nagyon nehéz feltételek közt abba az irányba mozdul el, amelyet mi helyesnek tartunk. Fő törekvése egybevág a kormány értékelésével abban, hogy - szemben az előző kormány állításaival - abból indul ki: az ország még nem jutott túl a gazdasági stabilizáción; a gazdaság szerkezetében, versenyképességében még nem következett be a kívánt fordulat; a magyar gazdaság még mindig rendkívül sebezhető.
Az előző kormány által 1992 közepe óta követett kiadásnövelő politika - többek fenyegetőzését igazolva - máris a pénzügyi egyensúly súlyos megbomlásához, a költségvetési deficit és a fizetésimérleg-hiány növekedéséhez vezetett, és itt a helyzet - mint tegnap a pénzügyminiszter úrtól hallottuk - máris láthatóan rosszabb, mint amivel a költségvetés kiindulásként számolt.
A költségvetési deficit jórészt azokból a kamatfizetési kötelezettségekből adódik, amelyeket az elmúlt három évben a költségvetési hiány finanszírozására felvett hitelek után kell fizetni. Ez így bizonyosan nem folytatható. Nem értünk egyet tehát azokkal, akik szerint a hazai kereslet serkentésével kell lökést adni a gazdasági növekedésnek, vállalva a költségvetési hiány további növekedését is. Lehet, hogy nincs ma még egyértelmű válasz az elmúlt hónapok vártnál is kedvezőtlenebb külkereskedelmi mérlegére, a nem kívánt bérkiáramlás okaira, de továbbra is megalapozottnak látjuk azt a vélekedést, hogy a magyar gazdaság elégtelen mai exportképessége és magas importképessége mellett egy ilyen gazdaságpolitika csak időlegesen járhat együtt a gazdaság növekedésével, a munkanélküliség csökkenésével. Idővel a költségvetés és a nemzetközi fizetőképesség összeomlásához vezethet.
A költségvetésben megjelenő gazdaságpolitikát tehát nem holmi IMF-diktátum kényszeríti az országra, hanem a holnapi katasztrófa megelőzésének szándéka.
Nem öröm egy keresletkorlátozó gazdaságpolitika mellett kiállni senkinek. Ki az, aki nem szeretne jobban adni, mint kellemetlenkedni. Mégis azt mondjuk: helyesen tekinti elsődleges szempontnak a költségvetés ma az összkereslet - ezen belül a fogyasztói kereslet - korlátozását. Ha az átlagember szintjén messze nem beszélhetünk is túlfogyasztásról, társadalmi szinten attól még igaz ez az állítás, hisz' az adósság fölnövekedett terheit már '94-ben is csak további eladósodással lehetett fedezni.
Nem látjuk megalapozottnak azt a feltételezést, hogy a következő évek esetleges gazdasági növekedése a felhalmozott feszültségeket önmagától megoldja. A költségvetés - s ez is érdeme -, miközben a szorító kényszerek határozzák meg, túllép a rövid távú pénzszerzés napi szempontjain, s ennyiben jelentős változást hoz az előző költségvetésekhez képest. Amikor elfogadását képviseljük, azt is szem előtt tartjuk, hogy az általános visszafogás mellett a korábban meghirdetett gazdaságpolitika jegyében és a rendelkezésre álló igen szűk korlátok között egyes kiadások növekedése is megjelenik. Ilyen az állami lakásépítési támogatás - noha a mértékkel és a móddal természetesen nem lehetünk elégedettek. Mondjuk, a mód kapcsán a fővárosnak létezik egy javaslata, amelyben olyan ötletek vannak, amelyek megfogadhatók. De azért a 10 milliárdos többlet az előző évhez képest már észrevehető, és a költségvetés részletei után nem érdeklődő lakosság is tudja - legalábbis sokan közülük -, hogy a lakásvásárlásnál a szociális támogatás egy gyerek után az eddigi 50 ezerről 300 ezerre, két gyereknél 200 ezerről 1,2 millióra, háromnál pedig 2,2 millióra nő.
Ilyennek tekintjük a mezőgazdaság támogatását is, amely tulajdonképpen biztatónak nevezhető a költségvetés egyéb részleteihez képest, s látni ilyen törekvést az infrastrukturális beruházások területén, de ide kapcsolható az adórendszer megtakarításokat és beruházásokat ösztönző néhány változása is, amelyekről kollégáim az adótörvények kapcsán beszéltek.
(9.30)
A benyújtott költségvetés mindezzel együtt is persze jócskán bírálható, kritizálható. Másnak tekintjük azonban, ha valaki valóban bírálja a költségvetést, és másnak, ha valaki jogos vagy jogosnak látszó igényeket kér számon, olyanokat, amelyeket mindenki boldogan kielégítene - csak éppen nincs miből. Hisz ki vitatná, hogy igaza van annak, aki, mondjuk, elmondja: az önkormányzatok megkapták ugyan a személyi jövedelemadó kért és ígért 35 százalékát, de ehhez persze feladatokat is rendeltek, s így még az eredetileg ettől előnyöket váró városi önkormányzatok pozíciója is csak minimálisan javul. Bizony, hiába keressük ebben a költségvetésben az oktatási normatíva sokat vitatott emelésének pénzügyi forrásait.
Elmondható: a mezőgazdasági exporttámogatás minden előrelépéssel együtt még mindig nem versenyképes a nyugati országokéval. Elmondható, s persze a korábban elmondottakkal együtt igaz is, hogy a lakáshiány radikális enyhítéséhez vezető hitelrendszer vagy a szociális lakásépítés pénzügyi forrásai hiányoznak. A felsőoktatásban a programszerűen is megfogalmazott hallgatói létszámnöveléssel összhangban lenne, ha mondjuk, elfogadnánk a Felsőoktatási Tudományos Tanács javaslatának megfelelően a hallgatói norma 67 ezer forintos összegének 74 ezer forintra emelését - csak éppen ennek is hiányoznak a forrásai.
Az adórendszer kedvező, ösztönző változásaival együtt sem lehetünk elégedettek a munkahelyteremtés ösztönzésével; a kultúra támogatásának szükséges forrásai természetesen messze nem elegendőek, miként a közbiztonság javításához szükséges rendőrségi kiadások sem; az egészségügy elviselhető színvonalú működéséhez nélkülözhetetlen forrásokat is joggal lehet hiányolni - és a felsorolás hosszan folytatható lenne.
Bírálható a költségvetés egyebek közt azért is, mert nem tudta eléggé érvényesíteni a keresletkorlátozó elképzelést. Ebben az egyik döntő ok megítélésünk szerint az, hogy még nem jött létre és úgy tűnik, a közeljövőben nem is lesz átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás, amelyet a szociális partnerekkel kellett volna megkötni, de kevés az esélye annak, hogy ma egy, a jövő évre szóló rövid távú megállapodás létrejöjjön. Elképzelésünk szerint az átfogó megállapodás arra épült volna, hogy a résztvevők önkorlátozást vállalnak a bér- és jövedelempolitikában, tudomásul véve a terhek átmeneti növekedését megegyezhettek volna a méltányosnak nevezhető elosztásban a bérből, a juttatásból élők és a vállalkozók meghatározó csoportjai.
Mi abból indultunk ki, hogy össztársadalmi méretekben az igények realitásokhoz igazodása így vagy amúgy, ilyen vagy amolyan úton mindenképpen megvalósul. Ha ez így van, akkor már jobb, ha szem előtt tartjuk: szerencsésebb belátásra, konszenzusra törekedni, mert nem mindig a legerősebb nyomást gyakorló képességgel rendelkező csoportoknak van a leginkább szükségük a szűkös lehetőségeken belül a kiharcolható előnyökre. Mint ahogy nem vezet - nem vezetne - semmi jóra, ha a bérharc végső eszközeinek alkalmazása során derül ki, hogy önmagukban erős foglalkozási csoportok mögött nem áll esetleg olyan társadalmi támogatás, mint azt sokan feltételezik.
A választások időszakában mi, mármint az SZDSZ is, emlegettük, hogy milyen sajátos helyzet alakul ki, ha az érdekegyeztetés munkavállalói, munkaadói és kormányoldalán egyazon párthoz tartozók ülnek. Az a feltételezés nem jött be, hogy ebből automatikusan gyors megállapodás következhet. Pedig ha ez ügyben terheli felelősség a kormányt, akkor az az, hogy olykor eleve olyasmiket igyekezett mondani, ami a munkavállalói partnernek elfogadhatónak tűnt.
Úgy látjuk, hogy a megállapodás leginkább azért nem született meg, mert a munkavállalói és munkaadói oldal nem méri fel reálisan az ország helyzetét. S ebben talán az is szerepet játszott, hogy a kormányoldal nem mindig tette világossá: míg a szakszervezeteknek a munkavállalók foglalkoztatási és bérigényeit kell képviselni, a munkaadóknak a piacvédelmet, a nyereségnövelést, addig a kormánynak a mai gazdasági egyensúlyt és a holnapi gazdasági növekedést, és ezek a szempontok ellentétesek egymással, ellentétesek a szociális partnerekével.
Persze nemcsak a bérek és juttatások területén látjuk úgy, hogy a költségvetés nem tudta kellően korlátozni a kiadásokat. Az "olcsó állam" meghirdetett jelszavát ez a költségvetés igen csak részlegesen tükrözi. Az ígért államháztartási reform persze körültekintő előkészítést igényel, sokféle érdeket sért, egyik évről a másikra pedig nem valósítható meg. Nem is az kifogásolható, hogy ez a költségvetés még nem tükrözi a közkiadások felülvizsgálatát, leépítését, hogy még mindig kényszerből, a "mindenhonnan elveszünk egy kicsit" gyakorlatot kénytelen folytatni, s nem érinti a kiadások struktúráját. Kifogást most csak azért lehet e téren emelni, mert érdemben még el sem kezdődött az a munka, amelynek nyomán '96-97-re már az új államháztartási struktúrát kellene megteremteni.
A költségvetés bevételei közül itt most egy tétellel szeretnék néhány szó erejéig foglalkozni, hisz erről a témáról az adótörvények kapcsán esik bővebben szó. Minden bizonnyal a privatizáció tervezett bevétele lesz a törvénytervezet egyik legvitatottabb pontja. Mi úgy gondoljuk, hogy az ország mai helyzete megkívánja: a privatizációs bevétel egy részét a költségvetési hiány fedezésére indokolt fordítani, vagyis felhasználásával is fékezni kell az államadósság növekedését. A 150 milliárdos terv finoman szólva merész, '95-ös ütemes befolyásához sok mindenben kell különleges szerencse. Az azonban bizonyos, hogy a tervet csak akkor lehet egyáltalán komolyan venni, ha felgyorsul a privatizáció, ha mihamarabb megszületik a privatizációs törvény, és a kormány ez ügyben egységes gazdaságpolitikát képvisel.
Miközben támogatjuk a beterjesztett költségvetést, magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy ez a javaslat nehéz kompromisszum a gazdasági kényszerek és a társadalom szükségletei között. Sőt, azzal is tisztában vagyunk, hogy nem mindenhol a legjobb kompromisszum. A magunk részéről ezért a vitában rendelkezésre álló rövid idő alatt természetesen vizsgáljuk, hogy lehet-e módosító javaslatokkal javítani ezen a kompromisszumon, s természetesen támogatjuk mások e szempontból jobbító kezdeményezéseit is.
Szeretnénk azonban emlékeztetni arra, hogy ellenzéki időszakunkban mi a költségvetés fő kereteit adottnak tekintettük, olyan javaslatot frakciónk soha nem támogatott, amely nem jelölt meg úgynevezett ellentételezést, amely növelte a költségvetés hiányát. Most is ezt a magatartást fogjuk követni.
Tudjuk, a jövő év a magyar társadalom többsége számára növekvő terheket jelent, amelyeket ráadásul nem lehet mindig igazságosan elosztani. De félreértés ne legyen: a terhek nem önmagából a költségvetésből következnek, hanem az ország helyzetéből. A költségvetés csak eszköz ahhoz, hogy a nehézségeken úrrá legyünk, majd túljussunk. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
