VASTAGH PÁL, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
VASTAGH PÁL, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
VASTAGH PÁL, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Természetes dolog az, hogy miután a parlamenti ciklus végéhez értünk, és a tárca utolsó nagyobb előterjesztését tárgyalja a Ház, szükségképpen a képviselők nem maradnak szorosan a tárgynál, hanem igyekeznek mérleget vonni mindarról, ami a magyar igazságügyben, igazságszolgáltatásban az elmúlt négy esztendőben történt. Előrebocsátom, én ezt nem kívánom hosszasan tenni. Sok minden történt a magyar igazságszolgáltatás fejlesztéséért, sok minden történt a magyar igazságügyi politikában az elmúlt négy esztendőben, ennek eredményeit hallhattuk az MDF vezérszónokától.
A mérleg azonban nem lenne teljes, ha nem esnék szó arról is, hogy elmaradtak átfogó nagy reformlépések, amelyek több éve alapos vita tárgyát jelentik, képezik, a bírósági szervezetrendszer átfogó reformja, a fellebbezési rendszer átalakítása, az eljárásjogok korszerűsítése és reformja. Ezt azért említem, mert a kép így teljes, és azt hiszem, hogy a mérleg így hiteles.
Ennek a törvénynek a jelentőségét felesleges méltatatni, mert ha az a célunk, hogy a társadalomban a meglévő viták és konfliktusok feloldásának fő eszköze a jog maradjon és a jog legyen, akkor természetes, hogy a végrehajtás ebben a folyamatban nagyon fontos ösztönző szerepet kell, hogy betöltsön. Ezért sem értem azt, hogy miért ilyen későn kerül sorra; az Országgyűlésnek jóformán négy hete van arra, hogy egy kétségtelenül nagyon specifikus jogterület átfogó kódexét megtárgyalja, de hát ez mégiscsak 315 szakaszból álló előterjesztés. S az értetlenségem amiatt is kialakult, mert átolvasva, megnézve mindazt, amit erről a kérdésről az elmúlt három-négy esztendőben írtak, úgy tapasztaltam, hogy ezelőtt egy-két esztendővel, három évvel a koncepció leglényegesebb elemeire vonatkozóan kész és kidolgozott álláspontok születtek, olyannyira, hogy néhány tanulmány szövege teljes egészében megegyezik a törvény általános indoklásával. Ez nem baj, ezzel csak azt kívánom illusztrálni, hogy kész volt a törvény, kész volt gyakorlatilag a koncepció. Jóval szerencsésebb lett volna, ha nem az utolsó napokra marad – még egyszer hangsúlyozom – a jog egész társadalmi funkcionálása szempontjából nagyon nagy jelentőségű törvény.
Ahhoz, hogy a jog maradjon a konfliktusok feloldásának fő eszköze, természetesen még sok másra is szükség van. Szükség van arra, hogy az állampolgárok ösztönzést érezzenek arra, hogy vitáikat a jog eszközeivel rendezzék. Ennek kapcsán kritizáltuk az illetéktörvény rendelkezéseit, amely, úgy érzem, néhány pontjában eltérítheti az állampolgárokat, hogy a jogban keressék igazukat, és így értékelődnek fel azok a különböző behajtó, végrehajtó és egyéb más tevékenységek, melyek a társadalomban ma már igen elterjedtek.
A második fontos tényező a bírósági eljárás gyorsasága, az, hogy a jogkereső állampolgár belátható időn belül kapjon választ arra, hogy igaza van vagy nincs igaza, képes legyen eldönteni a bíróság a vitát. Ha ez kilátástalanul hosszúvá válhat vagy válik, akkor az állampolgárok szintén más megoldást keresnek, és nem a joghoz fordulnak segítségért. Ez természetesen nemcsak munkaszervezési kérdést jelent, és nemcsak a bíróságok technikai ellátottságának javítását jelenti, hanem nyilvánvalóan az eljárás korszerűsítését is.
Harmadik elemként kell ehhez az összefüggő komplex rendszerhez sorolnunk a bírósági végrehajtást, amely egy specifikus érvényesítése, egy sajátos érvényesítése a jognak. A bírósági végrehajtás 1992-es adatai szerint – és ez a törvényjavaslat általános indoklásában is szerepel – 300000 határozatból 150000 határozat végrehajtására került sor. Nyilvánvaló, hogy ez a mérleg természetesen nem mindenki számára pozitív, hanem inkább negatív.
Mindebből következik, hogy ezek az elemek erősíthetik vagy gyengíthetik a társadalom jogba vetett és jogba fektetett bizalmát. Ezért tehát a törvényjavaslat aktualitását nincs alapunk kétségbe vonni. Kifogásaink és kritikáink más természetűek. Magát a javaslatot nagyon kidolgozott, precíz előterjesztésnek tartjuk. Látszik rajta a megalapozott szakmai munka, érződik a törvényjavaslaton az, hogy szakmailag a javaslat igen jó kezekben volt, és ennek megfelelő a törvény színvonala.
Ugyanakkor néhány észrevételt szükségképpen tennem kell, amelyek nem annyira a törvényjavaslat tartalmához kötődnek, hanem inkább kodifikációs természetűek.
Az egyik az az észrevétel, hogy tulajdonképpen célszerűbb lett volna a törvényjavaslatot összekapcsolni a polgári eljárásjog átfogó reformjával és átfogó korszerűsítésével. Talán kerekebb és egészebb lett volna mindaz, ami a jog érvényesítésének hatékonyabbá tételét szolgálhatja. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Ház most tárgyalja a rendőrségi törvényt. A törvényjavaslat is érinti a rendőrség szerepét a végrehajtásban, mégpedig oly módon, hogy egy felhatalmazást ad arra, hogy az igazságügy-miniszter és a belügyminiszter közös rendeletben szabályozza a rendőrség végrehajtásban betöltött feladatát. Vitatható, hogy ez a jogforrási szint garanciális szempontból alkalmas eszköz-e, nem célszerűbb-e beépíteni a rendőrségi törvénybe a rendőrség közreműködésének formáit. Hiszen ez a rendőrségi törvény egy nagyon átfogó szemléletű, a rendőri tevékenység valamennyi területére kiterjed. Úgy érzem, ott lenne jobban a helye, hiszen itt a rendőrség tevékenysége nagyon széles körű – a végrehajtó személynek a védelme, az eljárási cselekmény elvégzésének lehetővé tétele, köteles a rendőrnek tevékenyen közreműködni, hogy a kötelezett meghatározott cselekményt vagy tevékenységet teljesítse; nem sorolom tovább. Ennek azonban az eszközei, a formái és a szabályozási szintje állampolgári jogok oldaláról garanciális szempontból kiemelkedő jelentőségű lehet, a rendőrnek is védelmet kell, hogy jelentsen ezen eljárási cselekmények foganatosításában. Ezért azt javaslom, hogy ez kerüljön át a rendőrségi törvénybe. A rendőrségi törvény felhatalmazásai között kevésbé jelentősebbekre is kormányrendelet szintű felhatalmazást határoz meg a rendőrségi törvény.
Egyetértünk azzal a tendenciával, amely az adósvédelem pozícióját vagy az adósvédelmi tendenciát megváltoztatja, és erőteljesebben képviseli a hitelező védelmét. A törvényjavaslatnak ez egy alapvonása.
Azokat az elveket, amelyeket szabad demokrata képviselőtársam karakterisztikusan az eljárások proletár szemléletű megközelítéseként vázolt, én az elmúlt húsz esztendő egyetemi jegyzeteiben, szakirodalmában nem találtam ilyen megfogalmazásokat. Akkor ezek nyilvánvalóan jóval korábbi időszakból kell, hogy származzanak.
Vannak azonban a törvényben olyan gumifogalmak, amelyek tulajdonképpen csorbíthatják a hitelezők jogait – a viszonylag rövidebb, az aránytalanul hosszú megfogalmazások az eljárások indokolatlan elhúzódásához vezetnek. Hasonló észrevételeink vannak az ingófoglalási és az értékesítési határidők talán a kelleténél hosszabb időtartamban történő meghatározásában.
Nagyon érdekes probléma a hitelezővédelem szempontjából az a kérdés, mely a mentességi határok megjelölésében konkretizálódik. A törvényjavaslat korábbi verzióiban a mentességi határ megállapításánál a törvényjavaslat – vagy még pontosabban: a javaslattervezet – nem az öregségi nyugdíj minimumát vette alapul, hanem a minimálbért.
(12.30)
A kettő között van különbség: a minimálbér magasabb, mint az öregségi nyugdíj. Miután – és itt szeretném érvelésemben felhasználni az egyik bíró tanulmányát, a Bírák Lapjának 1993. 1. számában megjelenő tanulmány – tipikusan olyanok a magyar jövedelmi viszonyok és a magyar társadalom helyzete, hogy a végrehajtható határozatok nagy része azokat az embereket érinti, akik ezen a gazdasági és kereseti szinten állnak, felteszem a kérdést nem célszerű-e és nem racionálisabb-e, ha a minimálbért vesszük alapul és nem pedig a legkisebb öregségi nyugdíjat.
Végezetül néhány gondolatot szeretnék mondani a bírósági végrehajtás szervezetének átalakításáról. Itt a nagy kérdés számomra, hogy vajon a végrehajtók helyzete, pozíciója, szerepe egybeesik-e, mondjuk, a közjegyzőével. Analóg-e a helyzet? A törvényjavaslat azt mondja, hogy az igazságügy-miniszter szabályozni fogja azokat a munkadíjakat – hogy egyszerűen fogalmazzak –, amelyek a végrehajtó számára megjelölik, hogy milyen esetben mennyi díjazást kap. Ha visszagondolunk a néhány gondolattal ezelőtt elmondott észrevételeimre, hogy a végrehajtások nagy tömegében milyen szinten jelennek meg, nem alakulhat-e ki egy olyan helyzet, hogy természetszerűen a magánvégrehajtó azokat a határozatokat fogja nagyobb szorgalommal és nagyobb ügybuzgalommal végrehajtani, amelyeknél esetleg a díjtétel magasabb. Hiszen valamilyen szintet, valamilyen lépcsőt ki kell alakítani; nyilván egy nagyobb perérték után egy magasabb végrehajtási összeg dukál. Ebből következik, hogy a határozatok nagy tömegét kiadó, minimális anyagi értéket megjelenítő perektől, azoknak a határozatoknak a végrehajtásától a magánvégrehajtó teljes természetességgel fog elfordulni.
És itt ismét szeretnék visszautalni mondanivalóm azon részére, amikor a végrehajtás ügyét én a jog egész társadalmi funkcionálása szempontjából közelítettem meg, tehát abból a szempontból, hogy bíznak-e az állampolgárok a jogban vagy sem. Ezt nagyon lényeges problémakörnek látom, amire megnyugtató választ a törvényjavaslat egészében én nem találtam.
Végül – és most már tényleg végére járva mondanivalómnak; tíz percre kaptam felszólítást, kicsit túllépem, de hát mégiscsak egy nagy és fontos törvényről van szó – a hatálybaléptetésnél kívánom megjegyezni, hogy a négy hónap vajon meggondolt-e és elegendő-e a tervezett átalakításokra. Nem lenne-e célszerűbb akár egy féléves határidőt megszabni arra, hogy a szükséges szervezeti változások végbemenjenek? Jó lenne, ha gazdasági számításokkal lehetne jobban alátámasztani a szervezeti átalakulás szükségességét. Ez meggyőzőbben bizonyíthatná a modell célszerűségét és életképességét.
Legutoljára szeretném még egyszer azt elmondani, hogy mi ezt a törvényjavaslatot támogatjuk. Ha az Országgyűlés meg tud vele birkózni a hátralevő időben, akkor nincs akadálya részünkről az elfogadásnak; néhány módosító indítványt természetesen benyújtunk a javaslathoz, a jogpolitikai és a kodifikációt érintő kritikai megjegyzéseinket pedig változatlanul fenntartjuk.
Amikor elfogadták az 1881. évi LX-as törvényt, ami tulajdonképpen 1955-ig a végrehajtás átfogó szabályozását tartalmazta, a miniszteri indoklásban hangzott el az a mondat, hogy "A törvény a forgalmi hitel megszilárdításának nevezetes emeltyűjét képezi, amire kivált tőkeszegény országban kiváló súly fektetendő". A helyzet ma sem tér el mindattól ebből a szempontból, amit a XIX. század végén az előterjesztő miniszter mondott. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps.)
