KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tulajdonképpen kellemes dolog; szeretem ezeket a késő esti részletes vitákat. Ilyenkor már kevesen vagyunk, többé-kevésbé csak azok vannak jelen, akiket a téma érdekel, így a beszélgetés kötetlenné válik, csevegéssé, akkor is, ha az adott téma igazából nem szép és nem nemes.
Ezzel a témával kapcsolatban, amiről ma itt vitatkozunk, azt hiszem, már minden érv és ellenérv elhangzott. Érdekes volna összeszámolni, hogy 1990 óta, amióta az SZDSZ az erre vonatkozó első javaslatát beterjesztette, aztán azóta, hogy a Kormány beterjesztette az első törvényváltozatot, hány órát is vitatkoztunk erről. Én ezt nem tartom bajnak, mert hiszen a kérdésnek persze nagy súlya van, legfeljebb abban az összehasonlításban, ha belegondolok, hogy hány hozzászóló és mekkora érdeklődés kísér néhány igen fontos gazdasági kérdésről szóló vitát vagy szociális kérdésről szóló vitát. Egy kicsit olyan ez a III/III-as ügy, mint a futballnál, amiről azt szokták mondani, hogy ez az a téma, amihez mindenki ért, és amihez mindenkinek van valamilyen mondanivalója. Azt hiszem, hogy érveket ebben a témakörben már valóban nem nagyon érdemes sorakoztatni, mert valóban minden elhangzott, minden visszaköszön, amit itt el lehet mondani.
Néhány módosító javaslatomhoz szeretnék indoklást fűzni. Mindenekelőtt egy általánosabb érvényűhöz, ahhoz, amelyik arról szól, hogy a hosszadalmas eljárás helyett bizonyos esetekben egyszerűen a teljes névsorokat közre lehetne adni. Az is elhangzott már, hogy – megítélésem szerint – teljesen tévesen kezdték ezt a törvényjavaslatot a sajtóban, meg itt a Házban is pufajkás törvénynek nevezni. Ennek a törvénynek az eredeti célja éppen az volt, hogy azok, akik valamilyen közéleti tisztségre pályáznak – akár választott tisztségre, akár kinevezéses tisztségre –, és ennek következtében elvben kötelesek lennének a közéleti életrajzukat a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tenni, az életüknek egy olyan elemét titkolják el, amelyet megismerni sem lehet. Elvben sem lehet megismerni, mert hiszen az a dolog, hogy ők a titkosszolgálatnál dolgoztak – különösen, hogyha hálózati személyként dolgoztak ott –, az teljességgel megközelíthetetlen, államtitkot képez ma is, tehát le sem leplezhető, még ha valaminek meg is volna hozzá az információja.
Azt gondoltam – és ez talán az operatív tisztek vonatkozásában inkább vitatható, de voltaképpen a karhatalmisták vonatkozásában igazából semmi nem kellene, hogy az útjában álljon –, hogy ez a teljes névsor jelenjen meg. Az az értelme is meglenne ennek, hogy megszűnne a törvényjavaslatnak az a furcsa mellékíze – illetve nem a törvényjavaslatnak, hanem e vonatkozásának –, hogy ezt időnként nemcsak pufajkás törvénynek nevezik, hanem egy lex Hornnak is. Tehát időnként úgy tűnik, mintha a törvényjavaslat eme részének a fő célja az volna, hogy befolyásolja a Horn Gyula képviselőtársunk politikai pályafutását, akiről köztudott, hogy a karhatalmista alakulat tagja volt. Ezt ő nem titkolja, sosem titkolta. Tehát ennek következtében ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása az ég világon semmit nem másít a helyzeten, és ha a választók ezzel a tudással őt meg fogják választani, akkor meg fogják választani, és szerintem a választókat nem befolyásolja jelen helyzetben negatívan ez a megerősített ismeret.
Ellenben vannak szerteszét a különböző pozíciókban – rendőrségi pozíciókban is, meg magas katonai rangban, esetleg már nyugállományban, de mindenképpen a közélet szereplőiként működnek – olyan emberek, akik szintén nem titkolták vagy legalábbis az életük egy korábbi szakaszában nem titkolták a karhatalmista múltjukat. Ha mindenki előtt ott volna ez a lista, akkor megszűnne az, hogy most valakiről ezt érdekes újra megállapítani, vagy érdekes hivatalosan megállapítani, vagy még hivatalosabban megállapítani, másokról meg nem. Ez egyébként összevágna hazai hagyományokkal, de hát a köztisztviselőket, a katonatiszteket a sematizmusok régebben tartalmazták. De ma – mint éppen a bizottsági viták során tudtam meg – a teljes állománynak a névsora tulajdonképpen államtitok. Azt ugyan lehet tudni, hogy XY ilyen vagy olyan beosztásban szolgál, de a teljes névsor, akár egy minisztériumnak – nem tudom, hogy minisztériumokra is vonatkozik-e –, de a fegyveres testületeknek, fegyveres erők és egyes egységei teljes állományának a névsora – ha jól tudom és ha jól értettem meg a Kormány képviselőjét a bizottsági vitán – államtitok vagy szolgálati titok. Tehát nem lehet közreadni egy teljes listát. Nem lehet közreadni például a III/III-as állományának teljes listáját, holott az igazán hozzáférhető. Nem lehet közreadni a karhatalmi állománynak a teljes listáját, holott ennek a közreadása tulajdonképpen semmiféle technikai nehézségbe nem ütközik. Nem kíván különösebb utánajárást, nem kívánja meg azt a bizottsági feltáró munkát vagy bírók által végzett feltáró munkát, amelyet a törvény egyébként tervez.
Tehát ez egy egyszerűsítő jellegű dolog. Semmiféle támogatást – mint ahogy várható is volt – nem kapott. Lehet, hogy a szavazás előtt vissza is fogom vonni, vagy lehet, hogy vissza is kell vonnom, mert nem kapta meg – vagy lehet, hogy valamennyi bizottságban megkapta – az egyharmados támogatást. De én tisztában vagyok a dolognak a reménytelenségével, csak ennek a logikájára szeretném felhívni a még jelenlévők figyelmét, meg azoknak a figyelmét, akik esetleg a Naplóban elolvassák a beszédet.
(18.50)
Néhány részletbe bocsátkozva:
Az embert tulajdonképpen meglepi az, hogy annak ellenére, hogy négy éve foglalkozunk ezzel a törvényjavaslattal vagy ennek különböző változataival, annak ellenére, hogy a Kormánynak igazán hivatalnokok, kormánytisztviselők, kormányszakértők, történészek hada állt rendelkezésére ahhoz, hogy megfelelően megszövegezze ezt a törvényjavaslatot, számos inkoherencia és logikátlanság maradt benne.
Az egyik ilyen az elődszervezetek felsorolása. Arról van szó – ellentétben azzal, amelyet Mécs Imre képviselőtársam javasolt, aki az egész III-as főcsoportfőnökségre kiterjesztené ezt az ellenőrzést –, hogy a törvényjavaslat különböző indokokkal –, ezekbe most nem akarok belemenni –, csak a III/III-as csoportfőnökséggel foglalkozik. Ha ennek az elődszervezeteiről beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy nem a Belügyminisztérium államvédelmi hatóságának teljes egésze volt elődszervezete ennek a III/III-as csoportfőnökségnek, hiszen az a III-as főcsoportfőnökségnek volt elődszervezete plusz a határőrségé, mert hiszen az államvédelmi hatósághoz az is hozzátartozott. Tehát ha a jelenleg megtámadott szervezetnek vagy csoportnak az elődeiről beszélünk, akkor nyilvánvalóan szűkítenünk kell az elődszervezetek körét, erre vonatkozik az egyik módosító indítványunk. Azt gondolom, hogy ez logikus, mert hiszen nem indokolt az, hogy akár egy nem politikai elhárítással, hanem mondjuk a későbbi III/I-es feladataival foglalkozó államvédelmi ügynök, aki ezt a tevékenységét 1951-ben végezte, beleessen ebbe a szórásba, ezzel szemben az, aki 1988-ban végezte, az ne essen bele.
A másik – és tulajdonképpen még visszásabb – belső ellentmondása ennek a felsorolásnak az, hogy azt mondja: a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnöksége. A Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnöksége voltaképpen csak azokat az operatív tiszteket jelenti, akik közvetlenül ebben a csoportban dolgoztak – ez körülbelül 25 személy –, holott a III/III-asnak természetesen több tisztje volt az országban, és hozzájuk is hálózatok tartoztak: ezek a budapesti, illetve a megyei főkapitányságok III/III-as osztályai voltak. Ha legalább ezt a kört le akarjuk fedni, akkor ezekre mindenképpen kívánatos és logikus volna kiterjeszteni a törvény hatályát, mert hiszen indokolatlan, hogy csak azokra vonatkozzon, aki történetesen a központban dolgoztak, és azokra nem, akik – mondjuk – a BRFK hasonló osztályán működtek.
Mint ahogy jeleztem, én nem akarok belemenni abba a vitába, amelyet Mécs Imre már lefolytatott és amelyet a bizottságban már lefolytattunk, nevezetesen, hogy funkcióját tekintve mondjuk a III/IV-es vagy III/I-es nem különbözött olyan nagyon ettől a III/III-astól. Megértem ennek a biztonsági szükségességét. Régebben volt ilyen módosító javaslatom, akkor is elutasításra került, úgyhogy ilyet nem adtam be még egyszer.
Ellenben van egy olyan részlege ennek a politikai elnyomó apparátusnak, amelyre a ki nem terjesztés azért eléggé visszás – nevezetesen a III/1-re gondolok. Ez a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya volt, tehát a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztály, amelyik a rendszerváltás előtt eminensen politikai ügyekkel foglalkozott.
Tehát most az a helyzet, hogy azokat az operatív tiszteket érinti ez a vizsgálat, akik a jelentéseket írták – mondjuk rólam vagy Mécs Imréről vagy a teremben jelen lévő számos képviselőtársamról –, de azokról, akik esetleg kihallgattak bennünket akkor, amikor ilyen vagy olyan jogcímeken, illetve ilyen vagy olyan eljárást indítva előállítottak bennünket, akár a Gyorskocsi utcában, akár a Tolnai Lajos utcában kihallgattak bennünket, azokra nem terjed ki.
Ha azt mondjuk, hogy az egyébként törvénytisztelő állampolgárok politikai üldözésével foglalkozott egy szervezet, akkor azt hiszem, hogy ez nemcsak az operatív tisztekre, hanem a nyomozó tisztekre is kell hogy vonatkozzon, akik szemtől szemben álltak azokkal a személyekkel, akik egy ilyen vizsgálatba belekerültek.
A következő dolog, amivel kapcsolatban módosító javaslatot adtam be: azok a hálózati személyek, ahol tulajdonképpen a vizsgálat indokolt, ahol nem egyértelmű, hogy ki volt az és ki nem volt az. Azt gondolom, hogy abból a felsorolásból, hogy minek alapján kell vizsgálni azt, hogy valaki hálózati személy volt-e vagy sem, nem lehet kihagyni a hálózati nyilvántartást. A nemzetbiztonsági bizottság fél éven vagy háromnegyed éven át mással sem foglalkozott, mint annak a megállapításával, hogy a nyilvántartások mennyire hitelesek.
A jelentésnek, amelyet a bizottság készített és amelyet valamennyi képviselő megkapott, az a tanulsága, hogy van egy kartonrendszer, amely huszonhétezer-valamennyi úgynevezett hatos kartont tartalmaz, vagyis körülbelül ennyi ügynöknek, hálózati személynek a nevét. Nos, teljesen nyilvánvaló, hogy több volt, tehát hiányoznak belőle. Bűnelkövető is több van, mint ahányat elfognak. Az azonban, hogy hamis kartonok lennének nem olyan valószínű, vagy ha vannak is, akkor a vizsgálatnak éppen az a feladata, hogy ezt kiderítse.
Azt gondolom tehát, hogy pusztán az együttműködési nyilatkozatra, az illetménykifizetésre hagyatkozni mindenképpen kevés, mert az a lehetséges érintetteknek csak töredékét fogja lefedni, annak következtében, hogy az iratok, méghozzá éppen az élő iratok nagy része megsemmisült.
Ebből az is következik viszont, hogy – ellentétben azzal, amit Horváth Balázs mondott –, én azt gondolom, pusztán annak a megállapítása, hogy valakinek a neve szerepel ezeken a kartonokon, az önmagában nem elég. Ha tehát valakinek a neve a kartonon szerepel, arra ki kell terjednie a vizsgálatnak, de a vizsgálatnak és annak a három bírónak értékelnie kell, hogy milyen tevékenység állapítható meg. Nem abban az értelemben, hogy ártott-e valakinek vagy nem ártott. Azt gondolom – hogy megint személyesen és ad hominem beszéljek –, azok, akik rólam jelentéseket írtak, nekem olyan különösebben nem ártottak, mert nem tudtak mit ártani. Azt mindenki tudta, hogy én mit csinálok, és istenem, még egy jelentés került be a dossziéba. Szóval nem gondolom, hogy nekem valaki ártott volna.
Az azonban igenis értékelhető és értékelendő, hogy ez mennyi tényleges tevékenységet tartalmazott, tartalmazott-e tényleges tevékenységet. Elképzelhető, hogy valakinek a neve rajta van a kartonon, és rajta van, hogy három hónap múlva ejtették, tehát kizárták a hálózatból. Ez nyilvánvalóan annak a jelzése, hogy az illető operatív tisztnek valamiféle érdekéből került rá, de igazából nem is gondolták komolyan a beszervezését, vagy az első találkozásokkor kiderült, hogy az illető valójában nem működik együtt. Tehát sok evidencia van arra nézve, hogy ez takar-e tényleges együttműködést.
Nem azt tartanám vizsgálandónak, hogy ez az együttműködés mennyi hasznot hozott vagy mennyi kárt okozott, hanem azt, hogy egyáltalán volt-e tényleges együttműködés.
Tehát azt gondolom, hogy fontos az a módosító indítvány, amelyik arra hívja fel a figyelmet, hogy a három bíró értékel. Kívánatos volna, ha a hálózati nyilvántartás figyelembevétele és az értékelés mozzanata bekerülne a törvény végleges szövegébe.
Végül tulajdonképpen egy módosító indítvánnyal, Kövér Lászlóéval vitatkoznék, amelyik elnyerte az előterjesztő támogatását, s amelyik arról szól, hogy abban az esetben, ha valaki bírósághoz fordul, a három bíró vagy a három volt bíró által kimondott határozattal szemben, akkor az a bírósági eljárás a közigazgatási eljárás szabályai szerint legyen lefolytatva. Én azt gondolom, hogy erre a módosításra nincs szükség. Az volna a jobb, ha a polgári perrendtartás általános szabályai szerint lenne lefolytatva, ugyanis a közigazgatási eljárásnál elképzelhető az, hogy pusztán a jogi alaki jogszerűséget vizsgálják, holott ezekben a dolgokban éppen az volna a kívánatos, ha a tartalmi részt vizsgálnák, tehát megvizsgálnák azt, hogy a törvény értelmében valóban olyan személy-e az illető, akire vonatkozik a törvény, vagy esetleg tévedtek a bírók a megítélésnél, értékelésnél, mérlegelésnél.
(19.00)
Lehet, hogy az utolsó hozzászóló vagyok, ez a dicsőség jutott osztályrészemül – igen? nem? – (Az elnök nemet int.) akkor nem folytatom. Köszönöm szépen a meghallgatást. (Taps.)
