DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP)
DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP)
DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudósunk a XX. század változásait nemes egyszerűséggel a következő szavakkal jellemezte: átmenet a tudomány előtti korból a tudományosba. Nem kívánom most erősíteni vagy vitatni a nagy alkotó kutatásaival és élettapasztalataival alátámasztott véleményét, csak arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindenki gondolkozzék el azon a lehetőségen, mi következik abból, ha Szent-Györgyi Albertnek részben vagy egészben igaza van.
Úgy vélem, hogy mindenekelőtt itt nekünk meg kell vizsgálnunk, hogy hogy áll Magyarország tudományos teljesítménye, milyen a világ tudományában elfoglalt helye.
1992 novemberében a most kormányrendelet alapján működő OTKA élő természettudományok kollégiumának 18 neves tagja nyílt levelet intézett e kérdésben a parlamenti képviselőcsoportokhoz. Megállapításuk szerint önelégültségre nincs okunk, az ország rohamosan csúszik a harmadik világ felé, az elégtelen támogatások befagyasztása felgyorsítaná az agyelvándorlást, más oldalról nézve az agyelszívás mértékét, zömmel fiatal tehetségeinket veszítenénk el.
Ugyanakkor korrektül ismertetik azon nemzetközi felmérés eredményét, mely szerint bizonyos mutatók szerint Magyarország kutatói a természettudományok területén 2,23-szor annyit publikálnak, mint amennyi várható lenne, ha a tudományos tevékenység egyenletesen oszlana el a Földön. E számadat néhány környező országban a következő: Ausztria 3,38; Csehszlovákia - akkor még - 2,53; Bulgária 1,26; Románia 0,33.
Visszatérve az alapproblémára, megállapítható, hogy Magyarország számára létkérdés, és ezért pártharcoktól mentes nemzeti ügy a tudományos kutatások támogatása, ennek törvénybe iktatása és az ország költségvetésében való folyamatos szerepeltetése.
Ezt a célt szolgálja a ma kormányrendelet alapján működő országos tudományos kutatási alap törvényesítése, és ezzel egy korszerű módszer meghonosítása a tudományos kutatások finanszírozására.
Tudjuk jól, hogy a rendszer nyugati példákon nyugszik. Lényege az, hogy kutatók és kutatói közösségek pályázat útján juthatnak több éven át támogatási pénzekhez, függetlenül attól, hogy hol, milyen intézményben dolgoznak. Továbbá: az alap kiemelten kívánja támogatni a fiatal, tehetséges kutatók kezdeti tevékenységét. Végül: nagy súlyt helyez az eredmények értékelésére.
A jelenleg működő OTKA-támogatások a magyar tudományosság megmentéséért munkálkodnak, harcolnak. Előnytelen és bizonytalan kimenetelű harc ez, amikor az 1992. évi kétmilliárd forintos alapot nemzetközi összehasonlításra alkalmas formában, azaz körülbelül 25 millió USA dollárban tekintjük. Idézek: "Ez megfelel egyetlen közepes amerikai egyetem évi tudományos költségkeretének."
Ennek alapján ki kell mondanunk azt is, hogy tudományunk leromlásának megakadályozása érdekében e nehéz időkben legalább az alap eredeti reálértékét, és jobb időkben ennek lényeges növelését kell az Országgyűlésnek az éves költségvetésben biztosítani.
A benyújtott törvényjavaslat szándékát és jelentőségét nem vitatva, két kérdésben szeretnénk azt remélhetőleg javítani. Az egyik a döntésre jogosult OTKA-bizottság összetételére vonatkozik, a másik a pályázati rendszer bürokráciájának enyhítését szolgálná. Mindkettőre számos, támogatásra méltó módosító javaslat érkezett, így lehetőség van egy valóban korszerű törvény elfogadtatására.
Végül engedjék meg, hogy történelmi példák ismeretében óvjam a tisztelt Országgyűlést attól, hogy ezzel a kérdést a maga részéről lezártnak tekintse. A magyar tudomány igazi fellegvárait, az egyetemeket és a történelmileg kialakult kutatóintézeti hálózatot ebből a forrásból fenntartani, illetve megmenteni nem lehet. Ezért fontos feladatunk lesz a felsőoktatási törvény és az akadémiai törvény keretében a magyar tudomány megfelelő támogatását, a tudományos kutatásra alkalmas fiatalok kinevelését és a pályán való megtartását biztosítani. Nem engedhetjük meg, hogy elsőrangú elméink, Bolyai János sorsára, saját hazájukban és a világban egyaránt elhagyatva és megcsalatva, csak jóval haláluk után legyenek elismerve. Nem engedhetjük meg azt sem, hogy ordas politikai eszmék és azokból eredő atrocitások miatt egyetlen állampolgárunk, tudósunk is elhagyja országunkat.
Ugyanakkor meg kell hajolnunk a tudomány nemzetköziségéből eredő szívóhatás előtt, jó szívvel kell búcsúztatnunk minden külföldre igyekvő vándordiákunkat, tanárunkat, azzal a kéréssel, mint az egykori pataki, debreceni kollégiumok diákjaitól kértek ezen intézmények: gyertek haza és hozzatok könyveket könyvtárainkba! Mai szóval: mindenkit hazavárunk, mert tudásukkal gyarapodik a nemzet.
1932-re visszaemlékezve Szent-Györgyi Albert a következőket írta, már, sajnos, Amerikában: "Magyarországnak abban az időben igen kiváló közoktatásügyi minisztere volt. Újjá akarta szervezni a magyar tudományt, és a segítségemet kérte. Elfogadtam hát a szegedi egyetem orvosi-kémiai tanszékének a vezetését, és nehéz szívvel távoztam Cambridge-ből a szegedi egyetemre."
Én azt kívánom a leendő vagy mostani magyar illetékes minisztereknek, rektoroknak, dékánoknak, intézetigazgatóknak, hogy olyan biztos kézzel, vagy olyan biztos tudással hívják haza azokat a kiváló tudósainkat, akik esetleg ugyanúgy Nobel-díjat kaphatnak, mint Szent-Györgyi Albert. Köszönöm szíves meghallgatásomat. (Taps.)
